I. SZÍN.
Férjem se jön, de még az a legény sem,
Kit érte küldtem, hogy keresse meg,
Pedig talán két óra is lehet.
Talán ebédre hítta valaki,
S egyenesen odament a piaczról.
Ebédeljünk mi, néném; ez ne bántson:
A férfi szabadságának ura;
Idő az ő urok, s ha ez parancsol,
Jönnek vagy mennek: tűrd hát csendesen.
Mért volna nálunk több szabad nekik?
Mert nem csak itthon vannak dolgaik.
Vajon ha én tennék így, jól esnék-e?
Tudd meg, hogy ő akaratodnak féke.
Az ily féket csak a szamár hordozza.
Ó e daczot hamar bú ostorozza!
Az ég alatt nincs semmi féktelen:
Mi csak van égben, földön, tengeren,
Vadak, halak, s a röpkedő madár,
Hódol himének, intésére vár.
És mindezek ura, az égibb ember,
Kinek hódolnak a föld s messze tenger,
Kinek az égtől van értelme, lelke,
Mely ő vadak s halak fölé emelte,
Szintén ura nejének, és királya:
Azért akaratod’ hajtsd meg szavára.
S te úgy-e lyány maradsz? félsz ez igától?
Nem ez, csak a nászágy félelme gátol.
S ha férjhez mégy, majd hordod szótlanul?
Ne menjen az, ki tűrni nem tanul.
S ha férjed is mással múlatna tán?
Ha visszajönne, megbocsátanám.
Könnyü; nem izgatják türelmedet.
Kit semmi sem bánt, az szelíd lehet.
Hisz a szegényt, kit a balsors sanyargat,
Csitítjuk, csendesítjük, hogyha jajgat;
Pedig talán, ha minket nyomna az,
Több volna ajkunkon a jaj, panasz.
Te is, kinek soh’ sem volt csalfa férjed,
Csak a mihaszna türelmet beszéled;
De érne téged ennyi sérelem,
Elhagyna e hóbortos türelem.
No, majd férjhez megyek, csak próbaképen,
Itt a cseléd; tán férjed is jön épen.
Ephesusi Dromio jő.
No megkerítetted-e kóbori uradat?
Ő kerített engem karikába. Bizonysága a hátam.
Beszéltél vele? Jön-e már? Mit akar?
Gyilkolom a kezét! Sehogy sem értem.
Olyan zavart volt, hogy nem értetted?
Olyan összevissza ütött, hogy alig tudtam felfogni.
Arra felelj, hogy jön-e már haza?
Látszik, nagyon kedvébe’ jár nejének!
Igazán, mintha megbomlott volna.
Mi az, kölyök?
Úgy látom, nincs eszén. |
Pénzt követelt rajtam, ezer aranyt;
Ebéd ideje, mondok, pénzt, asz’ondja;
Elsül az étel, mondok, pénzt, asz’ondja;
Kérem, siessen, mondok, pénzt, asz’ondja,
Hol a mit adtam, az ezer arany?
Megég a csirke, mondok, pénzt, asz’ondja;
De, mondok, asszonyom… Miféle asszony?
Hogy kössenek fel asszonyoddal együtt!
Mondja… ki mondta?
Hát uram; asz’ondja |
Izenetét pedig nem nyelvemen,
Hanem a hátamon hozom haza,
Mert végre is jól elagyabugyált.
Menj vissza, fattyú, és hozd őt haza.
Én vissza? hogy megint verjen haza!
Az Isten áldja, küldjön érte mást.
Ne járjon a szád, hozd urad’ haza.
No itt ugyan kurtán bánnak velem,
Ütnek, rúgnak, mint egy labdát, tekét,
Az egyik hátra, a másik előre:
Így félek, elnyövik a labda bőre. | (El.) |
Phi, arczod a haragtól hogy kigyúlad.
Férjem, tudom, ma kedvesével múlat,
Míg itthon én lesem jöttét epedve.
Talán kor és gond arczomról leszedte
A bájakat? Csak ő ellene vád az.
S ha társalgásom is tán néha száraz:
Hisz’ ha kitompulhat az éles elme,
Attól van az, hogy nincs gyöngéd figyelme.
Vagy a ruha tán, mit máson szeret?
Nem én hibám, hisz’ nékem is vehet.
Mi volna bennem rom, a mit nem ő tett
Rommá? Bizony hanyatlásom csak őtet
Vádolja. Egy derűlt tekintetétül
Hanyatló bájam romja újra épül;
De ő, szilaj szarvas, csapong szabadján,
Engem megunva, itthon, cserbe hagyván.
Féltésed öl meg s még te ápolod.
Az ily cselen átlát, ki nem bolond.
De több szemének máshol a gyönyör.
Vagy mért ne jönne, mért hogy itt gyötör?
Egy lánczot igért múltkor, hallhatád.
Ha ez, csak ez volna, mit meg nem ád,
Nem kéne ágyamtól elutasítnom;
De látom én, az ékszer bármi finom,
Színt s fényt veszít, s bár a próbát kiállja,
De elkopik, ha mindenki próbálja,
És bárkinek nevére szennyet ejt,
Ha csalfa, hűtlen, esküt elfelejt.
Én, ennyi bájjal, tetszeni nem bírva,
Elsírom a többit, s meghalok sírva.
Ó hány bohót visz így féltése sírba!
(El.) |