XII. SZÍN.
Látsz engem, Eros?
Hogyne, jó uram! |
Sárkány alakban látni néha felhőt,
Ködképeket, majd medve, majd oroszlány,
Vagy bástya, vagy lecsüngő szirt gyanánt;
Majd kék fokot, rovátkos ormokat,
Rajtok fasort, hogy szinte integet,
Szemünk’ gúnyolva, semmivel; ilyent
Láttál; a szürkület káprái –
Láttam. |
Mi még imént ló, pillanatban azt
Szétmossa felhő, szétmegy, összefoly,
Mint víz a vízzel.
Úgy van, jó uram |
Édes cselédem, most vezéred is
Ily tűnemény. Antonius vagyok még,
De alakomat nem tarthatom soká.
Egyiptomért küzdenék; s im a királynő –
Kinek szivét, hittem: birom; hisz ő
Birá enyémet, s míg birám, vele
Egy millió szív volt enyém, mi most
Mind oda lőn, – e nő, hah! csalfa kártyán
Caesar kezébe játszta hírnevem’!
Ne, jó Eros, ne sírj; egy megmaradt
Magunk, magunkat elvégezni. – Oh
Nem, oh uram! Ő teged szeretett
S sorsát örökre összekapcsolá
A tieddel!
El, czudar herélt, ne szólj!
Mert ő elárult, s meg kell halnia.
Egy lény csak egy halállal tartozik,
S ő lefizette azt. Mit tenni czélzál:
Megtette ő. Utolsó hangja volt:
Antonius, nemes Antoniusom!
Antonius nevét középen egy
Hörgés szakítja meg, s az fél úton
Maradt a szív s ajak közt. Életét
Kiadta és magába temeté
Nevedet.
És meghalt?
Meg. |
Kapcsolj ki, Eros. A napszám lejárt,
Menjünk aludni. – Hogy bántatlanul
Mehetsz: elég díj ily hírért; eredj! | (Mardian el.) |
Pánczéla sem nyomná el szűm verését!
Szakadj ki, bordám! Szív, te légy erősb,
Mint börtönöd, szakítsd ki oldalát.
Siess, Eros! – Katona nem vagyok:
Horpadt vasak, pusztuljatok! vitézül
Hordálak! | (Eros el.) |
Itt hagyál, de utolérlek, |
Esengve! – Meg kell lenni; elaludt
Fáklyád; feküdj’ le: mit bolyongsz tovább!
Kín a halasztás; az erő magát
Emészti föl. Pecsét rá – s vége van!
– Eros! – Jövök, királynőm! – Eros! – Ah,
Várj meg, hol szellemek virágokon
Feküsznek, ott kéz-fogva járdalunk,
Fenséggel, a ránk-bámult szellemek közt,
Hogy Aeneast s Didót elhagyva, mind
Hozzánk szegődnek! – Eros, hej, Eros!
Eros visszajő. |
Hivtál, uram?
Ha Cleopatra meghalt: |
Utálnak! Én, ki kardomnak hegyén
Birám a földet, s a zöld tengeren
Várost rakék hajókbul: én legyek
Gyávább e nőnél; és nem oly nemes,
Mint ő, ki Caesarnak, halála által
Ezt mondja: „magam hódítám magam’ meg.” –
Eros, megesküvél, ha eljutunk a
Végsőre (s ott vagyunk bizony!), midőn
Mögöttem, elkerülhetlen gyalázat,
Iszony, halál üld, s én parancsolom:
Akkor megölsz. No most: – itt az idő.
Nem engem ütsz: Caesaron ütsz sebet.
Ne sápadj!
Oh nagy istenek! soha!
Én azt tegyem, mit a parthus nyilak,
Bár ellenid, czélt vétve, nem tehettek?
Akarsz, Eros, ablakban állani
Rómában, nézni engem megkötött
Kezekkel, járom gyáva nyakamon,
Az égető gyalázat arczimon;
Míg Caesar kocsijának kereke
Sárral dobáland, becstelent! kivánod
Ezt látni?
Nem, nem!
Jöszte hát, hamar. |
Becsületes kardot, mit oly hiven
Hordál hazád ügyében.
Oh uram |
Hogy szabaddá tettelek:
Nem esküvél meg erre? Rajta most!
Vagy hát előbbi hűséged merő
Véletlen volt! Vonja kardot és jere!
Vagy legalább fordítsd el arczodat:
Min egy világ hatalma tündököl.
Legyen! | (Elfordul.) |
Kivontam. | (Kardot von.) |
Tedd egyszerre hát, |
Édes jó uram, |
Csapás előtt még, hadd vegyek bucsút!
Ha úgy kivánod, hát: isten veled!
Isten vele, vezérem! – Döfhetek?
Most!
Így ni! (Maga ereszkedik kardjába.) |
Legalább nem látom az |
Antonius halálát! | (Meghal.) |
Oh, nemesb |
Hős Eros, mit kell tennem, mit te értem
Megtenni nem tudál. – Te és királynőm
Adtok nemes példát! Mint vőlegény
Menyasszonyágyba, úgy megyek, örömmel
A halálba! Rajta! – Eros, im urad
Tőled tanul: s úgy tesz, mint te tevél!
(Kardjába dől.) |
Segítsetek meghalnom –
Dercetas Őrökkel jő.
Hej, mi zaj? |
Nem sikerült, – barátim – jertek és
Hajtsátok, a mit kezdtem, végre ti!
Lehúllt a csillag!
Világ vége! |
Jaj, jaj! |
Öljön meg, oh! ki még szeret.
Nem én. |
Sem én.
Egyik sem. | (Őrök elmennek.) |
Balsors s halálod |
E hírrel, Caesarnak kegyébe juttat!
Diomedes jő. |
Hol Antonius?
Itt, Diomedes, itt.
Él? Ember, nem felelsz? (Dercetes el.)
Ah, Dioméd, te vagy? Vonj kardot, és
Segíts kimúlnom!
Oh dicső uram! |
Mikor |
Imént.
S hol van? |
Bezárkozott a |
Mi im be is telett! Mert látva, hogy
Benned gyanú kelt (bár alaptalan),
Hogy Caesarral szövetkezik, s dühöd’
Le nem csitithatá: izente, hogy
Meghalt. De félve: hogy’ veended ezt,
Most a valót tudatni küld im engem!
Ah, reszketek, tán későn érkezem!
Későn, jó Diomed! Hívj, kérlek, őrt.
Hej, hol az őr! hej, a vezéri őrség!
Hé! uratok hív!
Őrök jönnek.
Cleopatrához vigyetek, barátom.
A vég-szolgálat, melyre kérlek, ez!
Jaj, jaj nekünk! Hogy túl nem élheted
Szolgáidat!
Jaj! jaj nekünk e nap!
Mért adtok új gyönyört a durva sorsnak,
Fiúk, e búval? Jobb, mosolygjatok,
Midőn lesújt; mi sújtsuk így le őt,
Mutatva, hogy nem veszszük semmibe.
Vigyetek; oh hányszor vezettelek,
Most vigyetek karon; s előre is
Köszönetem’ vegyétek.
(Antoniust fölfogják. Mind el.) |