A Magyar Museum és a Batsányi elleni hajsza
A Magyar Museum és a Batsányi elleni hajsza
Bár e korban legtöbb újságunk és folyóiratunk szerkesztője összeütközésbe került valamilyen módon a cenzori hatóságokkal, a legtöbb és legsúlyosabb meghurcoltatás Szacsvay mellett Batsányit érte. Jellemző a II. Lipót halálával előállt új helyzetre, hogy hamarosan a jozefinista érzelmű Szacsvay Sándort, a bécsi Magyar Kurír szerkesztőjét és a nemesi reformizmustól elinduló Batsányit egyaránt súlyos, egész életükre kiható sérelem és meghurcoltatás érte sajtótevékenységük miatt. Ennek oka kétségkívül abban rejlett, hogy ők ketten látszottak a legtehetségesebb publicisztikai egyéniségeknek, akik – bár különböző formákban – de a legerősebben áttörték azokat a falakat, amelyeket az abszolutizmus emelt a sajtó működése elé. Mindketten többnek látták az újságíró szerepét annál, hogy egyszerűen híreket, vagy esetleg aktualitásoktól megfosztott, száraz közleményeket referáljanak; mindkét szerkesztő már befolyásolni is akarta olvasóit a felvilágosultság és a nemzeti kultúra fejlesztése irányában. Nézeteik különbözőségei ellenére megegyeztek abban is egymással, hogy „vigyázó szemüket” mindketten a francia forradalomra vetették.
Mindezt megbocsáthatatlan vétségnek találta az 1792 tavaszán hatalomra lépő, és a legmagasabb arisztokrácia befolyása alatt álló új uralkodó, I. Ferenc, akinek 216a legreakciósabb elemekből kiépített apparátusa nyomban hozzálátott a haladó sajtó elfojtásához. Ekkor már hű szövetségesükké vált a francia forradalomtól és saját rendi kiváltságainak elvesztésétől félő megyei nemesség többsége is.
Az új áramlatnak már az első hullámai elérték a Magyar Museumot. Ugyanakkor, amikor – még 1792 áprilisának elején – elrendelték a Strassburger Kurier és mindazon folyóiratok cikkeinek a szigorú betiltását, amelyek a „fanatikus és káros eszmék ellen izgatnak és a közrend megzavarására törnek”, megindították a Magyar Museum elleni hajszát is. A kassai könyvcenzortól, Sahlhausen Mórtól az előző folyóiratszámok cenzorai után érdeklődtek. Bár a válasz az volt, hogy a korábbi számokat – a közben elhunyt – Novák István, majd ő, az előírásoknak megfelelően cenzúrázta, a vizsgálat tovább folytatódott. A kassai magisztrátus bizottságot küldött ki a folyóirat kiadójához, és most már azt nyomozták, miért nem küldött be a kiadó a folyóiratszámokból 3–3 példányt a Helytartótanácsnak? A régi számokból már nem találtak példányokat, de a II. kötet 3. negyedéből, amely éppen július végén készült el, felküldték az előírt 3 példányt.
Ezek után került sor 1792 december elején Péchy József Sáros megyei főszolgabíró feljelentésére, amelyben Batsányi folyóiratát, Sáros megye közgyűlése előtt, a békesség és a köznyugalom megsértésével vádolta, különösen A franciaországi változásokra című vers közlése miatt. Követelte a cenzúra megszigorítását és mindazon munkák betiltását, amelyek az uralkodó tekintélyét, vagy az ország biztonságát veszélyeztetik.
Ilyen körülmények között jelent meg 1793 januárjában a kassai folyóirat utolsó száma. A vizsgálat azonban, amelynek irányítását a Helytartótanács Rietaller budai cenzorra bízta, most már a kritikus II. kötet l. számára terelődött. A budai cenzor felterjesztése részletes tartalmi analízist készített a Magyar Museum e füzetéről, és az eddig kifogásolt versen kívül számos egyéb helyet is talált, amelyeket sérelmeseknek tartott az uralkodóra, a vallásra és a köznyugalomra nézve. A legveszélyesebbnek azt vélte, hogy e szám nemcsak hogy az előfizetők körében terjedt el, hanem még ráadásul a kassai olvasókabinetben nyilvánosan is olvasható volt. Elrendelte ezért e szám valamennyi példányának az elkobzását, a vétkesek megbüntetését, és utalt arra az 1787-ben kiadott rendelkezésre, amely szerint az ilyesféle folyóiratokat nem a helyi cenzornak, hanem a budai könyvrevizori hivatalnak kellett volna cenzúrázni.
A vizsgálat most már Kassán folytatódott, ahol a városi tanács által kiküldött bizottság a kérdéses folyóiratszámból Batsányi tulajdonában még 75 példányt talált. Megállapították: e füzetből összesen 800 példányt nyomtak, de Batsányi nem volt hajlandó nyilatkozni arról, hogy – a kinyomtatott előfizetői névsoron kívül – kikhez került a többi példány. A Helytartótanácshoz küldött beadványában pedig arra hivatkozott, hogy – mivel nem követett el cenzúravétséget – nem engedi a jogos tulajdonában levő példányokat elkobozni.
Abaúj vármegyéhez írt felterjesztésében szintén ártatlanságára hivatkozott, és arra, hogy vállalkozását a megye is támogatta. Nem érti Sáros megye vádjait, mert ő nem sértette sem az uralkodót, sem a vallást és az erkölcsöket. Kifogásolt 217versében csupán a zsarnokot ítélte el, de évekkel azelőtt nem is láthatta még az események ilyenfajta alakulását.
Batsányit Abaúj vármegye ezek után védelmébe vette, megismételve az általa használt érveket, hozzáfűzve még ezekhez Batsányinak a nemzeti nyelvű művelődés kifejlesztése terén szerzett érdemeit. Ezek nyomán a Helytartótanács 1793 augusztusában visszavonta a folyóiratpéldányok elkobzására hozott határozatát, bár fenntartotta azt a véleményét, hogy nem volt helyes ezt a számot terjesztésre bocsájtani, a benne található „viszályt keltő” vers miatt.
Bár ezzel Batsányi az elkobzástól és a további zaklatásoktól egyelőre megmenekült, de már nem tudta folyóiratát tovább folytatni. Még mielőtt a rendelkezést visszavonták volna, 1793 júliusában a Magyar Hírmondóban bejelentette, hogy lapjának megjelentetését „bizonyos okokra nézve” kénytelen volt beszüntetni.
De az üldözés csak átmenetileg szünetelt. Decemberben Tolna megyéből érkezik bejelentés egy bizonyos Cseh Lászlótól, hogy a földvári kerületben felbukkant a Magyar Museum egy füzete, amelynek 56. lapján található verse sérti az uralkodó iránti hűségüket és érzelmeiket. Ennek nyomán utasítja a Kancellária a Helytartótanácsot, hogy a Tolna megye területén fellelhető Magyar Museum-példányokat valamennyi könyvkereskedőtől kobozzák el.
Még ezzel sem ért véget a Magyar Museum és Batsányi üldözése; a Helytartótanács nem felejtette el, és nem tért napirendre felette. Amikor év végén Batsányi Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz című kéziratának kiadását a bécsi hatóságok megtagadták, újra szóbahozzák, hogy a szerző már korábban is „viszálykodó” verseket írt; és most sem gondolkodik másképpen. Ezért utasították a Helytartótanácsot és a kassai magisztrátust, hogy bocsássák el Batsányit hivatalából és őrködjenek éberen fölötte.
Az elmozdítás megtörtént, de Batsányi már korábban eltávozott Kassáról. A megtorlás azonban – az el sem követett vétkek miatt – csak késett, de nem maradt el: 1794 szeptemberében a magyar jakobinusokkal együtt őt is elfogták és az ellene emelt vádat részben ismét a Magyar Museum közleményei képezték.
Mindezek az üldözések és a kufsteini várfogság, majd száműzetése sem homályosította el folyóiratának emlékét. Visszaemlékezéseiben többször is meleg hangon emlékezett azokra az évekre, amikor a Magyar Museumot szerkesztette. A kassai folyóirattal nőtt össze az aktív politikai szerepre készülő költő ifjúsága-reményeivel és csalódásaival együtt. Az általa kiadott nyolc füzet volt meghurcoltatásának is egyik oka, de ezektől várta azt is, hogy az utókor előtt tanúságot tegyenek küzdelmeiről.
„Fennmarad – írta 1808-ban – reménylem, fennmarad még egynéhány nyomtatvány a Magyar Museumból mind Magyarországban, mind Erdélyben. És minthogy azon munkának egybeszedése s kiadása volt sokféle üldöztetésemnek első valóságos oka, s mintegy kútfeje, bizonyságot tehet azok előtt is, akik majd utánunk jőnek, és mindnyájunknak bírái lesznek, legalább arról: hogy gyenge tehetségemhez képest, híven igyekeztem, hogy Hazámnak, Nemzetemnek igaz szívvel és lélekkel szolgáltam; s hogy ha azon nehéz és veszedelmes időkben több jót, nagyobb hasznot nem tehettem, valóban nem én rajtam állott.”
218Az első magyar nyelvű folyóiratot a nyolcvanas évek végére kifejlődő nemesi ellenállás és a jozefinista korszakban elterjedő felvilágosult eszmék iránti érdeklődés együttesen hozta létre; majd – rövid idő után – 1793 elején, a forradalomtól megrémült nemességnek az udvarral megújított szövetsége és a kormányzati szervek közös fellépése fojtotta el. Jelentőségét nemcsak úttörő jellege, hanem magas színvonala, és publicisztikai fejlettsége is biztosítja.
A Magyar Museum épített is elődeinek, elsősorban Bessenyeinek és Rát Mátyásnak a publicisztikai hagyományaira – főleg ami a nemzeti kultúra ügyének szolgálatát illeti – de a tudatos szerkesztői elvek alkalmazásával, újat is hozott sajtónk történetében.
A szerkesztők határozott programmal indították meg folyóiratukat és szemük előtt – hazai előzmények hiányában – főként a korabeli németországi irodalmi-politikai folyóiratok példája lebegett. Miként a Batsányi által emlegetett Der deutsche Merkur szerkesztője, Wieland, aki 1789 végén lelkes ódával köszöntötte a francia forradalmat, Batsányi szintén Párizsra irányította olvasói figyelmét a folyóiratban 1790-ben közölt Franciaországi változásokra című versében. Ezt, és hasonló haladó megnyilatkozásait azonban, valamint az újságírással és általában a publicitással kapcsolatos fejlett nézeteit nem tűrhette el a II. Lipót halála után gyorsan újjászerveződő hazai és bécsi reakció.
A Magyar Museum volt e korszakban az a folyóiratunk, amely magas irodalmi színvonalat és közéleti érdeklődést – a társadalmi realitások között – a legjobban egybe tudta ötvözni. Viszonyaink között nagy népszerűségnek számító hét-nyolcszázas példányszámát és az elszigetelődéstől való megmenekülését is főként annak köszönhette, hogy Batsányi fel tudta ismerni kora társadalmi és politikai erőit és azok igényeit.
Kazinczy kiválása a Magyar Museum szerkesztőségéből – már a kortársak szerint is – fájó veszteséget jelentett; különösen hiányzott a későbbiek során az általa megindított, színvonalas irodalmi kritika a lapból. Ennek elmaradásáért és felvilágosult publicisztikájának egyéb elsikkadt értékeiért azonban kárpótolta az olvasókat: rövidesen önálló folyóiratot indított.
