Az új korszak. (Folytatása a Habsburg-házbeli királyok korának.) Jókai Mórtól
Az új korszak.
(Folytatása a Habsburg-házbeli királyok korának.)
Jókai Mórtól
(Folytatása a Habsburg-házbeli királyok korának.)
Jókai Mórtól
A XVIII. század vége felé a magyar nemzet igen szomorú időket élt. A magyar faj számban is megfogyatkozott, s egy kis töredéke, a köznemesség, képezte a tulajdonképeni nemzetet; a főurak nyelvben és szokásokban idegenek voltak már; a jobbágy tudatlan, elhanyagolt; a polgári osztály a városokban számos helyütt idegen ajkú, a törvénykezés latin; ez a nyelv volt a tudományok közvetítője, a műveltebb férfikörök divatos társalgási nyelve. Az ország kereskedelmét az akkori vámrendszer tönkre tette, a mi pusztító visszahatást gyakorolt az iparra és mezőgazdaságra; hajdan virágzó borkereskedése csaknem semmivé lett; a mit az ország termesztett, azt maga el is fogyasztotta; ez a körülmény a meggyérűlt népesség mellett a bővölködés csalódását idézte elő úgy, hogy utoljára még meg is volt elégedve a nemzet ezzel a lesülyedt helyzetével, s még ezt is latinúl fejezte ki: „extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita”; pedig egy nemzetre az a legnagyobb csapás, ha hanyatlásába maga is belenyugszik. Maga a látszólagos jóllét is csak a kiváltságos osztályokra és felekezetekre vonatkozott. A jobbágyság viselte az ország minden terhét: ő adta a katonát, ő is tartotta; ő fizette az adót, ő csinálta az útakat, s azonkivűl földesurának teljesített robot-munkát és termékeiből kilenczedet, papjának tizedet adott.
A szabadság alatt csak a nemesi kiváltság értetett, s mikor a vármegyék szót emeltek a szabadság ügyében, ugyanegy buzgalommal küzdöttek a kormány és a parasztság ellen, sőt a polgári elem ellen is. Az országgyűlésen a jobbágyságot senki sem képviselte, s az összes királyi városok polgárságának „egy” szavazat volt engedve; sőt még az a szándék is kifejezésre jutott, hogy magát a városi polgárságot is ki kell rekeszteni minden hivatalból.
József császár utolsó rendeletei, halála és II. Lipót trónralépte némi új fordulatot idéztek elő a magyar nemzeti életben. A nemzeti viselet, a magyar nyelv újra kedvessé lett; a költőknek egész sora támadt, kik az ősi erényeket s a régi dicsőséget emlékezetbe hozták; de hallgatójuk még nem igen sok volt. Az 1790-iki koronázó országgyűlésen szentesítést nyert a nevezetes X. törvényczikk, mely Magyarországot saját alkotmánya szerint és nem az örökös tartományok módjára rendeli kormányoztatni. E korszakban már támadtak egyes nagy szellemek, a kik a magyar nemzet előtt a közmívelődés és reformok útját megvilágították; de a társadalom még nem értette meg őket. A kitört franczia forradalom azonban az ujraébredési korszakot elodázta hosszú időre.
A franczia forradalom egész Európát erőszakos mozgásba hozta, régi fogalmakat fölforgatott, új eszméket terjesztett: csak Magyarországra gyakorolta az ellenkező hatást: itt a haladást akasztotta meg. Támadt ugyan, mint fentebb elő volt adva, egy társulat, mely az egyenlőség, a népfenség elveit minden következményeivel együtt keresztűlvihetőnek hitte Magyarországon, de az általuk megkezdett mozgalom eszméi nem hódítottak, sőt inkább egyes hevesfejű tagjaik modora még a mérsékelt szabadelvű haladókat is visszariasztá. Az összeesküvésnek nevezett társadalmi mozgalmat a kormány pallossal fojtotta el s a halálra itélt magyar jakobinusok vére egyúttal a szabadelvűek és patrioták nemzeties és reformáló törekvéseit is letörűlte e korszak lapjáról. Nem maradt azon más, mint a háborúk története. A napoleoni hadjáratokban többszörös emléke maradt fenn a magyarok vitézségének, mely adatok azonban inkább a nagyszabású világtörténet keretébe tartoznak, mert a háborúk a szorosan vett Magyarország területét csak két izben érintették és rövid időre, az austerliczi és wagrami ütközetek ideje alatt. E korszakot a népnyelv „franczia-futás” névvel jelezi. Jellemző, hogy a betörő ellenség emlékét mindig ezzel a szóval örökíti meg a népajk, így „tatár-futás”-nak a IV. Béla alatti dúlást, mintha azok futottak volna. A tágabb értelemben vett Magyarország azonban, melyet a Szent István koronája alatti monarchiának nevezünk, a napoleoni hadjáratok alatt három tartományától fosztatott meg, melyeket Napoleon az anyaországtól elszakítva, az „Illyr királyság” czíme alatt alakított külön országba kebelezett.
Hogy különben a magyar nemzet a franczia forradalom s később az egész napoleoni korszak eszméi iránt nem mutatott valami nagyobb fogékonyságot, annak a külső okokon kivűl belső okai is voltak. A népfenség, az egyenlőség ellenkezett a nemesi fölfogással, ellentétben állott az öröklött kiváltságokkal. Az egész népet csak az érinté közvetetlenűl, hogy valahányszor új hadjárat indúlt: az adózás, a subsidium-adás terhe egyre növekedett; új meg új ezredeket kellett állítani a mezei munkától elvont férfiakból; a papirpénz értéke pedig annál inkább csökkent, mennél magasabbra szaporodtak a födözendő terhek.
A magyar nemzet hű maradt királyához törvényhozásban, közéletben és csatatéren; pedig még akkor hiányzott ezen közszellemnek egyik leghatalmasabb élesztője, a szabadságszeretet. A jobbágy az alkotmányon kivűl állt; a szabadság rá nézve értelmetlen szó volt, s a fegyverfogásra nem a lelkesedés vitte.
Az országgyűlés által megajánlott újonczilletéket a megyék és városok számarány szerint kivetették, s aztán elindíták a huszár toborzókat tánczczal, zenével és borral szedni össze az önkényt felcsapókból a rájuk eső legényszámot. Az ilyen „verbunkok” a magyar népéletnek egyik typicus jelenségét képezték. Ha így ki nem telt, neki indúltak az előljárók vasvillával, kötéllel, összefogdosni a katonának való legényeket.
A nem rendes fegyveres erő volt a nemesi felkelő sereg. Az örökösödési háborúban oly nevezetes tényezőként szerepelt insurrectio segélyéhez több izben folyamodott a franczia háború alatt a kormány; de azt csak az 1809-iki hadjáratban látjuk tettlegesen beavatkozni a hadműveletekbe.
A magyarok a napoleoni háborúk nehéz évei alatt folyvást hívei maradtak a királynak s annak testvérét, József nádort, őszintén szerették. S e szeretetnek mélyen járó gyökerei voltak; mert József nádor ötven esztendős kormányzata alatt valóságos gondviselésszerű alakja volt a magyar történelemnek. Mint a király testvére s annak a nádori hatalomnál fogva Magyarországon személyesítője, folyvást ott állt a nemzet és a trón között, oltalmazva a nemzetet a bécsi kormány túlkapásai ellen, s óva a trónt a nemzet kitörésétől. Ő magát egészen magyarnak vallá, viseletében is annak tűntette fel, s egy országgyűlési beszédében kimondá, hogy ő benne is Árpád vére foly. Háborúban a nemesi fölkelő sereget, békében az országgyűlés tanácskozásait vezette, s ha védte ott dicsőséggel a haza épségét, védte itt bölcseséggel a szólásszabadságot.
S erre sokszor volt szükség.
A mint a napoleoni hadjáratok bevégződtek, s a Lipcsénél, elfoglalt ágyúkból öntött keresztek kiosztattak (úgy nevezett „ágyú-keresztek”, a milyenekkel a hadseregnek minden tagját földiszítették; még a 30-as években számos veterán kapituláns mellén lehetett látni e kereszteket); a Bécsben összegyűlt európai kongresszus tagjai már elfeledték, a mi az emlékkeresztre volt irva: „Europa libertati asserta”.
Az irányadó politikusok az egész nagy világháborút egyenesen a szabadság eszméinek rótták föl, s ennélfogva azt hitték, hogy a bajt úgy fogják legjobban orvosolni, ha ezen eszméket elnémítják: megalakúlt az úgynevezett „szent szövetség”.
Magyarországnak az alkotmánya ugyan meghagyatott, annak a fentartását a király esküje biztosítá, hanem országgyűlés nem hivatott össze több mint tíz esztendeig. Csak a megyék gyakorolhatták „ellenmondási jogukat”. Ezzel szemben megint a kormánynak nem volt más védő szere, mint a kiválóbb megyei szónokokat „ad audiendum verbum regium” felidéztetni; a mi annyi volt, mint a koronát a vitatkozó felek sorába leszállítani.
A sajtót (mindössze tíz könyvnyomda volt az országban) censorok rendszabályozták; a hirlapoknak csak a száraz eseményeket volt szabad megírni, de azokat is csak válogatva. (Hírlap is csak kettő-három volt.) A színtársulatok ügye is elejtetett; általában semmi társulat nem volt megengedve. Az iskolákban csak azt volt szabad tanítani, a mit a censor megengedett. A színtársulatok csak a vidéken tengődtek. A költő neve egyértelmű volt a földönfutóéval; Csokonay Vitéz Mihály szegény sorsban élt és halt meg, s Kisfaludy Sándornak, a „Himfy szerelmei” s a „Regék” irójának műveit csak a középosztály szavalta és énekelte. A legtöbb költői művet, a censura miatt, szokás volt „leirni”, s így terjesztették. Ez volt az irodalompártolás.
Azonban, ha a szellemi hátramaradást még kevesen érezték is, az anyagi bajok minden rétegére kiterjedtek a népnek.
A Magyar Nemzeti Múzeum.
Rauscher Lajos rajza.
A papirpénz és a rézpénz szertelen elterjedése, később annak értékleszállítása (devalvatio) általános megrendűlést okozott az anyagi viszonyokban.
S hogy színültig teljék a keserűség pohara, még az elemek is ellene fordúltak az országnak: oly inséges évek következtek egymásra, hogy a Kanaánnak nevezett országban nem volt a népnek betevő falatja; erdei makkból őröltek lisztet.
Valóban nagy életerővel kellett bírni a nemzetnek, hogy ekkora hanyatlásbál újra fel tudjon emelkedni önerejével, s nagy bizalommal kellett viseltetniök a jövendő iránt azoknak a férfiaknak, a kik e század elején e nemzetnek európai tényezővé alakítását tették feladatukká.
Az újjászületési korszak 1825-ben kezdődött, a midőn tizenhárom évi szünetelés után a magyar országgyűlés újra egybehívatott. Ez országgyűlésen tűnt fel legelőször a nagy reformer Széchenyi István, ki egy egész évi jövedelmét felajánlva, megveté alapját a magyar tudományos akadémiának.
Gróf Széchenyi István.
Ammerling Fr-nek a Magyar Tud. Akadémia képestermében levő egykorú olajfestménye után.
A jelen műnek nem feladata az alkotmányos küzdelmeket s az eszmék harczait leirni, melyek Magyarországon a legutóbbi ötven év alatt végig zajlottak. A kor sokkal közelebb esik hozzánk, mint hogy pártatlanúl itéletet mondhasson róla valaki, s itélete által ellenmondó érzékenységeket ne költsön fel. Csupán az általános tényállásokat lehet és kell fölemlítenünk, melyek vita tárgyai nem lehetnek. Régi fogalmak elmultak, újak támadtak helyükbe, s a hogy kellett a régi kor vezérszellemeinek számolni amazokkal, úgy kell a mai kor intéző elméinek megfigyelni a mostaniakat. A gúny, a vád, melylyel egyik eszmekör a másikat eltemette, nem érthető többé.
A kik végig élték ezt az újjáalakulási félszázadot, sok olyan nevet és elnevezést hallottak, melyek Magyarországon egy-egy kor eszmekörét személyesítik. Így példáúl Tolnában az egyik tábort „Kubinszki”-nak, a másikat „pecsovics”-nak hívták. Az első a szabadelvű tábor elnevezése volt, a másikkal a kormány és a conservativ párt híveit gúnyolták. Kubinszki voltaképen egy kortesvezér volt, Pecsovics ellenben egy dunántúli főúrnak a tiszttartója, a kinél a legelső pártértekezletre felgyűlt hívek szíves vendéglátásra találtak. Asztaláról lett historiai nevezetességgé, s e nevezetesség eltartott harmincz esztendeig. Komolyabb czím volt a conservativ és a liberalis, s a kettő között álló reformer, míg a liberalisok a municipalisták és centralisták zászlói körűl csoportosúltak. Ma már mind ezeket túlhaladta a kor.
Azok a fennkölt vezérszellemek, a kik a magyar nemzetet halálos lethargiájából feléleszteni vállalkozának, mindnyájan belátták, hogy ez csak azon az úton érhet igazi sikert, mely a polgári jogoknak az egész népre való kiterjesztéséhez vezet. Felszabadítása a földnek, az embernek, és a szellemnek, ez vala jelszavuk. E czél felé haladtak 1825-től 1848-ig a régi hagyományoktól nyűgözött nehéz, de kitartó lépésekkel. Méltán fonhat koszorúkat az utókor azon nagy szellemek nevei körűl, a kik e nehéz munkát előbbre vitték. Küzdeni az ellenkező elvű hatalom ellen, csupán eszményi eszközökkel, s egyúttal a saját nemzetének megrögzött előitéletei ellen; újítani azzal az óvakodással, hogy a régi meglevő halomba ne dűljön; terjeszteni szabadelvűséget, felvilágosodást a censura uralma mellett; ébresztgetni a nemzeti öntudattal egyidejűleg az európai polgárosulás vágyát, javítani a talajt és az embereket; mívelni egy elhanyagolt nyelvet, melyet átburjánzottak a holt és élő nyelvek kifejezései, s e nyelvnek érvényt szerezni szószéken, törvénykezésben, iskolában, irodalomban, színpadon, s a mi legnehezebb, a társas életben; előkészíteni az eszmék, az elmélet világában utopiai álmoknak látszó intézményeket; áldozni vagyont és fáradságot, útat törni nemes lemondással a legháládatlanabb életpályákon, de a melyek mind egy nagy, egy magas czél felé vezetnek: ime, ilyen föladatok megoldására vállalkoztak e korszak vezér szellemei.
A lánczhíd alapkő-letétele 1842. aug. 24-én.
Részlet Barabás Miklós egykorú festményéből, mely az Országos Történeti Képcsarnokban van.
Az 1825-ben kezdődött s 1827-ben végződött pozsonyi országgyűlés főalkotásai voltak a közmívelődési és a kor kivánalmaihoz mért hadképesítési intézmények. Törvény hozatott a magyar tudományos akadémia és a Ludovica katonai akadémia Pesten leendő felállítására; mind a kettő önkéntes adakozások útján, mely adakozások soraiban ott látjuk a magyar aristocratia legfényesebb neveit, elől a nádorral, József főherczeggel, azonkivűl az egyes megyék gyűjtéseit a nemesség köréből; épen ily adakozásokat sorolnak fel a törvényczikkelyek, melyek a magyar nemzeti múzeum javára történtek, azonkivűl magánkönyvtárakat és ritkaságok, régiségek gyűjteményeit.
Az 1830-iki országgyűlés kezdődött V. Ferdinánd trónörökösnek még atyja életében megkoronáztatásával és a magyar alkotmányra felesküvésével. A magyar rendes ezredek számára 28 ezer ujoncz lett megszavazva – minden jövőre való következtetés nélkül.
Ugyanez évben az Európában először megjelenő ázsiai cholera pusztította végig az országot, emberáldozatokban egy hadjárattal felérő gyászt hagyva maga után. Azonban egy örvendetes új eseményt is jegyezzünk fel ez évről: az első gőzhajó megjelenését a Dunán, melynek „Argo” volt a neve.
1835-iki bőjtmáshava 2-ikán I. Ferencz meghalálozván, a már megkoronázott V. Ferdinánd a következő évre összehívta az országgyűlést, melynek törvényczikke megállapítja, hogy a törvények szövegében a magyar legyen a hiteles. Még ennél is fontosabb ténye volt ez országgyűlésnek a Mária Terézia-féle urbariumnak szabadelvűbb fejlesztése, a jobbágyok szabad költözési rendjének újabb megállapítása s a jobbágytelki állomány újabb meghatározása vidékek szerint, s a jobbágyi kötelezettségek többrendbeli enyhítése. Ugyanekkor rendezték a községek beligazgatását, megállapították a földesúri törvényhatóság hatáskörét, tanakodtak a köznép terheinek könnyítésén, a katonatartás megváltásán, s megadták a jogot a nemnemesnek, hogy saját személyében perelhessen a törvény előtt. Mintegy jóslatszerűen hangzik az ezen évben hozott törvényczikkelye a magyar országgyűlésnek, melyben előre kimondatik, hogy tizenhárom meghatározott irányban az országot átszelő vasútakra, ha azokra vállalkozók akadnak, az ország engedélyt, kedvezéseket és oltalmat fog nyújtani; meghatároztatik a kisajátítás módja s a vasúti vállalatok fölmentetnek az adózás alól. Még akkor egész Európában alig volt két országban valami próbavasút. És ma ez az egész vasúthálózat, mely az 1836: XXV. törvényczikkben jóslatképen áll, létre van hozva s több mint tízezer kilométer hosszaságban lerakott síneken robog a gőzkocsi.
De közvetlenebb eredményű volt az országgyűlés határozata a Buda és Pest között felállítandó lánczhíd építése iránt, melyen mindenki fizetni tartozik; az első adófizetés a nemesi vállakon; kilátással egy meghatározott időre; melyben a lánczhíd a nemzet tulajdonába megy át a részvényesek kezéből, s akkor ismét mindenki ingyen járhat át rajta. S ez a mű – sokkal előbb mint a vasútak – testté lőn. 1842 aug. 24-én tette le alapkövét, mint V. Ferdinánd király helyettese, Károly főherczeg, az asperni diadalmas vezér, s az oklevélen, melyet ekkor a kőbe foglaltak, a király, Károly főherczeg, a nádorispán és neje, gyermekei, s a primás után – megelőzve az ország zászlósait – mint voltaképi alapítójának, Széchenyi Istvánnak neve is ott állott.
Az 1848-ki országgyűlés megnyitása Budapesten.
Borsos József és Bettenkoffer Károly egykorú kőrajza után.
Még tovább haladt ez országgyűlés a nemzeti kultura terén is: elhatározva a Pesten felállítandó nemzeti szinházat, s a tébolyodottak számára Váczon berendezendő országos intézetet. Végül elhatározta, hogy az országgyűlés költségeit kizárólag maga a nemesség viselje.
Ez egész nevezetes országgyűlést a hazafiság, emberiesség és felvilágosodás szelleme vezérelte.
Az 1840-iki törvényhozás újabb haladást tett a legelőrehaladottabb, legszabadabb elvű alapokon nyugvó büntető-törvénykönyvi javaslatnak kidolgozása által. Ugyanez nevezetessé lett az által, hogy a magyar nyelvet egyedűl hivatalos érvényűvé emelte. Ettől fogva az országgyűlésen csak magyar beszédeket tartottak; a latin megszűnt hivatalos jelleggel bírni.
Azonkivűl több gyakorlati hasznú intézkedés is kezdetét vette; így a Duna-szabályozás, a mezei rendőrség, a vizek és csatornák rendezése; de a mi az egész hitelvilágra nézve korszakot képezett, az a váltótörvénykönyv megalkotása volt, melyből aztán külön censurát kellett letenni az ügyvédeknek, s így czímezte aztán magát csaknem a mai időkig „köz- és váltó-ügyvéd”-nek az újabb nemzedék. Ezzel összefüggött a „kereskedőkről” hozott törvény, a gyárak és közkereseti társaságokról s részvénytársaságokról szólókkal együtt, s végűl a csődtörvény. Mindezek a régi patriarchalis birtokviszonyokat tetemes átalakúlásra készíték elő.
Ugyanezen országgyűlésnek egy czikke a zsidóknak is először oszt polgári jogokat és szabadságokat.
A Pesten felépűlt nemzeti szinház építési költségeire (39.800 frt) és az első felszerelésre megszavazott az országgyűlés 50 ezer „és nem több” forintokat, s a megalapítására 400 ezer igaz értékű ezüst forintot, mely „somma egyedűl a nemesek által lészen fizetendő”.
Az 1843–4-ki országgyűlés biztosítja a protestánsok teljes vallásszabadságát, kiterjeszti a nemesi javak birhatási jogát a nem-nemesekre is, s ezeket képesíti minden közhivatalban való alkalmaztatásra; szabályozza a közmunkák teherarányát. Megannyi határozott lépések a korszellem által irányzott reformalkotásban.
Azonban nemcsak a vallási, szellemi és politikai téren sietett haladó léptekkel helyrehozni a multak késedelmét a magyar törvényhozás; a nemzetgazdászati téren is nevezetes intézkedéseknek veté meg alapját. A vizek szabályozásáról és csatornázásokról hozott törvények, melyeknek főtárgya a Tisza és mellékfolyói valának, sőt még a futóhomok megkötéséről szóló – jelentéktelennek látszó – törvényczikk is egész nagy területeit az országnak, melyek eddig használhatatlan mocsarak, sivatagok voltak, adták át a földmívelésnek. E korszak örök emlékei maradtak a Ferencz király nevét viselő Ferencz-csatorna, a Béga és Sárvíz csatornák, s a nagymérvű Tisza-szabályozás. Szintoly fontos intézkedés volt a tagosítás, mely a kisebb birtokosoknak sok határban szétszórt szántóföldeit egy tagban egyesítve s ahhoz arányban a kétséges jövedelmű meddő legelőket felosztva, új sikeres gazdálkodási módot hozott be az országba s a nagy alföldi városok pusztáit tanyákkal megnépesíté. Bátran mondhatjuk, hogy e korszak volt Magyarország másodszori visszafoglalásának kezdete.
1847-ben adatott át a közforgalomnak a legelső gőzmozdonyos vasútvonal Budapesttől Szolnokig, István nádor jelenlétében, kit az ország ugyanazon évben emelt, dicsőűlt atyja, József nádor halála után, a nádori méltóságra. Két évvel később már a közönség is használatba vette az első dunai lánczhídat Buda és Pest között, mely „két” városnak akkori összes lakossága tett 120 ezer lélekszámot, míg ma megközelíti a félmilliót.
Befejezte végre a megkezdett reformművet az 1847-ben összegyűlt országgyűlés 1848-ban, a midőn a februári franczia forradalom által siettetve, egyszerre szakított a múlt minden hagyományaival, s kimondva a jogegyenlőséget, a népszabadság elvének alapján újjá alkotta az egész nemzetet, befogadva az alkotmány sánczaiba az egész népet, eltörűlve az urbéri szolgálatot és dézsmafizetést, s a helyett a földesurakat pénzben kárpótolva; lerontva a nemesi kiváltságokat, kiterjesztve az adófizetést és katonakötelezettséget a volt nemesi osztályokra is; szabadnak nyilvánítva a sajtót, s a régi rendi országgyűlés helyébe állítva a felelős parlamenti kormányzatot, a népképviselet alapján. Ugyanezen országgyűlés kapcsolta vissza Erdélyt is Magyarországhoz, melynek mind addig külön kormányzata és saját alkotmánya volt, külön országgyűléssel, mely három politikai nemzet: „magyar, szász és székely” követeiből és királyi hivatalosaiból állott. Ez a fogalom is megszűnt. S ezzel meg lőn alkotva az egységes Magyarország. Az 1848 július 5-ére Budapestre összehívott országgyűlés már egészen az új alapon, a népképviselet alapján nyittatott meg István nádor által s a felelős magyar miniszterium vette kezébe az ország igazgatását.
Csak e teljes átidomúlás teszi megfoghatóvá azt a bámúlatos erőkifejtést, a melylyel a magyar nemzet az ezen új alakúlásra következett harczában a világot meglepte.
S azt az eredményt nem lehetett elveszíteni, hogy a nép felszabadúlt. S a bukás még jobban összeforrasztá a népet és az addigi politikai nemzetet, sőt a különböző fajokat és felekezeteket is, mint tették a diadalmas napok. A hazaszeretet, az alkotmányos szabadság utáni vágy, mely eddig csak félmillió nemes tulajdona volt, tizenhat millió honpolgár szívébe költözött át s legyőzhetetlenné vált.
Kitéphetetlen gyökeret vert a lelkekben az a kettős igazság, hogy a magyar nemzetnek, ha államalkotási és kulturális küldetését teljesíteni akarja, azon trón körűl kell csoportosúlnia őszintén, melynek mennyezete alól Szent István király koronája ragyog szét a magyar állam minden népeire; viszont e trónnak legszilárdabb talpkövét, oszlopát az az igazi szeretet képezi, melyet egy szabadságát élvező s e szabadságot államalkotási és közmívelődési czéljaira bölcsen felhasználó nép önkényt hoz eléje.
Benczúr Gyulától
