Az őskor, a kelták, a rómaiak. Pulszky Ferencztől
Az őskor, a kelták, a rómaiak.
Pulszky Ferencztől
Pulszky Ferencztől
Benczúr Bélától
Magyarország történelmét már előre megszabta az ország földrajzi alakja. A Kárpátoknak szorosoktól alig áttört összefüggő hegyláncza erős határ éjszak és kelet felé, délen a Száva és a Duna választják el az országot szomszédjaitól; de a folyókon, bármennyire szélesek is, hajóval könnyen át lehet kelni, az ország tehát erre terjedhetett, de egyszersmind innét volt fenyegetve is. Nyugat felé épen nincsenek természetes határai; így az arra lakó népek kereskedésének, civilisatiójának, hatalmának nyitva áll; de azért önállóságát a mostani határok közt mégis mindig vagy fentartotta, vagy visszaszerezte. Az országot a Duna szeli keresztül hatalmas kanyarulattal éjszaknyugattól délkeletre, hol a Kárpátok lánczán keresztül tör s útmutatója lett a népek vándorlásának Ázsiából Európába; mert a mint a vándormadarak a folyók mentében s a tengerpart hosszában húznak: ugy a népek is a tengert kerülik meg vándorlásaikban s a nagy folyók irányában haladnak előre. A Duna tette hazánkat a népvándorlás országútjává már azon ős időkben is, melyekről még a hagyomány is megfeledkezett, de melyeknek nyomait és emlékeit feltaláljuk amaz eszközökben és fegyverekben, melyeket a mostani nemzedék ásogat ki a földből, melyek, bármily különböző nép lakta legyen is hazánkat, mindig azonos civilisatióról tanúskodnak, az ország határain belül Dévény várától az Al-Duna szorosáig, s melyeknek sajátságos jellege főleg nyugat felé terjed s csak kis mértékben éjszak felé.
A megalith-korszakból, melyben az ős elefánt s a szarvorrú legeltek a Tisza partjainak ős erdőiben és mocsaraiban, s az ős medvék és hiénák rejtőztek a bihari barlangokban, alig maradtak fenn emberi kézzel alkotott emlékek, minők Franczia- és Angolországban oly gyakoriak. Nálunk nem találtak eddig dolmenek, menhirek és ingó sziklák nyomaira; de a neolith-korban, midőn már a kövek kicsiszolása által alakították a szerszámokat és fegyvereket, elég sűrű lakosság nyoma tünik fel az országban. Alig van falu, melynek határában elő ne fordúlna egy pár csiszolt kőeszköz, melyet gyakran mint amuletet használ a földmívelő nép. Ha a tehén nem ád elég tejet, ha a kis gyerek foga nehezen hasad: a régiség ez emlékeivel, melyeknek régi használatáról nem maradt fenn semmi hagyomány a nép közt, meg szokták dörzsölni a fájó részeket, a tehén tőgyét, a gyermek száját.
Ismeretes tény, hogy a csiszolt kőeszközök alakja az egész világon csaknem egészen azonos. Japánban, Khinában, Indiában és Egyiptomban szintén olyan, mint Európában; de ama körülményben, hogy a kifúrt eszközök száma nálunk aránylag sokkal nagyobb mint a szomszéd országokban, meg egy különös alakú, keskeny, hosszú s vastag vésőben, melyet nálunk igen gyakran ásnak ki, oly sajátságokat látunk, melyek hazánk lakóit már amaz időben is megkülönböztették szomszédjaiktól. Az Alföldön, hol kő nem fordúl elő, állatcsontokat, különösen a szarvasneműekét dolgozták föl fegyverekül és eszközökül. A Tisza mentében mindenütt találunk halmokat, melyek az őskori emberek lakhelyeinek maradványaiból és hulladékaiból támadtak. Ezekből azt látjuk, hogy az akkori lakók halászatból és vadászatból éltek, de földművelést is gyakoroltak; az idő által megszenesített búzaszemek nem mutatnak semmi különbséget az akkori és mostani búza között. Kereskedelmi összeköttetés is volt már akkor és pedig a legtávolibb országokkal is. A kőkori sírokban oly tengeri kagylóból metszett nyaklánczokat találunk, minők csak a Vörös tenger vidékein fordúlnak elő.
A Mátra hegységben még ma sem ritka a termés-réz. Ezt az őskori emberek is ismerték és idővel reá jöttek, hogy izzó állapotban meglágyúl és kovácsolás által minden alakra idomítható. Rézből kezdték tehát fegyvereiket és szerszámaikat készíteni, kezdetben a csiszolt kőeszközök alakjára, s valamint ezeknél, inkább a súlyra, mint az élességre fordították figyelmöket; de később új, czélszerűbb formákat is találtak fel. Ily rézeszközök, minők hazánkban igen gyakoriak, alig fordúlnak elő Németországon, Skandináviában és a lengyel földön; de az osztrák alpesi tavak czölöp-építményeiben s a bieli tóban Helvécziában szintén találtak, még pedig olyanokat, melyek a magyarországiakkal rokonok. Megjegyzendő még az is, hogy Cziprus szigetén a legrégibb sírokból fűzfalevél-alakú tőrök és kések jöttek napfényre, melyeknek formája s a nyélbe való erősítése a legkisebb részletekig azonos a magyarországiakkal.
Azt a folytonos fejlődést, mely a csiszolt kőkorból a rézkorba vezetett át, félbe szakította hazánkban, mint egész Európában, egy új nemzet hódítása, mely a civilisatio magasabb fokán állt, a mennyiben fegyvereit és eszközeit bronzból készítette, melyek a kőkoriaktól és rézkoriaktól formáikban lényegesen különböznek. Ez a nép tehát már tudta, hogy a réznek és ónnak bizonyos arányban való vegyítéséből oly fém kerül elő, mely akár az ónnál, akár a réznél keményebb, könnyebben élesíthető, s öntés által állítható elő. Ismerték tehát a bányászatot, kereskedelmi összeköttetésben álltak azokkal az országokkal, hol ón fordúl elő és ismerték az ötvözés mesterségét. A régiségbúvárok az árja népvándorlással hozzák ezt a népet kapcsolatba, s csakugyan úgy látszik, hogy mindazok a népek, melyek Európa nyugoti részét lakják, a Paropamisus aljából indultak ki, s megkerülve a Kaspi és Fekete tengert, hatoltak a Dunáig s ennek irányában vándoroltak tovább a mostani Magyarországon keresztül. Helbig, a római archaeologiai intézet tudós titkára, ki az italikusok Pó-völgyi telepeiről értekezett, nem kételkedik, hogy e telepek őslakói éjszakkeletről érkeztek Olaszországba s a Magyarországon talált halmok csakugyan ugyanazon jelenségeket mutatják, mint a Pó-völgyi terra márék.
A bronzkor civilisatiójának emlékei egész Európa területén rokonságban állnak egymással. A régiségbúvárok azonban a formákra nézve több csoportozatot különböztetnek meg. A magyarországi bronzkori emlékek egyszerűbbek, mint a skandináviai, olasz- és francziaországi bronzkori emlékek. A kard, a véső, a ruhakapocs különös nemzeti sajátságot mutatnak, mely hazánk határain túl csak ritka esetekben észlelhető, de a Duna középső medenczéjében a Kárpátokig mindenütt előfordúl. Habár különböző népek laktak már akkor is az országban, civilisatiójuk ez emlékek szerint ugyanaz volt. A magyarországi sajátságos formákat ama rajzban állítottuk össze, mely e czikk elejét diszíti.
A vas használatával kezdődik a történelmi kor. Herodotos, kinek a Kr. e. V. században a Duna folyásáról még igen zavaros fogalmai vannak, az agathyrzeket, – ezen, ugy látszik, thrák népet, – helyezi a mostani Erdélybe. Az emlékek azt mutatják, hogy a Duna mentében főleg kelta törzsek laktak, melyeknél az úgy nevezett la tęne fibula, továbbá a vas késnek, tőrnek, lándzsának, kardnak és pajzsdudornak bizonyos sajátszerű formája, meg a kardkötőül szolgált jellemzetes vasláncz volt használatban. Mind e sajátság előfordul mindenütt, a hol kelták laktak: Francziaországban, Felső-Olaszországban, Svájczban, Bajorországban és Magyarországon, s a régi irók, legalább Nagy Sándor idejétől kezdve, csakugyan említik, hogy a mai Magyarország földén kelta törzsek laktak, melyeket a galata név alatt foglalnak össze, melyek azonban bizonyára már sokkal régibb időben telepedtek itt le. Megjegyzésre méltó, hogy a la tęneivel egykorú hallstadti civilisatio nyomaira csak egy helyütt találtak eddig hazánkban, t. i. Somlón; ellenben a kelta emlékek az egész országban el vannak terjedve. Hiba volna e civilisatiót kicsinyleni. A kelták már városokat építettek, és Carnuntumtól (Petronell) Bononiáig (Viddin) a Duna jobb partján mindenütt találunk városokat, melyeknek nevei még a római időben is kelta eredetről tanúskodtak, névszerint: Scarabantia (Sopron), Sabaria (Szombathely), Bregetio (Szőny), Aquincum (Ó-Buda), Sopiane (Pécs), Mursa (Eszék), Carrodunum, Singidunum (Belgrád), stb. Ez a nép már érezte a vert pénz szükségét, használta a macedoniai ezüst pénzeket, sőt maga is vert pénzeket Fülöpnek, Nagy Sándor apjának ezüst tetradrachmái s a macedoniai városok pénzeinek mintájára. Később a római pénzlábat fogadta el, s királyainak vagy a törzsnek nevével jelezte a pénzdarabokat. A keltákon felül germán törzsek, markomannok és quadok laktak a Kárpát alján, ezeken túl szlávok.
A kelta népben nem voltak államalkotó tulajdonságok, a különböző törzsek nem tudtak állandóan egyesülni, sőt sokszor egymás ellen is harczra keltek. Mint bátor katonák, a diadochok szünetlen háborúskodásaikor gyakran szegődtek zsoldosokúl Nagy Sándor utódainak szolgálatába, s még Egyiptomban is szolgálták a Ptolomaeusokat, honnét egy zsoldos szép díszedényt hozott magával, mely az egyedi sírban találtatott s most a magyar nemzeti múzeum egyik dísze. E zsoldos népnek elég alkalma volt felismerni a hellenista országok és királyok belső gyengeségét, s három magyarországi törzse: a tektosagok, tolistobojok és trokmok egyesültek egy vezér alatt, kinek czime Brennus (Brehon) volt, s betörtek a Balkán félszigetbe, kirabolták Macedoniát és Thraciát s csak babonás félelmük, melyet egy rögtön támadt roppant égi háború idézett elő, ijesztette el őket a delphii Apollo-templom kirablásától s mentette meg Athénét és Peloponesust. Átmentek a Hellespontuson is, és harmincz évig zaklatták Elő-Ázsiát rablásaikkal és sarczolásaikkal, míg végre Attalus, a pergamosi király, döntő csatában megverte és a hegységekbe szorította őket, hol Galata királyságot alapították. Attalus fia, Eumenes építtette fel azt a roppant fogadalmi oltárt, melynek gyönyörű márvány domborművei most a berlini múzeumot diszesítik. Ez volt a magyarországi galaták feletti győzelemnek nagyszerű diadal-emléke.
Bronzkori tárgyak a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából.
Dörre Tivadartól
A Duna-vidéken maradt kelta törzsek a köztársaság vége felé újra meg újra összeütközésbe jöttek a rómaiakkal. Végre Augustus császár uralkodása alatt a császár két mostoha fia, Tiberius és Drusus, hosszú háború után leverték a pannonokat, kik Bato vezérlete alatt elkeseredett harczban törekedtek megmenteni függetlenségöket. Az ókor egyik gyönyörű műkincse, az úgy nevezett Augustus apotheosisa, tartja fenn Tiberius e diadalának emlékét a bécsi régiségtárban. Ott látjuk a győzelmes vezért, a mint a diadalszekérről lelép, hogy Augustusnak és Liviának megadja a kellő tiszteletet, kik isteni alakban ülnek a trónon. Alól római katonák emelnek trofeumot s ott ül a földön hátrakötött kezekkel a legyőzött vezér, nyakán kelta torquessel, s övén alul kelta kaligába burkoltan.
Augustus alatt a rómaiak nem terjeszkedtek alább a Drávánál s a mostani Sziszek volt a tartomány fővárosa.
A mint gyakran történni szokott, a foglalást nem sokára lázadás követte, melyhez a független törzsek is hozzá csatlakoztak. Ez is leveretett s az egész dunántúli rész római kezekbe került. A kelta törzsek függetlensége megszűnt, rómaiak foglalták el városaikat s kiszolgált katonáik itt telepedtek meg. Igy keletkezett itt az iparművészetnek egy külön tartományi stylusa, melynek emlékeivel gyakran találkozunk a dunántúli sírokban. Ezek közt legjellemzőbbek a roppant nagy fibulák, melyeket a nők viseltek, s a kocsik, melyekkel a kelta nagy urak együtt temettették el magukat.
Róma nyelve hamar elterjedt a római közigazgatás alatt, ámbár a legiók, melyek itt tanyáztak, nem voltak rómaiak, sőt olaszországiak is csak igen ritkán, hanem elrómaiasodott spanyolok, belgák, angolok, sziriaiak és az alpesi tartományok lakói. Trajanus idejében Pannonia már nem különbözött más római tartománytól, a városok municipiumokká és coloniákká váltak s oly önkormányzattal bírtak, minőt a római polgárok szoktak gyakorolni.
Határtartományok mindig ki vannak téve a szomszéd barbarok betörésének, kiknek megfenyítése néha kikerűlhetetlenné teszi a további foglalást és terjeszkedést. Igy történt ez Trajanus császár alatt az alsó Dunánál is, hol a dákok folyvást háborgatták Moesiát. A császár tehát Carnuntumban hajóhadat szervezett, útat vágatott a parti sziklákba az Al-Duna szorosában s a dákokat három hadjáratban megverte, Decebal király fővárosát, Sarmisegethusát – melynek ezentúl Ulpia Trajana lett a neve, – bevette, s Erdélyt Dacia név alatt római provinciává alakította. A rómaiasítás itt is igen gyorsan haladt előre; de míg Pannoniában a feliratokon nem találunk az istenek nevei közt idegeneket, hanem mindig csak rómaiakat, Neptunt és Jupitert, különösen mint Dolicheniust a mint bika hátán áll, Merkuriust és Marst, Junót, Dianát, Nemesist, Sylvanust és a nymphákat: Daciában Eponával találkozunk, s Mithras tisztelete sokkal terjedtebb, mint Pannoniában, sőt még palmyrai istennevek is fordúlnak elő.
Trajanus hadjáratának emlékeül Rómában diadaloszlop áll, melyen az egész hadjárat domborművekben tárúl szemeink elé. Kérdés azonban, vajjon a dákok öltözete, az övvel összetartott hosszú zubbony s alatta a széles nadrág, mely a bokánál össze van kötve s a tekintélyeseknél a rojtos palást, csakugyan híven tükrözi-e vissza a dák viseletet ez emléken, miután más emlékeken markomannokat, sőt keleti barbarokat is hasonló öltözetben látunk.
Pannoniát a Duna választotta el a szomszéd barbaroktól, kiknek betörései ellen e folyó elég erős határnak látszott. Daciának nem lévén ily természetes határa, nyugat felé a rómaiak vallumot építettek és árkot, melyet sok helyütt még most is megismerhetünk; ez a limes Dacicus, melylyel több helyütt fogunk találkozni.
A Duna és Erdély közti vidéket, a mai magyar Alföldet, nem birták a rómaiak; itt ez időben a metanasta jazygok, a rómaiak szövetségesei, legeltették nyájaikat, s ezeket is árok választotta el az éjszaki germán barbaroktól; egy ilyen ároknak fennmaradt nyomait a nép ma Csörsz árkának nevezi.
A rómaiak nem tartottak oly nagy seregeket, mint a mostani államok; de a határtartományokban mindig több legio volt elhelyezve, mint a benső tartományokban, hol három századon keresztül a római békének fensége, „Majestas pacis Romanae” uralkodott.
Az élet a provinciákban utánzása volt a rómainak: kőútak könnyítették az összeköttetést a városok közt, hol a fürdő játszott oly szerepet a mindennapi életben, minőt jelenleg a kávéház; a főhelyeken nem hiányozhatott az amphitheatrum; a városok közelében villák épűltek; a határvárosokat a castrum jellemezte; a forumot szobrok diszítették: szóval a római magával vitte szokásait, kényelmét, institutióit, s behozta a római nyelvet és életmódot az Atlanti oczeántól a Dunáig, rómaiakká téve a nagyobb részt kelta fajú lakosokat. Ezek olvadtak össze legkönnyebben a rómaiakkal. Germán népek laktak ezeken túl a Rajna torkolatától a Fekete tengerig; ezek ellen kellett a római civilisatiót védeni a határtartományokban.
Tiberius diadalmenete. – Augustus apotheosisa.
Ő Felsége bécsi régiségtárából
A Duna balpartján, a Kárpátok aljáig markomannok és quadok laktak, kiknek vad vitézsége nem egyszer veszélyeztette a római provinciát. Marcus Aurelius császár alatt az összes németség egyesült a rómaiak ellen, s a markomannoknak sikerült az első támadás; átkeltek a Dunán s pusztítva terjedtek el egész Pannoniában s már-már az olasz határokat fenyegették. A császár hadjáratra készült tehát ellenök, s hogy e miatt új adókkal ne kellessék terhelni népeit, elárvereztette Rómában a császári kincseket. Maga is személyesen Carnuntumba ment; ez volt a főhadiszállás, itt készítette elő a hadműveleteket. Három évig tartott a háború, míg a markomannok és quadok leverettek. A császár személyesen is részt vett e harczokban, s részint Carnuntumban, részint táborában a Garan völgyében irta meg hires bölcselkedő tanúlmányait, melyekért a philosophus melléknévvel ruházták föl. Itt történt, hogy a sereg egyszer a vízből kifogyva a legnagyobb szükségbe esett, melyből csak egy rögtöni zápor mentette meg. Ez a jelenet, Jupiter Pluviusnak e csodája, egyik legismeretesebb és legérdekesebb jelenete a császár domborműves emlékoszlopának Rómában, melyen a markomann háboru részletei vannak kifaragva.
A császár Bécsben halt meg; fia, Commodus a már úgy is óriásilag kiterjedt római birodalom határait nem akarta új tartományok megszerzésével még tovább, a Kárpátokig kiterjeszteni; a Dunát elég erős határnak tartotta; de ezen időtől fogva a Pannoniában tanyázó legiók különös figyelemben részesültek, s érezték is jelentőségüket, hogy a római birodalom sorsát sokszor ők döntötték el. Commodus megöletése után a pannoniai legiók vezérüket, Septimius Severust kiáltották ki császárnak, ki Rómában dynastiát alapított.
Ezentúl is főleg Pannoniában kellett a római birodalmat a barbarok betolakodása ellen védelmezni; mert ama roppant mozgalom, melyet mi a népvándorlás nevével szoktunk jelezni, a népeknek keletről és éjszakról a civilizált dél és nyugat felé előnyomúlása, már ezen időben kezdett jelentkezni.
Negyvenhárom évvel később ismét az a sereg, mely Syrmium körül tanyázott, kiáltotta ki a thrák Maximinust császárnak, kinek uralkodása csak rövid ideig tartott.
Épen azon időben, a melyben a germán népek Európában, a sassanida persák Ázsiában megújíták támadásaikat a római birodalom ellen; a császárok mindig változtak; minden provinciában támadtak ellencsászárok, de mindegyik az egész birodalmat követelte magának, melynek összefüggése oly erős volt még, hogy a trónkövetelők egyikének sem jutott eszébe saját tartománya függetlenségét, vagy külön királyi koronát követelni. Húsz évig tartott a rendetlenségnek és gyalázatnak ezen kora, mely alatt a német törzsek hol fegyveres csapatokban, hol békés bevándorlássál tolakodtak a határtartományokba. Ekkor a pannoniai születésü Claudius császár megverte a góthokat, Syrmiumban történt halála után pedig ismét egy honfitársa: Aurelianus kiáltatott ki császárnak a pannoniai sereg által. Ez a római nép tekintélyét helyreállította ugyan keleten és nyugaton, de engedve a szükségnek, kivonta Erdélyből a római sereget s átengedte a tartományt a betóduló góthoknak. Aurelianus halála s Tacitus rövid uralkodása után ismét pannoniai eredetű császár lépett a trónra, Probus, ki szülővárosának, Syrmiumnak közelében az első szőlőket ültette hazánkban s a belvizeket lecsapoltatta katonái által. E megalázónak tekintett munka felbőszítette a sereget, fellázadt s megölte Probust. Ez a császár telepített góthokat alsó Pannoniába, s ezentúl szokássá lett barbár zsoldosokkal egészíteni ki a praetorianusokat.
Részlet a Trajanus-oszlop domborműveiből. – A dákok fölgyujtják városukat.
Pataky László rajza
Részlet a Trajanus-oszlop domborműveiből. – A dák vezérek megmérgezik magukat.
Pataky László rajza
Midőn a nagy Constantinus fiával, Constantiussal szemben Magnentius kiáltatta ki magát császárnak s az egész nyugat seregei hozzá szegődtek, míg a keletiek Constantiusnak maradtak hivei. Mursa, a mostani Eszék mellett történt az összecsapás 351. évben Kr. sz. u. Itt vérzett el a római birodalom seregeinek java; a háborúban Constantius győzött, de a római véderő meg volt törve, s ezentúl csak nehezen tudott a német törzseknek ellentállani, melyekhez már szlávok is csatlakoztak.
I. Valentinianus császár, ki szintén pannoniai eredetű volt, helyreállította a közigazgatást és sikeresen küzdött meg a barbarokkal; megverte a góthokat s békét kötött velük, de a sarmatákkal egyesült quadok ismét betörtek Pannoniába, s kevésbe mult, hogy egy császári herczegnő: Constantia, a nagy Constantinus unokája, hatalmukba nem esett. A császár ennek hirére Trierből Syrmiumba sietett, s innét fel Bregetióba (Ó-Szőny), honnét a quadok tartományába beütött, s megfenyítette őket. Midőn 375-ben még egyszer ellenök készült s ők követséggel akarták dühét kiengesztelni, a fogadásnál ismét annyira tűzbe jött, hogy fenyegető beszéde alatt szélütés érte. A legiók Justina császárnéhoz, ki a szomszédságban időzött, azonnal küldöttséget indítottak, meghivták a táborba, hol csecsemő fiának, II. Valentinianusnak, kit a császárné ölében tartott, hűséget esküdtek oly lelkesedéssel, mint tizennegyedfélszáz évvel később a magyarok Mária Teréziának.
