Az Árpád-királyok kora. Szabó Károlytól
Az Árpád-királyok kora.
Szabó Károlytól
Szabó Károlytól
Benczúr Gyulától
A kereszténység elfogadása a magyar nemzetre nézve elútasíthatatlan szükséggé, életföltétellé vált. Magyarország, a nyugoti és keleti császárság befolyásának kitéve, éjszakon és délen keresztény szláv népektől környezve, végromlás veszedelme nélkül magát Európával ellentétbe nem helyezhette, s önállóságát csak úgy biztosíthatta, ha a nemzet a pusztai életmóddal fölhagyva, a keresztény polgárosúltság pályájára lép, s nem lesz többé idegen elem Európa szívében.
István megértette a kor követelő szózatát, s föladatát: a keresztény magyar állam megalkotását, bölcs tapintattal szerencsésen végrehajtotta. Bölcseségének bizonysága, hogy a keresztény világ uralma fölött versengő császári és pápai hatalom közűl koronáért ez utóbbihoz folyamodott, melytől a nemzet önállóságára nézve veszélytől nem tarthatott, sőt annál ez irányban is támogatásra számíthatott. Midőn István a szent szék által szentesíttette egyházi és polgári alkotásait, útját vágta mindazon törekvéseknek, melyek az atyja életében megindúlt térítések alkalmával Magyarország függetlenségének megsemmisítésére voltak irányozva.
Az alkotmány átalakításában István erélylyel, mérséklettel járt el; nem rombolta le a régit, hanem csak a keresztény monarchia követelményeihez képest átalakította. A törzsfőnökök hatalmát megtörvén, a nemzetet a szó teljes értelmében egygyé olvasztotta; a kormányzói, törvényhozói s birói hatalmat a maga, mint a nemzet fönségének képviselője kezében összpontosította. Az új alkotmány által azonban nem fojtotta el a nemzet vérévé vált szabadságszeretetet; sőt, midőn a törzsek és nemzetségek közös birtoklási rendszerét megszűntetve, törvényben kimondotta, hogy ki-ki legyen ura mind saját jószágainak, mind a királytól nyert adományoknak, s azokról neje, fiai, leányai, rokonai vagy az egyház részére szabadon rendelkezhessék: az egyéni szabadságot a koronával szemben is biztosította. A honfoglalók utódjai által örökölt birtokokba, valamint saját adományaiba István nem vitte be a hűbériség természetét, azok az illetőknek úgy a törzsek, mint a korona irányában szabad örökségei maradtak. Hűbéri természetűeknek csak az állam tulajdonát képezett várakhoz tartozd földek mondhatók, melyeket István hadi szolgálat kötelezettségével s e mellett firól fira öröklés jogával adományozott a várispánok zászlai alá rendelt várkatonaságnak.
A törvényhozásban nem járt el önkényesen; törvényeit az ország legfőbb méltóságaiból, a nemzet előkelőiből alkotott királyi tanács meghallgatásával adta ki; az általa megalapított vármegyei rendszerben pedig, mely az ő korában kiválólag katonai és kormányzási czélokra szolgált, s a teljesen szabadokra, vagyis nemesekre ki nem terjedt, oly intézményt honosított meg, mely idők folytán a kor szükségeihez képest fejlődve, a lakosság minden osztályát felölelve, az alkotmányos szabadság védbástyája lett.
Az igazságszolgáltatást a törzsfőnökök kezéből kivévén, azt az általa kinevezett bírák, a vár népei fölött az ispánok által gyakoroltatta; a szabad birtokosok, a papi, úri és nemesi rend ügyeiben pedig vagy maga személyesen, vagy udvarának legfőbb birája, a nádor mondott itéletet.
Gizella királyné drágaköves arany keresztje.
A müncheni „Reiche Kapelle”-ből
Az ország haderejét szervezve, megalkotta a királyi sereget, melynek zömét az ispánok zászlai alatt szolgáló várkatonaság képezte. E mellett fönnmaradt a nemzeti hadsereg, melyet a főpapi, úri és nemesi rend alkotott, mely a haza védelmére személyesen fölkelni tartozott, de nem volt köteles az ország határain kivül táborozni.
István az állam és a királyi udvar rendezésében a nyugoti császárságot vette követendő példáúl; törvénykönyveiben, melyek csak töredékesen szállottak ránk, a frank capitularék hatása ismerhető föl. Ő vetette meg a rendi alkotmány alapját, mely az 1848-iki átalakúlásig fönnállott. Alapítványait, adományait, az örökségűl bírt, a várjobbágyoknak osztott földeket külön jegyzőkönyvbe foglaltatta, melyre peres esetekben az utódok századok múlva is mint döntő bizonyságra hivatkoztak. Okleveles bizonyságunk van rá, hogy ezen Legenda Sancti Stephani név alatt említett jegyzőkönyv Róbert Károly korában a visegrádi királyi udvarban még megvolt.
A várak védelmezésére a fegyverrel szolgáló várjobbágyok, azok fönntartására, élelmezésére pedig a vár földeit mívelő várnépek voltak rendeltetve. Valamint ezek, úgy a királyi, főpapi és úri jószágokat mívelő parasztok sem voltak ugyan szabadok, de nem is osztoztak a hadi foglyokból lett, vagy bűneikért szolgaságba taszított rabszolgák sorsában, kik István törvénye szerint magukat bizonyos összeggel megválthatták, s a kiknek emlékezete oklevelekben még a XIV. század első felében is található.
A királyi kincstár jövedelemforrásait tették a nagy kiterjedésű királyi uradalmak, az ércz- és sóbányák, a pénzverés, mely kirekesztőleg királyi jog volt, a harminczadok és vámok, a várnépek termékekben beszolgáltatott adója, melynek egy harmada az ispánokat illette, a királynak és családjának benyújtani szokott ajándékok, a szállásadás kötelezettsége, mely szerint az urak és városok az utazó királyt és kiséretét több-kevesebb napig vendégelni tartoztak, a bírságok és elkobzott jószágok, végre szükség esetében az ország nem szabad birtokos és nem kiváltságos lakosaira pénzben vagy termesztményekben kirótt adók, régi magyar kifejezéssel szedő-vedők (collecta).
E gazdag jövedelemből István igazán királyi udvart tarthatott, melynek fényét csak növelték a dúsgazdag urak, és a földbirtokkal bőkezűen ellátott főpapok, kik István adományából az összes magyar föld termékeinek tizedét élvezték.
A királyi udvar szolgálatára állott az udvarnokok (vadászok, halászok, szakácsok, solymárok, szekeresek, ácsok, kovácsok, stb.) roppant tömege, kik a királytól földeket kaptak s azok használatáért firól fira bizonyos szolgálatot tartoztak teljesítni. Ily udvarnokokat nagy számmal tartottak a főpapok és főurak is, kik udvaraikat a király példájára rendezték be.
A magyar nemzet, mely betelepedése után egy századig lóháton és sátor alatt harczias életet folytatott, István 40 évnél tovább tartott uralkodása alatt nagy átalakúláson ment át: állandó lakásokba telepedve, hozzá szokott a földmívelői élethez. A kolostoroknak István korából fönnmaradt alapító levelei már a föld- és szőlőmívelés elterjedéséről s a mesterségek gyakorlásáról tesznek bizonyságot. Hogy a magyarok a földmívelést a meghódított szlávoktól tanúlták el, bizonyítják a szlávoktól átvett földmívelési műszavak (asztag, borona, barázda, gereblye, pozdorja, kasza, kapa stb.); a mesterségekben inkább a bevándorolt németek voltak tanítóik, jóllehet a pusztai élet mellett is szükséges mesterségeket, mint a fegyverek és lószerszámok gyártását, a timárságot és ötvösséget, bizonyosan még ázsiai hazájokból hozták magokkal.
István, hogy az átalakítás munkájában segítsék, szivesen fogadta a térítőket, az udvarába jövő keresztény lovagokat, az országába telepűlő német, olasz, szláv és besenyő gyarmatosokat. Fiához intézett oktatásában, melyben a királyi kötelességekről és erényekről magasztos fölfogással beszél, az idegenek pártolását, oltalmazását különösen szívére kötötte leendő utódjának, hangsúlyozva: hogy „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és töredékeny”. Ezen nyilatkozatáért azonban tévedés volna külföldieskedéssel, a nemzeti szokások és erkölcsök lenézésével vádolni őt, ki fiának szent kötelességűl szabta, hogy az ősök példáit kövesse, mert „melyik görög kormányozhatná a latinokat görög szokások szerint, s melyik görög kormányozhatná a görögöket latin szokások szerint?”
Hogy Istvánnak hosszas uralkodása alatt nehéz küzdelmeket kellett folytatni, bizonyítják fiához intézett szavai, melyek szerint csaknem egész életét hadjáratok fáradalmai s különféle nemzetek betörései közt töltötte. E háborúk közűl a történelem csak a pogányságot pártoló ifjabb Gyula leveréséről s Erdélynek az országhoz szorosabb kapcsolásáról (1002), a szomszéd besenyők legyőzéséről (1003), a lengyel fejedelem, Boleszláv ellen II. Henrik szövetségeseként folytatott hadjáratokról, az Al-Dunától a Marosig és Körösig hatalmaskodó görög hitű Ohtom megalázásáról és a II. Konrád császár ellen folytatott védelmi háborúról emlékezik.
A német birodalommal István, míg sógora, II. Henrik császár élt, folyvást a legjobb viszonyban volt; de II. Konrád császár ellen, ki a keresztény világ fölötti uralomra törekedett, sikerrel folytatott háborút, melyben seregei Bécset is elfoglalták s az ország határait a Morván és Lajthán túl a Fischáig terjesztették (1030).
Az a csapás, mely Istvánt a trónra már kijelölt egyetlen fia, Imre herczeg váratlan halálával sújtotta (1031), a különben is betegeskedő agg királyt teljesen leverte; udvarában ezután neje, Gizella, II. Henrik császár nővére s az idegenek pártja ragadta kezébe a hatalmat. Ez az idegen párt, hogy a trónt Péter, István húgának Urseolo Ottó velenczei dogétól származott fia, a királyi testőrség parancsnoka számára biztosítsa, Vazult, Mihály fiát, István unokatestvérét, Nyitrán megvakíttatta s megsiketíttette, Szár László fiait, Endrét, Bélát és Leventét pedig, kiknek a menekűlést maga a testileg, lelkileg megtört király tanácsolta, külföldre szalasztotta.
Az egykor erélyes, hatalmas király ekkor már csak árnyéka volt önmagának, s a halál rá nézve szabadító angyallá vált. Magyarország első apostoli királya 1038-ban, épen megkoronáztatása évforduló napján, augusztus 15-én hunyt el s az általa építtetett székes-fehérvári egyház sirboltjába a nemzet siralma közt temettetett el. Az újjá alkotott magyar állam István által adott alkotmánya nyolcz század viharai közt mindig védpaizsa s megmentője volt a nemzet életének; ezért tekint ma is minden magyar áhítatos tisztelettel az el nem porladt „dicsőséges szent jobb kéz”-re, mely Magyarország alkotmányos szabadságának alapköveit lerakta.
Az István trónját méltatlanúl bitorló Péter, német és olasz kegyenczeitől környezve; zsarnoki dölyffel uralkodott három esztendeig; ekkor elűzte a türelmét vesztett nemzet fölkelése, s Abát, keresztény nevén Sámuelt, István húgának férjét, emelte a trónra (1041).
A menekült Péter III. Henrik német királyhoz folyamodott segélyért, s a német király, hogy Magyarországot hatalma alá hajthassa, Pétert csakugyan pártfogásába vette. Aba azért egyszerre három oldalról intézett támadást a német birodalom ellen; maga egy hadosztálylyal Tullnig nyomúlt s szerencsével járt, de a másik két betörő magyar sereg a Morva folyónál és Pettau mellett vereséget szenvedett (1042).
III. Henrik még azon évben berontott a magyar földre, Haimburgot, mely akkor magyar végvár vala, megvívta, Pozsonyt bevette és földúlta, s a Garam vizéig nyomúlt, de a tél közeledtével, miután meggyőződött, hogy a magyarok a gyűlölt Pétert vissza nem fogadják, védenczével együtt visszavonúlt.
Midőn a következő évben a császár a hadjáratot újra megindította s hadaival már a Rábczánál állt, Aba a trónját fenyegető veszedelmet azzal akarta elhárítani, hogy ellenfelének magára és országára nézve súlyos föltételek alatt békét ajánlott, s az országnak a Lajthán túl feküdt terűletét átengedte Henriknek. Igy a békét megvásárolta ugyan, de e tettével bukását készítette elő. A nemzet előkelői közt ugyanis az ország terűleti épségének megsértéseért általános lett az elégűletlenség; ezek ellenében Aba a pórnép karjai közé vetette magát, abban keresve trónja támaszát; a megbuktatására törő urak közül pedig, kiket tanácskozás szine alatt összehívott, fegyvereseivel mintegy ötvent lemészároltatott. Ezek rokonai s az életben maradt elégűletlenek Németországba futottak s magok hivták be a császárt a zsarnok megbuktatására.
Aba túlnyomó hadaival III. Henrik ellenében Ménfőnél (1044 jul. 5.) a táborában volt elégűletlenek árúlása miatt csatát vesztett s a Tisza felé futva, ellenségei által megöletett. III. Henrik pedig ellenállás nélkül vonúlhatott be Székes-Fehérvárra, hol Pétert, mint adófizető hűbérnökét, igtatta vissza a trónra. A magyar törvényeket lábbal tapodó Péter császári pártfogójában bizva, most még kegyetlenebbűl uralkodott, mint valaha; de ezzel csak bukását siettette. A hazafiak összeesküdtek ellene s a trónt az Árpád véréből származott örökösnek, a külföldön tartózkodó Endrének ajánlották föl (1046).
Midőn Endre lengyel segédhadakkal a Kárpátokon át Abaújvár alá érkezett, a forradalom már az egész országot lángba borította; a pogány Vata által vezetett nép nem elégedett meg többé Péter megbuktatásával, hanem a régi pogány életmód visszaállítását is követelte, az egyházakat, kolostorokat dúlta, a papokat, szerzeteseket, idegeneket öldökölte. Az ország püspökei, hármat kivéve, vértanúi halált szenvedtek; az a hegy, melyről Vata és társai Gellért csanádi püspököt a Dunába taszították, maig is a vértanú szent Gellért nevét viseli. A menekülni akaró Pétert üldözői Székes-Fehérvárhoz közel, Zámornál kétségbe esett védelem után elfogták s megvakították. Nem sokára elhalt sebeiben s az általa épített pécsi székesegyházban temettetett el.
Endre, miután a forradalom kitombolta magát, a pogány szertartásokat halálbüntetés alatt megtiltotta, István törvényeit helyreállította s magát az életben maradt püspökökkel Székes-Fehérvárott megkoronáztatta, Henrikhez pedig békeajánlatokkal követséget küldött. S midőn meggyőződött, hogy a császár Magyarország fölött fönhatóságot követel, és így a háború kikerűlhetetlen: országa védelmére haza hívta Lengyelországból öcscsét, a vitéz Bélát, átadta neki fejedelmi joggal az ország harmadrészét, s minthogy még ekkor gyermeke nem volt, halála esetére trónját is neki igérte. Az ország ezen első felosztása, melyhez később a királyfiak jogot tartottak, az Árpád-királyok korában sok belvillongásnak és polgárháborúnak vált forrásává.
Az ország hadai Endre és Béla vezérlete alatt diadallal verték vissza a császár támadását, a hódítni jött német sereg nagy része a Vértes-hegyek közt veszett el (1051); következő évben pedig III. Henrik Pozsony alatt vallott kudarczot, hol ostromló hajóhadát magyar búvárok elsülyesztették.
Még két évig folyt a háború, melyben most már a magyarok támadtak s azután abba maradt külön békekötés nélkül. A hatalmas német császár nem tudta legyőzni Magyarországot.
Az a jó viszony, mely Endre és öcscse, Béla közt fönnállt s az országnak is javára vált, azonnal bomlásnak indúlt, a mint Endre az öcscsének igért koronát fiára kivánta szállítani, s hogy fia trónöröklését biztosítsa, a gyermek Salamont, kit IV. Henrik német király nővérével jegyzett el, 1058-ban megkoronáztatta. A király és herczeg udvari emberei kölcsönösen szították a testvérek meghasonlását, mely végre nyilt háborúban tört ki. Béla nem érezhetvén magát biztosságban, Lengyelországba menekűlt, de onnan lengyel segélyhadakkal tért vissza, s a nemzeti párt által támogatva, bátyját, ki német segélylyel folytatta a háborút; legyőzte és elejtette, s így a koronát magához ragadta (1060).
Bélának, kit a fegyverre kelt nemzet emelt a trónra, le kellett küzdeni a forradalmi szellemet, mely az általa Székes-Fehérvárra összehivott országgyűlésen fenyegetőleg lépett föl ellene. Az ide összegyűlt néptömeg zajongva követelte az új királytól a kereszténység eltörlését s az ősi vallás visszaállítását. Béla három napi határidőt kötött ki magának az elhatározásra; ez alatt a szomszéd vármegyék zászlóaljait összegyűjtötte, a lázongó tömeget megrohanta, szétverette és így a pogányság ez utolsó kitörését elfojtotta.
Uralkodása, melyet a krónikák magasztalással emlegetnek, rövid ideig tartott; két év múlva azután, hogy a koronát kivívta, épen, mikor IV. Henrik német király fegyverrel készűlt Endre fiát, Salamont a magyar trónra helyezni, Béla, összeomló trónja által összetörve, hirtelen meghalt (1063).
Fiai, Gejza, László és Lambert elmenekűltek, s IV. Henrik Salamont trónra ültette; de távozása után Béla fiai visszatértek, még pedig fegyveresen. Ekkor a főpapok szavára egyezség jött létre Salamonnal úgy, hogy ez megtartja a koronát; Gejza, László és Lambert pedig atyjuk örökét, az ország harmad részét kapják herczegségűl. A legidősb herczeg, Gejza, hódolata jeléűl, a pécsi székesegyházban, hol Salamon az 1065-diki husvétot ünnepelte, maga kezével tette föl a koronát a gyermek király fejére.
Míg az így helyreállt egyetértés a királyi családban föl nem bomlott, Magyarország hadai szerencsével harczoltak mind Karinthiában, Zvonimir horvát király, a herczegek sógora érdekében, mind az ország határszéleire betört csehek ellen; 1070-ben pedig a Tiszán túlra berohant s onnan gazdag zsákmánynyal visszavonúló kúnokon Erdélyben Cserhalomnál, a mai Kerlés mellett, fényes győzedelmet nyertek. E diadal kivívását Salamon a hős László herczeg vitézségének s vezéri tehetségének köszönhette, kinek lovagias tettét, az elrablott magyar leány megmentését, századok múlva is dicsőítették a magyar egyházak falfestményei.
A byzanti császársághoz tartozó Nándor-Fehérvár a magyar földet pusztító besenyőket támogatta. E vár megvívása szolgáltatott alkalmat az ifjú király és a herczegek viszályának újabb kitörésére az által, hogy a fellegvárba szorúlt görög őrség nem a királynak, hanem Gejza herczegnek adta meg magát, ki foglyait a király ellen védelmébe vette s szabadon bocsátotta (1072). A gyanakvó Salamon ez által királyi tekintélyét megsértve látta. Sőt trónját sem tartotta többé biztosnak Gejza miatt, kinek Dukász Mihály görög császár, köszönet fejében nagylelkűségéért, arany koronát küldött, melyen a szentek képei mellett a herczeg képe is látható „Magyarország hű királya” fölirattal. Ez a görög korona, melyet Gejza a Sylvester pápa által adományozott koronával egybefoglaltatott, képezi ma is a magyar szent korona alsó részét.
„Két éles kard nem fér meg egy hüvelyben”, ez lett a jelszó Salamon udvarában, s kitört a belháború. A herczegek győztek Pest közelében Czinkotánál, és Gejza királylyá lőn. Hiába hívta Salamon segélyűl sógorát, IV. Henrik német királyt, hűbérűl ajánlván fel neki az országot. A német sereg eredménytelenűl volt kénytelen visszatérni.
A királyi család viszályának elintézését ekkor ismét a főpapság vette kezébe. Gejza, Dezső kalocsai érsek közbenjárására, nem idegenkedett a kiegyezéstől, e végre követeket is küldött Salamonhoz; e kisérletet azonban Gejza közbejött halála meghiúsította (1077). Helyébe a nemzet öcscsét, a kitűnő hadvezért, a népszerű Lászlót emelte a trónra.
A magyar királyság jelvényei.
Benczúr Bélától
László megkoronáztatása után követeket küldvén a pápához, őt, mint lelki atyját, fiúi hódolatáról biztosította. De a hatalmas VII. Gergely, ki a világi fejedelmeket a szent szék alattvalóinak kivánta tekinteni, ismételten követelte tőle a szent szék fönhatóságának elismerését. László azonban országa függetlenségét a szent székkel szemben is fönn akarta s fönn bírta tartani, s hallgatással mellőzte a pápa követelését. S VII. Gergely, ki a pápaságnak a császárság elleni küzdelmében az önálló Magyarországra biztosan számíthatott, meggyőződve László férfias, hajthatatlan jelleméről, nemcsak fölhagyott igényével, hanem azt is elnézte, hogy László rokonát; Boleszláv lengyel királyt, kit a krakkói püspök meggyilkolásáért az egyház kiátkozott s népe elkergetett, vendégszeretettel fogadja.
Szent István pannonhalmi alapító levelének kezdete (1001).
Az egyetlen oklevél, mely eredetiben első királyunk korából reánk maradt.
Eredetije a pannonhalmi főapátság levéltárában.
A bukott Salamon ügyében ismét a főpapság lépett föl s kiengesztelte iránta Lászlót, ki megigérte, hogy rokona eltartásáról királyilag fog gondoskodni. A nyughatatlan ifjú azonban nem birt sorsával kibékűlni s terveket forralt trónja visszafoglalására. Ezért aztán László elfogatta s Visegrád egyik tornyába záratta, melyet a nép ma is Salamon tornyának nevez. 1083. augusztus 20-dikán, midőn a nemzet első királya, István és fia, Imre szentté avattatását ünnepelte, László király a papság kérelmére visszaadta ugyan fogoly rokona szabadságát, de az uralkodásra vágyó ifjú nem tudott a hazában nyugtot találni s 1084-ben Németországba szökött. De a saját bajával elfoglalt IV. Henriknél s még nejénél, a császár húgánál, sem találván szíves fogadtatásra, az Erdélytől keletre tanyázó kúnokhoz vette magát s Erdélyt a kúnoknak igérte, ha segélyökkel trónját visszafoglalhatja. Ez a kétségbe esett vállalat szerencsétlenűl ütött ki; László király a berohant kúnokat Munkácsnál összetörte (1086). A bujdosóvá lett Salamon utóljára a byzanti birodalomba betört besenyőkhöz csatlakozott s azok leveretése alkalmával a csatatéren találta halálát.
Magyarország, mely István halála után majdnem 40 esztendeig forradalmakban s pártharczokban vérzett s önállóságában is fenyegetve volt, László erős kormánya alatt csakhamar visszanyerte egykori erejét és tekintélyét, sőt még területi gyarapodást is nyert. Midőn Horvátországban Zvonimir horvát király halála után egy pár évig belháború dúlt, László, húgának, Ilonának, az elhalt király özvegyének védelmére Horvátországba vezette hadait, annak egy részét meghódította, s a Dráva és Száva közt, a mai Horvátországban, mely föld azonban akkor közvetlenűl Magyarországhoz tartozott, az ott még gyenge kereszténység megszilárdítására a zágrábi püspökséget alapította (1091).
Szent László legendája. (A székelyföldi fülei templom freskójának egy részlete.)
Kimnach László rajza.
A Dráván túlról László hadaival a betört kúnok ellen sietett, kik a Tiszán túl zsákmányoltak. A visszavonúló kún sereget a Temes vizénél csaknem teljesen megsemmisítette, s midőn a kúnok e vereségért boszút akarván állani, ismét betörtek, rajtok az Al-Dunánál, vezéröket, Ákost saját kezével elejtve, még fényesebb győzedelmet aratott.
A vallásos, lovagias hős László király halálát (1095. julius 20.) a magyar nemzet az őszinte fájdalom könyeivel gyászolta. Holttestét az általa alapított váradi székesegyház sirboltjában tették nyugalomra, hol a már éltében szent gyanánt tisztelt s később az egyház által is a szentek sorába igtatott király sírja a nép áhítatos tiszteletének tárgya s az istenitéleteknek messze földről látogatott színhelye lett.
Szent Lászlóról, kiben a magyar saját nemzeti jellemvonásait a keresztény lovagiasság dicsfényével övezve szemlélhette, a békében és háborúban egyaránt nagy, szigorú, de igazságos és kegyes királyról a nép századokon át regélt és regél maig is. A régi szemtanúk által csodaszépnek magasztalt lovagszobrát, melyet Zsigmond király korában kolozsvári művészek öntöttek, Várad bevételekor a török barbárság megsemmisítette, de emlékét híven megőrízte szívében a hálás nép, s azt még a legnépszerűbb magyar királyok, Nagy Lajos és Mátyás korszaka sem boríthatta homályba.
László fiú-örökös nélkűl halt el, s trónjára a nemzet bátyjának, Gejzának idősebb fiát, a papi pályára nevelt Kálmánt emelte, ki hivatottabbnak érezvén magát az uralkodásra, mint a püspöki pásztorbot viselésére, a trónt elfoglalta, öcscsének, Álmosnak pedig az ország egy részét herczegségűl adta.
A tudományos míveltségű s épen ezért a nép által könyves-nek nevezett Kálmánban magas értelmiség, széles szellemi látókör erős akarattal és szilárd jellemmel párosúlt. Azt a sötét jellemrajzot, mely némely hazai krónikában őt testileg útálatos nyomoréknak s erkölcsileg szörnyetegnek festi, egész élete megczáfolja; nem tulajdonítható e sötét rajz egyébnek, mint a Kálmán által megvakított Álmoshoz és családjához ragaszkodó pártember gyűlöletének, meg az elfogúltságnak, mely a krónikaíró tollát Kálmánnak a garázda keresztes hadakkal szemben tanúsított magatartása miatt vezethette, melyeknek gyülevész csapatait Kálmán megfenyítette, szétszórta, de derék-hadukat – Bouillon Gottfried alatt – becsülettel fogadta, s országán keresztűl bocsátotta. A tudós király, kihez tudományra nézve fogható fejedelem akkor nem volt Európában, uralkodása legnagyobb részét külső és belső háborúkban volt kénytelen eltölteni. Horvátországban folytatta László művét. Az utolsó horvát király, Péter, a magyarok ellen csatát vesztve, elesett, és országát Kálmán végleg Magyarországhoz csatolta; azután Spalato, Zára s a többi latin-dalmát városok alá vezette győztes hadait, s azokat a magyar korona fensőségének elismerésére bírta, oly kiváltságokkal ajándékozván meg e városokat, hogy érdekökben álljon a magyar államhoz ragaszkodni. Bielográdban pedig magát Horvát- és Dalmátország királyává koronáztatta (1102). Az adriai tengerpart azonban nem vált az ország békés birtokává. Kálmánnak ép úgy, mint utódjainak, sokat kellett küzdeni a túlparton fekvő Velenczével, mely Dalmácziát és a horvát partvidéket már egy század óta igyekezett hatalma alá vetni. Ez alatt honn Álmos több ízben tört bátyja megbuktatására. A király és öcscse hadai már 1103-ban szemben állottak egymással a Tisza partján; de a hazafiak kerűlni óhajtották a polgári vérontást s fegyverszünetet eszközöltek. Ez alatt aztán a két fél előkelői közös gyűlést tartván, kimondották, hogy egymás ellen nem harczolnak, s a viszály eligazítását a testvérek párbajára utasították. Így a két testvér kénytelen, kelletlen kiengesztelődött egymással. Három év múlva Álmos V. Henrik német királyhoz szökött s tőle kért segélyt bátyja ellen; de czélját nem érhetvén, bűnbánólag visszatért s bátyjától újra kegyelmet nyert. Nem sokára Lengyelországba futott s onnan Abaújvárig nyomúlt hadaival. Kálmán itt túlnyomó erővel jelent meg s a várba zárkózott Álmost ostrommal szándékozott kézre keríteni, ki is, a mint ügyét veszve látta, bűnbánatot színlelve bátyja lábához borúlt s harmadszor is bocsánatot nyert. A gyanú tövise azonban benn maradt a testvérek szívében, s Álmos, bátyja bosszújától rettegve, ismét Németországba menekűlt s 1107. karácsony ünnepén Mainzban V. Henrikhez folyamodott segélyért, ki most annyival is inkább késznek mutatkozott pártolására, mert a Kálmán által meghódított Dalmácziához, mint a német birodalom hűbérének állított tartományhoz, ő is igényt tartott.
Kálmán király pecsétje.
Kálmán királynak egy 1109-iki okleveléről, melynek eredetije az Országos Levéltárban van.
V. Henrik meg is indította a hadjáratot, ostrom alá fogta Pozsonyt (1108), míg szövetségese, a cseh fejedelem, a Vág völgyét pusztította: de a táborozás sikeretlen maradt, s azzal Álmos sem nyert egyebet, mint azt, hogy Henrik, midőn a Dalmácziából Pozsony védelmére siető Kálmánnal békét kötött, részére büntetlenséget eszközölt ki.
Álmos ekkor, hogy magát bűnbánónak mutassa, a szent földre zarándokolt, de onnan visszatérve, párthíveivel újabb fondorlatokon törte fejét, hogy beteg bátyja halála után magához ragadja a koronát. Kálmán méltán aggódhatott utódjáúl óhajtott kiskorú fia, István jövője miatt, s midőn betegsége sulyosbodtával halálát közelgetni érezte, hogy féltett koronáját fia számára biztosítsa, Álmost és kis fiát, Bélát elfogatta s szemeiket kiszúratta (1114). Ez a kegyetlen eljárás, a mit akkor egyébiránt a halállal is sújtható bűntettek eseteiben Európaszerte, kivált a byzanti udvarnál kegyelemkép gyakoroltak, Kálmán jellemén mindenesetre sötét folt gyanánt tűnik föl.
Családi életében Kálmán nem volt szerencsés; első nejét korán elvesztette, második házassága pedig, egy orosz fejedelmi leánynyal, balúl ütött ki. Kálmán méltatlan nejét eltaszította magától, ki is orosz földön szűlte fiát, Boricsot, a később annyi zavart okozó trónkövetelőt.
II. Gejza király pecsétje.
Kálmán törvényei igazolják kora előítéletein felűlemelkedett értelmi fensőségét. Ő az istenitéleteket a püspökök és nagyprépostok székhelyeire szorította, a boszorkányok nyomozását, „kik vadállatokká válva ölik meg az embereket, minthogy ilyenek nem léteznek” megtiltotta, István és László törvényeit átvizsgáltatta s az utóbbi decretumainak dracói büntető szigorát enyhítette, a törvényes házasságban élő papoknak megengedte, hogy nejeiket megtarthassák, jövőre azonban a fölszentelt papoknak a házasságot tilalmazta, az izmaeliták, azaz a bevándorolt mahomedán hitű bolgárok megtérítésére intézkedéseket tett, a zsidók viszonyait külön törvényben szabályozta, s nem engedte meg nekik, hogy keresztény rabszolgákat tartsanak.
Kálmán halála után fia, II. István következett, ki nem örökölte atyja szellemét; az indúlatos ifjú a szomszéd csehekkel, osztrákokkal, oroszokkal, byzantinusokkal folytatott eredménytelen háborúkban fecsérelte a nemzet erejét. II. István az általa kegyelt kúnok kicsapongó életmódját követve, gyakran betegeskedett, s minthogy házassága magtalan maradt, aggódva gondolt a jövőre, midőn vele Árpád nemzetségének utolsó sarja sírba fog szállani. Őrömmel fogadta tehát a hírt, hogy Álmos fia, a holtnak vélt Béla, a pécsváradi monostorban elrejtve él. Az ifjút udvarába vitette, trónörökösévé tette s Uroz szerb fejedelem leányával összeházasította. A 30 éves ifjú király bűnbánólag barátruhába öltözve halt el (1131).
II. vagy Vak Béla trónra léptével a Kálmán és II. István által üldözött Álmos hívei ragadták kezökbe a hatalmat. Ezek segélyével Ilona királyné Kálmán és fia régi hívei közűl az aradi gyűlésen 68 urat összevagdaltatott, többeket börtönre vettetett vagy száműzetett (1131).
Az üldözöttek Boricsot, kit már említettünk, hívták be a trón elfoglalására, ki orosz és lengyel hadakkal két ízben is betört az országba; de a nemzet az idegen trónkövetelőt fegyverrel útasította vissza.
II. Béla halála után (1141) 12 éves fiára, II. Gejzára szállott a korona. Neki is Boricscsal gyűlt meg a baja, ki osztrák urak segítségével Pozsony várát elfoglalá. A 17 éves ifjú Gejza fegyverre szólítván az országot, Pozsony alá sietett, azt az osztrák őrségtől egyezség szerint átvette, s azután a Lajtán átkelve, Jasomirgott Henrik osztrák herczeg hadain fényes győzedelmet aratott (1146). Ez oldalról tehát biztosítva lett az ország nyugalma, de nem sokára nagyobb veszély előjelei tűntek föl az ország déli határán. Boricsot ugyanis Manuel byzanti császár vette pártfogásába, s miután a magyar felsőség alá hajlott Szerbiát két hadjáratban megalázta, az alatt, míg Gejza, sógora, a kievi fejedelem érdekében, Galicziában táborozott, hadai egy részét a Szerémségre, Boricsot pedig más csapatokkal az Al-Dunán át a temesi ispánság dúlására küldte (1152). Ezzel kezdette meg Manuel a hosszú küzdelmet, melynek végczéljáúl Magyarországnak a keleti birodalomba kebelezését tűzte maga elébe.
E terv kivitelére Manuel császár nem sokára Boricsnál még alkalmasabb eszközöket talált II. Gejza öcscseiben, Lászlóban és Istvánban, kik bátyjokkal meghasonolván, nála kerestek menedéket. A trónkövetelő István is jelen volt abban a görög seregben, melyet Manuel a Vrancsovát ostromló magyar hadak ellen küldött, s a görögök veresége alkalmával maga ugyan nagy nehezen megmenekűlt, de bujdosó párthívei, Boricscsal együtt, a magyarok boszúló csapásai alatt hullottak el (1155). Manuel e súlyos csapás után fölhagyott ugyan hódítási szándékával, míg II. Gejza élt, de ennek 1161-ben történt váratlan halála után azonnal megragadta az alkalmat, hogy az elhalt király öcscsei egyikét, mint hűbéresét, emelje a magyar trónra.
Alig történt meg II. Gejza legidősb fiának, a 15 éves III. István-nak megkoronáztatása, már Manuel is útban volt a két herczeggel Magyarország felé, s szófiai táborából követeket küldvén a magyarokhoz, az ifjabb herczeg, a görög császári családba házasodott István, trónra emeltetését követelte, azt vitatván, hogy a magyar korona a törvényes szokás szerint nem a király legidősb fiát, hanem testvérét illeti. A magyarok nem voltak hajlandók ezen követelés jogosságát elismerni; de, minthogy Manuel fegyverrel adott sulyt szavának, az ifjú királyt pedig édes anyja a veszély színhelyéről az ország határszélére, Pozsonyba vitte, készeknek nyilatkoztak nem ugyan Istvánt, hanem bátyját, Lászlót királylyá emelni. Manuel e fél sikerrel is megelégedett s csak azt követelte, hogy a magyarok adják meg Istvánnak, a megkoronázandó király öcscsének, a trónörököst megillető „uram” czímet. Igy került a korona egy pár hónap mulva III. István koronáztatása után II. László fejére.
Ez az ifjú király nem sokáig birta a bitorolt koronát; már 1162. elején elhalt, s öcscse, a görög császár védencze, IV. István foglalta el trónját; de a törvényes király híveit üldöző zsarnok ellen, ki a Szeremséget hálából Manuelnek engedte, a nemzet csakhamar fegyverre kelt, s IV. István még azon év nyarán párthíveivel együtt menekűlni volt kénytelen.
III. István király pecsétje.
Azon kerek fehér márványlap (typarium) vésetének másolatai, melyen egy felől II. Gejza király pecsétje, más felől III. István király pecsétje van. A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárából.
Manuel, hogy elűzött pártfogoltját visszaigtassa, Nándor-Fehérvárnál ütött tábort, míg a magyarok a túlsó parton foglaltak vele szemben állást. A császár ekkor, értesűlve az elkeseredett hangúlatról, mely az országban a bitorló IV. István ellen uralkodott, alkudozásra fogta a dolgot. Követe által kinyilatkoztatta, hogy kész lemondani IV. István pártolásáról, s fölkérte III. Istvánt, adja át neki öcscsét, Bélát, hogy leányát, Máriát vele eljegyezze, s minthogy fia nincs, trónja örökösévé nevelje. Igy megtörtént a kiegyezés, Manuel magával vitte Bélát, ki Konstantinápolyban Alexius nevet és despota czímet kapott, s a császár leányával eljegyeztetett. Őt szemelte ki a császár terve végrehajtójának, hogy Magyarországot a keleti birodalomba kebelezze. Mennyire nem volt önzetlen a császár ez eljárásában, nem sokára kitűnt, midőn Béla öröksége fejében a Szeremség átadatását követelte, s miután tagadó választ kapott, IV. Istvánt ismét sereggel küldte Magyarországra. Midőn pedig a magyarok szorongatni kezdték IV. Istvánt, Manuel maga is segedelmére sietett s Péterváradnál a Dunán átkelvén, Bácsban ütötte föl táborát. De ütközet helyett ismét alkudozást kezdett s a viszályt békekötéssel fejezte be, mely szerint IV. István pártolásáról újra lemondott, a magyarok pedig átengedték neki a Béla örökségéűl követelt Szeremséget.
A Halotti Beszéd. (Legrégibb irott magyar nyelvemlék.)
A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Pray-cokexből
Minthogy azonban Manuel a békekötés ellenére serege egy részét IV. István támogatására a Szeremségen hagyta, a háború újra kitört, mely közben a Zimonyba szorított IV. István saját embere által megmérgezve veszett el (1163).
III. Béla király koporsójában lelt maradványok.
Benczúr Béla rajza.
Ezen maradványokat a Székes-Fejérvártt a régi basilika helyén történt ásatások alkalmával 1848. deczemberben találták, s ezekből a korona, királyi pálcza, karperecz (mind a három ezüstből), feszület (aranyozott bronzból) és a nyak-ék (ezüstből) a Magyar Nemzeti Múzeumban őriztetnek; a koponya pedig a budavári helyőrségi templomban van ideiglenesen elhelyezve, honnan a koronázási templomba fog áttétetni.
Néhány évig ezután változó szerencsével folyt a görög-magyar háború Dalmácziában, az Al-Duna és Száva partjain, melyről érdekes adatokat jegyzettek föl az egykorú byzanti krónikák; de e sok vérbe kerűlt küzdelem közben mind inkább meg kellett győződni a császárnak arról, hogy merész tervét, Magyarország meghódítását, kivinnie a nemzet ellenállása miatt lehetetlen. Görög hadak még egy-egy megnyert ütközet után sem birtak az ország széleinél beljebb hatolni.
Manuelnek azonban Magyarországgal szemben tanúsított magatartásában nem a magyarok ellenszegűlése, hanem az a váratlan esemény idézett elő lényeges változást, hogy 1170-ben fiú örököse született. Ezentúl nem kívánta Bélát utódjának, eljegyzett leányát sem adta hozzá nőűl, hanem a magyar trónra jutandó ifjút neje húgával házasította össze, fiát pedig, mint leendő utódját, két éves korában megkoronáztatta (1172).
III. Béla 1195. évi oklevelének kezdete.
Eredetije az Országos Levéltárban
A 27 éves III. István hirtelen halála, melyet a közhiedelem hajlandó volt görög ármánynak és méregnek tulajdonítani, nem sokára utat nyitott a magyar trónhoz Manuel neveltjének, III. Bélá-nak.
A Görögországban nevelt 22 éves ifjú Bélától a hazafiak egy része, s kivált a papság idegenkedett; az özvegy anyakirályné is kisebbik fiát, Gejzát pártolta; de a többség már csak azért is inkább csatlakozott az idősebb testvérhez, Bélához, hogy őt trónra emelve, az ország háború nélkül visszanyerhesse a Szeremséget és Dalmácziát.
Minthogy Lukács esztergomi érsek a görög hitűnek vélt Bélát megkoronázni vonakodott, III. Béla a pápa engedélyével a kalocsai érsek által koronáztatta meg magát (1174). A koronával nyert királyi tekintélyt azután öcscsével, Gejzával és anyjával szemben is erős kézzel fönn tudta tartani.
Béla Manuellel annak haláláig jó viszonyban maradt; birtokában hagyta a Szeremséget és Dalmácziát, melyek csak a császár halála után tértek vissza a magyar korona fensősége alá (1180).
Béla nemcsak Dalmácziát foglalta vissza, hanem Galicziára is kiterjesztette a magyar korona fensőségét, s annak trónjára kisebbik fiát, Endrét be is igtatta. Ez a hódítás nem maradt ugyan állandó, de a galicziai s lodomeriai királyi czím az ő kora óta szerepel a magyar király czímei közt.
A byzanti udvarban nevekedett III. Béla hozta szokásba, hogy a királyi udvarban az ügyek irásban tárgyaltassanak, a rendeletek, itéletek, jelentések irásba foglaltassanak, mi által sok visszaélésnek vette elejét s a birtokjog biztosságát emelte. Huszonhárom évig tartott uralkodása alatt az ország jóllétben, míveltségben örvendetes előhaladást tett.
Halálakor úgy intézkedett, hogy nagyobbik fia, Imre, kit még életében megkoronáztatott, osztatlanúl birja az országot, kisebbik fiának, Endrének pedig jószágokat és kincseket hagyott, hogy fogadalmát teljesítse, vagyis a keresztes hadjáratban részt vegyen (1196).
Endre nagyravágyása, ki atyja hagyatékán nem a szentföldi hadjáratra, hanem saját önző czéljaira toborzott hadakat, s a régi szokás szerint osztályrészt követelve, Horvát- és Dalmátországot tettleg birtokába vette s Rámát és Chulmiát, a mai Boszniát és Herczegovinát is elfoglalta, polgárháborút idézett elő, melyben a szerencse Imre királynak kedvezett. Endre Leopold osztrák herczeghez menekült, miért Imre Ausztria határszéleit is tűzzel-vassal pusztította. A testvéreket a pápa közbenjárása birta kiegyezésre, még pedig úgy, hogy Endre megnyerte a követelt Horvát- és Dalmátországot (1200).
Középkori egyházi szerelvények.
A M. Nemzeti Múzeumból. Benczúr Béla rajza
A nyugalom helyreálltával Imre, öcscsével együtt, a szerb fejedelmi család viszályába avatkozva, Szerbiát a magyar korona felsősége alá vetette (1202) s hódítását a bolgár föld nyugoti részére is kiterjesztvén, czímei közé ezen országok királyi czímét is fölvette.
A testvérek egyetértése nem tartott sokáig. A király és Endre hadai a Dráva mellett állottak szemben egymással. Imre a fegyver kétes kimenetelű szerencséje helyett a királyi tekintély varázsát használta föl ellenfele legyőzésére. Fegyvertelenűl ment a lázadók táborába, öcscsét, kinek védelmére senki fegyvert ragadni nem mert, a pártütők közűl kivezette s fogságra vetette; nem sokára azonban, midőn halálát közelgetni érezte, udvarába hívta s megkoronázott kiskorú fia, III. László gyámjává tette (1204).
Az özvegy királyné nem érezhetvén magát biztosságban a trónra törő gyám mellett, fiával s a koronával Ausztriába menekült, s Endre már haddal szándékozott gyámfiát és a koronát visszakövetelni, midőn a gyermek halála a háború okát megszűntette. Endre végre elérte, a mire vágyott, a visszaküldött koronát fejére tétethette (1205).
II. Endre volt az első magyar király, ki koronáztatásakor esküvel volt kénytelen fogadni, hogy a nemesség jogait és kiváltságait s a korona tekintélyét sértetlenűl fönn fogja tartani: de soha méltóbban nem panaszkodhatott a nemzet jogainak sérelme s az ország hatalmának és tekintélyének sűlyedése miatt, mint az ő harmincz évig tartott zavargós és dicsőségtelen kormányzása idejében.
Endre fölött nagyravágyó neje, merani Gertrud uralkodott, ki az államügyek vezetésébe illetéktelenűl beavatkozva, testvérét, a tanulatlan Bertholdot a kalocsai érsekségre, egyszersmind a szlavoniai bánságra, utóbb az erdélyi vajdaságra emelte, idegen kegyenczeit adományokkal és hivatalokkal halmozta el, az ország jövedelmeiből gyermekei számára kincseket gyűjtött s küldött külföldre.
Midőn Endre Galicziába távozott, hogy annak királyi trónjába kisebbik fiát, Kálmánt beültesse, az ország kormányát nejére, s az esztergomi érsek és nádor mellőzésével a királyné öcscsére, a gyűlölt Bertholdra bizta. Általános lett az ingerűltség. Az elégűletlenek megrohanták a gyűlölt királynét és megölték (1213).
A Galicziából visszatért Endre az országot oly zavarban, az ingerültséget kormánya ellen oly általánosnak találta, hogy, miután neje gyilkosa, Petur ispán úgy is már mindjárt a tett elkövetése után megöletett, megelégedett néhány külföldre menekült főbb pártütő jószágainak elkoboztatásával. Az elégűletlenek, kik már elébb III. Béla Görögországba bujdosott öcscsének, Gejzának a fiait szándékoztak a trón elfoglalására behivni, most Endre kiskorú fiát, Bélát törekedtek a trónra emelni. A gyönge Endre védelemért a pápához folyamodott s az egyház átkával kivánta az ellenzéket elrettenteni.
A zsámbéki prépostsági templom belseje.Építészeti emlék a XIII. századból.
Benczúr Béla rajza
II. Endre a szent szék sürgetésének engedve, végre elhatározta, hogy fogadalmát teljesíti. Velenczétől bérelt hajókon, melyekért Zárát örökre Velenczének engedte, Spalatóból fényes kisérettel megindúlván, 1217. év őszén a szent földre érkezett. Ez a hadjárat nem termett számára babérokat. A táborhegyi vár, melyet a jeruzsálemi és cyprusi királyok hadaival késő őszszel ostrom alá fogott, a támadásokat visszaverte, s a lehangolt keresztény sereg, a hideg zord időben éhség és dögvész által megtizedelve, a vezérek meghasonlása miatt fölbomlott. Endre három hónapi sikertelen táborozás után visszasietett országába, melyben távol léte alatt tetőpontra hágott a zavar és fejetlenség. Az országot, melyből a féktelen urak a kormányzóúl hagyott János esztergomi érseket kikergették, teljesen fölfordúlva, a királyi jószágokat és jövedelmeket elfoglalva, a várjobbágyokat és köznemességet az urak által elnyomva, a népet ezek és a tisztviselők által sanyargatva találta. Nem lévén ereje a fölbomlott rend helyreállítására, a szent szék átkát kérte a törvények lábbal tapodói ellen. Hogy a saját pazarlása által is megrongált kincstára szükségén segítsen, évenkint új meg új pénzt, mindig rosszabbat veretett, a királyi jövedelmeket, még az adókat is, izmaelitáknak és zsidóknak adta zálogba vagy haszonbérbe, s hogy a hatalmas urakat zászlóaljaik kiállítására birja, a még megmaradt várjószágokat s koronai uradalmakat nekik adományozta s egész vármegyéket is átengedett örök birtokúl. Annyira ment a király tékozlása, hogy a pápa jogosítva érezte magát a beavatkozásra, s meghagyta neki, hogy a koronáztatásakor letett esküje ellenére elidegenített királyi javakat vegye vissza, még ha esküvel fogadta volna is, hogy azokat soha vissza nem veszi (1220).
Midőn Endre a várjószágok visszavételére parancsot adott s a vármegyékbe biztosokat küldött, az érdekelt urak azzal igyekeztek e rendelet végrehajtását gátolni, hogy meghasonlást idéztek elő az öreg király és fia, a gyermek korában megkoronázott Béla közt. Az elnyomott köznemesség a reformokat sürgető ifjú király pártjára állt, s a reformokat ellenző főurak ellen fegyverrel szándékozott kivívni követeléseit. Endre, hogy a belháborút és saját bukását megelőzze, kénytelen volt engedni, országgyűlést hivott össze, s kiadta az arany bullát, melyben a törvényes rendet helyreállította, a nemesség személyes szabadságát s birtokjogát biztosította, szabadságot adván a bulla záradékában a főpapoknak, uraknak és nemeseknek, hogy ha ő vagy utódai a bulla rendeletei ellen vétetnének, hűtlenség vétke nélkül ellenmondhassanak és ellenállhassanak (1222).
Mint Angliában a hét évvel az előtt kelt magna charta, úgy Magyarországon ez az arany bulla, melynek megtartására a nádor fölügyelni s minden király koronáztatásakor esküt tartozott tenni, képezte az alkotmány alaptörvényét. A körűlmények kényszerítő hatalma által kicsikart arany bullát sem Endre, sem udvara nagyjai, kik tartottak az évenként Székes-Fejérvárott tartandó tömeges országgyűlésektől, nem akarták végrehajtani; e miatt az öreg és ifjú király közt újra kitört a viszály, melyet a pápa közbenjárása szűntetett meg (1223). Ekkor Béla Horvát- és Dalmátországot kapta osztályrészűl, melyeket már három év mulva öcscse, Kálmán birt, Béla pedig Erdély s a Tiszán túli részek kormányát vette át.
Az ifjú Béla erélyesen látott hozzá a királyi javak visszavételéhez; a magyar korona fensőségét a szomszéd kúnföld egy részére is kiterjesztette, már 1227-ben fölállította a Milkóban székelt kún püspökséget, mely három század mulva, a török hódítás korában enyészett el.
Endre nem mutatta magát ily erélyesnek a törvények végrehajtásában; sőt, miután országa nagyobb részét fiai közt osztotta föl, hogy pazar udvartartására pénzt szerezhessen, az arany bulla ellenére a királyi jószágokat és jövedelmeket ismét zsidóknak és izmaelitáknak adta zálogba vagy haszonbérbe, sőt örök birtokúl is. IX. Gergely pápa fölszólalása s a papság panasza következtében újra kiadta ugyan az arany bullát némi toldalékokkal, most már az esztergomi érseket hatalmazván föl, hogy őt annak megtartására átokkal kényszeríthesse (1231); de az örökös pénzzavarral küzdő király és udvara talált módot a törvény kijátszására s maradt minden a régiben. Az arany bulla az ő korában, sőt még azután is sokáig nem orvosolta meg a nemzet sérelmeit. Mikor II. Endre 30 esztendeig tartott zavargós uralkodása után meghalt, halálát a nyomorba sülyedt ország kizsarolt népének nem lehetett oka megsiratni (1235).
A 29 éves IV. Béla erős kézzel ragadta meg a kormányt, a szó teljes értelmében uralkodni akart országában. Dénes nádort, az atyja idejében uralkodott zavarok főokát, megvakíttatta, a hűtlen tisztviselőket perbe fogatta. A kik a régi viszályok alkalmával atyját ellene ingerelték, boszújától tartva külföldre menekültek; II. Endre viselős özvegye, Beatrix sem érezte magát miatta biztosságban: Olaszországba menekűlt s ott szűlte Istvánt, az Árpádházbeli utolsó király, III. Endre atyját.
Az érdekeikben sértett s menekűlt elégűletlenek befolyásának tulajdonítható az osztrák herczeg, Fridrik támadó föllépése, melyet azonban Béla nemcsak visszavert, hanem meg is torolt, Fridriket Bécsbe szorítván s arra kényszerítvén, hogy nagy pénzáldozattal vásárolja meg tőle a békét (1236).
A tatároknak Dsingiz khán alatt óriásivá növekedett hatalma IV. Béla uralkodása elején már Kelet-Európát fenyegette. A Don és Volga közt tanyázott kúnok véres harczok után kénytelenek voltak vagy meghódolni, vagy a túlnyomó erő elől visszavonúlni. A menekűlők Kuthen (Köteny) vezérlete alatt IV. Bélához folyamodtak s befogadtatásért esedeztek. Béla a harczias kúnokat szivesen fogadta, mert tőlök nemcsak a tatárok ellen várhatott jó szolgálatot, hanem trónjának is támaszt remélt szerezni az elégűletlen főurak ellen. S Kuthent, miután ez előkelőivel együtt megkeresztelkedett, az alföldre telepítette (1239).
II. András és neje Gertrud arczképével ellátott kodexlap.
Hermann thüringiai határgrófnak a XIII. század első felében irt s a stuttgarti kir. könyvtárban őrzött psalteriumából.
A pusztai élethez szokott, csak baromtartásból és zsákmányból élő pogány kúnok új hazájokban is megszokott életmódjokat folytatva, tömérdek sérelmet okoztak a földmívelő magyar népnek, s még inkább elkeserítették az urakat a király ellen, kinél a kúnokra hijában panaszkodtak. Midőn a tatárok 1240 vége felé Kievet is elfoglalták s Batu khán IV. Bélát hódolatra szólította föl, a magyarok a gyűlölt kúnokat azzal gyanúsították, hogy mint a tatárok szövetségesei s kémei jöttek az országba; a nép dühe oly fenyegetőleg fordúlt az árúlóknak hirdetett kúnok ellen, hogy a király kénytelen volt Kuthent Pesten saját fegyvereseivel őríztetni, hogy megmenthesse.
1241 márczius 12-én tört át a tatárok előhada a vereczkei szoroson s oly villámgyorsasággal nyomúlt elő, hogy portyázói öt nap múlva már Pest közelében égettek és raboltak, hova a király táborába parancsolta az ország és a kúnok hadait s várta a külföldi segélyt, mely végkép elmaradt, mert csak Fridrik osztrák herczeg jelent meg csekély kisérettel. A Pest falai alatt folytatott csatározások alkalmával Fridriknek sikerült egy tatár foglyot ejteni. A mint a nép ezt kúnnak ismerte föl, halált kiáltott a kúnokra, s Fridrik által is izgatva, Kuthen lakára rontott s őt és családját leöldökölte. Az e miatt elkeseredett kúnok a magyarok ellen fordították fegyveröket s most a tatárokkal versengve pusztították az országot.
II. András király arany bullájának előlapja.
Dörre Tivadar rajza.
A bulla II. Endrének 1224. évi oklevelén függ, s a Kállay-családnak a Magyar Nemzeti Múzeumban letett levéltárában őriztetik.
Béla a főpapok, urak, vármegyék dandáraival Pest alól a Sajóig üldözte a tatárok visszavonúló előhadát. Itt találta szemben Batu khánnak sokszorosan túlnyomó seregét, mely ellen a mohi pusztán szekérvárba zárkózott. A magyar tábor nemcsak számra, de vezérletre s fegyelemre nézve sem mérkőzhetett a vak engedelmességhez s tapasztalt hadvezérei alatt győzedelmekhez szokott tatár sereggel. A Sajó mellett vívott ütközetben (ápril 11) a magyar sereg nagy része elhullott a tatárok nyílzápora alatt, a menekülőket mérföldekre üldözte s öldökölte a könnyü tatár lovasság. Béla csak hívei, a Forgácsok s a Fáyak ősei, önfeláldozásával menekűlhetett meg az üldözők elől. Ez egyetlenegy vesztett ütközettel Magyarország ellenállási ereje meg lett törve, a tatárok Erdélyből és Morvából betört hadosztályaikkal egyesűlve, a Dunáig kényökre, kedvökre dúlhattak.
IV. Béla 1258. évi arany-bullás oklevelének kezdete.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
A futó Béla Haimburgba sietett nejéhez és gyermekeihez. Ott azonban Fridrik letartóztatta, s nemcsak a királyné kincseit rabolta el, kártérítésűl azon összegekért, melyeket az előbbi békekötések alkalmával kellett fizetnie, hanem az Ausztriával szomszéd Sopron, Moson és Vas vármegyék átengedésére is kényszerítette Bélát; de még ezzel sem elégedve meg, hadaival az országot egész Győrig raboltatta.
A Fridrik kezéből így megmenekűlt Béla hijában esdeklett segélyért Európa fejedelmeinél, hijában ajánlkozott, hogy a császár fensőségét elismeri, ha tőle segélyt nyer országa megszabadítására; mindenkitől elhagyatva, kénytelen volt a Dráva mögé s később a dalmát tengerpartra menekűlni.
A tatárok télen a befagyott Dunán átkelve, a Dunántúlt is elözönlötték, s magát a királyt is kézre akarván kerítni, a tengerpartot is beszáguldozták; Béla és családja hajóra szállt, mert már csak a szigeteken érezhette magát biztosságban.
Esztendőnél tovább tartott dúlás és öldöklés után Ügetaj khán halála következtében visszavonúltak a tatár hadak Ázsiába, miután az országot egyik szélétől a másikig, a várakat kivéve, melyek vívásához nem értettek, tűzzel-vassal elpusztították.
Béla a tatárok visszavonúlása után valóban nagynak mutatta magát a romokkal borított ország helyreállításában. A megfogyott lakossá gyarapítására külföldről gyarmatosokat telepített, a megzavart birtokviszonyokat rendezte, a várjobbágyok számát szaporította, az ország védelmére várakat építtetett. Ekkor keletkezett a Pest város határához tartozó hegyen a pesti hegy új vára, a mai Buda vára, a királyok későbbi székhelye. Négy év alatt az ország annyira fölüdűlt az iszonyú csapásból, hogy IV. Béla boszuló hadjáratot intézhetett Fridrik osztrák herczeg ellen, melyben nemcsak az elszakított három vármegyét foglalta vissza, hanem a bécsújhelyi ütközetben magát Fridriket, a Babenberg család utolsó férfi sarját is elejtette (1246).
Fridrik örökségéből Stiriát IV. Béla kiskorú fia, a már 1245-ben megkoronázott István számára, Ausztriát pedig Venczel cseh király foglalta el fia, II. Ottokár részére. E tartományok birtokáért hosszas és következményeiben fontos háború támadt a magyar és cseh királyi család közt; míg végre IV. Béla a Morva folyó mellett vívott vesztett csata után kénytelen volt Stiriát II. Ottokár cseh királynak engedni (1260). Igy megtörtént a kibékűlés Ottokárral, ki a következő évben IV. Bélának Anna nevű leányától született unokájával, Kunigundával kelt egybe; de még veszedelmesebb viszály tört ki magában a királyi családban. Az ifjú István király ugyanis az általa birt Stiria elvesztését nem tudván felejteni, nem elégedett meg Erdély birtokával, melyet atyjától osztályrészűl kapott, hanem mint elsőszülött, a jövedelmezőbb Horvát- és Dalmátországot követelte, melyeket atyja tőle visszavett s kedveltebb kisebbik fiának, Bélának adott. E miatt belháború támadt, mely meg-megújult, változó szerencsével folyt, s elvégre István isaszegi győzelmével végződött (1265).
IV. Béla király arany bullájának előlapja.
Dörre Tivadar rajza.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában.
A versengő királyok által adományokkal elhalmozott főurak e belháború következtében ismét annyira hatalmaskodókká váltak, s a törvényes rendet épen úgy, mint II. Endre korában, annyira fölforgatták, hogy IV. Béla kénytelen volt az elnyomott nemesség jogait ünnepélyes oklevélben biztosítni, melyben magát és királyi hatalommal uralkodó fiait, Istvánt és Bélát, az esztergomi érsek által kimondandó átok terhe alatt kötelezte e kiváltságlevél pontjainak megtartására (1267).
Hogy a kényszerített kiegyezések IV. Béla szivéből még kedvencz fia, Béla 1269-ben történt halála után sem enyésztethették el az István elleni keserűséget, bizonyítja a haldokló király intézkedése, ki családi kincseit leányának, az özvegy Annának, a cseh király napának adta, s őt és udvara főembereit II. Ottokár oltalmába ajánlotta (1270).
V. István trónralépte után azonnal föllépett régi ellensége, II. Ottokár ellen, tőle az Anna által Prágába vitt családi kincsek és az udvarába menekűlt pártütő magyar urak kiadatását követelte. E miatt háborúra került a dolog. Ottokár 1271-ben nagy erővel tört Magyarországra; Pozsonyt, Nagy-Szombatot, Nyitrát, s azután a Dunán átkelve Mosont, Magyar-Óvárt s Győrt is elfoglalta; de a Rábczánál vívott döntő ütközetben vereséget szenvedett s kénytelen volt az országból kivonúlni. A háborút békekötés fejezte be, melyben István lemondott Stiria és Krajna iránti minden igényéről, viszont Ottokár kötelezte magát, hogy visszaadja a hozzá menekűlt magyar uraktól átvett várakat; egyszersmind a két birodalom határa a IV. Béla halálakor volt birtoklás szerint állapíttatott meg (1271).
A 32 éves harczias király kora halálát egy véletlen eset idézte elő. Midőn István a szerb földön táborozott, kisebbik fiát, Endrét a hűtlen Joakhim tótországi bán elrabolta s német földre vitte. István erről értesűlvén, éjjel-nappal sebes-nyargalva sietett haza; de a lelki izgatottság s a forró időben tett hosszas út fáradsága miatt testben, lélekben megtörve érkezvén Budára, néhány nap múlva elhúnyt (1272 aug. 1).
Trónján 10 éves fia, IV. László váltotta föl, kit a nép, mert kún anyától született s a kúnokkal barátkozott, Kún László-nak nevezett. Krónikáink és történetiróink azért a nyomorért, melybe az ország az ő 18 évig tartott uralkodása alatt sűlyedt, igazságtalanúl vádolják csak magát a királyt, ki mint gyermek, éveken át nem vihette a kormányt személyesen, s kinek felnőtt korában sem lehetett ereje a királyi tekintélylyel daczoló, a törvényt lábbal tapodó, egymással családi harczokat vívó főurak kicsapongásait megzabolázni, az örökös pártoskodást elfojtani.
A gyermekkirály alatt anyja, a kún Erzsébet s kegyencze, Joakhim tótországi bán jutott hatalomra; István híveit az udvarból az ellenpárt kiszorította. Már a király megkoronáztatása előtt kitört a pártok harcza; a királyné fiával együtt fogságba is került; de hívei a lázadást elfojtották; a megbukott pártütők II. Ottokárhoz menekűltek s nála szives fogadtatásra találtak. A királyi udvarban Erzsébet anyakirályné és Joakhim mellett Német-újvári Henrik, IV. Béla egykori nádora, gyakorolt legnagyobb befolyást a kormányra, ki V. István boszúja elől Ottokárhoz menekűlt, de a trónváltozás után Csehországot odahagyva, az udvarnál szíves fogadtatásra talált s a csehek elleni háború megindítására izgatott. Henrik nem sokára összeütközésbe jött a cseh király rokonával és titkos hívével, IV. Béla unokájával, Rasztiszláv egykori macsói bán és a Prágában tartózkodó özvegy Anna fiával; Béla herczeggel, s őt párviadalban agyonvagdalta.
IV. László 1274. évi oklevelének kezdete.
Eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában.
II. Ottokár sietett sógora megöletését ürügyűl használni föl a háború megindítására, s a pápa közbevetésével nem gondolva, nagy erővel tört be az országba, Győrt megvívta, Nyitrát földúlta s kiraboltatta (1273). A háborút azonban, mely a magyar és osztrák földön változó szerencsével folyt, azonnal megszűntette s hadait Magyarországból rögtön visszavonta, a mint értesűlt, hogy a német birodalom választó fejedelmei Frankfurtban (1273 szeptember 29) versenytársát, Habsburgi Rudolfot római királylyá választották. Jól érezte Ottokár, hogy élet-halálharczot kell vívnia a német birodalommal, mely az általa elfoglalt német tartományokat tőle vissza fogja követelni, s törekedett a magyar szövetséget keresni, mely e nagyszerű küzdelem mérlegébe döntő sulyt volt vetendő. De a magyar udvar nem felejthette a tőle szenvedett régi sérelmeket, nem tarthatta a magyar állam érdekével megegyeztethetőnek segédkezet nyújtani a cseh királynak, hogy az általa tervezett hatalmas szláv birodalmat megalapíthassa. E helyett inkább Habsburgi Rudolf szövetségi ajánlatát fogadta el, ki e szövetséget családi kötelékkel igyekezett szorosabbra fűzni s leányát IV. László öcscsének, Endrének jegyezte el. A gyermek jegyes közbejött halála sem bontotta föl a jó viszonyt, sőt IV. László a haimburgi összejövetel alkalmával Rudolffal újabban is szorosabb szövetséget kötött a közös erővel megtámadandó cseh király ellen (1277).
E szövetség értelmében 40.000 magyar és kún lovassal jelent meg a 15 éves IV. László Habsburgi Rudolf segítségére. Ez a tekintélyes haderő segítette kivívni a morvamezei fényes győzedelmet (1278 aug. 25), melyben Ottokár életét vesztette s mely Rudolfot és utódait Ausztria és Stiria birtokába juttatta. Magyarország győzedelmét csak roppant zsákmány, és a fehérvári templomban felfüggesztett, elfoglalt ellenséges zászlók hirdeték.
A magyar állam ügyeit a fiatal könnyelmű király mellett gonosz kezek intézték, a pártok s azok élén a féktelenséghez szokott főurak a hatalomért versengve, folytonos harczban állottak egymással, váraik rablófészkekké alakúltak át, törvény helyett a hatalmasok ököljoga uralkodott az országban, melyben a pogány kúnok szabadon folytatták garázdálkodásaikat. Az eláradt bajok s különösen az egyházak sérelmeinek orvoslására III. Miklós pápa Filep fermói püspököt küldte teljes hatalmú követéűl az országba. Ennek rábeszélésére a király esküvel fogadta, hogy koronáztatásakor letett esküjét híven megtartja s a kóborló kúnokat állandó lakásokba telepíti és a kereszténység fölvételére szorítja. IV. László csakugyan országgyűlést tartván, megtette az intézkedéseket a kúnok viszonyainak rendezésére s kiadta a kúnok legelső szabadalomlevelét, mely e kiváltságos nép jogait késő századokra is biztosította (1279).
De az ingatag, heves vérű király jobbúlása nem maradt állandó. Meghasonlásba jött nejével, a nápolyi Izabellával, azt a Nyulak szigetén kolostorba záratta, s kúnok társaságában kicsapongó életet folytatott. III. Honorius pápa hiában fenyegette kiátkozással (1287), a király daczolt az egyházzal, mely végre keresztes háborút hirdetett ellene (1289).
A teljesen fölfordúlt országban a zavar ez által csak növekedett, a pártdüh féket nem ismerve tombolt, a túlhatalmas főurak jogczímet nyertek kicsapongásaikra. László király folyvást az Alföldön, kedvelt kúnjai közt táborozva, harczolt a megbuktatására törekvő urak ellen, mígnem körösszegi táborában fölbérelt orgyilkos kúnok keze vetett véget hányatott életének (1290 július 20).
IV. László halála után 18 nap múlva III. Endre, II. Endre fiának, Istvánnak Morosini Katalintól született s Velenczében növekedett fia, az Árpád-ház egyetlen élő férfitagja, Székes-Fehérvártt már megkoronáztatott. III. Endre, hogy a nemzetet maga iránt lekötelezze, megkoronáztatása után egy hónap múlva országgyűlést hirdetett az Ó-Buda fölötti mezőre, s kiadta nevezetes törvénykönyvét, mely a nemzet jogai biztosítására, az alkotmányos élet fejlesztésére, az eláradt törvénytelenségek orvoslására fontos rendelkezéseket foglal magában. Endrének sok ellensége támadt. Albert osztrák herczeg igényt tartott az országra, melyet atyja, Rudolf király, IV. Béla felajánlására támaszkodva, mint német hűbért neki adományozott; de Endre Ausztriába tört, Bécset ostrom alá fogta, és Albert herczeget békére s vélt jogairól való lemondásra kényszerítette (1291 aug. 28).
Még nehezebb és tartósabb küzdelmet kellett III. Endrének folytatni a szent székkel, mely a Szent István koronájával való rendelkezés jogát egyedűl magának követelte, őt Magyarország királyának soha el nem ismerte, s a magyar trónra II. Károly siciliai királynak V. István leányától, Máriától született fiát kivánta emelni mint törvényes örököst. A Mária királyné által Nápolyban megkoronáztatott Martell Károlynak tekintélyes pártja alakúlt, kivált a Dráván túli részekben.
Martell Károly halála után pártja, a szentszék által támogatva, fiát, Róbert Károlyt törekedett a trónra emelni. S III. Endre épen azért, hogy e párt ellen szövetségeseket nyerjen, vette nőűl első neje, Fennena halála után Albert osztrák herczeg leányát, Ágnest (1296), s jegyezte el első nejétől született leányát, Erzsébetet, II. Venczel cseh király Habsburgi Rudolf leányától született fiának, Venczelnek (1298).
De azt a zavart, melyet Magyarországon az előbbi évtizedek pártharczai fölidéztek s a Róbert Károly párthívei az ország délnyugoti részeiben folyvást szítottak, sem a király jó akarata, sem az 1298- és 1299-ben tartott országgyűlések végrehajtatlanúl maradt végzései nem bírták megszűntetni. A pártosok Gergely választott esztergomi érsekkel külön gyűléseket tartottak, behozták az országba a gyermek Róbert Károlyt s Zágrábban Gergely érsekkel meg is koronáztatták (1300).
III. Endre, Albert római király segítségére számítva, bizodalommal nézett a háború elébe; de, mielőtt döntő harczra kerűlt volna a dolog, legszebb férfikorában Budán (1301 január 14) hirtelen meghalt. Benne az Árpád-ház férfi ága sírba szállt.
Az Árpád-királyok háromszáz esztendeig tartott uralkodása alatt a magyar állam a Szent István király által átalakított alkotmány alapján nemcsak megszilárdúlt, nemcsak meg birta védeni önállóságát minden kültámadás ellen, hanem úgy a keresztény műveltség és polgárosultság, mint az alkotmányosság terén is lépésről lépésre előrehaladt. A tudományos műveltség alapját a Szent Istvántól dúsgazdagon ellátott főpapság által a püspökségek és káptalanok székhelyén fölállított iskolák vetették meg; ezek egyikéből fejlődött a párisival vetekedő veszprémi egyetem, mely csak e korszak vége felé, Kún László korában, az oligarchák pártharczai közben földúlatva enyészett el (1276).
Árpád-királyok korabeli fegyverek a Magyar Nemzeti Múzeumból.
Benczúr Béla rajza.
Mint e korban általában egész Nyugot-Európában, úgy a vallás és műveltség tekintetében ahhoz csatlakozott Magyarországban is, nemcsak a tudomány, hanem az állam hivatalos nyelve is a latin volt; ezen keltek királyaink oklevelei, törvényei, rendeletei, a törvényhatóságok s biróságok végzései és itéletei. Kétségtelen azonban, hogy az országgyűléseken, a királyi tanácsban, a törvényszékeken, a vármegyék gyakori közgyűlésein, a tanácskozás már csak a latinban nem jártas világi elem túlnyomó száma miatt is csak magyar nyelven folyhatott; sőt hogy Kálmán korában a törvények is eredetileg magyarúl voltak fogalmazva, kitetszik Albricusnak, ezen törvények összeszerkesztőjének, Szerafin esztergomi érsekhez intézett ajánlásából, melyben szerkesztménye netaláni hiányait annak kéri tulajdoníttatni, hogy ő a magyar nemzet nyelvében nem eléggé jártas. A XII. századi Halotti Beszéden kivül más nyelvemlékünk nem maradt ugyan fönn e korból, de ez egymaga is elég bizonyság nyelvünknek akkori fejlett s megállapodott volta mellett; a mennyiben korántsem mutat föl oly lényeges eltéréseket a mai irodalmi nyelvtől, mint azt a nyugot-európai román és germán nyelvek azon korbeli emlékeiben tapasztalhatni.
III. András király 1295. évi oklevelének kezdete.
Eredetije az Országos Levéltárban.
Hogy a nemzeti költészet e korban virágzásban volt, bár annak az ősmagyar pogány kort dicsőítő emlékeit a keresztény túlbuzgóság megsemmisítette is, igazolhatjuk a magyar nemzeti eposz azon egyes töredékeivel, az ősmagyar népköltészet valódi szétszórt gyöngyszemeivel, melyeket krónikáink latin iskolákban képzett szerkesztői csak a nép énekeiből vehettek át és igtattak be latin munkáikba.
Az építészet az egyházak és kolostorok alapításával foglalt tért hazánkban, majd a királyi s utóbb, kivált a tatár dúlás után a magán várak és kastélyok emelésével nyert folyvást nagyobb lendűletet. Emlékszerű egyházi épületek, melyek fölszerelése a művészetek, a festészet, szobrászat és ötvösség virágzását is előmozdította, különösen a görög-műveltségű III. Béla idejében kezdettek mind sűrűbben emelkedni. Hogy hazánk ezen korszakbeli román stylű egyházakat oly gyéren mutathat föl, azt nemcsak a tatárjárás és a gyakori bel- és külháborúk pusztításának, hanem a későbbi – másfél száz esztendeig tartott – török uralom romboló hatásának is tulajdoníthatjuk, mely az ország hódított részét csaknem sivataggá s Buda, Székes-Fehérvár, Esztergom, Pannonhalma építészeti emlékeit száz meg száz egyházzal és kolostorral együtt romokká változtatta, és az ötvösművészet remekeit, melyekből aránylag még legtöbbet sikerűlt megmenteni, zsákmányra hányta.
A polgárosult élet veteményes kertjei, a városok, melyek alapját a királyi várak aljában Szent István vetette meg, e korszak folytában, különösen IV. Béla idejében, ki a tatárjárás után az országot nagyban gyarmatosította, nemcsak számban szaporodtak, hanem mint az ipar, kereskedés és művészet telephelyei s vidéki középpontjai az ország jóllétének emelésére is mind nagyobb befolyást gyakoroltak, egyszersmind pedig a királyi trónnak a túlhatalmas főurak ellenében megbízható támaszaiúl szolgáltak.
Az alkotmányos élet fejlődésével, melynek a későbbi századokban is legnagyobb biztosítékát a II. Endre arany-bullája képezte, lépést tartott a vármegyei intézmény fejlődése is; a vármegye lépésről lépésre közeledett az önkormányzattal biró törvényhatóság megvalósítása felé, s épen ezért a nemzet életével összeforrva, később a politikai szabadságnak mindinkább erősbödő bástyájává vált. A XIII. század utolsó évtizedeiben már találkozunk a királytól kinevezett főispán s az annak képét viselő alispán mellett a nemeseknek a vármegye közönsége által választott 4–4 birájával (quatuor judices nobilium), kiket, minthogy akkor a nemeseket a király szolgáinak (servientes regis) hívták, szolgabiráknak neveztek, mely elnevezés a legújabb korban átalakúlt vármegyében mai napig föntartotta magát.
Az Árpád-házi királyok czímere a XIII. század végéről fenmaradt pecsétről.
Benczúr Bélától
