A zsidók. Herzberg-Fränkl Leótól, fordította Katona Lajos
A zsidók.
Herzberg-Fränkl Leótól, fordította Katona Lajos
Herzberg-Fränkl Leótól, fordította Katona Lajos
A zsidó vallás számtalan parancsával és tilalmával hatalmába keríti hívőinek egész életét és annak legapróbb külsőségein is uralkodik. A talmud szabályainak az a czéljuk, hogy az egész világon szétszórt zsidóságnak veszélyeztetett mózesi hitvallását eredeti tisztaságában őrizzék meg, s így olyan életrendet és életmódot szabnak követőik elé, mely ezek elszigeteltségét biztosítja. Ám ez elzárkózottságban és e szoros hitközségi összetartásban és közremunkálásban csodálatos ellenálló képesség rejlik, a mely évszázadok legsulyosabb szenvedéseivel és legkeményebb megpróbáltatásaival is daczolni tudott. Főképen elmondható ez Orosz- és Lengyelország, Románia és Magyarország zsidóságáról. Ez országokban ugyanis nagyobb tömegekben élnek együtt magukban külön világot alkotva, saját nyelvű nemzetiségként, a mely nyelvet régibb német hazájukból hoztak magukkal, és a XIV. század óta öröklött viseletükhöz szinte vallásos kegyelettel ragaszkodnak. Csodálatos, hogy a szláv országokban élő zsidóság általános társalgási nyelve épen az a népé, a mely a legsulyosabb szenvedéseket mérte rá, s viseletük ugyanaz, a melyet körűlbelűl félezer esztendővel ezelőtt kényszerítettek rájuk. E viselet a férfiaknál cizpőkből és harisnyákból, rövid térden alúl kötött nadrágból, a derékhoz övvel szorított hosszú fekete kaftánból és kis bársony sapkából áll, melyet alvás közben sem tesznek le, s a mely fölé kimenetkor perzsa szabású magas prémes kucsmát tesznek. Ünneplőnek nyáron selyem talárt, télen pedig prémes bundát öltenek a kaftán fölé. A nők szűkre szabott szoknyáik elé csipkés kötényt kötnek, a mellükön aranyhímzésű piros atlasz vagy bársony betétet viselnek, a nyakukon pedig bodros gallért, míg rövidre nyírott vagy leborotvált fejükre homlokig érő színes főkötőt, ennek elejébe pedig gyöngyökkel és ékkövekkel díszes pártát tesznek. Ezen ma már kiveszőfélben lévő viselet ép oly tisztességes, a mily kevéssé festői.
Nagy mértékben hozzájárúltak Lengyelország általános műveltségi állapotai ahhoz, hogy az itt lakó zsidóság évszázadokon át valósággal múmiaszerű merevségben maradjon. A műveltebb nemesség a maga kiváltságos helyzetében távol tartotta őket magától; a szláv paraszt tudatlan; a csekély polgárság saját kenyérkereseti versengése miatt idegenkedett a zsidóságtól, sőt ellenséges szemmel nézett rá; így tehát nem csoda, ha a zsidóság minden külső ösztönzés nélkül nem igen érzett hajlandóságot arra, hogy részben önmaga szabta korlátai közűl kilépjen. Az élettel való szűntelen keserves harczban kifáradva, a vallás és a család eszményi világában kerestek és leltek pihenőt, nagy buzgalommal merűlve el a biblia és a talmud tanulmányába, és nem igen igyekezve arra, hogy szellemüket békóiból fölszabadítsák, a miben a kormányok sem voltak segítségükre, melyek a zsidóság szellemi színvonalának emelésével vajmi keveset törődtek. Így volt az II. József császár koráig. Ez a nemes uralkodó arra törekedett, hogy a kormánya alatt élő zsidóságot szinte halálos zsibbadtságából fölrázza és emberhez méltóbb életre nevelje. Legjobb szándékú intézkedéseinek egy része azonban hajótörést szenvedett a körűlmények hatalmán, de azon a szívósságon is a melylyel a galicziai zsidóság a maga hagyományaihoz ragaszkodott, úgy, hogy mindössze csak annyit ért el, a mennyi külső kényszerítéssel elérhető volt. Egyebek közt ekkor parancsolták rájuk az állandó vezetéknevek viselését. Addig ki-ki az atyja, olykor a szülőföldje vagy lakóhelye nevét mellékelte saját nevéhez, példáúl: „Abraham ben Jakob Sassower”, vagyis a Sassówi Jakab fia, Ábrahám. Meglehetős nehéz és bizonytalan módja volt ez a személyazonosság megállapításának, minthogy ugyanazon a helyen is számos volt az egynevű. A császári rendelet értelmében a zsidóknak német neveket kellet fölvenniök; ez többnyire az addig szokásos elnevezések elnémetesítése útján történt. Ben-Jakobból Jakobsohn lett, s ugyanígy keletkezett a sok Mendelsohn, Nathansohn, stb. Mások meg a szülőhelyük nevét vették föl, mint példáúl: Krakauer, Lemberger, Warschauer. Ismét mások gyámoltalanságukban az összeíró tisztviselőre bízták, hogy tetszése szerinti nevet adjon nekik, s így keletkeztek részben a hivatalnok jó vagy rossz indúlata, néha pedig tréfás kedve szerint az ilyenféle nagyon elterjedt családnevek, mint Edelstein, Blumenthal, Saphir, Löwe, Ochs, Bär, Schaf, Langer, Kurzer. A kormány egyúttal a zsidók magániskoláira is kezdett némi figyelmet fordítani, a nélkül azonban, hogy egyelőre nagyobb átalakító hatást gyakorolt volna rájuk.A zsidókból Lembergben összeállított úgy nevezett zsidó-igazgatóságnak 1782-ből való jelentése szerint* e városban akkor 52 magániskola állt a rabbik felügyelete alatt; ezek azonban nem a szó rendes értelmében veendő iskolák, hanem némikép szervezett és négy osztályra tagolt „cheder”-ek voltak biblia- és talmud-tanulmányozók számára, vizsgálatlan és igen gyarlón fizetett tanítókkal. A leczkepénz egyenlőtlen volt, és csupán a jobb módúak fizettek félévenként átlag az első osztályban 1 frt 15 krt, a másodikban 2 frt 30 krt, a harmadikban 4 frt 30 krt és a negyedikben 8 frt 30 krt. E mellett a segédtanítók mindennap fölváltva más-más házban kaptak ellátást. Szegény szülők gyermekei és vagyontalan árvák ingyenes oktatásban, sőt néha ellátásban is részesűltek e talmudthora-iskolákban, melyeknek csak a legalsó osztályai voltak meg. A legfelső osztályt rendesen csak oly felnőtt ifjak látogatták, a kik a hittudósi vagy rabbi-pályára készűltek. Minden osztályba három-három évig jártak. A tanítás nyelve mindenütt a héber volt.
Közlését Zieglauer kormánytanácsos, egyetemi tanár úr szívességének köszönheti a szerző.
A népnevelés korszerűbb szervezésére irányúlt II. József császár kormányának azon rendelete, mely szerint csak oly pároknak volt megadandó a házasságkötés engedélye, a kik a népiskolát elvégezték és ezt a kerűleti hivatal előtt tett vizsgálaton igazolni tudták. Ez intézkedésnek azonban igen csekély foganatja volt. A zsidó házasság érvényességéhez ugyanis akárkinek az esketése elégséges, ha ez tanúk előtt történt; rabbi jelenléte egyáltalában nem szükséges. Ily módon történik a lengyel zsidóknál nagy részt még ma is a házasságkötés, és így a galicziai anyakönyvek csak úgy hemzsegnek a sok törvénytelen születési bejegyzéstől, a melyek azonban zsidó fölfogás szerint teljesen törvényesek. De még azok is, kik az állam törvénye szerint is érvényes házasságra akartak lépni, azonban a szabálysértő ismereteket a „Bne-Zion”-ban, a helyesírásban és a négy alapműveletben nem tudták kimutatni, rendesen két helyettest küldtek a vizsgálattal megbízott tisztviselő elé, a kik az ő nevükben darálták le az illető hittani fejezetet és végeztek el egy háromjegyű szorzást.
A megváltásnak a nép kebeléből kellett kiindúlnia, és a fölvilágosúlt Mendelssohn Mózes közvetett hatása mellett csak az idő törhetett rést a galicziai zsidóság szellemi ghettójába. Csak a jelen század második negyede felé kezdett a hegyek csúcsain viradni, s a fölkelő nap első sugarai csak lassanként hatottak le a mélyebben fekvő völgyekbe is. Bátor és hivatott férfiak, kik nagy csöndben és óvatosan készűltek küldetésükre, léptek ki a síkra oktató könyvükkel, daczolva a vakbuzgó rabbik kiátkozásaival és a sötét tömeg fenyegető üvöltésével. Perls és Rappaport, Erter, Krochmal és Schorr lépésről-lépésre haladtak előre az újítás útján, míg végre megnyílt Tarnopolban az első német-zsidó népiskola, később a brodyi zsidó reáliskola, s ezután bár igen lassú előhaladással más nagyobb városokban is egyre-másra létesűltek a hitközségi adakozásból állított felekezeti iskolák. De, minthogy az eszközök igen szegényesek valának, a „cheder” zugiskolái nem voltak megszűntethetők, és ellenük csak a legújabb időben kezdett diadalmas harczot áldásos alapítványaival a nagy emberbarát, a népe veszteségére oly korán elhúnyt Hirsch Móricz báró, a kinek tizenegy millió franknyi alapítványából eddig 35 zsidó népiskolát állítottak föl, míg már elébb meglévő ötöt tetemesen kibővítettek.
Rabbi a lengyel zsidók általános viseletében.
Coschell M.-től
És alig hogy megvirradt, alig hogy a régi romok lehordása megkezdődött, már is mutatkoztak a zsidók művelődési és tanulási vágyának friss hajtásai. Sehol sem találni annyi maga erején tanúlt embert, mint a lengyel zsidók közt, s néha nem győzi az ember csodálni azt a saját szorgalommal szerzett alapos tanúltságot, melyet egy-egy hosszú kaftános, tincses szegény zsidó vakbuzgó szüléinek házában, a kik minden világi tanúlmányt szigorúan kárhoztattak, csak lopva és ugyancsak keservesen szerzett meg a késő éjjeli órákban. Természetes, hogy ez nem lehet rendszeres és módszeres ismeret, a mit az ilyen egészen magukra hagyott ifjú emberek így szereznek, a kik olvasni is alig tudva, Schiller költeményeit veszik kezükbe, hogy azok hangzatos pathosában gyönyörködjenek, vagy Mendelssohn bölcseleti írataiban, sőt Kant „Kritik der reinen Vernunft”-jában buvárkodnak. De az ilyen emberek fiainak már szabad iskolába járniok és szabályszerű oktatást élvezniök! Az első könyv, a mely után az ily autodidakta nyúl-kivétel nélkül német, minthogy zsidó-német habaréknyelve miatt a német neki a legérthetőbb művelődési eszköz, és különben is a németség képviseli ő szerinte mindazt, a mi európai: a műveltséget, művészetet, haladást. Az absolutismus és centralismus korában a német nyelv uralkodott az iskolában, az államszolgálatban, sőt a társaságban is. Csak az ifjabb nemzedék kezd kivált a nagyobb városokban a lengyelséghez simúlni, a nélkül azonban, hogy a német nyelvtől és műveltségtől elidegenednék. De nem csupán az ifjabb férfiak törnek előre a művelődés és a nemzeti szellemhez alkalmazkodás útján; nemcsak ők ápolják a tudományt és művészetet buzgó igyekezettel, hogy az élet nehéz küzdelmeivel megbirkózhassanak: hanem már a nőnem is ébredezik nyomasztó álmából, hogy keresetre képessé és függetlenné tegye magát. Régente a zsidó leányok nem tanúltak egyebet, mint héberűl olvasni, imádkozni és vallási törvényeik szerint főzni. A gondos anyák serdűlő leányaikat a ház négy fala közt őrizték, s a gyermekkorból a házasélet kötelmeibe való átmenet, rendesen már a 15. és 16. évben oly hirtelen történt, hogy a leány nem is tanúlhatott egyebet. Mai napság a korszellem átalakító hatása alatt a leányok is versenyezni kezdenek a fiúkkal, s megtanúlnak németűl és lengyelűl nyelvtanilag helyesen beszélni, továbbá kötni, varrni, hímezni szóval az élet mai rendje szerint élni s másokat is ily életre oktatni. S míg hajdan a nép leányai, ügyefogyott és önállótlan helyzetükben korán a házasság igájába hajolva, időnek előtte elcsenevésztek és korán elhervadtak, ma már sokat találni köztük, a kik független állásban kézimunkájukkal, vagy mint nevelőnők, tanítónők és árusítónők keresik kenyerüket, s érettebb korukban, tapasztalatokat szerezve, keresményükből megtakarított csekélyke hozománnyal lépnek házasságra.
Zsidó menyegző.
Coschell M.-től
Ezek a zsidók azonban, a kik őseik hagyományait megtagadva és a művelődésben kicsiszolódva a hajdani ghettókból a mai élet küzdőterére léptek át; a kik keresztény honfitársaikkal egy sorban harczolnak a létért mint orvosok, ügyvédek, hivatalnokok, mérnökök, földbirtokosok és ipari vállalkozók: ezek nem tartoznak a mi leirásunk keretébe, minthogy a régi zsidóság hagyományos vonásait elvesztették s fajukkal csak a származás és vallásuk alaptanai, valamint néhány hitéleti szokás közösségében állanak. A mi rajzunk a galicziai zsidóságnak azt a nagy többségét ábrázolja, mely az ősidők megkövesűlt maradványaképen, szigorú vallási és nemzeti elzárkozottságban él atyáitól öröklött és szentűl tartott hagyományai szerint, s melyet az előtte hirből is alig ismert korszellem és történelem érintetlenűl hagyott.
Az orthodox zsidóság nyilvános élete egészen a maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon kérdésekre, melyek vallásos lekiismeretét érdeklik. A hitközségben választja rabbiját, biráját, fogadja metszőjét és előimádkozóját; a hitközség gondoskodik a zsinagóga és a fürdő föntartásáról, melyek a zsidók s a zsidónők rituális életében oly nagy szerepűek. A hitközség választott előljárója szabja ki és szedi be a hitközségi adót, vezeti az anyakönyveket és végzi mindazon tisztségeket, melyek más felekezeteknél a világi előljáróság és a papi hivatal közt oszolnak meg. Az előljárosághoz tartozni nagy tisztesség, a rabbiság pedig valóságos nemesi levél. Gazdagabb embereknek is gyakori becsvágyuk, hogy gyermekeik rabbicsaládokból válasszanak házastársat, ha azok vagyontalanok is. Jobbmódú zsidók, a kik a talmudban eléggé jártasok, gyakran ingyen is vállalkoznak a rabbi-tisztre csak azért, hogy gyermekeiket később jobban házasíthassák ki. A rabbi mellett, a ki a hitközségnek igazán a lelki pásztora és lelkiismerete, kiváló helyet foglal el a „vallástanító”, a ki a talmudban igen jártas és nagyon vallásos, hittudós és jogász egy személyben. Alaposan kell ismernie mindazon határozmányokat, döntéseket és szabályokat, a melyek a Mischna és a Gemara 102 fejezetében, valamint a törvénynek „Schulchen-Aruch” czímű függelékében foglalvák, nemkülönben ezeknek számos magyarázatát, s mindezeket az élet mindenféle körűlményei közt, melyekben tanácsért folyamodnak hozzá, alkalmazni is kell tudnia. Biró is, pap is egyúttal, a ki röviden és döntőleg ítél az összes szóbeli úton eléje terjesztett vallási, de kereskedelmi ügyekben is; s mindez csekély költséggel, minden irka-firka és időpazarlás nélkül jár, s az itéletben a felek rendesen megnyugszanak. Az ő keze simítja a házasfelek egyenetlenségeit s oldja föl köteléköket; ő egyenlíti ki a pörpatvart az űzletfelek közt; ő ügyel föl a metszőkre és mészárszékekre, a húsvéti pászka készítésére, ő határozza meg az olya eledelek ehető voltát, a melyek ellen vallási kétségek merűltek föl, s tudománya gazdag kincsével ő segédkezik fiatal asszonyoknak kényes dolgokban mint lelkiismereti tanácsadó. Kiváló fontosságú ügyekben őt és a rabbit egy többtagú tanács támogatja, melynek tagjai mind nagyon tudósak, mint orthodoxok és silány fizetést húznak. Nem épen csekély szerepe van a hitközségben az egyházfinak, a ki minden vallási vagy szertartási természetű gyászos avagy örvendetes alkalomnál szolgálatot teljesít, s mint a mohamedán muezzin imára hívja a hivőket, kihirdeti a szombat elérkeztét, nyilvánosan összehíjja a hitközséget nevezetesebb emberek temetésére, ő ügyel a zsinagógában a rendre, az arany és ezüst edényekre és a frigyszekrény hímzett kárpitjaira, ő gondoskodik a szükséges új beszerezni valókról is.
A hitközségben az isteni tiszteleten kivűl a zsidó-német zagyva nyelv uralkodik, melynek saját, igen rövid, jobbról balra haladó írása van, de alaktana fölötte szabálytalan, mondatszerkesztése önkényes, melybe sok héber, szláv és román szó is elegyedett, sokszor elkorcsosított alakban. Némely sűrűbb zsidó népességű helységben, mint Brodyban, Kołomeában, Tarnopolban, számos keresztény is ezt a zagyva nyelvet használja a zsidók alsóbb rétegével való érintkezésben. Olyan zsidó, a ki olvasni ne tudna, egyáltalában nincsen, az írni nem tudó is ritkaság. A tudós talmudisták nagy tekintélyűek s afféle nemességnek tisztelik őket, a melyhez a pénzarisztokracziai nem ér föl. Ezek a férfiak rendesen minden üzleti foglalatosságtól tartózkodnak, a mely elvonhatná őket éltük egyetlen czéljától, a tanúlástól és imádkozástól; s a legnaagyobb dicséretük, ha úgy emlegetik őket, mint a kik nem is ismerik a forgalomban levő pénzt. Ők képviselik a régi zsidóságot a maga eredeti mivoltában; ők a talmud ama bástyáinak és sánczainak őrei, melyeknek a zsidó népet idegen hatásoktól érintetlenűl kell megőrizniök; ők azok a férfiak, a kik hajdani őseikhez hasonlag, még ma is készek hitvallásukért akár a máglyára is menni. Egész világuk a zsinagóga, és csöndes szobácskáikban ernyedetlen szorgalommal bújják az őskori bölcsesség dohos aknáit, kutatva azoknak erkölcstani, metaphysikai és kabalisztikus kincseit. Az idők és körűlmények minden változása észrevétlenűl halad el mellettük, családjuk szerény szükségleteiről rendesen az asszony, olykor a hitközség vagy egyes jámbor jóltevők gondoskodnak.
Természetes azonban, hogy a galicziai zsidó lakosságnak csak csekély része él ilyen szemlélődő s a talmud és a titkos tanok búvárlatába merűlt életet. A legtöbben mint kereskedők, piraosok, mint bérelt vagy saját birtokaikon gazdálkodók, mint vendéglősök és korcsmárosok, avagy nemesi jószágok ügynökei, megbízóik adásvevési üzleteinél közbenjárók, kölcsönök eszközlői keresik kenyeröket és sokszor életfogytig tartó bizalmi állást élveznek uraiknál. A galicziai zsidók hajdanában, mikor a vasútaknak még hirük sem volt, s a mikor az országútak is a legsiralmasabb állapotban és fölötte bizonytalanok valának, olyan hosszú külföldi útakra vállalkoztak, melyek ma ugyan már két-három nap alatt is megtehetők, akkor azonban hetekig tartó fáradozásba kerűltek. Ez útjaikon szülőföldjük nyersterményeit szállították az idegen piaczokra, hol viszont nyugat-európai gyártmányokat vásároltak össze. Az ilyen útazás nemcsak fáradságos és hosszadalmas, hanem veszedelmes is volt, nagy előkészűlet kellett hozzá, és a saját kocsijaikon, szolgáik kiséretében, többnyire nagy összeg készpénzzel útazó kereskedők rendesen egész kis karavánokká szervezkedtek. Az útra készülődés jókora időbe szokott kerűlni. Az asszonyok hosszabb ideig elálló élelmiszerekről gondoskodtak, minthogy férjeik útjokban nem mindejütt találhattak ritualis ellátásra; a hollandi aranyokat a bő kaftánokba varrták be; apró hordócskákat erős pálinkával és édes mésörrel töltöttek meg; friss huzatokkal vonták be az útravaló ágyneműt, és a szükséghez képest állították össze az útasoknak meglehetősen szegényes ruhaféléit. A férfiak ezalatt lehetőleg nagy útitársaságot és mentűl több űzleti megbízást igyekeztek összeszedni. A családtagoktól való búcsúzás, a veszedelmekre való tekintettel, a melyekre mindig számíthattak, nehéz és érzékeny volt, s a férfi rendesen a rabbinusi törvények értelmében szerkesztett válólevelet hagyott hátra a felesége számára, mely az asszonynak módot adott rá, hogy férje vissza nem térése esetén hosszabb várakozás nélkül is újra férjhez mehessen még akkor is, ha előbbi ura halála nem lenne minden kétséget kizárólag megállapítható. A rabbi áldásától kisérve indúltak a kereskedők több hónapig tartó útjokra, a melyről azonban, ha az űzlet és kivált időközben érkezett újabb megbízások, vagy árúküldemények úgy kivánták, néha évekig sem tértek haza; ez alatt odahaza az asszonyok vezették az űzlet és a család dolgait. Megesett, hogy az ilyen hosszas távollét alatt a gyermekek annyira fölcseperedtek, hogy atyjukat visszatértekor meg sem ismerték; vagy, hogy a kereskedő a nyugati műveltség mázával haza kerűlve, nem tudta magát többé a honi állapotokba beleélni. Ekként idegenné válván saját otthonában, inkább önként számkivetésbe ment megint, a honnan legfölebb egy-egy húsvétra, vagy valamelyik gyermeke lakodalmára tért haza néhány napra.
Galicziai zsidó temetés.
Coschell M.-től
A galicziai kereskedelem góczpontja az orosz határ közelében fekvő Brody volt, melynek lakói legnagyobb részt zsidók. II. József császár e város kereskedelmi fontosságát jókor fölismervén, lakóinak 1779-ben szabad kereskedelmi jogot adott, mely azonban száz éves fönnállása után az orosz kormány és az osztrák iparosok sürgetésére megszűnt. Legfontosabb szerepe Brody közvetítő szabad kereskedelmének a Napoleon-féle szárazföldi zárlat idején volt, minthogy ez idő alatt tömérdek árú szárazföldre szorúlt. Ez óriási forgalom, mely Brodynak több éven át a nevezetesebb kereskedő városok sorában is elkőkelő helyet és lakóinak nagy jóllétet biztosított, Napoleon bukásáig, tehát 1806-tól 1814-ig tartott. Hasonló kedvező körűlmények közé jutott a galicziai kereskedelem e fő helye a krimi hadjárat idejében is, mikor a szövetkezett nyugati hatalmak az összes orosz kikötőket ostromzár alá fogták, és így az Oroszország, meg Ausztria és Németország közötti kereskedelem egészen a Brodyn át vezető szárazföldi útra terelődött. A nemzetközi kereskedelmi összeköttetések folytán a külfölddel való gyakori érintkezés érthetővé teszi, hogy e város zsidó lakossága körében, nevezetesen József császár trónralépte óta, előbb kezdett hajnalodni a fölvilágosodás, mint egyebütt.
Mindazonáltal még mindig sűrű köd ül a galicziai zsidó népesség mélyebb rétegeinek szellemi világán, a hol még minden haladást a jó útról való letérésnek tartanak, s a hit babonává fajúl. Még mindig bűvös erejű czédulákat ragasztanak a gyermekágyas asszony nyoszolyájára, szobájának ajtajára, ablakaira és kályhájára, hogy a gonosz szellemeket, boszorkányokat és varázslókat elígézzék az anyától és gyermekétől. Ijedség és megígézés ellen még ma is izzó parazsat dobnak vízbe bizonyos bűvös erejű mondások kiséretében; a temetőt fonállal mérik végig, s ebből a fonálból sodorják a zsinagógában szentelt gyertyák bélét, melyekkel valamely betegséget akarnak elhárítani. A halállal vívódó embernek új nevet adnak, hogy az érte küldött halálangyalt megtévesszék, és kiszemelt áldozatának nyomáról eltereljék. Még ma is eljárnak a sírokhoz, hogy valamely veszedelem ellen a meghaltak pártfogását kérjék; járvány idején krétával bizonyos jeleket írnak a házak homlokzatára, hogy a nyavalyát onnan elhárítsák; ha pedig a nagy halandóság még mindig nem akar szűnni, a temetőben tartanak egy menyegzőt. Nagyon elterjedt a csodarabbikban való hit. Ezek nem bizonyos községek állandóan alkalmazott és kiszabott hatáskörű rabbijai, hanem oly férfiak, a kik származásuk vagy kiváló jámborságuk miatt abban a hírben állna, hogy egyenes összeköttetésük van Jehovával, a kitől közbenjárásukkal csodatételeket tudnak kieszközölni. Betegek, a kikről már minden orvos lemondott, kórságos testükkel elvánszorognak az olyan, sokszor igen távoli kis falvakba, a hol egy-egy ilyen szent ember lakik, hogy áldásában részesűljenek. Vakok ő tőle várják szemük világának visszanyerését, bénák tőle remélik tagjaik meggyógyulását; magtalan házasságokban az ő áldásától remélnek ivadékot, kereskedők tőle várják vállalataik gyümölcsözését. Mindenki adománynyal járúl hozzá és jó reménynyel tér meg tőle. Kivált a zsidó újév és a „hosszú nap” ideje táján valóságos búcsújárás van e csoda-rabbik házaihoz, a kiket nem nevezhetni csalóknak, mivel a hozzájuk folyamodóknak nem igérnek egyebet, mint hogy imádkozni fognak értük. A csodarabbikban hivők serege többnyire a chasidim felekezethez tartozik. A tánczoló dervisekéhez hasonló vakbuzgósággal ugrándoznak és üvöltenek ezek is imádságaik közben, s nem kevésbé türelmetlenek azoknál; egyáltalán jóval többet imádkoznak és bőjtölnek, mint a mennyit vallásuk törvénye eléjük szab.
A talmudnak e túlzó követőivel homlokegyenest ellenkeznek a Krisztus után 800-ban Anan alapította karaita felekezet hivői, a kik a Krim-félszigeten élnek nagyobb számban. Fő helyük Sufat-Kalai sziklavára; a kazarokkal kerűltek Lengyelországba és a hajdan külön fejedelem alatt álló Halicsban telepedtek meg, a hol földmívelésből és különféle mesterségek űzéséből élnek. E felekezet teljesen megtagadja a talmudi életszabályait, ellenben a legszigorúbb pontossággal s még a legjámborabb rabbinitáknál is lelkiismeretesebben követi a bibliát, még pedig annyira szószerint, hogy azt a tilalmat, a mely szerint szombaton nem szabad tüzet gyújtani, úgy értelmezik, hogy gyertyát sem gyújtanak s még a legnagyobb hidegben sem fűtenek e napon; míg a rabbiniták pénteken este épen ellenkezőleg mentűl több gyertyát gyújtanak és téli szombatokon ugyancsak sütkéreznek a jó meleg kályha mellett. A tiltott és megengedett eledelek, a bőjtök és ünnepek tekintetében szintén csupán a biblia szabályaihoz ragaszkodnak a karaiták, a kik különben egészen a többi földmívesek életmódját követik, azok viseletében járnak, és tőlük csak nagyobb tisztaságukkal és szakállviseletükkel különböznek. Egymásközt tatár nyelven, különben pedig ruténúl beszélnek. Templomaik kicsinyek és egyszerűek: életük szigorúan erkölcsös; az ország törvényeivel soh’sem jutnak összeütközésbe, s feddhetetlen életükért II. Katalin orosz czárnő és Mária Terézia bizonyos szabadalmakkal tűntette ki őket, melyeket a későbbi kormányok sem csorbítottak; így azokat az üldözéseket is el tudták kerűlni, melyek a többi zsidókat sújtották, s mentek maradtak az ezekre kirótt külön adóktól is.
Lássuk most a galicziai zsidók életét a bölcsőtől a sírig. Leány születése csak fél öröm, mint a hogy a nő egyáltalában csak fél ember; hiszen minden zsidó minden áldott nap hálát ad reggeli imádságában az Istennek, hogy nem nőnek született! Annál nagyobb örömmel fogadják a fiúgyermek születését, mint a ki atyja nevének és jámborságának öröklésére hívatott és szüléinek lelki üdvösségét még holtuk után is munkálhatja. Nagy előkészületek és számos meghívás előzi meg a születés után nyolczad napra következő körűlmetélés ünnepét. A számos alakisággal járó szertartást rendesen a zsinagógában hajtja végre az ahhoz értő zsidó, a kinek különösen tiszta erkölcsűnek kell lennie. A zsidóság kötelékébe ilyenténképen fölvett gyermek valamely elhúnyt atyja-fiának a nevét örökli és az előimádkozó áldásában részesűl. Otthon a vendégek és üdvözlők sokaságát csemegével, borral és pálinkával kinálják, a gyermekágyas asszonynak pedig, ha jómódú, szintén csemegéket, ha ellenben szegény, pénzt vagy élelmi szereket küldenek.
A fiúkat már rendesen a negyedik évükben a „cheder” nevű zugiskolába küldik, mely a paedagogia és az egészségtan mindenkövetelményével hadilábon áll. Ott a tanító, vagy segédje kora reggeltől késő estig a nagybetűs zsidóírás olvasására és az imádságokra oktatja őket. E tanításban a leányok is részesűlnek, az alsó „ceheder”-ből a felsőbe azonban már nem követik a fiúkat, a kik itt Mózes könyveit és a prófétákat olvassák, míg a legfölső, az úgy nevezett „talmud-cheder”-ben egészen korai házasságukig tanúlják a talmudot és sok olyast, a mire bizony kár az időt vesztegetniök. A középső, vagyis bibliai tanfolyamba való átlépés bizonyos ünnepélyességgel történik. Az illető szombati napra meghívják a rokonságot és ismerősöket, hogy hallgassák meg, miképen ejti ki héber nyelven a szépreményű csemete, a ki egy asztalon áll és a fején aranyhímzéses bársony sipka van, a biblia bekezdő szavait. A meghívottak mindenike visz magával ajándékot, s ott viszonzásúl édességekkel és méhsörrel kinálják meg a vendégeket. Természetesen a tanítókat is megajándékozzák.
Galicziai lengyel zsidók húsvét-estéje.
Coschell M.-től
A második komolyabb ünnep a fiúgyermek életében a bérmálásféle Bar-Mizva, a tizennegyedik évbe lépés alkalmával, a mikortól kezdve a felnőttek minden vallási kötelességét teljesíteni tartozik, s minden oly vallási cselekedetnél, a melyhez tíz egyén jelenléte szükséges, ő is számít, továbbá imádkozni, böjtölni és minden reggel a „tefilin” nevű imádság-szíjakat magára illeszteni köteles. E szíjakon kis kemény bőrkoczkák vannak, bennük pergamenszalagokra írva a mózesi hitvallás, melyet péntek és szombat kivételével minden reggeli imádságnál a homlokukra és a bal karjukra illesztenek. Az ifjúvá serdűlt fiút e napon fölszólítják a Thora olvasására, a rabbi a lelkére köti, hogy hűségesen tartsa meg Mózes törvényeit és a talmud szabályait, a szertartás után szüléi házába lakomára hívott vendégek pedig megajándékozzák a fölavatottat. Ezzel egyúttal elkövetkezik az idő, a mikor a serdűlő ifjú számára élettársat keresnek. Szerencsére van a zsidóságnál egy intézmény, a mely már egyebütt is utánzásra talált, a „schadchen” (házasságeszközlő). Ennek pontos jegyzéke van az összes helybeli eladó leányokról s házasúlni óhajtó ifjakról vagy férfiakról, valamint a máshová valókról is. Ez a jegyzék megbízható fölvilágosítást ad az illetők koráról, családjáról, műveltségéről és kivánalmairól. A schadchen szívesen látott vendég a leányos házaknál, s mindig bőven el van látva ajánlatokkal. Megvesztegető ajánlatokkal tudja elkápráztatni a szülőket, a legnagyobb akadályok legyőzéséhez is ért, valóságos diplomata ügyességével fonja-szövi a tárgyalásokat, hogy két család közt, a kik addig nem is ismerték egymást, rokoni kapcsolatot létesítsen, a miért a mindkét részről való hozomány három százalékát kapja jutalmúl. Az ilyen házasságkötéshez vakbuzgóbb családoknál majd soha sem kérdik a legközelebbről érdekelt felek beleegyezését, sőt ezek rendesen csak az ügylet megkötése után tudják meg, hogy jegyesek; s a legtöbb ilyen házasság mégis boldog főkép azért, mert nagyon fiatalon kötik, a mikor a jellemek még nem alakúltak ki és így könyebben simúlnak egymáshoz. Boldogtalan párok számára pedig szintén kényelmes menedékűl kinálkozik a könnyű elválás.
A lakodalmat rendesen a menyasszony szüléinél, a menyegzőt pedig a zsinagóga ajtaja előtt, szabad ég alatt tartják. Ha a vőlegény és a menyasszony nem ugyanabból a helységből való. Akkor a lakodalmat rendesen a két község között körűlbelűl félúton álló korcsmában ülik meg, a hová mindkét részről hosszú rácsos oldalú szekereken viszik a vendégeket, a zenészeket, meg az étel- és italneműket. Az ilyen útszéli vendéglők természetesen legkevésbbé sem hasonlítanak a svájczi vagy Rajna-vidéki fogadókhoz, de elég jók az olyan emberek számára, a kik elég ritkán jutnak az élet derűlt perczeihez, s épen azért mohón kapnak minden oly vidámabb pillanaton mely napjaik egyhangú szürkeségét nagynéha megszakítja. A csárda hosszúkás fa épűlete két részre tagolódik, melyeket a padlózatlan pitvar és istálló választ el egymástól. Az egyik félben száll meg a vőlegény a többi férfiakkal, a másikban meg a menyasszony a lakodalmi nővendégekkel. A máskor oly csendes falak közt valóságos boszorkány-zsinat keletkezik; lárma, veszekedés, káromkodás, énekszó, hahotázás, eszem-iszom; a sárga földig berúgott kocsisok és zenészek csak növelik az általános zenebonát, melyet csak a menyegző ünnepélyes pillanata csitít le. Az összes jelenlévő nők a menyasszony öltöztetésével foglalkoznak. Hajába, mely utóbb olló alá kerűl, ártatlansága jeléűl fehér selyem szalagot fonnak, és porrá tört czukrot hintenek, a mi édes jövendőjének a jelképezése. A szoba közepén ül szokatlan méltósággal a még szinte gyermekded menyasszony, női udvarától körűlvéve és lesütött szemmel várva vőlegényét. Ez két férfi kiséretében, fekete selyem talárba öltözve s a fején czobolyprémes sipkát viselve jelenik meg, mely alól hosszan lógnak le halántékfürtjei; oda lép a menyasszonyhoz és egy széles, nehéz szövetű kötelékkel beköti a szemét, hogy ezentúl minden más férfi látására vak legyen. Ezen lefátyolozás (bekötés) után a vőlegény megint visszatér a férfiak szobájába, mi közben a nők nevetgélve komlóval hajigálják meg, hogy házassága termékeny legyen. Most mennyezetet állítanak föl, mely alatt a fehér vászon köntösben megjelenő vőlegény s mellette két vőfélye áll, mindegyik egy-egy égő viaszgyertyát tartva kezében. Valamint a régi egyiptomiak őseik mumiáit el szokták vinni ünepeikre, hogy a legnagyobb örömmámor közepette is a halálra emlékezzenek: ép úgy a zsidók is legnagyobb ünnepeikre a fehér halotti köntöst öltik föl, hogy a földi élet mulandósága jusson eszükbe legboldogabb pillanataikban is. Az előimádkozó karával együtt üdvözlő dalt énekel, s a két fáklyavivő ünnepélyes léptekkel a lefátyolozott menyasszony elé megy, a kit két férjes nő kisér vőlegénye elébe. A menyasszony a vőfélyektől vezetve hétszer körűljárja jövendőbeli férjét, mi közben a kar örvendező énekeket zeng. Erre nagy csönd támad. Az eskető, a ki a zsidó törvény szerint akárki is lehet, a vőlegény kezébe arany gyűrűt ad, és szótagról-szótagra lassan elébe mondja a következő szavakat, melyeket a vőlegény a gyűrűnek újjára húzása közben mond utána: „Légy feleségemmé ezen gyűrű által. Mózes és Izrael törvénye szerint!” Gyűrűváltás és a hitvesi hűség kölcsönös fogadása nem történik. A nő a gyűrű által hitvessé válik. A férfinak régebben több nő tartására is volt joga, ha körűlményei az ilyen többnejű házasságot megengedték. Ennek a többnejűségnek csak a XIII. században vetett véget a törvényhozó rabbik zsinatának átokkal szentesített határozata. Esküvő urán az aramaei nyelven állandó szöveggel fogalmazott házassági szerződést olvassák föl, és ezt a jogilag teljesen értéktelen okíratot átadják az új asszonynak. Erre a vőlegény lábának erős dobbantásával szétzúz egy kis üvegpoharat annak a jeléűl, hogy minden földi boldogság mulandó; azután az új házasok egyet-egyet hörpentenek az e végre megáldott borból, s ezzel az egész szertartás véget ér. A mátkapár, a mely e napot megbőjtölte, most rövid ideig tartó falatozásra vonúl vissza, mi alatt a vendégek is lakmároznak. Este átadják az új házasoknak az ajándékokat, s ere megint lakoma következik, melynél egy bohócz (marschalik) mindenféle rímes és rímtelen dévajságot ad elő lengyel-zsidó habarék-nyelven. A tánczban rendesen csak a nők vesznek részt, s ha a férfiak is tánczolnak velük, ez mindig a tánczosnő érintése nélkül történik, úgy, hogy a tánczos a párját egy kendőnél fogva vezeti, melynek az egyik csücskét a férfi, másikat a nő tartja. A táncz mozdulatai illedelmesek, de egyhangúak, mint az inga lengései, azonban a zene olyan lármát csap hozzá síppal, dobbal és trombitával, mintha a tánczosoknak a talpuk alatti földet szét kellene rugdosniok.
A házasságkötésnél kevesebb szertartással történik a házasság fölbontása, a mihez csak a férfinek van joga. A változhatatlan szövegű elválasztó-levelet a férj akár személyesen, akár követ által is átadhatja két zsidó tanú jelenlétében a nejének. Az átadás pillanatával a házasság föl van bontva; a férfi rögtön, három hónap múlva pedig a nő is új házasságot köthet. Ha az asszony vonakodik az elválasztó-levlet elfogadni, bármely csellel is a kezébe lehet azt csempészni. Valamely ártatlan színű levélben, csomagban, ruha zsebében rejtőzhetik a végzetes okírat; a szegény asszony gyanútlanúl veszi a kezébe, az oda rendelt tanúk elkiáltják magukat: „El vagy választva!” S ezzel a dolog be van fejezve. Így volt ez legalább a hajdankorban, a mikor a zsidók még a maguk zárt társadalmában egészen keleti módra éltek, s a nő nem a hitvestársa, hanem jóformán csak a jobbágya volt a férfinak, a ki tetszése szerint bármikor lerázhatta őt a nyakáról, mint Ábrahám Hágárt. Természetes, hogy ez a szertartás államjogi szempontból nem érvényes; csakhogy az állami törvények világossága még mindig nem hatolt be a galicziai zsidóság mélyebb rétegeibe, a hol az őskor hagyományai és nézetei még ma is erős életűek.
Minthogy a fiatal férj legtöbbnyire semmi mesterséget s egyáltalán a talmudon kivűl egyebet alig tanúlt, tehát az élet nehéz harczára ily zsenge korában még különben sincs kellőkép fölszerelve, a szülék rendesen mindkét részről megegyeznek abban, meddig maradjon az ifjú pár teljes ellátásra az egyiknek vagy a másiknak házában. Rendesen úgy történik a dolog, hogy az új házasok egy-két esztendeig az asszony- és azután ugyanannyi ideig a férj szüleinél vannak ellátáson. Különben a lakás, berendezés, élelmezés költségei e népségnél amúgy sem valami tetemesek. A szoba egyik szögletébe beállítanak két nyoszolyát, szűkebb körűlmények közt egyet, e mellé legfölebb egy falócza kerűl, meg egy szekrény, s a szoba e szegletét pamutfüggönyökkel választják el a többi részétől. A szoba közepén áll az asztal, mely ép úgy közös az egész háznéppel, mint a tűzhely és a sütőkemencze. Ha a család szaporodik, vas kampót akasztanak a szoba mennyezetére, melyről négy zsinóron lógó kosárban helyezik el az új csemetét. Valóságos madárfészek ez, csakhogy nem épen a legjobb levegőben. Az ilyen fölös népességű szobékban rendesen fa oszlopokon álló karzat fut körűl, melyen egészen közel a mennyezethez hálóhelyek, asztalok, székek és bölcsők helyezhetők el. Az ilyen Noe bárkájához hasonló lkás igen kevésbe kerűl, s a fűtés, világítás ép úgy közös benne, mint a lakók nyomorúsága.
Csupán péntek este ragyog az efféle szoba az ünnepi gyertyák világától. Ezt rendesen nagy takarítás és tisztogatás előzi meg. Minden család két-két gyertyát gyújt. Az asztalon párolog a leves, és a fűszeres halak átható illata betölti a szoba minden szögletét; a pálinkás palaczk és a méhsörös serleg a családfő áldását várja, s huszonnégy órára az egész háznép leteszi az élet gondját és a hétköznapok nyomoráról megfeledkezvén, vídám lakomához ül, bár az egész héten át alig laktak jól csak egyszer is. Rázendítik a szombati éneket, s a míg gyertyavilágban tart, mesélgetnek egymásnak csudálatos történeteket betegeket gyógyító, bénákat orvosló, ördögűző szent rabbikról, kik már a pokol fejedelmétől is elragadtak nem egy áldozatot és besegítették az Isten országába. Lassan-lassan kialusznak a gyertyák egymásután, s vélük kialszik a szent szombat is, mely után újra kezdődik a szegény emberek hétköznapi nyomorúsága és keserves hajszája az élet kanyargós, tövises ösvényein. Mennyire más a szomba este ragyogása a gazdag zsidók házaiban! Minden szobában ünnepi világosság, az asztalok ezüstneművel dúsan terítve, kristály serlegekben csillog a fínom bor; a nők selyemben, ékszerekkel dúsan megrakva pompáznak, a férfiak czobolyprémes atlasz köntösben, s mind e fény és csillogás mögött nem ólálkodik a holnap aggasztó gondja. De nem különös-e, hogy a jámbor zsidó szívétől, legyen bármily szegény, idegen az irigység; mindent az isteni gondviselés bölcs végzésének tekint, mely ellen nem lázad föl, mert vallásának tanítása szerint az élet úgyis csak ideig-óráig tartó haldoklás, a mely után mindnyájan egyenlők leszünk.
S valóban a halál nem tesz különbséget állásra és vagyoni állapotra nézve különbözők között. A temetkezése mindnek egyenlő. Nincs itt aranyban pompázó koporsó, a halottat nem kisérik lengő zászlók, koszorúk özöne, hosszú kocsisor, harsogó zene, s nem gyászolja tor. Alig hogy kilehelte lelkét, kiterítik a puszta földre, legfölebb néhány szalmaszálra, melyek a jámbor hit szerint lándzsahegyekként szúrják a testét, mert azt tartják, hogy mentűl többet szenved a földön, annál hamarább jut lelke a paradicsomba. A fekete lepellel leborított holttest fejénél három gyertya ég. Néhány jámbor zsidó, kiket, mivel éltüket csendes visszavonultságban töltik, remetéknek hívnak, a zsoltárokat és a mischna fejezeteit mormolja. A halottas háznál és az egész szomszédságban minden vizet kiöntenek, mert meglehet, hogy a halál angyala ép ebben a vízben öblítette le gyilkos kardját. A zsidók bűnnek tartanák a halottat csak valamivel is tovább a háznál tartani, mint épenséggel szükséges; így megesik, hogy a ki reggel még élt, ugyanaz nap este már a sírban pihen. A holttestet megmossák és fehér vászon ruhába öltöztetik; más ruhát nem adnak rá, csak a házas férfiaknak teszik a vállukra imádkozó kendőjüket. Koporsóba sem helyezik a holtat, hanem a biblia ama mondása szerint: „Porból lettél, porrá léssz”, a testet egyenesen a földbe temetik. Valamely halott örök nyugalomra kisérése Istennek tetsző cselekedet, kivált ha az hittudós ember volt. A teljesen dísz nélküli menet előtt perselyeket zörgetve mennek néhányan, kik a vallási testűletek és jótékony egyesűletek számára kéregetnek. A temető neve a zsidóknál „szent hely”, „az élet csarnoka”, „az örökkévalóság háza”, hol legközelebbi férfi rokonai viszik a holttestet a sírba, mi közben zsoltárokat mondanak. Áron papi törzsének származékai azonban temetőbe nem léphetnek, minthogy ezzel tisztátalanokká lennének; az ilyenek tehát a kerítésen kivűl maradnak. Közös sírhelyek a zsidóknál nicsenek; a legszegényebb is külön nyugvóhelyet kap, és egy sír sem marad emlékkő nélkül, még ha úgy kellene is rá a pénzt összekoldúlni. Sírjában a holttestnek egy jeruzsálemi földdel töltött zacskót tesznek vánkosúl a feje alá, hogy honi földben pihenjen, a kezébe pedig botocskákat adnak, hogy a föltámadás órájában, ezeket ásókként használva, hazájáig juthasson és ott támadhasson föl. A halott szemét, hogy a húlló rögök meg ne sértsék, apró cserépdarabokkal födik be. Legközelebbi atyafiai vetik rá az első rögöket; fiai pedig imát mondanak érte. A halottas szobában nyolcz álló nap és éjjel lámpácska ég az ablakon, s mellette egy pohár víz áll és egy vászonrongyocska függ. A lámpa a megholt lelkének világít; a víz és a törlő kendő ugyanannak tisztálkodására szolgál, ha az elköltözése utáni első napokban netán csupa szokásból régi otthonát meglátogatná. A legközelebbi rokonok kissé behasítják a ruhájukat ama régi szertartás jelképezésére, melylyel hajdan ilyenkor a zsidók az egész ruhájukat szélylyeltépték; azután lábbelijöket levetve, a puszta padlóra ülnek, hamuval hintett tojást esznek, Jób könyvét olvasgatják s a harmadik naptól fogva részvétlátogatásokat fogadnak, melyeknél azonban köszönés nélkül illik jönni-menni és szótlanúl kell ott ülni. Az első fokú gyász, melyet gyermekekért viselnek, nyolcz napig, a másodfokú harmincz napig, a harmadfokú egy egész esztendeig tart. Tizenegy hónapon át a megholtnak fiai, vagy ezek híján erre fogadott egyének napjában háromszor elmondják lelkéért a „kadisch” nevű imádságot; a fiúknak semmiféle ünnepen sem szabad részt venniök, de gyászruhát nem viselnek. A nők nem hordják ékszereiket, de gyászruhát ők sem öltenek, csupán fekete kötényt kötnek maguk elé. A családban legközelebb született gyermek kapja az elhúnyt nevét, melynek e fölelevenítésével örömet vélnek szerezni a megholtnak a másvilágon.
A krakói régi zsinagóga belseje.
Weber Antaltól
Két napi ünnepélyes isteni tisztelettel üli meg a zsidó a szeptember vagy október hónapokra eső újesztendőt. Már egy hónappal előbb kezdődnek az ezen ünnepekre vonatkozó vallási gyakorlatok. A zsidók azt hiszik, hogy az égben pontos jegyzéket vezetnek vétkeikről és érdemeikről, s hogy újév napján állítják föl a kettő mérlegét, engesztelés napján pedig meghozzák az ítéletet, melyet azonban csak a sátoros-ünnepek hetedik napján hirdetnek ki. E végzetes napokban, a mikor még a vallás tanításai szerint bűnbánat, vezeklés, alamizsnálkodás által el lehet a balvégzetet hárítani, elképzelhetjük, mi mindent elkövetnek a fenyegető ítélet enyhítésére. A délelőttöket egészen imádkozásra szentelik, sőt a délutánok és esték egy részét is. Újév másodnapján a délutáni ájtatosság után az egész hitközség valamely folyóvíz partjára megy, ott imádkozik és jelképesen a habokba meríti bűneit azzal, hogy zsebeit, melyekben néhány kenyérmorzsa van, ki-ki a vízbe üríti.
Az újév-napok és az engesztelés ünnepe közé eső hét nap imádsággal és bűnbánadtan telik el. Mindenki szorongva s még a fölvilágosúltabb zsidók is némi áhítattal várják a nagy nap fölvirradtát. Rokonok és jó ismerősök hangos sírással adják át egymásnak jó kivánataikat. A haragosok is kibékűlnek legalább rövid időre, s kölcsönös bocsánatkéréssel kezet nyújtanak egymásnak. Mindenki megbocsátja az év folyamán másoktól elszenvedett bosszantásokat, rágalmakat és ellenségeskedéseket; azután úgy búcsúznak el egymástól, mintha ki-ki a halál elé menne. Harminczhat órára minden emberi szenvedély elcsendesűl a szívekben. Minden űzletet bezárnak, a lakások is üresek, de annál zsúfoltabbak a zsinagógák. A frigyszekrény előtt számos kar-vastagságú viaszgyertya ég. A nők világos ruhákban, a férfiak halotti lepelben, vaskos imakönyveiket és imakendőiket czipelve a hónuk alatt, mezítláb sietnek a szénával behíntett padozatú zsinagógába, melynek ajtaja fölött a bosszúló angyal lebeg kivont karddal. A partot csapkodó tenger morajához hasonlóan zúg a boltívek alatt az egybegyűlt bűnbánók imádsága, kik erősen verik öklükkel a mellüket, s mély sóhajtozással és keserves nyögéssel esdekelnek isten irgalmáért. Olykor-olykor a zsinagóga közepén álló „almemor” nevű emelvényen, a hol a thorát olvassák föl, erős kézzel rá csap valaki a kemény bőrvánkosra, s a tompa zuhanásra hirtelen elnémúlnak az imádság zsongó hangjai, csak egy-egy megkésett visszafojthatatlan fájdalmas fölkiáltás szakítja meg néhány pillanatig a csöndet, melyben azután fölhangzik az előimádkozó messzeható hangos szava, a mire ájtatosan figyel az egész község. Erre karének s ezután ismét a gyülekezet égbe kapaszkodó, az isteni kegyelmet szinte megostromló kétségbeesett imaüvöltése következik. Így tart ez késő éjszakáig, s másnap reggel megint újra kezdődik. Sőt némelyek ott várják meg, zsoltárokat és imákat mondva a hajnalt. E böjtölés, siránkozás és imádkozás másnap estig tart, mikor a csillagok kigyúltával egyetlen hosszan elnyújtott kürtszó vet véget a kínos „hosszú nap”-nak, és a kimerűlt tömeg ebben a fölkiáltásban tör ki: „Egy az Isten!” Erre kölcsönös üdvözlések közben ki-ki haza tér megkönnyebbülten, bűneitől megtisztúltan s új reménynyel.
A lembergi Wechsler-útczai kis zsinagóga belseje.
Bernt Rudolftól
Öt nappal utóbb kezdődik a kilencz napig tartó sátoros-ünnep, a zsidók negyven éves pusztai vándorlása emlékére. E napok alatt minden érkezés csak a díszes lombsátrakban költhető el, az ígéret földére való emlékűl pedig a reggeli ájtatosságra pálmagallyakból, mirtusz- és czédrusból kötött bokrétát (ethrogim) visznek s azt a zsinagógában a négy világtáj felé csóválják. A sátoros-ünnepekre esik a nagy hozsanna-nap is, melyen az engesztelés ünnepén hozott mennyei ítéleteket odafönn kihirdetik. Ekkor még az utolsó pillanatban újra megostromolják és hangos „Hozsanna, hozsanna! segíts, segíts!” kiáltással igyekszenek megengesztelni Jehovát. Ez ünnepek a törvényadás (thora) örömnapjával érnek véget. E napon a szent törvénykönyv utolsó fejezete kerűl fölolvasásra, s utána nyomban rátérnek az elsőre. A gyerekek ilyenkor zászlócskákkal, égő viaszgyertyákkal és piros almákkal vesznek részt a közörömben; a férfiak tánczra kerekednek a díszes thora-tekercsekkel, énekelnek, újjongnak, nagyokat isznak és lakoma közben lövöldöznek is.
Ez ünnep után, tél elején a Makkabeusok hétnapos ünnepe, a „chanuka” következik, ama csodálatos győzelmek emlékére, melyeket a zsidó nép e hősei a szírusokon arattak, 141-ben visszafoglalván tőlük Jeruszálem várát. A hagyomány szerint a megszentségtelenített templomot a kivívott győzelem után egy kiapadhatatlan korsócskából szent olajjal avatták föl újra; ezért ez ünnepek neve a templomszentelés napjai. Az első este egy, s minden következőn egygyel több lámpácskát gyújtanak egy egész héten át.
A legközelebbi ünnep a „purim”, avagy Hámán napja, a perzsa birodalomban Hámán bújtogatására üldözött zsidóknak Mardochai és Eszter által való csodálatos megmentése emlékére. Az ünnep előtti napon Eszter bőjtölésére való emlékűl bőjtöt tartanak. Előtte való este fölolvassák a zsinagógában Eszter könyvét. Purim napján ismétlik e fölolvasást s megajándékozzák és megvendégelik a község szegényeit. De a gazdagabbak is küldenek egymásnak mindenféle apróbb ajándékot. Vacsora után vidám játékokkal mulatoznak.
Költői varázs leng a húsvét nyolcznapos ünnepén, mely a zord tél és a bimbózó tavasz mesgyéjére kerűl, melyet azonban, mint a legtöbb zsidó ünnepet, a talmud szigorú parancsai szabályoznak és igen nyomasztóvá tesznek a szegényebbekre nézve. A biblia szövege szerint a húsvét nem volna más, mint az Egyiptomból való kijövetel és a négyszáz éves szolgaságból történt kiszabadúlás emléknapja, azzal megünnepelve, hogy kovászos helyett kovásztalan kenyeret (mazzoth) kell enni ez időben, minthogy a zsidóknak futásukban nem volt idejük a tésztájukat megkeletni, hanem csak úgy keletlenűl vitték magukkal útjokra. A talmud szerzői egy naptári kétség miatt az eredeti hét napot nyolczra terjesztették ki, s ez egész idő alatt semmiféle lisztes és egyúttal erjedhető táplálékot sem szabad szerintük enni; továbbá tilos a máskor használt edényekkel élni, a miért is ez ünnepekre egészen külön konyha-berendezés és asztalnemű kell. Sőt, habár csak látszatra, a húsvéti szabályzattal ellenkező összes élelmiszereket megszabott szerződés értelmében el kell valamely más vallásúnak adni, különben húsvét után sem lenne szabad azokat használni. Húsvét előtti napon szorgosan átkutatják az egész házat és gondosan megforgatnak minden edényt, vajon nincs-e benne kenyérmorzsa, s a mi akad, azt elégetik. E szigorú szabályok folytán minden jámbor zsidónak, legyen bármily szegény, négyféle evő- és főzőedénynyel kell fölszerelnie a házát: kétfélével a közönséges idők és a húsvét húsételei, és kétfélével a közönséges napok és a húsvét tejes étkei számára. E költségeket és az amúgy is drágább húsvéti eledeleket a szegényebb csak a vagyonosabbak segítségével győzi. Különben alapítványok is vannak e czélra, nagyobb városokban pedig a zsidó népkonyhák is segítségükre vannak a legszegényebbeknek.
Az ünnepre már hetekkel előbb készülődnek. Sütik a húsvéti laskát (mazzoth), mazsola-szőlőből aszúbort szűrnek, méhsört főznek, tömik a baromfit, fehérre meszelik a füstös szobákat, fölsúrolják a régóta szennyesen hagyott padlókat, megtisztogatják a télen át betapasztott s minden levegőt kizáró ablakokat, kiszellőztetik az ágyneműt, mosnak, sikálnak, asztalokat, székeket, szekrényeket gyalúlnak, új fazekakat, tányérokat és poharakat szereznek a házhoz. A legszegényebb is megtesz minden tőle telhetőt; a gazdagabb pedig előveszi legdrágább arany- és ezüstneműit, kristály és porczellán edényeit, suhogó selyem ruháit, hogy mentűl méltóbban fogadja a királyi vendéget, a ki az újjá éledő tavasz pompájában érkezik. Ragyogó gyertyafény árasztja el a házak minden zegét-zugát, békés öröm száll a gondokkal legterheltebb szívbe is, – hisz legalább nyolcz napra el van látva a legszegényebb kunyhó is élelemmel, meg aztán ez ünnep egy még sanyarúbb élet bilincseiből való fölszabadúlás ünnepe.
A hófehér takaróval terített asztalon borral telt serlegek és az időelőtti érintés elől gondosan letakart „mazzoth” várja a házigazda áldását, kinek beléptét az ünneplőbe öltözködött női családtagok csengő „Boldog ünnepet!” kiáltással üdvözlik. Lassú ünnepélyességgel lépked, templomi éneket dúdolva, a családapa a zsinagógából haza felé, s megelégedetten mosolyog a nyájas szoba, a tisztán terített asztal, az üvegekben csillogó bor és a kiöltözött fehérnép láttára. Vizsgálódó szemei körűljárják az asztalt, vajon nem felejtettek-e el valamit a szabályszerű fölszerelésből: példáúl az Illés próféta boros serlegét, a ki látatlanúl minden húsvét-éjszakán megjelenik és hörpint a borából; a sült tojást és a sült csibeszárnyat, melyek az egykori „passah”-áldozat emlékei; a keserű fűveket, melyek a Mizraim (Egyiptom) földjén töltött keserű rabszolgaságra emlékeztetnek; a sulykolt almából és dióból borral készűlt „charosos” nevű, formákba préselt pépet, melyről azt tartják, hogy a zsidóknak az egyiptomiak robotjában teljesített téglavető munkáját jelképezi; a csésze sósvizet annak emlékére, hogy a zsidók Egyiptomból menekűlve, száraz lábbal keltek át a tengeren, s végűl a selyem kendő alá rejtett Izráel-Lévi-Kohan jegyű mazzoth-t ejtsd: maczosz-t), annak jelzéseűl, hogy ma még állítólag három törzse él a zsidóságnak: az Izráel, Lévi és Áron törzse. Erre felölti a családapa fehér köntösét, hogy ekkor is az élet mulandóságára emlékezzék, s aztán királyi méltósággal elfoglalja az asztalfőn lévő emelt helyét a vánkosokkal megrakott pamlagon, mely valósággal trónt ábrázol; mert húsvét estején minden zsidó kis királynak érzi magát a saját házában. Áhítatos hangúlatban kezdődik a bornak megáldása után a következő szertartás. A család legifjabb tagja ezt kérdi: „Mit jelent rendkívűli előkészűleteivel a mai este?” Válaszúl a családfő elmondja a zsidók Egyiptomban való keserves rabszolgaságának történetét, Mózes és Áron szószólását, megszabadításukat, Mózesnek a Fáraó előtti csodatételeit, a szolgaságból való kivonúlást, a Vörös-tengeren való átkelést, és az üldöző egyiptomiaknak a rájuk zúdúló hullámokban történt elpusztúlását. A két fejezetre osztott elbeszélés szűnete alatt költik el a hagyományos vacsorát. A második fejezet záradéka az isteni igazságszolgáltatásról szóló ősrégi lánczvers: a báránykát megette a macska, – a macskát megette a kutya, – a kutyát agyonverte a bot, – a botot elemésztette a tűz, –a tüzet eloltotta a víz, – a vizet megitta az ökör, – az ökröt levágta a mészáros, – a mészárost pedig megölte a halál angyala, – ekkor azonban eljött az Úristen és megölte a halál angyalát, a ki megölte a mészárost, s így tovább visszafelé az egész sorozaton.
Húsvét első napja után negyvenkilenczed napra (a közbenső napokat minden este hangosan olvassák és hirdetik a zsinagógában) esik pünkösd két napos ünnepe; ez a Sinai hegyen való törvényhirdetés emlékezete, melylyel Jehova szolgájának, Mózesnek, villám és dörgés közepette hirdette ki a felhőkből a tízparancsolatot. A zsinagógát és a lakásokat ez ünnepre lombbal és virággal ékesítik, minthogy ilyenkor az ifjú nyár legragyogóbb színeibe öltözködik és derűs örömmel árasztja el az emberi szívet.
Szomorú emlékünnep a jeruzsálemi templom Kr. u. 70-ben történt földúlásának az év vége felé eső napja. Ab hónap kezdetétől fogva a zsidók minden húseledeltől tartózkodnak; a nők nem tesznek magukra ékszert; ez időben nem tartanak lakodalmat, sem egyéb ünnepet, nem öltenek új ruhát; a hónap kilenczedik napja pedig, a templom és vele a zsidóság nemzeti önállóságának és minden dicsőségének pusztúlását gyászoló évfordúló, szigorú bőjt, vezeklés és a földön kuporogva mondott imádságok közt telik el.
Ez a galicziai zsidóság élete örömeivel és bánatával, hitével és babonájával, összes jó és rossz szokásaival együtt, – természetesen csak a buzgó hívőké, – a mely a két véglet közt telik el, t.i. ama vakbuzgó túlzóké közt, a kik imádság közben eszeveszettűl hadonásznak és örökös bőjtölésben, vezeklésben sorvadnak a nélkül, hogy Isten szép világának virágaiból valaha szakítanának, – és ama közömbösöké között, kiket már csak laza kötelék fűz őseiktől öröklött vallásukhoz, minthogy minden áron keresztény polgártársaikhoz igyekeznek simúlni. A buzgó hivők osztályához tartoznak azok a zsidók, a kik százezrével élnek Galiczia minden vidékén, a Visztula és a Dnieszter partjain, a Kárpátok magaslatain és Podolia rónáin. Ennek a népnek az a legjellemzőbb vonása, hogy szívós makacssággal, rendűletlenűl ragaszkodik őseinek hagyományaihoz.
