Olasz irodalom. Mussafia Adolftól, fordította Király Pál
Olasz irodalom.
Mussafia Adolftól, fordította Király Pál
Mussafia Adolftól, fordította Király Pál
Bernt Rudolftól
A dalmát népnek valamint összes szellemi életére, úgy különösen irodalmára állandó hatással volt Olaszország. Eleitől fogva római műveltség terjedt el Dalmácziának egész partmellékén s nagy részt a szigetein is, és oly erősen meggyökerezett ott, hogy a legsülyedtebb műveletlenség századaiban sem veszett ki; később részint függés, részint kölcsönös tisztelet alapján a Velenczével való politikai viszony következett; végre az egyház kötött a két ország között szoros kapcsolatokat, melyek annál nagyobb fontosságúakká lettek, mivel a papság tagjai mindenkor buzgón részt vettek Dalmáczia szellemi munkájában. Nagy számmal küldöztek fiatal papnövendékeket Itáliába, főleg Rómába, s lehetetlen volt, hogy ezek ott valamint az ó-klasszikai irodalomhoz, úgy az olasz költészethez és szónoklathoz is kedvet ne kapjanak, különösen emehhez mint leendő egyházi szónokok, mert hiszen Dalmáczia városaiban többnyire mindig olaszúl tartották az egyházi beszédeket. Szintén erősen vonzották a világi elemet Olaszország egyetemei, kiváltképen pedig az, mely mind földrajzi fekvésénél, mind az állami közösségnél fogva legközelebbi volt, t. i. a páduai főiskola. Egészen a jelen század közepéig különösen ezt szerették Dalmáczia fiai látogatni. Csapatostól özönlöttek oda a világi szaktudományok hallgatói s haza térve aztán híven megőrizték azon szép ifjúkor emlékét, melyet a múzsáknak e vidám, de egyszersmind „tudós” városában (Padova la dotta) töltöttek; ott ismerték meg mind alaposabban és szerették meg Olaszország fényes irodalmát, s az ott ébredt csirák később gyakran szép gyümölcsökké érlelődtek. De a dalmaták nemcsak mint tanúlók állottak az olasz egyetemekkel összeköttetésben. Tekintélyes azon férfiak száma, kik Olaszország főiskoláiban a legrégibb időtől kezdve mind máig tanítottak is; így emlékezetben maradt, hogy a XV. század közepén a ragusai származású Matteo Ragnina volt Páduában a jogi kar rectora.
A két ország közötti érintkezések még bensőbbekké váltak az által, hogy Dalmácziában több olasz talált magának működési tért. Egészen a XV. századig visszanyúló adatok tanúsítják, hogy némely városok, első sorban Zára és Ragusa, azon voltak, hogy iskoláikat Olaszországból behívott derék tanítókkal lássák el. Ehhez járúlt, hogy az egyház egyetemes szervezeténél fogva gyakran küldettek a tengeren túlra olasz papok, hogy a vallás szolgálatában működjenek. Az ilyen bevándorlottak közűl többen versenyeztek az ide valókkal második hazájuk szeretetében és hathatósan közreműködtek e haza múltjának földerítésében. Az új eszmekörben való meghonosodásnak érdekes példája van egynehány. Így az apuliai A. Della Belle jezsuita, ki a hitnek és műveltségnek a tiszta szláv tudományokban való előmozdításán lankadatlanúl fáradozott, s e czélból a rá nézve idegen nyelvet annyira elsajátította, hogy 1728-ban már képes volt egy délszláv nyelvtant (olasz nyelven az elsőt) meg egy olasz-latin-szláv szótárt írni. Igen szép viszonzása ennek az, hogy a Dante, Petrarca és Boccaccio nyelvének nyelvtani rendszerbe szedésére egy dalmata, Francesco Fortunio, tette az első kisérletet. Dalmáczia egyháztörténetének legnevezetesebb megírója a Cividaleból való Domenico Farlati volt (1690–1773), kinek részben Riceputi jezsuita nagy gyűjteményein alapúló „Illyricum sacrum”-a méltán sorakozik azon monumentális munkák mellé, melyeket az olasz tudomány és kitartás a múlt században alkotott. Dicséretes említést érdemel végre a piemonti származású Francesco Maria Appendini (1787–1837). Ő, valamint testvére, Urbano is, mint a piarista-rend tagjai küldettek Ragusába s részint ott, részint későbben Zárában áldásosan működtek az ifjúság nevelése körűl. Míg azonban Urbano csak Ragusa történetét illetőleg szerzett érdemeket az által, hogy életrajzi dolgozatokhoz való adatokat gyűjtött: Francesco a szláv nyelv és irodalom tanúlmányozásába mélyed el s oly lelkes buzgósággal, hogy egész sor olyan munkát írt, melyek részben még ma is értékesek. Megható az a lelkesedés, mely őt a tudományos búvárkodásnak rá nézve újonnan föltárúlt tere iránt eltölti. Bár a tudományoknak akkori állapota mellett épen ez a lelkesedés gyakran hibás útakra tereli: mindazáltal még így is nevezetes tény, hogy éjszaknyugati Olaszországnak e fia mintegy a megalapítója a délszláv irodalom történetének. Korántsem a csattanós viszonosságok hajhászása kedveért kivánjuk kiemelni azt a tényt, hogy jelen századunkban ismét egy zárai fi, Pier Alessandro Paravia, csaknem egész életén át a turini egyetemen működött s ott több dolgozattal járúlt Piemont történetéhez. Így fizeti egymásnak szíves készséggel a munka vámját az Adriai tenger által elválasztott ezen két ország. Azon jelen századbeli olaszok közűl, kiket Dalmáczia a tanítói pályán való sikeres működésökért hálás emlékezetben tart, legyenek itt még megemlítve: a vicenzai B. Bicego, a veronai P. Bottura s a Milano kerületéből való A. Brombilla. S némi büszkeséggel említendő végre egy Zantéből való tanúló, ki egy darabig a spalatói seminarium padjain ült, mert ez az ifjú olasz-görög nem csekélyebb ember volt, mint Ugo Foscolo.
Ha ezen általános fejtegetések után most Dalmáczia irodalmi tevékenységét vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az háromféle nyelven nyilatkozik. Elsőben is latinúl. Hosszú időn át oly nagy tekintélyben állott a latin nyelv egész nyugati Európában, hogy még költői alkotásokban is azt használták, még pedig gyakran bámúlatos irályi tökéletességgel. A képzelet alkotásainál ugyanis az alak oly nagy szerepet játszik, hogy az olaszoknak, francziáknak, stb., a latin költészete a szó szoros értelmében nem is számítható nemzeti irodalmukhoz; minthogy azonban az ilyen, habár idegen mezben előálló s jó részt utánzáson alapúló költemények mégis bizonyos meghatározott korbeli érzés- és gondolkozásmódját jellemzik az illető népnél legalább egy társadalmi rétegnek: nem lényegtelen elemet alkotnak annak szellemi életében. Ezen, csak magasabb társadalmi körökben mozgó irodalomnak kimerítő tárgyalására és méltatására itt nincs terünk; legyen tehát elég annak csak legkiválóbb képviselőit sorolnunk el. Legnagyobb számmal vannak ilyenek természetesen a XV. századról a XVI.-dikra átmenő korban. Ilyen volt ekkor Ragusában Elio Cervo (1460–1520), ki azon idő szokása szerint, mint a Pomponius Laetustól alapított akadémia tagja, Aelius Lampridius Cervinus-nak nevezte magát s Rómában oly nagy tekintélyű volt, hogy a költői koszorúra is méltónak találtatott; ilyen volt továbbá sok mások mellett Giovannai Gozze, kit Politianus a régi klasszikusokhoz hasonlított. Spalatóban a XV. századból Simeone Selimbrio említendő; a XVI. században mindenki fölött kiemelkedik a szláv költői működéséről híres Marco Marulo, ki körűl egész sereg, vele barátságban és költői összeköttetésben állott férfiú csoportosúl, így a két Negri, a két Martiniaco, Nicolň Alberti és Francesco Natali, ki tisztelt mestere és barátja életét megírta. Traůhoz, e Spalato melletti barátságos városkához, mely a műveltségnek mindig magas fokán állott, két Andrei neve fűződik. Nem tudni biztosan a születése helyét Alessandro Cortesio-nak, ki Corvinus Mátyás hadi tetteit énekelte meg. Még a XVII. században is meglehetős sok latinúl író költő volt, de egyikök sem alkotott valami olyan nevezetesebbet, a mi különösebb említést érdemelne. Igen nevezetes, hogy a latin költészet még a XVIII. században, tehát olyan korban is, mikor már majdnem mindenütt fölhagytak vele, buzgó és tehetséges művelőkre talált a dalmaták, kivált pedig a Ragusaiak között. Ruggiero Boscovich (1711–1787) Ausztriának a hétéves háborúban Poroszország fölött nyert győzelme dicsőítésére egy epikai költeményt kezdett meg; Benedetto Stay (1714–1801) Lucretiust utánozva Descartes és Newton bölcseletét választotta két nagy költeménye tárgyává; Raimondo Cunich (1719–1794) a görög költészet legszebb virágait fordította le latin versekben; Ilias-fordítását virgiliusi kellemeért magasztalják; a termékeny Bernardo Zamagna (1735–1820) egyebek közt hazájának szokásait és erkölcseit írta le. Bátran beszélhetünk itt új-latin költők iskolájáról, a mennyiben az említett írók szorosan együvé tartoznak; egyazon város szülöttei voltak, s mint a Jézus-társaság tagjai, életök nagy részén át mindnyájan barátságos közlekedésben állottak Rómával. Különböző okokból megérdemlik még nehányan, hogy különösebben megemlíttessenek. Giunio Resti 1797-ben dogei méltóságot viselt Ragusában; mikor a köztársaságnak utolsó órája ütött, a falusi élet csöndességébe vonúlt és költői működésben keresett vígasztalást. Lelke állapotával egyezőleg első sorban a szatirai költészet vonzotta. Megemlítendő, hogy Resti is a jezsuitáknak, vagyis annak a rendnek volt a növendéke, mely valamint minden művészetet, úgy különösen a latin költészetet ápolta, noha sajátszerű, csillogó hatást hajhászó módon. Georgio Ferich szláv költeményeket fordítgatott latinra, és szláv közmondásokat vévén alapúl, Phaedrus módja szerinti meséket írt. Faustino Gagliuffi egyik igen ritka példája a latin nyelven rögtönzőknek. Ő ebben a múlékony, csupán pillanatnyi hatásra számított művészetben, mely oly gyakran csupán játékká fajúl, bámúlatra méltó mester volt és hevenyészett költeményei kiállanák a kinyomatás nehéz próbáját is.
Futólag említvén azon történelmi íratokat és beszédeket, melyek a diplomáczia szolgálatában tartatva, művészi előadásra törekszenek, búcsút veszünk a latin nyelvű irodalomtól, hogy a tartományban beszélt két nyelvhez, a szláv- és olaszhoz fordúljunk.
A szláv irodalom viszontagságairól a következő czikkben lesz bővebben szó, de azért ezen a helyen is, a hol a külalaktól függetlenűl az olasz irodalom hatásait vizsgáljuk, tekintetbe kell vennük egy irodalomtörténeti szempontból fölötte nevezetes jelenséget. Két századnál hosszabb időn át – a XV. század közepétől a XVII-diknek a közepéig – olyan szláv nyelvű költői irodalom virágzott, mely előzményekhez való fűződés nélkűl anyag és tárgyalás tekintetében olasz mintákat utánzott. Hogy itt első sorban bizonyos divatszerű, a népélettel semmi egyenes érintkezésben nem álló költészettel van dolgunk, azt bizonyára el kell ismernünk; de ebben a korban ez volt az irodalom sorsa a legtöbb népnél, különösen pedig az itt leginkább tekintetbe veendő olasz nemzetnél. Az olasz irodalomnak ilyen oltóágai azonban becses nyereségei Dalmáczia szlávjainak más tartományokban élő törzsrokonaikhoz képest, még pedig annyival inkább, mivel, noha olyan elemre támaszkodtak, mely nem annyira idegennek, mint inkább más nyelvűnek és népiesség nélkűlinek mondható, mindazáltal többen, még pedig épen a jobb írók többféle mozzanatát tudták értékesíteni a nép életének és történelmének. Minden fokozattal találkozunk itt a latin és olasz minták fölhasználásában a pontos fordítástól kezdve a saját érzések és gondolatok oda vegyítéseig.
Egyéb módon is mutatkoznak a két nép és két nyelv közötti kölcsönös hatások. A dalmaták irodalmi tevékenységén ugyanis sajátos bélyeg a hazával való állandó összefüggés. Még a a történelmi és régészeti műveket kiveszszük is, melyeknél ez a jelenség könnyebben érthető, mindúntalan tapasztalható az arra való törekvés, hogy a tartomány erkölcseit és szokásait rajzolják, és hogy a nép életéből vegyenek anyagot a művészi tárgyaláshoz. Minthogy pedig a nép nagyobb része szláv, természetes, hogy az olaszúl írók közűl sokan értik és szeretik a szláv népet. Sokan tűzik ki czéljokúl, hogy ennek dalait és mondáit Olaszországgal s ennek útján a többi népekkel is megismertessék, s nem kevesen épen oly mesterileg használják a szláv nyelvet, mint saját anyanyelvöket.
Minthogy pedig, a mint az eddig mondottakból is eléggé kiviláglik, Dalmáczia sok írójánál három művelődési elem oly szoros kapcsolatosságban lép föl, hogy ezeket egymástól sem nem könnyű, sem általában nem is hasznos szétválasztani: ajánlatos lenne, hogy e tartomány szellemi munkáját a nyelvek megkülönböztetése nélkűl egy egységes képben egyesítsük. Az ilyen előadás egyszersmind azzal a nagy nyereséggel járnak, hogy e tartomány valamennyi lakosainak mindenkor egyetértő együtt működését szemléltetné; csakis a munkafölosztás érdekében történik itt a külön-külön való tárgyalás. Hogy a két dolgozat közűl melyikben történik említés a tudományos művekről, az magában véve közömbös. Hiszen olyan férfiak törekvéseiről van szó, kik a nélkűl, hogy a néprajzi különbségekre gondoltak volna, általában a közös haza s még inkább az emberiség javát tartották szemök előtt. Hogy ezek a korábbi századokban a kezök ügyébe esett három nyelv közűl első sorban a latint választották, annak részint koruk szokásaiban, részint hívatásukban, a papi pályában, találjuk meg az okát. A mint később az élő nyelvek használata mind inkább felűlkerekedett, első sorban természetesen az olasz nyelv foglalt tért, míg az Európában egyebütt ismeretlen s tudományos tárgyak fejtegetésére még nem tökéletesen alkalmas szláv nyelv a költői alkotások és a népnek szánt vallási művek nyelve maradt.
Arról, hogy Dalmáczia a XIII. század olasz irodalmában a XIV. századig részt vett volna, semmi adat nincs, sőt szó is alig lehet róla. A XIII. század udvari lirája csupán oly különösen kedvező körűlmények közt fejlődött, a milyenek itt teljesen hiányzottak, s a XIV. században csaknem az összes irodalmi mozgalom Toscanára szorítkozott, úgy, hogy Olaszország többi részében vagy pusztán helyenkénti, a toscanai mintáktól függő kisérletekkel, vagy pedig olyan nyelvjárási művekkel találkozunk, melyek egy-egy vidék népét tartva szem előtt, csaknem pusztán vallásos és oktató dolgokat tárgyalnak. Még ez is csak olyan vidékeken történik, a hol a körűlmények némi irodalmi élet fejlődését előmozdították. Ha már ebben a korban magának Olaszországnak egész nagy vidékei sem mutatnak föl semmit akár azért, hogy semmit nem írtak, akár azért, hogy semmit sem mentettek meg: könnyen érthető, hogy Dalmáczia sem lehet különben. Egyre azonban figyelmet kell kérnünk. A művészi alakot kereső beszéd terén egy nép sem néma teljesen; a szerelem, a bölcs eszme s a gúny kifejezése mindenütt rhytmusos mondatokban nyilatkozik, csakhogy az ilyen, szájról szájra átöröklődő s mindig meg-megújhodó alkotás még nem irodalom. Ez történt Dalmácziában is, hol épen oly módon s épen azon időben, mint a rómaiaktól megszállott valamennyi tartományban, bizonyos román nyelv fejlődött a köz-latinságból. Hogy pedig ez a nyelv milyen alakú volt a velenczei beszüremlés előtt s eredeti sajátszerűségének micsoda nyomait hagyta egy részről a dalmát emlékekben, – minők példáúl egyes községeknek azon törvényei (statuti), melyek elsőben latin szövegűek voltak, de már a XV. század elején román fordításban és kiegészítéssel tűnnek föl, – más részről pedig micsoda nyomai fedezhetők föl a mai nyelvjárásokban, azt e helyen nem vizsgálhatjuk; elég azt a már eleve fölteendő s a tudomány által elismert tényt följegyeznünk, hogy ilyen nyelv valóban van. Azt pedig, hogy a román nyelven beszélők nem lehettek teljesen híjával a már említett élőszóbeli irodalomnak, az elméleti föltevések önkényes kizsákmányolása nélkűl is meglehetős bizonyossággal elfogadhatjuk.
Giovani Francesco Biondi.
A „Storia della guerra della rosa rossa e bianca” czímű munkabeli rézmetszet után, Hecht Vilmostól.
A XV. század Olaszországban, bár nem a tespedésnek, hanem mégis csak az eszmélkedés- és átmenetnek a kora volt, melyet a XIV. század nagyjainak utánzása, a klasszikus ó-kor buzgó tanúlmányozása s új alakúlás után való tapogatódzó törekvés jellemez. Ekkor telepszik át az olasz írói működés Dalmácziába is. Hogy a XV. és XVI. századból említendő íratok legnagyobb részt olyan férfiaktól származnak, kik egyszersmind szláv költőkűl is szerepeltek, s hogy ez az irodalmi fejlődés jó részt Ragusában történik: ezen egymással oki összefüggésben álló két tény közelebbről említett függő viszonyából önként következett, hogy azok közűl, kik az olasz irodalomnak oly sokat köszönhettek és Olaszországban való hosszú tartózkodásuk alatt e szép ország iránt tiszteletre és szeretetre gerjedtek, számosan ösztönözve érezték magukat, hogy azon a nyelven írjanak, mely rájuk nézve nem csupán eltanúlt, hanem igazában második anyanyelv volt. Ragusa, az a virágzó város, hol, mint független államban, az anyagi jóllét mellett nagyon kiművelt érzék volt minden eszményi törekvés iránt, a legalkalmasabb volt, hogy Olaszország klasszikus költészete ilyen kettős visszatükröződésének góczává legyen, noha nem kizárólagosan; mert már a XV. század végéről emlékezetben maradt példáúl a spalatói Girolamo Popali (született 1460-ban), a ki olasz költeményeket szerzett. A ma is meglevő legrégibb olasz nyelvű irodalmi emlék a lesinai Pietro Ektorevichtől (szül. 1487) származik. Ez egy irodalmi levél, melyben Boccacciónak művészi prózáját nem ügyesség nélkűl utánozza. A ragusai költők sorából említendők: Savino Bobali, ki olyan férfiakkal, mint B. Varchi és A. Manuzio, sűrűn levelezett, s kinek szerelmi költeményekből és szatirákból álló gyűjteménye több kiadást ért; továbbá Francesco Luccari, Domenico Slatarich, Domenico Ragnina és Michele Monaldi. Nők is foglalkoztak irodalommal, így Giulia Bona és Floria Zuzzeri, emez egyike azon vonzó egyéneknek, a milyenek az olasz renaissance korában támadtak. Úgy a Mediciek udvaránál, mint hazájában is a legnemesebb szellemeket egyesítette ő maga körűl, ösztönt keltve és kapva. A szomszédos Cattaróban Lodovico Pasquali érdemel említést; némely canzonéi és sonettjei túlszárnyalják a Petrarca élettelen utánzásának közönséges mértékét és valóban átérzett szenvedélytől lángolnak. Cittavecchiában Annibale Lucio tűnik föl, kinek költeményei 1556-ban Velenczében jelentek meg.
Az a kevéssé örvendetes műfaj, melyet az Amadis de Gaula kezdett, s mely hosszadalmas és unalmas regényeivel egész nyugati Európát elárasztotta, Olaszországban soha sem tudott igazán meghonosodni; hogy a lesinai Gian Francesco Biondi (szül. 1572) három ilyen, egymással összefüggésben levő elbeszélés írására buzdúlt, abból magyarázható, hogy sokáig tartózkodott külföldön. Ugyanis, miután a velenczei köztársaságnak fontos, de hálátlansággal jutalmazott szolgálatokat tett, Angolországba ment, hol I. Jakab király előtt nagy tekintélyben állott. Regényei- és költeményeinél fontosabb munkája a York és Lancaster házak közti háborúk története.
Költészettel, rhetorikával és főleg vizsgálódó és tapasztalati bölcselettel foglalkozott a chersói Francesco Patrizio (1529–1597), kit azért van jogunk itt említeni, mert a quarnerói szigetek a jelen század elejéig Dalmácziához tartoztak. Mint merész gondolkozó, megpróbálkozott a bölcseletnek legnehezebb föladataival is, melyeknek tisztába hozatalát nem mindig találta ugyan el, de gyakran helyesen sejtette; még tévedései is gyömölcsözők valának, a mennyiben a jobb megismerés útját egyengették. Mint Plato lelkes tisztelője, azon olasz bölcselők hagyományaihoz csatlakozott, kik már a megelőző században heves támadásokat intéztek az aristotelesi tanok egyedűli uralma ellen. Az, hogy Patrizio fiatalabb korában egy olasz eposzt is szerzett, csak kora mindentudásra törkevő jellemvonásával egyezik, és hogy e költeményéhez oly szokatlan versmértéket használt, az megint csak arra mutat, hogy járatlan útakon szeretett járni. Szintén ily módon iparkodott a bölcselet tanait az irodalomra, erkölcstanra és államtanra alkalmazni a ragusai Nicolň Gozze (1549–1610); ez párbeszédes alakot szeretett használni, melyben az olaszok, klasszikus mintákat követve, oly kecsesen tudtak elvont tanokat is tárgyalni. Ilyen neki a szerelemről és a szépségről írt két munkája. Hasonlag eszthétikával foglalkozik föntebb már említett honfitársának, M. Monaldinak „Irene” czímű párbeszédes műve. Ezekhez sorakozik egy harmadik ragusainak, Nicolň Nale (megh. 1585) termékeny szláv költőnek „Dialogo sulla sfera del mondo” (1579) czímű munkája, mely a XVI. század (Cinquecento) e nemű legjobb alkotásai közé tartozik.
Ismeretes az az olasz szokás, mely szerint költők és tudósok egyesűltek, hogy elmeszüleményeiket előadják s olykor fontos, de leggyakrabban igen csekély fontosságú dolgok fölött tanakodjanak. Egészben véve bátran kinevethetjük ezeket az „Akadémiákat”, melyekben elbizakodott középszerűségek pöffeszkedtek s a kölcsönös dicsőítést határtalanúl űzték; de egyszersmind nem kell felednünk, hogy az ilyen kezdetekből úgy Olaszországban, mint az ennek példáját utánzó más országokban nagy fontosságú intézmények fejlődtek. Nem érdektelen azért észrevenni, hogy, habár szerény mértékben, efféle Dalmácziában is támadt, és jellemző, hogy Ragusa e tekintetben is előtte járt más városoknak. Ott ugyanis már a XVI. század második felében megalapíttatott az „Academia dei Concordi”.
Nagy tudományos fontosságú mű a traůi Giovanni Luciónak (megh. 1584) „De regno Dalmatiae et Croatiae” czímű munkája. A dalmát történetírás kezdete egészen a XIII. századig visszanyúlik ugyan a spalatói Thomas archidiaconusnak Salona és Spalato egyházairól írt munkájában, meg a következő két századból is több más történelmi munkát lehetne fölemlíteni; de Lucióban joggal annak a tudományos kutató módszernek a megalapítóját tisztelik, a mely csak olyan tényeket fogad el bebizonyítottaknak, melyeket mindenféle, birálatosan megrostált bizonyítékok (oklevelek, műemlékek, stb.) támogatnak. Mint diplomata, történetíró és régiségbúvár nagy hírnevet szerzett magának a sebenicói Antonio Veranzio (Verancsics Antal), később esztergomi érsek (1504–1573), ki, mint az ottomán portához küldött követ, fontos szolgálatokat tett I. Ferdinánd és II. Miksa királyoknak.
Belső ellenmondásokkal teljes alak Marc’ Antonio de Dominis (1566–1624). A legfőbb papi hivatalok egyikén (spalatói érsek volt) hosszú időn át buzgón teljesíté hivatása kötelességeit; de egyszer csak, részint külső körűlményektől kényszerítve, részint belső ösztönét követve, elszökik Angliába, hogy bűnbánólag megint visszatérjen. Később ismét ingadozónak látszik s e miatt fogságra vettetve, S. Angelo várban végzi be hányatott életét. Nem latin és olasz nyelven írt vitázó műveinek köszöni hírnevét, hanem a látástanban tett fölfedezéseinek, mert a vitaszerető és ingadozó természetű egyházi fejedelem egyszersmind nagy szám- és természettudós is volt. Mint ilyen, hasonló hírnévre jutott kortársa, a ragusai Marino Ghetaldi (1566–1627), ki számos munkát adott ki és a gyújtó tükörrel tett kisérletei miatt a néptől „szemfényvesztő”-nek neveztetett. Derék számtudós és mechanicus volt Fausto Veranzio, a föntebb említett Antonio unokaöcscse. Sok város, példáúl Róma, Velencze és Bécs meghívta őt nehéz munkák véghezvitelére. Mint sokoldalú tudós, több bölcseleti és történelmi munkán kivűl egy becses soknyelvű szótárt is szerkesztett.
A XVII. századról a szépirodalmat illetőleg kevés mondandónk van. Van ugyan emlékezet olyan férfiakról, kik Dalmáczia különböző városaiban olasz költészettel foglalkoztak, de külön megemlítést egyik sem érdemel közűlök. Az irodalom hanyatlásával örvendetes ellentétűl a tudományos szellem fölébredése mutatkozik minden téren. Stefano Gradi (1613–1683) azon nevezetes férfiak közt, kiket Ragusa fölmutathat, kiváló helyet foglal el. Mind a pápai udvarnál, mind a Krisztina svéd királyné köré sereglett tudósok körében nagy tekintélyben állott. Mint államférfiú, több fontos föladatot végzett hazája szolgálatában. Élete utolsó éveiben a vatikáni könyvtár igazgatója volt. Igen sok különféle tartalmú latin és olasz munkája tanúsítja széles tudományosságát. A ragusai Bernardó Rogacci (1646–1719) becses munkát írt az olasz nyelvről. Hogy értett az elmélet és gyakorlat egyesítéséhez, bizonyítják bölcseleti és vallástani olasz művei, melyek nyelvök tisztaságával és irályuk egyszerűségével dicséretesen különböznek kortársainak műveitől. Mint régiségbúvár és a byzanczi történelem kutatója jeleskedett Anselmo Banduri (1671–1743), a florenczi és párisi udvarok szívesen látott vendége.
Gian Domenico Stratico.
Hecht Vilmostól
A természettudományoknak Olaszországban megindúlt s olyan férfiak, mint Galilei, Redi és Torricelli által megkezdett föllendűlésében is figyelemre méltó részt vett Dalmáczia a XVII. század végén és a XVIII. század folyamán. Egy ragusai születésű orvos, Michele Baglivi (szül. 1666), csupán 39 évre terjedt rövid élete alatt új útakat nyitott az orvosi tudomány terén. Annak a méltatása, hogy ki volt Ruggiero Boscovich a számtudomány- és a csillagászatban, ezen tudományok történelmének a föladata; mi ránk csak az tartozik, hogy itt e nevet, „mely egy magasztaló beszéddel egyértékű” tisztelettel megemlítsük. Kninből származik a másik nagy számtudós és természetvizsgáló, Anton Maria Lorgna (megh. 1796).
Mennél elébb haladunk a XVIII. században, annál inkább szaporodik a gyakorlati bölcselők és emberbarátok száma. Mindenütt érezhető, hogy az emberiség sorsában nagy forradalom közeledik; mindenütt fölébred az a tudat, hogy a szellemi munkának most már azon kell igyekeznie, hogy a teendő haladás a századokon át kevés figyelemben részesűlt nép erkölcsi és anyagi jóllétének előmozdítására használtassék föl. A mezei gazdálkodás emelésére törekszenek munkáikkal a spalatói Giulio Bajamonti, az ugyanoda való Rados Michieli-Vitturi, a traůi Grisogono Petro Nutrizio, kik közűl az első jeles orvos, de egyszersmind a költészet terén is próbálkozott, a két utóbbi pedig a hazai történelmet művelte. Innen van, hogy ma, ha Spalatóban új társaságot alapítanak, azt többé nem „Academia poetica”-nak, hanem „Societŕ economica”-nak nevezik.
Közgazdasági és mezőgazdasági dolgokkal foglalkozott a Zárai Gian Domenico Stratico, csakhogy e sokoldalú férfi működése a legkülönfélébb téreken mozgott. Hosszabb időn át foglalkozott mint tanár Pisában és mint tanácsos a florenczi nagyherczegnél; később lesinai püspökké lett. Sok munkája közűl, melyek jeles tartalmuknál és nemes alakjuknál fogva egyaránt kitűnők, legyen elég csak költői kisérleteit s azok közt Gessner „Tod Abels”-ének fordítását megemlítenünk. A testvére, Simeone, mint számtudós és mérnök, tudományának főleg a vízműtan- és hajózásra való alkalmazásával szerzett tiszteletre méltó nevet; szakjába vágó sok munkája mellett egy tengerészeti szótárt is szerkesztett, mely az olasz szótár-irodalomnak egyik hézagát töltötte be s ma is nagy tekintélyben áll.
Ebben a korban a dalmácziai olasz irodalom képe észrevehetőleg megváltozott. A voltaképi irodalmi munkásság, mely eddig meglehetős gyéren fejlődött, most már sokkal szaporább s egyszersmind az egész tartomány részt vett benne; aztán, míg előbb irodalom és tudomány főként a szerzetesek kezében volt, most világi írók és papok ápolása alá kerűlt.
A sabioncellói Giovanni de Bizzaro (1782–1833) személyében egy igazi nemesemberrel ismerkedünk meg, ki gazdag úr létére egész életét a költészetnek, zenének s ritka könyvek és műtárgyak gyűjtésének szentelte. Sok költeménye közűl azok a legjobbak, melyekben ifjú feleségének a halálát siratja.
Pier Alessandro Paravia.
Hecht Vilmostól
A jelen századba esik a dalmácziai olasz irodalom két legjelesebb képviselője: Pier Alessandro Paravia és Nicolň Tommaseo. Életük útja egy kis ideig egymás mellett haladt; mind a ketten jogot tanúltak Páduában s még szorgalmasabban foglalkoztak egyszersmind költészettel és irodalommal. Majd azonban tökéletesen különbözővé fordúlt sorsuk, de a nélkűl, hogy e változás ifjú korukban kötött barátságukat valaha fölbontotta volna. Paravia (szül. 1797) nem sokára egy tanári szék biztos révében kötött ki a turini egyetemen, hol haláláig (1857) csöndes, általános szeretet- és tisztelettől megszépített tudóséletet folytatott. Régibb hagyományaihoz ragaszkodva, hódolattal van minden olyan haladás iránt, mely semmi erőszakos szakadást nem idéz elő; művei gondolatban és kifejezésben mindig bizonyos nyugalmat és kéjérzetet lehelnek, melyek lelke és esze egyensulyából fakadnak, de nem akadémiai hidegség nélkűl valók. Számos munkája közűl mindegyiknek megvolt a maga értéke, némelyik még ma is becses, de valami úttörő irodalmi ténynyel egyik sem dicsekedhetik. E munkák közűl némelyek Dalmácziára vonatkoznak; távoli hazájához való ragaszkodását fényesen tanúsította azzal, hogy gazdag könyvtárát, mely ma egyik dísze Dalmáczia fővárosának, szülőhelyének hagyományozta.
Nicolň Tommaseo sokkal mozgalmasabb életre volt rendeltetve, melyben öröm és fájdalom egyenlőtlenűl oszlott meg. Sebenicóban 1802 október 9-dikén született; kiváló férfiak ösztönzésére korán irodalmi tanúlmányokra adta magát. Majd Florenczbe ment, hol Capponi, Lambruschini és mások társaságában igen tevékeny részt vett mind az alapításában, mint a vezetésében annak az „Antologia” czímű folyóiratnak, mely Olaszországban oly hatalmasan közreműködött a tudományos és nemzeti szellem emelésében. A politikai körűlmények többször vándorbotot adtak kezébe; huzamosabban időzgetett Francziaországban és Corfuban. Éltesebb korában ismét Florenczben telepedett le, hol 1874 május 1-én elhúnyt. Soha sem viselt nyilvános tudományos hivatalt, még akkor sem, mikor legkevésbbé sem tarthatott attól, hogy e miatt elveinek függetlenségével szakítania kellene. Ő ugyanis tudta magáról, hogy mint magán tudós is teljesen betöltötte az emberiség iránti kötelességét, és meg volt elégedve, hogy munkásságának sovány jövedelmével magát és előhaladottabb korában alapított családja tagjait szerényen, sokszor a szegénységgel határos helyzetben fentarthatta. S örökösen dolgozott; még mikor szeme elgyöngűlte, később pedig teljes megvakúlása miatt emlékezetére és idegen segítségre szorúlt is, szorgalma akkor sem csökkent utolsó lehelletéig. Meggyőződésein törhetetlen hűséggel csüngött; hogy politikai és vallási elvtársai legnagyobb részt más-más táborokban állottak, az őt soha sem zavarta, s az a tisztelet, melyet mások véleményei iránt tanúsított, minden párt becsülését biztosította számára. Maga iránt szigorú volt, de az ifjúság iránt jóakaró elnézéssel viseltetett; a fejledező tehetségtől soha sem vonta meg bátorítását és tanácsát. Hazáját (melyet 1837 óta nem látott többé) lelkesen szerette; meg-megemlékezett annak természeti változatosságairól és művelődési állapotairól; magasztalta azt a sajátszerűségét, hogy keletet nyugattal összekötő területén kétféle elemből álló, két nyelvet beszélő s mégis egységes népesség lakik; mindúntalan azt tanácsolta, hogy ezt a sajátszerűséget gondosan meg kell őrizni s mindkét népelem sikeres haladását elősegíteni. Ilyen volt, mint ember; mint írót pedig mindenek előtt a sokoldalúság és a nagy termékenység tűnteti ki. Ha rendkivűl számos munkáit jellemezni próbáljuk, azt mondhatjuk, hogy munkássága főleg a nyelvészetre és bölcseletre irányúlt, de úgy, hogy ez a két, legtágabb értelemben veendő tudományág ő nála mindig összeszövődött egymással. Éles esze, melyet a legkülönbözőbb korok és nemzetek irodalmában való nagy jártasság támogatott, föl tudta fedezni az emberek, események és eszmék közötti legrejtettebb vonatkozásokat is; így szerzett gondolatait aztán élénk képzelő tehetsége és nemes kedélye költői ihlettel hatotta át és erkölcsi tartalommal töltötte meg. Épen szótári munkáiban látszik meg e nagyon különböző tényezőknek összhangzatos közreműködése. Ő előtte a szó, a mondat, mint valamely nemzet szellemi életének kifejezője, nem csupán ékesen szóló emléke volt az illető nemzet történetének, hanem mérték is annak megítélésére nézve, hogy milyen viszonyokban állott az a művészi és erkölcsi széppel. A nyelvészet ő nála mindig át-átcsapott az eszthétika és a nevelő erkölcstan területére. Így van ez az olasz nyelvnek nagyszabású szótárában, mely, mint életének későbbi éveiben kezdett munkája, összes nyelvészeti munkásságának a gyümölcse; így van ez „Dizionario dei sinonimi”-jában, mely kétségkivűl legkiválóbb műve. A nyelvnek fejlődése minden fokozatain való tökéletes tudása, fínoman kiművelt érzék annak minden árnyalata iránt s mély bölcseleti fölfogás a fő jelességei e munkának, mely újabb meg újabb kiadásaiban egyre bővűlt és javúlt. Ugyanilyen szellemben gyakorolta Tommaseo az irodalmi bírálgatást is; a nélkűl, hogy a művészet alkotásait szűkkeblűen más alapelvek szerint kivánta volna megítélni, mint a melyek épen a művészet alapelvei; mindig előtör nála az a meggyőződés, hogy az író csak akkor teljesíti hivatását teljesen, ha tehetségét a jó szolgálatára használja s embertársai nevelésére fordítja. Innen van általánosan elismert nagyságok iránti szigorúsága, melyet, ha olykor szertelenkedik is, igazol a kedélynek azon őszintesége, melyből fakadt. Irodalomtörténeti dolgozataiban szerencsésen össze tudta kötni Tommaseo a minden tényt, még a látszólag csekély részleteket is tekintetbe vevő kutatást a messze látó, a dolog lényegére irányzott fölfogással. Legjobban szerette a tanúlmány-alakot alkalmazni, mely lehetővé tette, hogy saját gondolatait mások műveihez fűzve fejtegesse. Ezen, kiindúló pontjukat értékben rendszerint nagyon túlszárnyaló tanúlmányait könyvekké foglalta össze, mely czélra részint elszórt értekezéseit illesztette egymással szerves kapcsolatba, részint a betűrendes alakot választotta. Nagy érdemeket szerzett végre Tommasei Dante műveinek fejtegetéseivel. A „Divina commediá”-hoz írt magyarázatával új útakat tört. Kiderítette ugyanis azon forrásokat, melyekből Dante költői és tudományos fogalmai származtak, minők a régi római szerzők, a biblia, a régibb egyházi atyák és a scholasticus bölcselet, főleg Aquinói Tamás bölcselete. A párvonalas helyek nagy száma, melyek gyakran meglepő találkozásokat derítenek föl, bizonyítja a mester nagy tudományát. Ezekhez járúl egész sor pompás kitérés a költő külső és belső életére, valamint műveinek magyarázatára. Tommaseo irálya igazi művészi színvonalra emelkedik és mint ilyennek, sajátszerű s félreismerhetetlen bélyegei, hogy mondatai rövidek, gyakran epigrammai élűek; hogy szereti az ellentét alakzatait hol részarányos, hol keresztbe vágó elrendezéssel; hogy szereti a fínom csiszoltságot, noha az olykor túlságosan nagy törődésébe kerűl; s hogy egészben véve a legtisztább, költői szellemmel teljes a nyelve. Mert Tommaseo költő is volt. Költészete sajátos természetű s híven tükrözi vissza a férfiúnak eddig rajzolt lelki irányát. Vallás, politika, erkölcstan, szemlélődő bölcselet, természettudományok, minden egyiránt vonzza őt és a költészet eszményi alakjaiba öltözik ő előtte. A tartalom komolyságával tömör, számtani szabatosságra törekvő kifejezés párosúl nála. E miatt a költői hatás bensősége szenved is némi kárt; de, ha egyszer az első idegenkedést legyőztük s a költő sajátszerűségébe behatoltunk: gazdagon megjutalmaz bennünket úgy a gondolatok gazdagsága és mélysége, valamint az érzelem bensősége és az igazi költői szépségek serege. A lélektani és történelmi regénynyel sem siker nélkűl próbálkozott Tommaseo. E két jeles férfiúhoz, kik csaknem egész életöket Olaszországban töltötték el, a sebenicói Roberto de Visiani (1800–1878) híres füvész sorolandó, ki a páduai egyetemen működve, különösen Dalmáczia növényzetét búvárolta; egyszersmind derék nyelvész is volt; több ó-olasz szöveget adott ki nagy körűltekintéssel.
Magában a tartományban a jelen század első felében vehető észre élénk mozgalom az olasz irodalom terén; a mind szélesebb rétegekbe elhatoló műveltség, az olasz oktatási nyelvet használó sok középiskola, melyekben a jeles, irodalmilag is sokat dolgozó férfiaknak egész sora tanított, a páduai és páviai egyetemeknek mind sűrűbb látogatása, ezek voltak azok a mozzanatok, melyek az irodalom és tudomány iránti érdeklődést ébren tartották. Nem lehet itt föladatunk, hogy mindazon férfiak neveit elsoroljuk, kiknek ebben részök volt; itt csak az a teendőnk, hogy ilyen szellemi légkörnek a meglétét fölmutassuk. Különös fontosság csak egynek, csak annak tulajdonítandó, a mit már föntebb is érintettünk, hogy ernyedetlenűl foglalkoznak mindennel, a mi a hazára vonatkozik. Giovanni Cattalinich 1835-ben Dalmácziának egy terjedelmes történetét, Vincenzo Solitro 1841-ben egy okíratgyűjteményt adott ki, és számtalan monographia foglalkozik egyes történelmi kérdésekkel. Legyen elég itt e szaknak csak nehány, nem régiben elhúnyt munkását megneveznünk; ilyenek: a zárai Giuseppe Ferrari-Cupilli, a vidéki tudósnak e valódi példaképe, ki önzetlen buzgósággal gyűjt és rostálgat s minden alkalmat fölhasznál, hogy hangyaszorgalmának gyümölcseit közzé tegye; továbbá Damiano Fabianich ferenczrendi szerzetes és C. F. Bianchi püspök, kik Dalmáczia politikai és egyházi történelmét tették kutatásaik tárgyává. Nagy számmal vannak érdemes dalmaták életrajzai; jeles tartalom és nemes alak tűnteti ki azt a munkát, melyet Antonio Bajamonti a mindját említendő Francesco Carrara emlékezetének szentelt.
A képzelet alkotásain is sok tekintetben ugyanez a vonás látható; ilyenek: Casotti „Milenko e Dobrilla” és „Il berretto rosso” czímű regényei, Giulio Solitro „I conti di Spalato” czímű szindarabjai, Luigi Fickert „La madre slava” czímű költeménye. Több kiadvány foglalkozik a szláv népköltészettel. A legelső gyűjteményt, úgy látszik, 1929-ben Nicolň Giaxich adta ki; egyszersmind ő fordította olaszra Gian Francesco Gondolának részint népies alapon, részint Tasso utánzásával készűlt hőskölteményét. Az 1841. és 1842. években jelent meg Tommaseónak olasz, új-görög és szláv dalokból álló gyűjteménye. Ez két tekintetben is korszakalkotó esemény volt. Egy részről, – mint a következés megmutatta, – sikeres ösztönt adott Olaszországnak, hogy saját népköltészetének addig csaknem figyelmen kivűl hagyott kincsét összeszedje; más részről föltárta a román népek előtt azon dúsgazdag epikai költészetet, melyet a délszlávok ősrégi idők óta őriztek s melynek eladdig gyér híre most a nyilvánosság elé lépett. Tommaseo honfitársa és barátja, Ferdinando de Pellegrini, ekkor tette ismeretessé a szláv nép liráját, azt a faját a népköltészetnek, mely örök tárgyát, a szerelmet, általánosabb, bár nem nemzeti színezet nélkűli bélyeggel mutatja föl. A jó példát sok más követte úgy, hogy szláv daloknak olaszra fordítása a dalmaták legkedveltebb irodalmi foglalkozásává lett; legnagyobb érdemű munkát végzett ez irányban a spalatói Giacomo Chiudina 1878-ban megjelent gyűjteményével. Hasonló méltánylásnak örvendett a nép erkölcseinek és szokásainak ismertetése; ilyen munka Francesco Carrarától „La Dalmazia descritta ed illustrata” (Dalmáczia képes leírása); ilyen még sok monographia, melyek közűl megemlítést érdemel a ragusai Orsato Pozza grófnak egy vonzó tanúlmánya, mely szerint Nápoly vidékén egy, valószínűleg Dalmácziából oda vándorolt szláv gyarmat van.
A római régiségek sok maradványai, melyek főleg Spalatóban és Salonában hajdani fényről tanúskodnak, a régiségtudománynak újra föléledése óta ismét folyton a legserényebb búvárkodás és többé, kevésbbé tudományos fejtegetések tárgyaivá lettek. Sikeresen működött e téren kivált Carló Lanza, ki Olaszországban született ugyan, de e század elején Spalatóban telepedett le. Ő neki köszönheti e város a régiségi múzeuma alapítását (1818), mely nagyobb mértékben tett ásatások folytán egyre bővűlt s ma már a tudomány egyik ápoló helyévé vált. Sok régészeti munkát írt a fia, Francesco Lanza, és az egyéb tevékenysége mellett e téren is nagy érdemű Francesco Carrara. Szigetének csöndes magánosságában gazdag gyűjteményt szerzett össze ó-római fölírásokból, okíratokból, stb., a cittavecchiai Pietro Nisiteo, melyeket nemcsak maga használt föl saját dolgozataihoz, hanem idegen kutatóknak is készséggel engedett használni.
Hogy azonban Dalmáczia fiai nem pusztán helyi búvárkodásra szentelik erejöket, kitetszik abból, hogy különféle téreken több érdemes munkát hoztak létre. Bármennyire korlátozzuk is magunkat különösen még élők neveinek fölsorolásában: mégsem mellőzhetjük hallgatással azon Dantéval foglalkozó jeles tanúlmányokat, melyeket az aggastyán A. Lubin, sok éven át gráczi egyetemi tanár, írt. Serafino Minich is több becses adalékkal járúlt a Dante műveinek fejtegetéseihez.
Végűl még egy szót az időszaki irodalomról, a mai műveltségnek e fokmérőjéről. Nem tekintve a politikai újságokhoz csatolt tárczákat és mellékleteket, több ízben keletkeztek már arra szánt folyóiratok, hogy góczaivá legyenek az olaszúl írók törekvéseinek. Legnevezetesebbek a következők: „La Dalmazia” (1845), hetilap, mely A. Franceschi körűltekintő vezetése alatt igen derekasan működött; aztán az „Annuario Dalmatico” czímű évkönyv, mely legújabb alakjában tartalma jelességével sokat nyert. Hogy ezek a kiadványok, mint már nevök is hirdeti, leginkább dalmát tárgyakkal foglalkoznak, azt a dolog természete hozza magával és érdemekűl tekintendő. Czéljukat valóban az által érik el legjobban, hogy a képzelet múlékony szüleményeinek csak szűk tért engedve, részben irodalmi és tudományos tanúlmányokat s általános tartalmú tudósításokat közölnek, részben – még pedig első sorban – a haza szellemi és közgazdasági érdekeinek a képviselői.
Dalmáczia olasz irodalmával foglalkozó jelen tanúlmányokat még egy rövid, a népirodalmat illető pótlékkal kell kiegészítenünk. Semmi sem hirdeti ékesebb szólással valamely ország lakosainak, vagy lakosai egy részének néprajzi állapotait, mint az, ha olyan dalai és meséi vannak, melyeket szájhagyomány után örökít át egyik nemzedék a másikra. Idők folytán történnek egyes dologi módosítások; észrevétlenűl megváltozik a nyelvi kifejezés; egészben és általában véve azonban ősi vagyon marad, melyet a nép az ő természetes szívósságával híven megőriz. Mindenütt sokáig tartott, míg ezeket a föl nem tűnő alkotásokat figyelemre kezdték méltatni. Századunknak volt fentartva, hogy azok költői és tudományos fontosságát fölismerje; ezen alkotások gyűjtése, rostálgatása s magyarázása olyan munka, melyre jó nagy idő óta egész sereg komoly búvár buzgalommal és sikerrel vállalkozik egész Európában. Hogy a nép a dalmát partok mentén és a szigetek közűl is többön a maga olasz nyelvjárásán énekel és mesél mindenfélét, bárki nyilván tapasztalhatta volna, ha meg akarja vala hallgatni; azonban senki sem találkozott, a ki e hangok megfigyelését a fáradságra érdemesnek tartotta volna. Cak ez előtt pár évvel látott hozzá nehány derék fiatal ember ehhez a vonzó munkához, és a betakarított első aratás rendkivűl gazdag volt. Különféle dalok fordúlnak ott elő: elbeszélők, szatiraiak, vidám tartalmúak; aztán a szerelmi lira oly sok hangnemre képes alap-motivumával; továbbá ájtatos imádságok és legendák; végre rejtvények, gyermek- és bölcsődalok. Nincs költői faj, sem alfaj, melyre e gyűjteményben példa ne volna. Hogy az anyag csaknem teljesen ugyanaz, mely nem csupán Olaszországban, hanem jó részt minden nyugati román nyelvű országban nagyon el van terjedve, önként érthető; épen abban a hajlamban és képességben, mely ilyes alkotásokat el tud sajátítani, nyilatkozik valamely népnek a lelke. Az is tapasztalható, hogy egynémelyik dal, mely egyebütt csak csonkán-bénán él, Dalmácziában a tartomány elkülönzött volta miatt régi szépségében és erejében zeng felénk. Ez a megjegyzés hasonló mértékben illik a mesékre is; az első gyűjtés eredménye minden várakozást felűlmúl úgy számra, mint tartalomra nézve. Igen kivánatos, hogy a kutatás módszeresen és gyorsan haladjon tovább, mert e szerény mezei virágok mihamar el találnak hervadni; – hiába, a folyton gyarapodó művelődés előtt a népdalnak el kell némúlnia!
