Lótenyésztés.
Lótenyésztés.
Az 1890. évi számlálás szerint Bukovina összes lóállománya 50.923 darab volt; egy négyzetkilométer terűletre tehát 4.87, 100 lakosra 7.88 ló esik. Lótartás tekintetében e koronatartomány első helyen áll. A lakosságnak 3.69 százaléka lótartó, s egy birtokosra átlagosan 2.13 ló esik. A kanczaállomány az 1890. évi számlálás szerint 20.291 darabot tett, miből 4.983 fedezett, vagy csikós kancza volt, és 100 kanczára 40 csikó esett. Herélt, tekintet nélkül korára, 21.523, mén 853, s munkára még nem használt fiatal ló 8.251 vétetett számba.
A tartománynak Ausztria által való átvételekor itt talált ló igen nemes könnyű fajta volt; sugár növésű és nagyon kitartó, a keleti jelleg erős kinyomatával. Az 1819-ben végrehajtott első összeírás 16.437 darabot vett számba. A tartomány nagy részében található legelők s apró tápláló fűvel benőtt rétek a nemes, sugár, gyors és kitartó lófajta tenyésztésére nagyon kedvezők. A tartomány ezen részeiben nemes és könnyű hátas és igás lovat tenyésztenek, még pedig a hol angol fajta mének vannak, valamivel nagyobb, a hol keleti mének, valamivel kisebb, de egyaránt gyors és igen kitartó lovat. A legjobb kanczákat a német telepeseknél találni, kiket az egykori, többnyire nagyon jó hírű magán ménesek föloszlatása óta az egyedűli magán lótenyésztőknek lehet tekinteni. Az Ó-Fratautz, Satulmare, Radautz, Tereblestie, Ilisestie és Új-Itzkany községekben lakó telepeseknek többnyire jó formájú és szép járású, nagy növésű kanczáik vannak. A lótenyésztés azonban a tartományban egészben véve még sok fogyatkozásban szenved; a parasztságnál elterjedt belföldi fajta kicsiny és nem szemrevaló; hiányos táplálkozás és korai igázás a nyomorúságos élet bélyegét nyomja reá.
Bukovina különlegessége a hucul ló, mely a tartomány nyugati hegyvidékén fordúl elő. A hucul ló nyilván keleti származású, de a föld és a fölnevelés sajátságos voltánál fogva jellegzetes alakot nyert; 136–146 centiméter magas, feje és nyaka nemes vérre mutat, teste hosszú, mély és széles, termete apró és zömök, orra hibátlan, járása könnyű, térdhajlása nagy, véralkata nyugodt és nem ijedős, színe gyakran különös. A hucul lónak kevéssel megelégedése és kitartása csaknem csodálatraméltó. Többnyire egész éven át szárnyék alatt, s még a jobb módú parasztok is állandóan nyitott istállóban tartják. A hucul ló elterjedési körében, mely a kimpolungi politikai kerűletet, a seletini s részben a solkai uścze-putillai törvényszéki kerűletet s a wiźniczi kerűlet egy részét foglalja magában, a takarmányozás nagyon kezdetleges fokon áll. Abrak-takarmányról szó sincs; nyáron egy kis zöldtakarmány és legeltetés, télen egy kis széna és szalma, melyet elébe vetnek, ez a hucul ló összes ellátása. A hucul ló úgy is, mint a legnehezebb podgyászt is elbíró hegyi ló, úgy is, mint teherhordó állat, nagyon el van terjedve, s teljes joggal megérdemli azt a hírnevét, hogy a kárpáti vidékeken nélkülözhetetlen. Tenyésztése a hucul vidéken bámúlatosan csekély, a mi annál meglepőbb, mert a hucul lovat nagyon keresik. E mellett terűlete két körűlménynél fogva nagyon is korlátolt; először is a benszülött hucul, ismerve e faj értékét, hágatásra nem használ mást, csak hucul mént; ott csak magánosok gondozása alatt álló állami mének fedeznek, melyek részint a radautzi állami ménesből valók, részint ezen a vidéken vásároltattak; más részről a hucul ló létföltétele azon körűlményekben gyökerezik, melyek e fajt fölnevelték. Ha a síkságra viszik s tenyésztésre használják, faji sajátságaiból, melyek a hegyvidéken oly erősen nyilatkoznak, már az első nemzedéknél veszteni szokott.
A tartomány lótenyésztésével a legszorosabb összefüggésben áll a radautzi cs. kir. ménes. Cavallar József főhadnagy javaslatára, ki a hadsereg számára újonczlovak bevásárlásával volt megbízva, már 1774-ben állítottak Kotzman helységben egy „újonczló-bevásárlási parancsnokság”-ot, mely 1783-ban a Czeremosz melletti Waszkoutzba telepíttetett át, hol Cavallar birtokot bérelt. Különböző körűlmények ajánlták, hogy Bukovinában nagyobb újoncz lógyűjtőhely állíttassék, melyet annál könnyebben lehetett létesíteni, minthogy a nyerstakarmány és a legelő olcsósága miatt a költség számba is alig jöhetett. Az újonczlovakkal átvett s a telephelyen felnőtt csikók nagy száma, tekintettel arra, hogy az ép oly számos, mint értékes lovakat Waszkoutzban czélszerűen elhelyezni nem lehetett, szolgált okúl, hogy 1788-ban a radautzi vallásalapítványi uradalom egy részét az újonczló-bevásárlási bizottság bérbe vette. A lóújonczozás ügyének folytonos növekedése 1792-ben arra bírta az udvari haditanácsot, hogy a lóújonczozó intézet elhelyezésére az egész radautzi uradalmat bérbe vegye s az újonczló-bevásárlási parancsnokságot „Országos ménes- és lóújonczozási osztály Radautzban” czímmel önálló testűletté emelje.
A birodalom legszélsőbb keleti határán, 60 kilométerre dél felé a tartomány fővárosától, Czernowitztól, a görög-keleti vallásalapítvány egyik uradalmán fekszik a radautzi cs. kir. állami ménes. Az uradalom nagyrészt a Suczawa völgylapályán terűl el; legnagyobb hosszasága keletről nyugatra 120 kilométer, s a Luczina havasi legelőn körűlbelűl 1.600 méter tengerszín fölötti magasságig emelkedik. A ménes egészen 1868-ig a katonai igazgatás ügykörébe tartozott, 1869-től kezdve a cs. kir. földmívelési miniszterium vezetése alá helyeztetett.
Az állami ménes fő czélja országos fedezőmének nevelése, melyek minőségök szerint az egyes tartományok cs. kir. méntelepeibe osztatnak. A beosztás rendszerint akkor történik, ha a mén a negyedik évet betöltötte. A méntelepnek katonailag szervezett személyzete közigazgatási tekintetben a földmívelési miniszterium, katonai tekintetben a cs. kir. lótenyésztési intézetek katonai felügyelősége, illetőleg a hadügyminiszterium alatt áll. Egy törzstiszt a ménes-parancsnok, a ki egyúttal igazgatója és főnöke az intézetnek, s a kinek a ménes összes katonai és polgári alkalmazottjai alá vannak rendelve. A gazdaság vezetése a felelősségben osztozó ménes-igazgató fő vezetése alatt a gazdasági felügyelő föladata.
A ménes-igazgatóság székhelye Radautz. A gazdaság üzletvezetése öt, nagy terjedelmű gazdasági kerűletre terjed ki, a ménesé ugyanannyi ménesállomásra, illetőleg összesen 16 ménestelepre, melyek közűl némelyek az egész éven át, mások csak a nyári hónapokban vannak használatban. A Radautzban levő ménesállomásnál a fedező időszakon kivűl a hágó mének, valamint a negyedfű fiatal csődörök a telepekre való beosztásuk előtt, végre a nyereg alá és kocsi elé betanításra szánt lovak és a használati lovak egy része helyeztetnek el czélszerűen berendezett istállókban.
A monarchia két államának dualisztikus különállása óta a radautzi állami ménesnek más föladatok jutottak, mint amaz időpontig. Az ezen intézetből 1869-ig Galicziába, Bukovinába és Magyarországba beosztott fedező mének többnyire a könnyű arab, vagy az angol-arab fajtához tartoztak, míg a nyugati tartományokat a nehéz félvér-fajtákkal a mostani magyar kir. mezőhegyesi állami ménes látta el.
E körűlményeknek megfelelőleg a jelenlegi tenyésztés nem egységes. Radautz most már ép úgy űzi a nemes közép nehéz és könnyű angol és arab hátas és hámos ló tenyésztését, mint a tiszta tenyésztést a lipizai és hucul fajtának egy-egy kis törzsével.
A ménesnek minden év november 1-ére megállapított maximális lóállománya a gazdasági és használati lovakkal együtt 1.258 darab.
Úgy az anyakanczák, mint a nem és évjárat szerint beosztott csikók a téli hónapok alatt falazott, hosszú és megfelelő széles istállókban helyeztetnek el, hol többnyire szabadon mozoghatnak. Az istálló előtt tágas kifutóhely van, melyet akolnak is neveznek.
A tavaszi hónapokban a szénakészlet mennyisége szerint az idősebb csikókat a hegyek közt fekvő ménestelepekre terelik. Mihelyt a hegyi állomásokon elég a legelő, a csikótlan anyakanczák, továbbá a három éves kancza-, s a három és két éves méncsikók egész Luczináig nyomúlnak előre. A luczinai ménesállomás a Kárpátok közt fekszik, 101 kilométernyire Radautztól.
Tartósan esős és hideg időben a lovakat a számukra kijelölt istállókba hajtják, míg kedvező időben éjjel-nappal künn a szabadban vannak; a ménesre lovas csikósok vigyáznak. Hogy a ménest a kurta nyelű, hosszú és nehéz karikás ostorral (úgy nevezett harapnikkal) ellátott s kutyáktól követett csikósok miként kisérik, vezetik és tartják rendben, arról megközelítő képet nyújtott a radautzi ménes kiállítása 1890 augusztus 9-től 13-ig a bécsi mezőgazdasági és erdészeti kiállítás alkalmával.
Megkapó látványúl szolgálnak az egyes ménesosztályok, midőn őket távoli legelőikről a ménesállomás közelében fekvő úgy nevezett sózótérre hajtják. Egyik ménes alig tűnik el az erdőben, már megjelenik a másik, majd kényelmes, nyugodt járással, majd szilajan vágtatva, játszva, kergetődzve, a mi különösen a méncsikóknál fordúl elő.
Ha a ménes valamely okból, hirtelen zivatartól, vagy ragadozó állattól, medvétől, farkastól megriad, a csikósra nézve nem könnyű és nem veszélytelen föladat a gondjaira bízott 100, vagy több lóból álló csapatot összetartani.
A hucul ménes egész éven át Luczinában van. A hucul fajta ivadékának a typus és a faji sajátságok föntartása végett a megszokott körűlmények közt kell felnőnie, különben elkorcsosodik. Frassinban, Radautztól 44.5 kilométerre nyáron át az úgy nevezett egyéves csődörcsikó-ménes, Taborában, Radautztól 49 kilométerre az egyéves kanczacsikó-ménes, Isworban, Radautztól 83 kilométerre és Luczinától 18 kilométerre a kétéves kanczacsikók ménese van elhelyezve.
Éjjel a szabadban tanyázó lovaknál nagy pásztortüzeket gyújtanak, így jobban együtt maradnak s a csikósok is jobban vigyázhatnak rájuk. Hűvös éjszakákon a lovak a tanya-tűznél melegszenek is, s nem érdektelen látni, mily vigyázattal teszik ezt.
Az éghajlat és a fölnevelés körűlményei hozzák magukkal, hogy a radautzi ménes lovainak fejlődése a jó takarmányozás, fölügyelet és ápolás mellett is lassú. De ha fejlettségének teljes korát eléri, nem közönséges ellenálló és munkára való erőt lehet tőle várni. Ennélfogva a radautzi ló a hadseregben is igen jó hírnévnek örvend. Az évenként korlátolt számban kipróbálás végett a bécsi cs. és kir. katonai lovaglástanító intézethez beosztott fiatal mének és kanczák a legtöbb esetben jó ugróknak s a terepen igen ügyeseknek és kitartóknak bizonyúlnak.
Éjszaknyugaton s 24 kilométerre Radautztól, Felső-Wikowban van a Bukovina lótenyésztése számára fölállított méntelep. Az ezen telephez beosztott mének nagy része a radautzi tenyészetből származik. Itt az angol félvér és a nagyobb termetű arab félvér mének a német telepesek részére, a könnyű arabsok és lippizaiak a román és rutén földmívesek apró lovai számára, a hucul mének a rutén hegyi lakosság teherhordó-állatnak kitűnő hegyi poniai részére kellő számban vannak. A Felső-Wikowba beosztott mének összes létszáma 86 darab, a miből a 15 darab hucul fajta magánosok gondviselése alatt áll.
