A királykoronázás.
A királykoronázás.
A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánúlása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is.
Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve, – mióta a választott német császárság megszűnt, – egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén az ország nagyjai esküsznek hűséget a felkent uralkodónak. De a magyar király koronázási ünnepélyén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni.
I. Ferencz József Ő Felsége megkoronáztatása 1867 június 8-án. – Az eskü.
Székely Bertalan aquarel festménye után, mely a királyné Ő Felsége birtokában van.
A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálcza, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.
A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepély is egy országos ülés számban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai felnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A lánczhíddal szemben, a pesti Dunaparton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet.
Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesűlt éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolcz fehér ló vonta lassu lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brilliantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherczeg és főherczegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plebánia-templom elé vonúlt, a hol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi herczegprimás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körűl az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ez alatt Liszt Ferencz koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az útczára s aztán végig zúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kisérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonúlt; az útcza nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton ülve, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonúlta után, hagyományos szokás szerint, neki esett a szőnyegűl szolgált posztónak s azt késekkel feldarabolta emlékűl. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.
S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskületételre való felvonúlás: a budai vízi kaputól, az Albrecht-úton, a lánczhídon végig egész az eskütérig. Elől vonúltak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálczahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei banderiumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kaczagányokkal, sastollal és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrinyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos veres ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, a melyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok czímereit viselték. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országczímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbiró az ország kormánypálczájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főherczegek, végűl a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S a milyen hosszú volt az út a budai Szent János templomtól a pesti plebánia-térig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesűlten éljenző közönséggel.
A plebánia-téren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körűl az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arczczal napkeletnek fordúlva, jobbját három felemelt újjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a herczegprimás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskületétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortűzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni birtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebánia-tért „Eskü-tér”-nek.
Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonúlt a koronázási domb felé. Ide érve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéűl volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával annak jeléűl, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.
Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.
Következett rá a formaszerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programmba tartozik s ez fejezi be az ünnepélyt.
A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást.
A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonúlt a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléűl bemutatni.
A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonúlás. Legelől ment száz fehérbe öltözött leányka, nemzeti szín és kék vállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és czukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális czipót emeltek vállaikon, a czukrászok a király kardvágását a királydombon remekűl utánzó czukrász-művet. Következtek a mésesbábosok, lobogós ingújjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot czepeltek szájánál farkánál rúdra kötve. Nyalka csikósok csapatja délczeg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket czigány zenekar kisért, nemzeti indúlót harsogtatva. Azután döczögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzeti színű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szarvánál. A hízott göböly arany rojtos veres bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négy lovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonúlása, szép leányok, délczeg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négy lovas szekeret fogtak körűl, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölűlmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kisérete; egy egész malmot a benne őrölő molnárral együtt czepelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyem zászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben ugyan ily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonúlást.
A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elől a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párducz-kaczagánynyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; a hány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje czímerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonúló díszmenethez az útczasorok és főterek minden talpalattnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arczon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó „Van koronás királya Magyarországnak!” – Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében s azt soha ne felejtse!
Cserna Károlytól
