I.
I.
A népek története és irodalma egyaránt mondákkal kezdődik. Míg azonban más népeknél az ős kornak egy-egy hősi tettét föntartó mondaszálakat egységes egészszé szőtte a századok alkotó szelleme: a magyar hős mondák, a melyeket Attiláról, Attila fiainak harczairól, Csaba útjáról, őseink vándorlásáról, a vezérekről, hazánk földjének elfoglalásáról s az első magyar királyokról – bizonyosan a nép ajkán zengett énekek adatai után – krónikáink egyes részeiben jobbára akaratlanúl megőriztek, majd mind örökre elhallgattak, mielőtt valami műegészszé, naiv eposzszá alakúlhattak volna. Különösen állíthatjuk ezt a magyar vezérek és az első királyok korabeli mondatöredékekről; míg ellenben az Attiláról megőrzött mondáink inkább egy nagyszerű alkotás fenmaradt részei, a melyekhez nemzetünk többfélekép juthatott. Az eddigi vizsgálódások nyomán kétségtelennek kell tartanunk, hogy az Attiláról fenmaradt mondákban része van a magyar képzelem munkájának is, mint I. kötetünk 316. lapján olvasható Csaba-mondánk is mutatja. Jóllehet a nyelv- és történettudomány újabban tagadja a hun-magyar atyafiságot: őseink a saját érdekeik képviselőjét látták Attilában, s az ő világhódító harczaiban és épen ezen a réven követelték bevándorlásuk alkalmával – mondáink szerint – hazánk földjét.
A Königsbergi Töredék (XIV. század).
Eredetije a königsbergi egyetemi könyvtár egyi XIV. századbeli codexének szöveg előtti levelén.
A magyar krónikások azonban, mint Béla jegyzője, Kézai, Turóczy, nemcsak a hun-magyar atyafiság hagyományait tartották fenn, hanem – bár nem öntudatosan – a hozzájuk közelebb eső korok mondáit is megőrizték, a melyek Emeséről, Álmosról, Árpádról, a fehér lóról, a hét vezér különböző hősi tetteiről, stb. éltek a nép ajkán. E mondák a XIII. századtól kezdve mind jobban elhalványúltak, jóllehet az énekmondók, a hegedősök, igriczek, regösök osztálya, mely még III. Endre királyunk idejében is országos jövedékkel bir, egészen a XVI., sőt a XVII. századig is fenmaradt. Az ősi mondák szálait lassanként veszni hagyták, mivelhogy az újabb események, mint a tatárjárás, az olaszországi hadjárat, az után a török háborúk közelebbi s akkor talán érdekesb anyagot nyújtottak a regélésre. Az énekmondók józan krónikásokká lettek és a nép képzelmének alkotásit többé nem tartották méltóknak a följegyzésre. A mondák homályos útvesztőjére csak a XIII. század elején derűl világosság az első magyar írott emlékkel, a Halotti Beszéddel s az ehhez függesztett Könyörgéssel (hasonmása I. kötetünk 72. lapján), és a Königsbergi Töredékkel. Amaz az első prózai, emez az első verses emlékünk, egy Szűz Máriát dicsőítő ének vége. Ez nyitja meg a közép-kori magyar ének-fordítások sorát. A Halotti Beszéd már a magyar nyelv és szónoki stil fejlődésének eléggé magas fokát jelöli. Névtelen írója a rövid, sokszor szinte tagolhatatlan szerkezetben a vallásos eszméket könnyedén, megerőltetés nélkűl képes kifejezni.
A XIII. századtól kezdve egészen a XVI. század elejéig nagy részt fordítások vagy átdolgozások foglalják el az irodalom munkásait, a kiknek műveit a különféle codexek őrizték meg számunkra. Ez iránynyal kapcsolatban tovább fejlődik a régi magyar mondák anyaga, tehát a népköltészet, a melynek gyér virágait a névtelen ének-mondók kötötték koszorúba. De föllép a XIV. század vége felé a renaissance nálunk is, a melynek szellemét először az Anjou-kori főpapság hozta magával Olaszországból. A magyar humanismus ugyan a XV. század második felében érte virágkorát Mátyás király alatt: de már előbb Vitéz János, a nagy Hunyadi Jánosnak kanczellárja, mint nagyváradi püspök azon törekedett, hogy székvárosát valóságos magyar Firenzévé emelje. Ő kisérlette meg nálunk először a régi classicusok munkáit nemcsak külsőségeiben, de benső szellemében is utánozni. Mint a Mediciek, Vitéz is fényes ajánlatokkal gyűjté maga köré a jelesebb humanistákat, mint a firenzei Vergeriót, a görög Podakatarót s a lengyes Sanockyt. Mikor 1465-ben Mátyás király esztergomi érsekké nevezi ki őt: még több alkalma nyílik a magyar humanismus ápolására és fejlesztésére. A ferrarai Galotti, Gatti, Brandolini, Regiomontanus, stb. mind az ő számára másolgatják a görög és latin szerzők munkáit, a melyeket drága kötésekbe foglalnak. Az esztergomi könyvtárt messze földön csodálattal emlegették akkor időben. Bonfini elragadtatva beszél a könyvtár oszlopcsarnokai közé szorított kertekről, a szekrényeken ragyogó aranyról és elefántcsontról, a termeket ékesítő festményekről és az egész palotát díszítő szobrokról. Ez oszlopcsarnokokban gyülekezett össze az egyházfejedelem köré a humanisták egész serege, művész és tudós, hogy az antik bölcseségnek fenmaradt műveiről ékes és választékos nyelven társalogjanak.
E tekintetben az ő nyomain járt Mátyás király is. Az a könyvtár, a híres Corvina, a melyet budai palotájában fölállított, ez egész korszaknak egyik legfényesebb jelensége. Költők, történetírók, bölcselők, szónokok, egyházatyák, grammatikusok és művészek vették körűl a királyt pihenő óráiban, mint akár Medici Cosimót. „Megtekintettem – írja egyik kortársa – az összes könyveket, vagy mit mondok: könyveket? sőt annyi kincset, a hány könyv csak ott volt… Láttam az apostoli kánonoknak egy megbecsűlhetetlen példányát, Theodoretus Cyrenensis teljes zsoltár-fejtegetéseit, Chrysostomus, Athanáz, Cyrill, Nazianzi sz. Gergely, Nagy Vazul és mások műveit, hogy a költőket, szónokokat, bölcselőket, a kik seregestűl állottak szemem előtt, ne is említsem.” Valóban az ó-kor szelleme lengte körűl itt az egész társaságot, mely az akkori műveltséget teljesen visszatükrözte, s mely a magyar szellemi életben szakadást idézett elő. Nehány püspök kedvtelve követte Mátyás királyt az ó-kori eszmények szolgálatában. Találkozott oly főpap is, a ki maga is lantot vett kezébe s versenyre szállt a classikusokkal, mint Janus Pannonius. Mátyás kivánatára alapitotta meg Geréb László budai prépost Budán az első magyar nyomdát is 1472-ben, behíván Hess András könyvnyomdászt Németországból, a ki megkezdvén munkásságát, mindjárt a következő évben kinyomatta a budai krónikát.
Az első magyarországi nyomda 1473. évi nyomtatványának („Chronicon Budense”) záradéka.
Mindez azonban a magyar irodalomtörténetben csak egy rövid, bár fényes álomnak tűnik föl. Mátyásnak kora halála s az ez után megindúlt heves politikai küzdelmek nem engedték, hogy a humanismus idegen szelleme beleolvadjon a magyar nemzet egyéniségébe. A renaissance csillogó himpora lehúllt, mielőtt megtermékenyíthette volna a nemzet sajátos szellemét. A magyar humanisták a magyar nyelv és irodalom kifejlesztésétől távol maradtak, meg sem kísérlették azt. Irodalmunk és nyelvünk művelése a szerzetesek és regösök osztályára marad; amazok a vallásos, emezek a világi irodalmat, főleg a népköltészetet fejlesztik tovább. A szerzetes jobbadán saját társai részére fordítja a bibliát, vagy a népnek készít hymnusokat. Különösen az apáczák, mint Ráskai Lea, Sövényházi Márta, Katalin, stb. másolgatják nagy buzgalommal a már kész fordításokat, a melyek három fő forrásból táplálkoznak: Jacobus a Voragine „Legenda Aurea”-jából, Temesvári Pelbárt nagy műveiből s a katholikus egyháznak már rég óta használt hymnusaiból. E prózai és verses fordítások, átdolgozások, a melyeket a Bécsi-, Müncheni-, Ehrenfeld-, Érdy-, Érsekújvári-codex és számos más hasonló codex tartott fenn számunkra a XV. század első felétől a következő század elejéig, bibliai elbeszéléseket, legendákat, szent énekeket, hazafias fohászokat tartalmaznak. A prózaiak között talán legszebb és legméltóbb a külön kiemelésre a „Példák könyvé”-nek hymnusa a halálról, a melynek ismétlődő refrainjei: „Elmegyek meghalni”, a lemondás és a világ megvetésének hatalmas siralmát tolmácsolják erőtől duzzadó érzéssel s fenséges nyelven. Meghatóak és a legmélyebb költészet forrásából fakadók különösen a Mária-siralmak, melyeknek gazdag anyagát tartották fenn codexeink kötetlen beszédben, míg a verses átdolgozásokban az első helyet kétség kivűl a Szent Bernát hymnusai foglalják el. E hymnusok névtelen átdolgozójának nyelve még nem elég sima, de van benne rhythmusos és igazi szemléltető erő, az érzelmeknek pedig oly bensősége és mély áhítata nyilatkozik benne, a milyen ritkítja párját a közép-kori magyar lyrában. Hangja fölemelő és szívreható; akár csak az eredetit olvasnók, a melyet a névtelen átdolgozó jóformán csak mintáúl használt művében. Ime példáúl: „A felfeszített Krisztushoz” szóló hymnus következő versszaka:
Ismerj engöm, édös váltóm!
Légyen te szent kénod gondom.
Keserűllek tiszta szívvel,
Kívánatos akaratval,
Légyen te szent kénod gondom.
Keserűllek tiszta szívvel,
Kívánatos akaratval,
Nem fárattcság, sem nehésség,
De vígasság és édösség,
Ha kénodban őrizendlek,
Körösztfádon ölelendlek.
De vígasság és édösség,
Ha kénodban őrizendlek,
Körösztfádon ölelendlek.
Az érzésnek e bensősége párosúl az elbeszélés egyszerűségével némely legendában, mint a Szent Elekről szólóban is, míg a Margit-legenda, mely a közép-kor vallásos buzgóságának s a szerzetesek életének hű korfestője, már inkább a száraz krónika felé hajlik. A magyar költészet történetében azonban sokkal fontosabb a Katalin-legenda, mely az egyiptomi Costus király leányának, Katalinnak születését, élete viszontagságait és vértanúságának történetét mondja el. A Katalin-legenda jellemző képviselője ama kor naiv fölfogásának, a melyben keletkezett; látszik rajta a scholasticus szemlélődés teljes elfogúltsága, korlátolt szelleme, de mind ez a nyelv egyéni erejével alkalmazva, szép kifejezésekben, igen gyakran szabályosan lüktető rhythmusban. Ezeknek hatását nem képes megrontani a soroknak merész rendje, egyenlőtlensége s a nem ritkán hiányzó hangarány sem. Jóllehet a műben a tanító elem kelleténél több helyet foglal el s a hosszas vitatkozásokat nem igen hatja át költői erő és hév: lehetetlen mégis a szerzőnek némi törekvését el nem ismernünk, a mely a szenvedélyek rajzában nyilvánúl.
Temesvári Pelbárt „Pomerium de Sanctis” czímű munkájának czímképe.
Hely és év nélküli ősnyomtatvány a M. N. Múzeum könyvtárában.
Ki e műnek a szerzője: maig sincs eldöntve, Szilády Áron Temesvári Pelbártot hiszi szerzőjének, a ki mint Ferencz-rendi szerzetes Mátyás korának leghíresebb egyházi szónoka és írója volt. Ő az első magyar theologus, a kinek művei Európa-szerte ismeretesek. A „Sermones de Sanctis Pomerii, Sermones de tempore, Sermones quadragesimales” czímű nagy munkái nemcsak nálunk, hanem a művelt világon mindenütt nagy becsben állottak. Legendaíróink e beszédeket használták forrásokúl s látszik, hogy Pelbárt rendkivűli hatással volt korára. A renaissance új irányával szemben kiváló mestereként lépett föl a régi közép-kori vallásos iránynak s korának majd minden predikátora hozzá járt tanulni. „Hazánk együgyű népének szójárásához mért egyszerű beszéddel” írta – mint maga mondja – munkáit s különösen az ország állapotát tartotta szem előtt. Innen volt roppant hatása, a melylyel a humanismus és a magyar nemzeti szellem közti ellentétet annyira kiélesítette.
Ha az általános emberi művelődés szempontjából Perbáltot ily rendkivűl nevezetes egyéniségnek tartjuk: pusztán nemzetiségi és aesthetikai szempontból lehetetlen hallgatással mellőznünk a közép-kori magyar irodalom ama töredékeit, a melyek lírában vagy epikában egyik-másik nemzeti királyunkról, vagy hazai eseményről szólanak. Amazok a legszorosabb kapcsolatban mutatják a katholicismus eszméjét a magyar hazafiság és királyság eszméivel; emezek inkább csak a nemzeti hősiség példázói. E nemzeti énekekben Szűz Máriának majdnem oly nagy szerepe van, mint a közép-kori mondákban. „Szűz Mária, Magyarország védasszonya – mint Gyulai írja – vallásos és hazafi cultus tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi… úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomorítója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója.” Ezen kívűl „Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztény hit és nemzeti dicsőség hősei”. Mind a kettőt hymnusok dicsőítik, a melyek maig is hangzanak templomainkban. Szent Lászlóról két hymnus is zeng a XV. században, de mind a kettő bizonyosan még régibb idők visszhangja. A magyar rhythmus ezekben lüktet néhol a legtisztábban, csak az újabban összegyűjtött székely balladákban találunk e gyors ütemű rhythmus párjára. Példáúl az „Ének szent László királyról” czíműben:
Testedben tiszta, lelkedben fénes,
Szívedben bátor, miként vad oroszlán,
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen gyermekded volnál.
Szívedben bátor, miként vad oroszlán,
Azért neveztek bátor Lászlónak,
Mikoron méglen gyermekded volnál.
Ugyane rhythmus zeng a Mátyás király halálára készűlt emlékdalban is:
Néhai való jó Mátyás királ!
Sok országokat te birál,
Nagy dícsérettel akkoron valál,
Ellenségednek ellene állál.
Sok országokat te birál,
Nagy dícsérettel akkoron valál,
Ellenségednek ellene állál.
Az elegiákban a hazafi mély megindúlása, valódi bús-komoly hangja, vígasztalan bánata szép s erővel teljes nyelven szól hozzánk. A vallásos áhítat a nemzeti önérzettel párosúl, mert a magyar az Isten választott népének hiszi magát. E hazafias hymnusok szerzője ép úgy a nép fia s tehát ismeretlen, mint az első hosszabb epikai elbeszélésé, a mely Pannonia megvételéről szólván, a fehér ló regéjét eleveníti föl, a mint az szájról-szájra járhatott a IX. és X. században. 1476-ból maradt ránk Mátyás szabácsi viadalának elbeszélése, a melynek írója, a költői lelkű vitéz, hol csodálattal és önérzettel, hol pathoszszal emlegeti, mint szemtanú, a „nagy jeles ostromlást”, a melyet a magyarok tőnek. Toldy lelkesedve hirdette e műről, hogy „Ime egy ének, a melyet Mátyás király asztalánál énekelhettek.” Hogy e sejtelemnek van-e alapja: nem tudjuk, de az alábbi adatból biztosan következtethetjük, hogy Mátyás király asztalánál magyar énekek is zengettek. Fr. Arnoldus de Bavaria írja Kölnben 1482-ben megjelent kis művében a következőket: „Erdemesnek találom megemlíteni azt a Gábor nevű magyart, a ki honfitársainak gyönyörködtetésére több igen jeles magyar éneket s verset oly szerencsével szerzett, hogy azokban – a mint mondják – maga a felséges Mátyás, a pannonok igen tudós királya is gyakran gyönyörködött szabad idejében. Ugyanez a Gábor, a mint az ottani szerzetes társaimtól értesűlök, most azon fáradozik, hogy az említett győzhetetlen királynak harczi vitézségét s háborúit is megénekelvén magyar és latin nyelven, e nagy királynak soha el nem múló emlékezetét átadja a jövendő századoknak”.
A „Szabács viadala” czímű XV. századi énekből.
Eredetije a M. N. Múzeum könyvtárában.
De a nagy király halála mintegy elnémította a nemzeti epika hangjait. A Jagellók uralkodása alatt sokszor visszasóhajtották őseink a vitéz karú, erős elhatározottságú Mátyást, a ki a királyok között oly hatalmas volt, hogy Bécsnek városát és Németországot (Ausztriát), a mikor kivánta, koronájához fűzé, mint a föntebb említett emlékdal mondja. A nemzet érdekeit a fenyegető külellenségek s az egyesek vagyoni biztonságát a hatalmas olygarchák ellen senki sem tudta többé megvédeni. A nép elhagyatva látta magát s éles satyrával támadt a papokra és világiakra, általában az urakra. Elégedetlen volt a korral, társadalmi reformot óhajtott s talán először mert fenyegető magatartást mutatni, miként Apáti „Feddő éneké”-ből meggyőződhetünk. Ez általános elégedetlenség mutatta, hogy nagy idők voltak készűlőben.
