SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET,
SCHMUCK ERZSÉBET, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Bár ez a mai nap vitanap, gondolom, azért még kérdést fel lehet tenni. Lázár miniszter úr beszéde inspirált arra, hogy két kérdést feltegyek. Az egyik: most már miniszter úr másodszor mondta itt az Országgyűlésben, hogy nettó befizetők vagyunk, viszont a számokban azt mondta, hogy 9223 milliárd forintot kaptunk, ezzel szemben befizettünk 3000 milliárd forintot. Tehát ha a kettőt kivonom, akkor az úgy tűnik, hogy háromszor - (Közbeszólásra:) de, ezt mondta a miniszter úr -, háromszor annyit kapunk, mint amennyit befizetünk.
A másik kérdésem az, szintén kitért a miniszter úr arra, milyen fontos lenne, hogy az Országgyűlés időről időre kapjon tájékoztatást az európai uniós pénzek felhasználásáról, a tapasztalatokról, s a többi, s a többi. Másfél hónappal ezelőtt benyújtottam egy törvényjavaslatot, aminek pont ez lett volna a lényege, hogy évente egyszer az európai uniós pénzekért felelős miniszter adjon tájékoztatást az Országgyűlésnek, de a kormánytöbbség mindenféle indoklás nélkül ezt elutasította. Lehet, ha a miniszter úrral közösen adjuk be ezt a törvényjavaslatot, akkor sikeresen átment volna, de majd talán a jövőben.
És akkor most rátérnék arra, hogy az LMP hogyan látja az európai uniós támogatások felhasználását a 2007-2013-as időszakban. Tisztában vagyunk azzal, hogy a hatások megítélése nehéz, de a rendelkezésre álló információk alapján néhány súlyos megállapítást meg tudunk fogalmazni az egyes fő célok tekintetében, olyanokat, amelyeket úgy gondolunk, hogy a jövő szempontjából meg kell fontolni.
Kezdem azzal, hogy a fejlesztési források gazdasági növekedésre kifejtett hatása függ attól, hogy a hatások egyszeriek vagy tartósak. A vizsgált programozási időszak túl súlyos volt az egyszeri hatások tekintetében és kritizálható a tartósságot illetően.
Ugyan minden fejlesztés indokolható valamilyen módon, ám nagyon sok az olyan típusú fejlesztés, mint a járdák, csatornák, épületfelújítások, sőt számos környezetvédelminek nevezett fejlesztés is csupán a létesítés idején járult hozzá a gazdaság növekedéséhez, ráadásul a fenntartáshoz szükséges költségeken keresztül negatívan hat vissza a társadalomra. Hasonlóan kétséges a közvetlen gazdaságfejlesztésre szánt források hasznosulása. Annyi bizonyos, hogy fenntarthatósági szempontból a támogatások semmit nem lendítettek a gazdaságon, nem kezdtek el kialakulni olyan struktúrák, amelyek a mai súlyos problémák újratermelését meggátolnák.
Folytatom azzal, hogy az egész ciklusban a két legfőbb cél közül az egyik a foglalkoztatás növelése volt, de a rendelkezésre álló információk alapján a beruházási támogatások nemzetgazdasági foglalkoztatásnövelő hatása nem bizonyított. A valószínű hatása a támogatásoknak az volt, hogy a támogatott, sikeresebb vállalkozásoknál kialakuló kínálatnövekedés a versenytárs vállalatok háttérbe szorulását, foglalkoztatóképességük csökkenését okozták.
Talán ennél is súlyosabb, hogy a fejlesztési források nagy része nem is a magyar kis- és középvállalkozásoknál landolt. Egy friss kutatás szerint a magyar támogatások kétharmada külföldi multicégek-hez került. Ez az egyik legmagasabb arány az egész Európai Unión belül. Ez szinte mindent elmond. Minden korábbi kormánynál nagyobb lelkesedéssel szolgálták ki a külföldi multinacionális cégek érdekeit.
A fejlesztési források társadalmi megítélésének másik fő szempontja, hogy a fejlesztési források milyen mértékben terülnek szét a társadalomban, kiknek a javát szolgálják. Noha a fejlesztéspolitika célja a társadalmi egyenlőtlenségek leküzdése, a társadalmi kohézió megteremtése az emberek, térségek, régiók vonatkozásában, a tapasztalatok szerint az adófizetők befizetéseiből származó közpénzek végső soron egy szűk, többnyire tehetős kört kedvezményeznek. Ennek egyik oka, hogy az elmaradott térségeknek megítélt támogatások túlságosan infrastruktúra-központúak, az önkormányzatokat teszik a fejlesztések kulcsszereplőivé, nem pedig a fenntartható gazdasági struktúrák kialakítását és az ahhoz elengedhetetlen vállalkozói szférát. A támogatások és fejlesztések nem jutnak el a társadalmi probléma által leginkább sújtott térségekbe.
Egy másik oka a végső kedvezményezetti kör abszorpciós képességeinek különbségei. Az abszorpciós képességek, a források felszívásának képessége nyilvánvalóan azoknál nagy, akik jelentős fejlesztési potenciállal rendelkeznek, azaz külön források nélkül is fejlesztenének. Mégis ők viszik el a források nagy részét.
A leszakadt területek fejlesztési potenciálja alacsony, így ide minden ellenkező szándék ellenére arányaiban kevés fejlesztési forrás érkezik, ami pedig megvalósul, nincs jelentős hatással a helyi gazdaságra. A helyzetet súlyosbítja, amikor gyorsan akarják kihelyezni a forrásokat, mert akkor eleve a nagyobb abszorpciós képességű vállalkozások és térségek kerülnek előnybe.
Harmadik oka a fejlesztési források hatástalanságának - és erről sem feledkezhetünk el - a korrupció. Az EU-s forrásokat érintő korrupcióról órákat lehetne beszélni. Nagyon röviden összefoglalva: ahol ennyi pénz jelenik meg, magasra emelkedik a korrupciós kockázat. Ez már a ciklus elejétől nyilvánvaló volt. A ciklus végére azonban, úgy tűnik, hogy az egekbe kúszott. Elég csak Ács Rezső, a jelenlegi szekszárdi polgármester szavait idézni: a pályázati rendszer ma így működik Magyarországon: lejön, és azt mondja, hogy én kompletten megcsinálom neked, megnyerem neked, de én hozok mindent. És ha nem, akkor megyek egy várossal odébb. Mert van egy kvótám, amit én eloszthatok, és ha nem, akkor megyek egy várossal odébb. Zárt ajtók mögött ez van.
Lehet sorolni napestig a korrupciós eseteket, Farkas Flóriántól az Öveges-programon át a LED-es utcavilágításokig, és hozzá lehet tenni Lánczi András hírhedt szavait: amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. A ciklus közben csak annyi változott, hogy a korábban szétszórtabb korrupciót központosították.
A korrupció következménye ugyanis nemcsak az, hogy valaki zsebre teszi és hazaviszi, hanem az is, hogy nem azok kapják a támogatásokat, akik azt hatékonyan fel tudnák használni. Így nem a hosszú távon életképes vállalkozások tízezrei fejlődnek ki, hanem néhány tucat életképtelen, tűzközeli cég hízik meg, akik valós piaci körülmények között nagyon gyorsan elvéreznek.
Az LMP számára kiemelt fontosságú, hogy milyen környezeti hatásai voltak a fejlesztéseknek. Úgy látjuk, hogy a fejlesztéspolitika legnagyobb adóssága az előző ciklusban is a környezeti problémák elhanyagolása volt. A fejlesztéspolitika általában a már meglévő környezeti problémák megoldására szán forrásokat ahelyett, hogy biztosítaná, hogy az új fejlesztések ne járuljanak hozzá a környezeti terhek növeléséhez. Ezt elvileg biztosítanák a programozási időszakban kötelezően készítendő környezeti vizsgálatok vagy az egyes projektek esetében a környezeti szempontok megkövetelése, de ezen intézmények formális követelményként működnek csupán. S mint azt már korábban említettük, a környezetinek nevezett beruházások túlnyomó többsége valójában csak betonozás volt.
Összefoglalóan a fejlesztési ciklusról a következőket mondhatjuk el.
1. A fejlesztések egy szűk társadalmi réteg hasznát szolgálják, nem terülnek szét a társadalomban. A fejlesztések nem ott hatnak, ahol szükség lenne rájuk, például a vidéki perifériákon.
2. A támogatások sok esetben terheket hagynak a jövőre. A fejlesztések eredményeit közpénzekből kell fenntartani, bizonyos infrastruktúrák - például a közúthálózat - növelik a környezeti terheket, a negatív externáliákat pedig a társadalom egészének kell megfizetnie. A hátrányos helyzetű települések infrastrukturális fejlesztései növelik a helyi lakosságra jutó költségeket, és a fajlagos költségek pedig csak tovább nőnek, ha a települések lakóinak létszáma csökken.
3. A támogatások sok esetben nem növelik a gazdasági versenyképességet, éppen csökkentik, mivel a támogatások ingyenpénzként és nem kitermelendő költségként jelennek meg a megtérülési számításoknál.
(16.20)
4. A fejlesztéspolitika folyamatosan feléli a környezeti javakat, mert a fejlesztések összege nemhogy csökkentené a környezeti terheket, hanem növeli. Az előző fejlesztési ciklusban nőtt a zöldterületek igénybevétele, amely csökkentette az ökoszisztéma-szolgáltatásokat és a biológiai sokféleséget, továbbá a fejlesztések növelték a természeti erőforrások felhasználását is. A kifejezetten környezetvédelminek nevezhető projektek, mint például a szennyvíztisztítás, hulladékgazdálkodás s a többi pedig környezeti átterhelések árán valósultak meg. A káros kibocsátásokat erőforrásfelhasználással kompenzálták, amely máshol jelent káros környezeti kibocsátásokat.
5. A különböző projektek társadalmi, környezeti eredményeinek követése gyenge lábakon áll.
6. Számos fejlesztési projekt túltervezett. A támogatások növelése érdekében felesleges, környezeti szempontból ártalmas, társadalmilag indokolatlan elemeket tartalmaz, amelyek a legtöbb esetben az önrész kitermelhetőségét vagy a kivitelező hasznát szolgálják csupán.
7. A kapható támogatási összegnek való megfelelés miatt más esetekben viszont a projektek alultervezettek, a kapott támogatásból csak gyenge minőségben kivitelezhetők, a fejlesztés tartóssága megkérdőjelezhető.
8. A pályázati kiírások dömpingszerűen jelennek meg. Egyszerre terhelik le a pályázatírói, tervezői, majd a kivitelezői kapacitásokat is. A csúcsidőszakok után pedig sanyarú időszakok következnek, amíg áttérünk a következő támogatási ciklusra.
9. A pályázati bürokrácia, a pályázatírói tolvajnyelv, az eljárási rend ismerete, a pénzügyi lebonyolítás által támasztott nehézségek lehetetlenné teszik, hogy a kis szereplők, többnyire a leginkább rászorulók érdemben részesülhessenek a támogatásokból, az a tehetősek kiváltsága marad, akik képesek ezeket a többnyire magas költségű, de sokszor alacsony színvonalú szolgáltatásokat megfizetni.
10. A pályázatokhoz kötődő adminisztrációs elvárások állandóan változnak. Nincs kiszámíthatóság, amely megnehezíti a pályázók életét.
Végül pedig, a fejlesztésekhez kötődő támogatási rendszer legnagyobb hibája az erkölcsi rombolás, amelyet a társadalomban azáltal fejt ki, hogy mindenki tud egy jó történetet arról, hogy ki milyen ismeretség, rokonság, kenőpénz árán jutott hozzá közpénzekhez. Valljuk be, hogy ez akkor is káros lenne, ha egyetlen történet sem lenne igaz.
Összefoglalva, az uniós források felhasználását összességében joggal nevezhetjük minden szempontból kudarcnak. A pénzeket egyrészt rossz célokra rosszul használták fel, nem sikerült belőle egy életképes magyar kis- és középvállalkozói szektort létrehozni, nem történt meg a leszakadt régiók és társadalmi csoportok felzárkóztatása, másrészt az uniós források egy jelentős részét egyszerűen ellopták. Ez a két probléma pedig szorosan összefügg, a kormány ugyanis az első pillanattól kezdve nem a társadalmilag hasznos és fontos projekteket preferálta, hanem azokat, amelyekből könnyen lehet kitalicskázni az uniós forrásokat.
A fejlesztési források felhasználását vizsgálva újra bebizonyosodik az a tény, hogy a kormányzás mára csupán fedőtevékenység a gazdasági hátország kiszolgálásához és a korrupcióhoz. A kormány persze leváltható, de olyan lehetőséget vélhetően sokáig nem kap az ország újra, mint amit az uniós források jelentettek. A tény tehát az, hogy a fejlesztési források elpazarlásával a Fidesz nemcsak a jelenünket, hanem a jövőnket is felélte. Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP és a Jobbik soraiból.)
