BANGÓNÉ BORBÉLY ILDIKÓ
BANGÓNÉ BORBÉLY ILDIKÓ
BANGÓNÉ BORBÉLY ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Igaz, hogy másról akartam ma beszélni, de tegnap a napirend utánimnak nem értem a végére, és akkor ígéretet tettem, hogy be fogom fejezni. Többször elmondtam tegnap is meg ma is, hogy ha nekünk, ellenzéknek nem hisznek, akkor higgyenek a népnek, és tegnap egy állampolgár leveléből idéztem, és ezt folytatnám. Így folytatódik a levele:
„Invesztálni kell az oktatásba, amit most módszeresen széjjel tetszenek túrni. Nem a digitális táblákra gondolok, mert az is baromi fontos tényleg, bár az már kevésbé, hogy Piripócson a szakadt mackós gyerek digitális tábla mellett feleljen korgó gyomorral az erkölcsről. Hanem arról, hogy bifláztatás helyett kicsit a jövőre, az életre kéne nevelni a gyerekeket. Hogy amellett, hogy a lányoknak megtanítjuk, hogy gáz a szőrös kar, komolyabban kéne venni a szexuális életre való nevelést, hogy tisztában legyenek vele, hogy mindennek van következménye, és hogy a következmény lehet egy gyerek vagy a méhnyakrák is.
Mert, tudja, miniszter úr, ez olyan, mint a stadionkérdés. Ha már mindenen túl vagyunk, ha már egy kórházban sem hal meg beteg a fűtetlen kórteremben, ha már minden gyerek mindennap legalább napi háromszor eszik, és nem úgy, hogy a szülei saját maguktól vonják meg az ételt, ha már mindenkinek jut a képzettségének és képességeinek megfelelő munka, ha nem lesz luxus egy családnak az állatkertbe vagy moziba menni, akkor szerintem az ellenzék is azt mondja majd, hogy … építsünk stadiont.
Ha minden háztartásban lesz majd szappan, törölköző, fogkefe és dezodor, nem bánom, értekezzünk kozmetikai kérdésekről a gyerekekkel. De addig még bőven van mit magyarázni, nyilván ésszel, a korosztálynak megfelelően, de a fiúkban is tudatosítani kell, hogy nekik is van felelősségük. Észre kellene venni, hogy ezeket a gyerekeket már nem a klasszikus értelemben kell felvilágosítani, de nem is a család szentségéről kell nekik papolni. Fontos a család, persze. De ne önök döntsék el, hogy milyen az ideális család! Beszélgetni kell a gyerekekkel, párbeszédet folytatni, esélyt hagyni, hogy kérdezzenek, és önöknek, döntéshozóknak ebben a folyamatban ott van a szerepük, hogy a tanároknak, szakembereknek adnak időt, pénzt és lehetőséget arra, hogy ez a párbeszéd kialakuljon. A ma gyerekeinek kell megtanítani, amit a holnap felnőttjein számon kérnek! De erre időt, netán egy kis pénzt is kellene szánni. És persze gondolkodni kellene hozzá, nem csak rátenni a legyártott sablont a közoktatásra, aztán lenyírni, ami nem fér alá.
Miért nem értik meg, hogy a jövő a gyermekekben van? Miért nem értik meg, ahhoz, hogy egészséges, boldog, kiegyensúlyozott gyerekeink legyenek, talán invesztálni kéne a szociális hálóba, az egészségügybe, az oktatásba? Miért van az, hogy ma Magyarországon a legtöbb helyen a védőnő, a családsegítő, a szociális munkás valami szegényszagú, lepattant helyen húzza meg magát, ahova az ember belép, és elmegy az élettől a kedve? És közben ezek az alulfizetett emberek próbálják végezni a dolgukat, de a gépezetben eltöltött 10-20-30 év kimarja belőlük az embert, és a hozzájuk fordulókból már csak annyit látnak, hogy a homlokukra van írva: probléma.
Nem, nem helyettük kell gondolkodni. A segítség nem azt jelenti, hogy nekik semmit nem kell tenniük. De aki a padlón van, azt ne rugdossák még lejjebb! Ne halat adj, hanem hálót - valóban. De mi lenne, ha meg is tanítanák az embereket a háló használatára, addig pedig halat is kapnának? Senki ne áltassa magát azzal, hogy ez egy rövidtávú munka. Iszonyú hosszú út, de megéri. Megérné feltámasztani a szociális segítőket, megérné invesztálni beléjük. Megérné, ha konzultálnának olyanokkal, akik ismerik a helyi viszonyokat. Azt hiszem, ha egyszer is megkérdeznék L. Ritók Nórát vagy Iványi Gábort, hogy segítenének-e abban, hogyan lehetne segíteni ezeknek az embereknek, hát megtennék. Igen. Évek kemény munkája lenne, hogy megváltoztassák a leszakadók életszemléletét, és visszahozzák a társadalomba a már leszakadottakat. De ha a felnőttek nem is változnak - de változnak, csak hit, bizalom és munka kell hozzá -, a gyerekek, a gyerekeik gyerekei már élhetnének másként.
Mindaddig azonban, ameddig nem érik fel ésszel, hogy a tiltás, a büntetés, a sanyargatás, a nép hülyítése nem nyerő, maradunk egy lepusztult ország elfásult lakói. Fiatalabb és tapasztalatlanabb vagyok, miniszter úr, de tanulmányaimból úgy rémlik, volt már ilyen.” Ez fontos mondat az állampolgártól: „Zárásként elárulom: nem lett jó vége.”
Kérem nagy tisztelettel a kormánypárti politikusokat, hogy vegyék komolyan ezeknek az embereknek a szavait. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP padsoraiból.)
