KISS LÁSZLÓ,
KISS LÁSZLÓ,
KISS LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Engedjenek meg egy kis kitekintést. Jelenits István piarista atya azt mondta egy helyütt, hogy ne állítsunk olyan szobrokat, amelyeket húsz éven belül majd megint el kell tüntetni, és ez talán a nemzetpolitika mottója is lehet.
Alapvető kérdés, hogy mindenképpen kell-e lennie állami emlékezetpolitikának ahhoz, hogy közösségünk, a magyarság ne hulljon szét. Azt hiszem, ebben a teremben nem hiszem, hogy vita van abban, hogy kell lennie ilyen állami emlékezetpolitikának, abban azonban már vita van, hogy melyek ezek a tartalmak.
Sokszor, az elmúlt évtizedben is, szemlélve egymás vitáit, akár értékvitáit, akár történelemvitáit, időnként arra gondoltam, hogy ezek a dolgok feketék, fehérek, hiszen ez vagy így van, vagy úgy van. Aztán rájöttem arra, hogy a magyarság történelme során nagyon sokszor vannak olyan igazságok, amelyek egymást időnként talán kizárják, de mégis léteznek egymás mellett, vagy akár egymással szemben is, azért, mert mi magyarok nagyon máshogy éltük meg a történelmünket. Ha akár csak az előterjesztésnél tartunk, Trianon tragédiája teljesen más az itt élő, hőssé vált polgároknak, mint mondjuk, egy budapesti kizsákmányolt, éhező, nyomorgó munkásnak. Teljesen más. De nem lehet azt mondani és hiba lenne azt mondani, hogy ez a tragédia nincs, attól még, hogy van, akinek nagyon van, van, akinek kevésbé létezik. Éppen ezért magam azt gondolom, az előterjesztőkkel egyetértek abban a szándékban is, hogy ezt kezdeményezték, magam és az MSZP is támogatjuk az előterjesztést, mert ez az előterjesztés egy olyan nemzetpolitika része lehet, amely szerintem, szerintünk jó irány, amely az egy közösség számára fontos kiállást és az egész magyarság számára fontos távlatokat, amit megnyitott, azt gondolom, méltóan helyére teszi a parlamentben. Ezért magam mindenképpen támogatni fogom, és a Szocialista Párt is támogatni fogja ezt az előterjesztést.
(17.00)
Ez a gondolat jó lenne, ha általános lenne abban a nemzetpolitikában, amelyet folytatunk, mert jó lenne, ha nem egymás helyére állítgatnánk a szobrainkat, hanem egymás mellé tennénk ezeket a szobrokat. Azért, mert az országunk történelme attól még, hogy mást jelent akár mindenkinek, aki itt jelen van a teremben, azoknak, akik valóban elkötelezettek a nemzet ügye iránt - és azt gondolom, hogy ebben a Házban olyanok ülnek, akik elkötelezettek -, azoknak az embereknek együttesen is van, amiről meg kell emlékezni.
Éppen ezért, amikor arról beszélünk, hogy kell-e lennie nemzeti emlékezetpolitikának, akkor nekem az a válaszom, hogy kell lennie, és akkor eljutunk oda, hogy miről kell szólnia ennek a nemzetpolitikának. Azt gondolom, hogy ebben a mostani kormányzat talán hibázik akkor, amikor egyfajta történelmi értelmezést akar rákényszeríteni az emberekre, erre hív életre szervezeteket, Veritas Intézet, Nemzetstratégiai Kutatóintézet és így tovább; miközben egy méltó állami emlékezetpolitikának arról kell szólnia, hogy mindazokat az értékeket, amelyekben egyek vagyunk és amelyeket mindenki közösen tud vallani, azokat támogatja, továbbfejleszti, míg azokban az értékekben pedig, amelyek nem mindegyikünknek sajátjai, tartózkodik attól, hogy bármiféle irányban állást foglaljon.
Azt gondolom, hogy az előttünk lévő előterjesztés olyan, amelyben egyébként jelen kell lenni az állami emlékezetpolitikának, amely helyes, hogy előttünk van, amelyet helyes, hogy megtárgyal a Ház, és amelyet jó szívvel tudunk támogatni. Annak ellenére tudjuk jó szívvel támogatni, hogy valóban az indokolásban voltak olyan sorok, amelyek szerintem is áthallásosak, és amelyek a Nemzeti összetartozás bizottságában vitaként is előfordultak, de azt gondolom, hogy ennek ellenére is a gyermek egészét nézzük, ne a jogszabály indokolásában fekvő sorokat, és ezért mondom azt, hogy tudjuk ezt támogatni.
Ha megengedik, egy kicsit Vona képviselőtársam után magam is kitekintenék arra a történelmi időszakra, amiről beszélünk. Hiszen abban is ugyanazt gondoljuk, hogy bizony, nemcsak akár ebben a törvényjavaslatban, hanem a vitájában is meg kell örökítenünk a települések és a polgárok tetteit és jelentőségét.
(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Mint ismert, 1919. szeptember 10-én Saint Germainben Ausztriával békeszerződést írnak alá a győztes nagyhatalmak. Ebben - cserébe azért, hogy Ausztria nem egyesül Németországgal - egy kis mézesmadzagot csöpögtetnek neki, és megígérik Ausztria számára, illetve biztosítják Ausztria számára, hogy Magyarország nyugati területeinek három megyéjéből 50 nagyközséget, 270 kisközséget, valamint Ruszt, Kismarton és Sopron városokat kapják meg.
Az első világháborút lezáró trianoni egyezmény, mint ismert, minden oldalról megcsonkítja Magyarországot, és több millió magyart kisebbségi sorsra ítél. Összességében a kormányzat beletörődik a megváltoztathatatlanba, és mivel az alkudozási kísérletek is kudarcba fulladnak, a hivatalok, a katonaság és az állami intézmények megkezdik az ország közepébe költözést. A magyar katonaság és csendőrség kivonul Sopronból, a tiszti kadétiskolát Jutasra helyezik, a tiszti leánynevelő intézet Egerbe költözik, a megye központja pedig Kapuváron telepedik le.
1921. szeptember 8-án - ahogy volt erről szó Vona képviselőtársam expozéjában - Ágfalva mellett a Bányászati, Kohászati és Erdészeti Főiskola többnyire katonaviselt diákjai fegyveresen álltak ellen a bevonuló osztrák csendőröknek. Ezen ütközet közben, ahogyan képviselőtársam ismertette, sok hős diák, sok hős harcos vett részt. Az ütközet azonban olyannyira sikeres volt, hogy az osztrákok kénytelenek voltak ezeket a területeket feladni. A kialakult helyzet miatt újrakezdődnek a tárgyalások, amelyek eredményeképpen Olaszország közvetítésével sikerül a két felet leültetni Velencében. Itt 1921. október 13-án meg is születik a megegyezés. Ennek értelmében Magyarország átengedi a burgenlandi sávot, viszont Sopron és környékének nyolc települése, összesen mintegy 257 négyzetkilométer hovatartozásáról népszavazás kell hogy döntsön.
Dr. Sopronyi-Thurner Mihály, aki 23 évig volt Sopron polgármestere, amikor tudomást szerzett erről a velencei egyezményről, akkor dr. Házi Jenő városi főlevéltárossal és Ringhofer Mihály városi tisztviselővel fontos kutatásba kezdenek azzal kapcsolatban, hogy átvizsgálják az előző évi népszámlálás adatait. Ebből pedig az derül ki, hogy ha a magyarok és a horvát nemzetiségűek összefognak, akkor meglehet a magyar többség ezen a népszavazáson. Elhatározzák tehát, hogy Sopron és környékének magyarságát és polgárait egységbe tömörítik, hogy egységes álláspontot tudjanak elfoglalni azért, hogy sikeres legyen a népszavazás. Mint ahogy a történelem bizonyítja, sikert eredményezett ez a munka.
A polgármester képviselte a várost az Antant felé, Ringhofer Mihály a város egy részét, Házi Jenő pedig a másik részét igyekezett arról meggyőzni, hogy pozitívan foglaljanak állást. Tették ezt például a soproni Magyar Asszonyok Szövetségének segítségével is. A főlevéltáros fáradságot nem sajnálva, rendezte az akkoriban elhanyagolt és rendezetlen levéltárat és annak legrégebbi anyagait. Ez önmagában is fontos tudományos, történészi tevékenység, az 1162. és 1406. évek közötti 371 darab oklevelet egy kötetbe szerkesztette, és 1921. év márciusában kinyomtatta. Ennek rendkívüli jelentősége van, nemcsak tudományos jelentősége, hanem történelmi jelentősége van, hiszen ezzel a kiadott kötettel lehetett azt bizonyítani, hogy az osztrákoknak semmiféle történelmi joguk nincs Sopronhoz, hiszen ebben a kötetben 371 darab oklevél található, 166 darabot a magyar királyok állítottak ki, az osztrák hercegektől pedig összesen 4 oklevelet találtak.
Sopron lakossága december 14-én, szigorú Antant-ellenőrzés mellett járult az urnákhoz, a környező községek pedig két nappal később adták le voksukat. Hiába próbálták azonban az osztrákok különféle irományokkal magukhoz csábítani a lakosokat, feljegyezték, hogy ezek az irományok legtöbbször olvasatlanul a kandallóba kerültek. A népszavazás lebonyolításának és a közhangulatnak nem tett az sem jót, hogy 1921. október 20-án Károly király váratlanul megjelenik Sopronban, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy egyértelmű állást foglaljon, hogy merre és kire kellene ennek a térségnek szavaznia.
Ha megengednek néhány gondolatot magáról a szavazásról is, hogy ez miként zajlott, Dr. Házi Jenő feljegyzései árulkodnak erről. Azt írja dr. Házi Jenő: „Végül december 10-én ismét plakátok közölték magyar, német és horvát nyelven Sopron lakosságával, hogy a városban december 14-én, míg a környező nyolc községben december 16-án lesz a népszavazás, titkosan, mégpedig úgy, hogy minden szavazó egy borítékot kap két cédulával. Az egyik cédula kék színű volt, Magyarország felírással, míg a második cédula narancsszínű volt, Ausztria felírással. Aki Magyarországra szavaz, az Ausztria céduláját kettéhasítja, és így teszi vissza a két cédulát a borítékba, amelyet leragaszt. És megfordítva: aki Ausztriára szavaz, az a kék cédulát szakítja széjjel.”
Dr. Házi Jenő feljegyzései szerint a soproniak 91 százaléka élt szavazati jogával, 77,4 százalék szavazott Magyarország mellett. Egyes források szerint például Nagycenk lakosságának száz százaléka döntött a maradás mellett, ezzel is bebizonyítva, hogy gróf Széchenyi István örökségéhez hű a település. A többi községben ehhez hasonló arányok jöttek ki, azonban az előzetes megállapodás értelmében a szavazatokat együttesen számolták le, ezért azt, hogy egyes területeken, településeken mi lehetett az arány, bizony csak találgatni tudjuk. Összességében mintegy 65 százalékos volt a Magyarországhoz csatlakozók aránya ezen a népszavazáson.
Mindez olyan kitörő lelkesedést váltott ki, hogy amikor az osztrák kancellár telefonon érdeklődött az eredmény felől, Sopron polgármestere válaszul csak kitartotta a telefont a nyitott ablakon, ahol behallatszott a polgárok örömujjongása és Sopron összes harangjának ünnepi zúgása.
A népszavazás eredményét - mivel nem tehetett mást - Párizsban december 21-én a nagykövetek tanácsa is tudomásul vette, és Sopron ’22. január 1-jén hivatalosan is visszakerült Magyarországhoz. Ez a népszavazás több községet is fellelkesített, ennek eredményeként ezekben a községekben is népszavazásokat írtak ki, amelynek az lett a következménye, hogy ’23. január 10. és március 9-e között ezek a helységek is visszakerültek Magyarországhoz, például Narda, Felsőcsatár, Vaskeresztes, Horvátlövő, Pornóapáti, Szentpéterfa és Ólmod.
(17.10)
A szavazást kezdeményező Szentpéterfa később megkapta a Communitas Fidelissima, azaz a leghűségesebb község címet.
Az elmondottak miatt jól látszik tehát az, hogy óriási jelentősége van az előterjesztésben érintett települések polgárai kiállásának. Óriási jelentősége van, ezért mindenképpen azt tudom mondani, hogy ezen jelentősége miatt és azért, mert a magyar nemzet egyetemes történetében és a mikroközösség történetében is ezek az események ennyire fontosak, a Magyar Szocialista Párt természetesen támogatja az előterjesztést. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.
