BÁSTHY TAMÁS
BÁSTHY TAMÁS
BÁSTHY TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Úr! Qui desiderat pacem, praeparat bellum - aki kívánja a békét, készüljön a háborúra.
Régi mondás, amelyet kilencszázvalahány éven keresztül Magyarország felelős vezetői magukénak tudtak, és eszerint kormányozták Magyarország haderőit, egészen 1918 novemberéig, amikor egy Linder Béla nevű, 9 napig regnáló hadügyminiszter nem akart több katonát látni. Nem tudom, milyen törvények voltak, amelyek ezt lehetővé tették számára, de meg tudta valósítani.
Pontosabban nem látott több magyar katonát. És aki nem akarja a saját katonáját látni, az készüljön fel arra, hogy idegen katonákat lesz kénytelen elviselni.
900 éven keresztül a magyar katonák megvédték ezt az országot, folytatták Szent István munkáját, amely feltételezte itt, a Kárpát-medencében egy erős katonaságnak a folyamatos jelenlétét. A magyar katona, a magyar katonaság nemzetközi tekintélyre tett szert. Károly Róberttől Nagy Lajoson keresztül, Mátyás király fekete seregén, európai hírű zsoldos seregén keresztül a ’48-as szabadságharc vitézeit vagy Hunyadi János seregét említhetnénk, Damjanich piros sapkásait, és folytathatnánk. A magyar katonák mindig megvédték ezt az országot minden ellenséggel szemben, amikor hagyták, hogy megvédjék őket. S nem úgy jártak, mint Kratochwill Károly székely hadosztálya, amely az utolsó pillanatig magányosan, magára hagyva, elárulva védte a Keleti-Kárpátokat, mert akit támogattak, az dicsőségre vitte az ország erejét, az országot. Mátyás hadai Bécsig jutottak, Hadik András Berlin alatt volt.
És jött ’18, és a magára hagyott magyar hadsereg helyére rövid időn belül románok, szerbek, csehek, majd németek, szovjetek jöttek, odalett a magyar szuverenitás. 47 éven keresztül idegen csapatok szállták meg Magyarországot.
Ezek után különösen felerősödik a miniszter úr által elmondott, idézett gondolat, Deák Ferenc gondolata a honvédséget érintő törvényekkel kapcsolatban, mert a katonáknak törvényekre, biztonságra van szükségük ahhoz, hogy feladatukat teljesíteni tudják, ahhoz, hogy szeretetteljesekké válhassanak nemzetük számára, és ahhoz, hogy dicsőséget szerezhessenek a nemzetüknek. Tehát minden nemzet, mint egy jelképet mutathatja fel a hadseregét, és ehhez nem kell nagynak lenni, nem kell több száz milliós hatalomnak lenni. Tudunk ma is Európában kis országokról csodálatos hadsereggel, tiszteletet parancsoló, tiszteletre méltó hadsereggel, amelyre lehet azt mondani, hogy professzionista hadsereg, a modern időknek megfelelő. Lehet talán Montecuccolit idézni, az előttem szóló idézte is, hogy pénz, pénz, pénz, ez a három kell a hadviseléshez, a háborúhoz, még békében is a hadsereg fenntartásához, de ez nem elég. Ez kell, de nem elég. Ennél többre van szükség, amit a katonák adnak a nemzetüknek, amit hazaszeretetnek hívtak régen, és ma is hazaszeretetnek és hősi helytállásnak kell hogy nevezzünk.
Enélkül nincs tiszteletre méltó haderő. Ez átsugárzik a legkeményebb egyenruhán is. Az a katona, amelyik félti, szereti és halni kész a hazájáért, az tartással rendelkezik, az más, az több, mint csupán a professzionális haderő. Az a katona, amelyre büszke lehet a nemzete, amelyet szerethet a nemzete, mert a haderő kérdése, a honvédelem kérdése - ahogy hallottuk és tudjuk, ahogy ezt az alaptörvényünk is megfogalmazza - nemzeti ügy. De nemcsak nemzeti büszkeséget jelent, hanem azt is, hogy az egész nemzetnek a haderő mögött kell állnia. De a haderőnek méltónak kell lennie arra, hogy a nemzet büszke legyen rá, és nemcsak hősiességében, nemcsak a missziókon való helytállásban, hanem morálisan is, tisztességében is, feddhetetlenségében is.
Nem megyek bele mélyebben a törvény különböző nagyon fontos paragrafusaiba, hiszen az előttem szólók elég részletesen megtették. Két témát mégis szeretnék kiemelni közülük.
Az egyik téma, amit nagy szeretettel láttam, olvastam a javaslatban, a katonasírokkal és hősi emlékhelyekkel, kegyhelyekkel kapcsolatos feladatai a honvédségnek, a hadseregnek. Régen várt és megfogalmazásra méltó, sőt szükséges követelmény volt ez. Az elmúlt húsz évben több nyugat-európai katonai sírhelyet volt alkalmam meglátogatni, és amikor ezekbe betettem a lábamat, a kegyelet, a tisztelet az elhunytak iránt néma tiszteletadásra ösztönzött. Eszembe jutott édesapám, aki annak idején, a világháború után kézen fogott, és a katonai temetőbe elvitt, ahol gyom verte fel a korhadt fakereszteket, és ahol inkább csak napnyugta után volt politikailag nem tanácsos, de lehetséges a tiszteletadás, a főhajtás.
(19.50)
Ma is sok-sok ilyen magyar katonasír van a Kárpát-medencében és Európa híres harcterein, amely kötelességet jelent a nemzetnek, amely nemzeti kötelesség - amit elsősorban a haderő, a honvédség tud képviselni, megvalósítani - méltó helyre került. De az a honvédség, az a honvéd, amely méltán elvárja a megbecsülést, a tiszteletet, példát kell hogy mutasson az elhunyt bajtársak tisztelete terén. Ebben nem lehetünk elnézőek. Sok a mulasztás. Nagyon súlyos politikai teher volt rajtunk, az egész nemzeten, amikor csak befelé volt szabad könnyezni és siratni elesett katonáinkat, apáinkat, nagyapáinkat, testvéreinket. Még talán jóvátehetjük, még talán megakadályozhatjuk, hogy Európa különböző Kárpát-medencei temetőiben átírják a kőkereszteken a neveket, és a magyar nevek helyére más nemzetiségűek neve kerüljön, amire már láttunk példát. De ehhez ott kell lennünk és felügyelnünk, hogy időben szólhassunk: ezt nem tűrjük. Ez már nemcsak politikai, hanem kegyeleti kérdés is. Nagy szeretettel üdvözlöm a javaslatnak ezt a részét is.
Van még egy, számomra nagyon örömteli része a javaslatnak - amelyben előzőleg már jelentős események is történtek -, a Ludovika Zászlóalj megnevezése és feladatköre. Személyesen is erősen kötődöm a névhez, hiszen édesapám ennek az intézménynek, a Ludovika Akadémiának növendéke, majd tanára volt, és a neveléséből, az egész életéből megtapasztalhattam azt, hogy mit adott és mit követelt meg hallgatóitól, tanulóitól, neveltjeitől ez az intézmény. Tisztességet az utolsó leheletükig, becsületet, helytállást. Ezek a fogalmak nem mentek, nem mehetnek ki a “divatból”, és főként abban a testületben nem mehetnek ki a divatból, amely testületre büszke akar lenni a nemzet, és büszke is lehet, ha megkapja a megfelelő segítséget.
Aztán van még egy erős személyes momentum, amely a katonai képzés iránti tiszteletet táplálja bennem. Városomban, Kőszegen ott áll az az épületegyüttes, amely - nyugodtan mondhatjuk - száz éven keresztül a magyar tisztképzésnek alreáliskolaként az egyik fellegvára volt. Most a hétvégén, vasárnap is immár megtört, testükben megtört, nyolcvan éven felüli hajdani kis regruták, kisdiákok jöttek oda, hogy találkozzanak, és hogy koszorút helyezzenek el halott bajtársaik emléke előtt, és gondoljanak vissza az esküjükre, amit mind a mai napig hűen megtartottak, és gondoljanak vissza arra az életre, amelyre nemcsak ők, hanem mi is büszkék lehetünk. Szemükből ma is ugyanaz az erő tükröződik, szavaikból és tetteikből ugyanaz a hazaszeretet, amely nem mehet ki a divatból. Mert nincs az a professzionális haderő, amely a szívet, a hazaszeretetet nélkülözni tudná.
Sokat hallunk a professzionista labdarúgókról, játékosokról. Azoktól is elvárják, hogy szívvel és a mez iránti tisztelettel, szeretettel futballozzanak. Az előző témánk pont ekörül mozgott. Hát akkor hogyne várnánk el, hogyne lenne nemzeti ügy, hogy a katonáink ilyen hozzáállással rendelkezzenek. Azért hangsúlyozom sokszor a nemzeti ügyet, mert a nemzeti ügy gyerekkorban kezdődik minden családnál otthon, amikor hazaszeretetre, a korszerű, modern, senki ellen nem irányuló hazaszeretetre neveli gyermekeit, arra, hogy a hazától nemcsak kapni lehet és kell, nemcsak elvárásaink lehetnek a hazával szemben, hanem a hazának adnunk is kell. És mindenkinek meg kell tennie azt, ami a kötelessége.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat lehetőséget ad arra, hogy a katonaságot hivatásuknak választó fiatalok, ha megfelelő és követendő példát látnak a tisztjeikben, morálisan is, helytállásilag is ilyenek legyenek. Ezzel együtt leszögezem, hogy nincs kétfajta egyéniség. Miniszter úr említette az egyenruha-viselés szabályozását. A katona akkor is katona, ha éppen kibújik az egyenruhájából. Nincs privát becsületsértés és nincs egyenruhában tisztesség. Ha valaki tisztességes emberként, akkor tisztességes lesz katonaként is - egyik a másikat feltételezi -, de aki nem tisztességes emberként, az ne várja el azt, hogy felnézzenek rá azért, mert egyenruhát hord.
Ezeket szerettem volna hozzáfűzni az előttünk fekvő nagyon értékes, sok lehetőséget tartalmazó és az új alaptörvényünkhöz igazodó javaslathoz, és kívánom azt, hogy miniszter úrnak és a magyar nemzetnek olyan katonái legyenek, akik ennek a törvénynek a szellemében büszkeséget, jogos büszkeséget okoznak népünknek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
