LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR
LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az Országgyűlésnek benyújtott jelentések legfontosabb feladata az, hogy első kézből tájékoztassa a képviselőket az országban érvényesülő társadalmi és gazdasági folyamatokról.
Az Állami Számvevőszék 2002. évi tevékenységéről készült jelentés - ahogy ezt Herényi Károly képviselőtársam is megfogalmazta - jól teljesíti ezt a feladatát, és ahogyan ezt korábban is hallhattuk, minden bizottság és minden képviselőcsoport elfogadásra javasolta a jelentést. Minden képviselő elégedett tehát a jelentés tartalmával. De vajon mindenki levonta-e a megállapításokból az őt illető következtetéseket?
Ami engem illet, én igyekeztem a saját választókerületem problémáira vonatkozó megállapításokból kiszűrni a rám háruló következtetéseket. Választókerületem lakóinak mintegy fele nem városias településen él, és az itteni problémák összhangban állnak az Állami Számvevőszék megállapításaival. Nem söpörhetjük szőnyeg alá ezeket a problémákat, többet kell tennünk megoldásuk érdekében. Milyen megoldatlan problémákra gondolok?
Mindenekelőtt arra, amit a jelentés 28. oldala kiemelten, vastag betűvel jelölve próbál a képviselők értésére adni. Eszerint: “Változatlanul jellemző az a gyakorlat, hogy az új önkormányzati feladatokhoz nem biztosítja a költségvetés az önkormányzati törvény által előírtaknak megfelelően a szükséges fedezetet, és nincs lényegi előrelépés a feladat- és költségarányos finanszírozásban, amit jól tükröz az önhibáján kívül hátrányos helyzetű önkormányzatok tartósan magas aránya.” A Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja nem értett egyet sem a mostani, sem az előző kormány önkormányzati feladatfinanszírozásával, de a jövedelemcentralizációs érdekeltségek mindkét esetben leszavazták a helyi önkormányzati érdekek érvényesítésének a szándékát.
Ugyanitt a jelentés azt is kiemelni, hogy az önkormányzati feladatok és hatáskörök kormányhatározatokban elrendelt felülvizsgálata nem történt meg. Nyilván azért nem, mert addig is folytatni lehet az önkormányzati kötelezettségeket források nélkül elrendelő kormánypolitikát. Ennek legutóbbi és legkirívóbb esete a tavaly elrendelt központi bérintézkedés, amelynek következményeit a jelentés második részének 17. oldala így jellemzi: “Folytatódik az önkormányzatok saját bevételeinek a bevonása a kötelező feladatok ellátásába. Így mozgásterük, szabadon felhasználható forrásaik nem nőnek.”
A 39. oldal egy riasztó megállapítása szerint: “Az iskolaépületek fele nem felel meg az előírásoknak. A taneszközökkel, felszerelésekkel való ellátottság messze elmarad a követelményektől.”
Ugyancsak riasztó az a mulasztás, amit a Számvevőszék tárt fel, miszerint 604 kistelepülésen nem gondoskodtak eddig a kötelező szemétlerakóhely kialakításáról.
A források csökkenése értelemszerűen csökkenti az önként vállalt feladatok körét. Forráshiány miatt egyre több intézményt adnak át megyei önkormányzati kezelésbe, ahol emiatt szintén anyagi gondok keletkeznek. Meg kellene tehát fontolni a Számvevőszék ajánlásait, és belefogni egy új szellemű önkormányzati finanszírozás gyakorlatába.
Itt hadd említsem meg azt is, vegyes érzelmekkel olvastam azt a megállapítást a 24. oldalon, miszerint kedvezően értékelhető, hogy sok önkormányzat csökkentette az önként vállalat feladatoknak a mértékét. A csak a pénzügyi egyensúlyra összpontosító Számvevőszék szemszögéből valóban kedvezően ítélhető meg egy ilyen folyamat, de ahol beszüntetik a korábban önként vállalt önkormányzati teendőket - mint például a falugondnoki szolgálatot, a művelődési ház működtetését, a könyvtári ellátást, a helyi kismesterségek, kórusok, népművészek és helytörténészek támogatását -, ott bizony a pénzügyi egyensúly előnyeit sokszorosan meghaladó káros társadalmi, közösségi folyamatok indulhatnak el és erősödhetnek fel.
(11.50)
Hadd említsek még, tisztelt Ház, egy másik gondot, amit a jelentés több esetben említ. Ez pedig az önkormányzatok ciklikus jellegű gazdasági vezetése. Ez ellen is tenni kellene valamit, és ez a feladat pártállástól függetleníthető. Vannak ugyanis hangya típusú önkormányzatok, amelyek a jövőre gondolva beruháznak, vagyont gyűjtenek, és vannak tücsök típusú önkormányzatok, amelyek minden önkormányzati vagyont eladnak és felélnek. Sokszor csak egy személy hovatartozásán múlik az, hogy tíz- vagy százmilliókat elherdál-e a város- vagy községvezetés, vagy pedig megőrzi a rá bízott vagyont. Sajnálatos az is, hogy sokszor az eladott vagyon terhére szereznek népszerűséget éppen azok, akik elszegényítik az önkormányzatot.
Képviselői gyakorlatomban találkoztam már olyan önkormányzattal is, amelyik az egyik évben nagy fáradsággal középiskolát épített és alapított, majd három év múlva egy másik képviselőkből álló, de jogilag ugyanaz az önkormányzat megszüntette volna az új középiskolát, és eladta volna az épületet is, ha a lakossági tiltakozás nem akadályozta volna meg ebben. Egyébként ez nem a választókerületemben történt. Ugyan mire jutott volna korábban az ország, ha ilyen nagy értékű javakkal ciklikusan hol így, hol úgy gazdálkodott volna egy megye vagy egy város vezetése?
A megoldást olyan irányban látom, ha nem is kétharmados arányban, de legalább a háromötödös, azaz a 60 százalékos többséget meg kellene követelni a korábban felhalmozott önkormányzati és állami vagyon elidegenítése esetén.
Tisztelt Ház! Hasonló tanulságok levonását ajánlom képviselőtársaimnak, és magam is javaslom a jelentés elfogadását.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MDF soraiban.)
