DR. HANKÓ FARAGÓ MIKLÓS
DR. HANKÓ FARAGÓ MIKLÓS
DR. HANKÓ FARAGÓ MIKLÓS igazságügyi minisztériumi államtitkár, a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Országgyűlés! Az alkotmányos jogállam egyik alapköve az, hogy bárki, aki magát jogaiban sértve érzi, ennek orvoslása végett bírósághoz fordulhat. Ezt a lehetőséget a magyar jog mindenki számára egyértelműen biztosítja is, s ezzel - vélhetnénk - az állam teendői befejeződtek, a továbbiakban csupán a független bíróság ítéletén múlik, hogy melyik félnek van igaza. Mindannyian tudjuk azonban, hogy a valóság korántsem ilyen egyszerű és korántsem ilyen idillikus.
Az egyre szaporodó jogszabályok dzsungelében gyakran maguk a jogászok is csak nehezen tudnak eligazodni, s még inkább elmondható ez az egyszerű jogkereső állampolgárokról. A laikus számára a látszólag kaotikus szabályok értelmezése és azokból a rá vonatkozó normák kihámozása nem egyszerű feladat, éppen ezért kénytelen tehát szakemberhez fordulni. És éppen itt, a szakember megkeresésénél ütközik az igazát kereső polgár a jogérvényesítés másik nagy akadályába, nevezetesen a pénzügyi korlátokba. Számos olyan honfitársunk van, aki azért nem tud a bírósághoz fordulni, mert egyrészt nem ért a joghoz, másrészt pedig nem engedheti meg magának azt sem, hogy ügyvédhez forduljon, mert anyagi lehetőségei azt nem teszik lehetővé, mert egyszerűen szegény. Mindannyian tudjuk, hisz közismert tény, hogy a különböző jogi eljárások költségei, mind az állam részére fizetendő illetékek, eljárási díjak, mind pedig az ügyvédi munkadíjak évről évre egyre jobban emelkednek. Ezzel párhuzamosan évről évre egyre nő azoknak a száma is, akik jogaik gyakorlására, jogaik megvédésére anyagi okokból nem képesek.
A jogállamiság, a szabadság érvényesülésének egyik záloga, hogy mindenki fel tudjon lépni jogai védelmében, hogy mindenki képes legyen jogait gyakorolni, érvényesíteni. Ehhez pedig, tisztelt Országgyűlés, nem elegendő, ha a jog, a jogszabályok ünnepélyesen deklarálják, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, s nem elég az sem, ha ezt az egyenlőséget maguk a bíróságok érvényesítik is. Nem elegendő mindez, hiszen az egyik fél gyakran el sem jut a bíróság, vagy ha úgy tetszik, a törvény elé, mert nem engedheti meg magának, hogy ügyvédet fogadjon. Aki pedig nem tudja érvényesíteni a jogait, az gyakorlatilag olyan helyzetben van, mintha nem is lennének jogai. Ilyen körülmények között az egyenlőség követelménye csupán írott malaszt marad, annak megvalósulására semmilyen reális esély nincs.
Ugyanez mondható el arról a helyzetről is, amikor két, látszólag egyenrangú fél szerződést köt, ámde az egyik ehhez szakember segítségét veheti igénybe, aki képviseli érdekeit, míg a másik ezt nem teheti meg, mert nincs rá elegendő pénze. Ez a helyzet nem új; régi, ismert problémáról van szó, amelynek megoldására számos kísérletet tettek már szerte a világon. Magyarországon is vannak olyan szabályok, léteznek olyan jogintézmények, amelyeknek a célja a rászorulók segítése abban, hogy jogaikat hatékonyabban tudják érvényesíteni.
Az állami jogi segítségnyújtás hatályos rendszere ma Magyarországon rendkívül összetett és szerteágazó támogatási rendszert jelent. Tartalmaz egyrészt bírósági eljárásokban való jogi képviseletet, másrészt költségkedvezményeket egyaránt. Az azonban nem tagadható, hogy évek óta ismert módon, súlyos fogyatékosságai vannak. Vegyünk sorra néhányat ezek közül, igazából csak a példálózás és nem a teljesség kedvéért.
A hatályos jogi segítségnyújtási rendszer egyrészt nem biztosítja mindazokat a kedvezményeket, amelyeket a nemzetközi jogi normák követelményként megfogalmaznak, és a meglevő kedvezmények is szűkebb körre terjednek ki az elvárhatónál.
(13.50)
Másrészt igen jelentős az a réteg, amely semmilyen segítséget nem kap e téren az államtól, és ami még szomorúbb, hogy ezek az emberek általában ugyanazok, akik a jogon kívüli szférában is a kirekesztettség, a szegénység áldozatai.
A harmadik probléma pedig az, hogy az intézményrendszer a hatékonyság és ésszerűség oldaláról is jelentős mértékben felülvizsgálatra szorul. A jogi segítségnyújtás reformja tehát az igazságszolgáltatási reformnak elengedhetetlen eleme kell hogy legyen. Hiába hozunk ugyanis megfelelő jogszabályokat, hiába jó az igazságszolgáltatás szervezete, rendszere, eljárása, hiába működnek bármilyen jól a bíróságaink, ha azok, akik a jogaikat szeretnék megvédeni, nem képesek abba a helyzetbe jutni, kerülni, hogy ezt valóban meg is tegyék. Mindez persze azt jelenti, hogy mindaz, amit a hatékony és pártatlan igazságszolgáltatásért tettünk és teszünk, az semmiféle hatást nem gyakorol a társadalom legalsóbb rétegére, a számkivetettekre, a szegényekre, a hátrányos helyzetűekre. Úgy gondolom, hogy éppen ezért az állam szerepe a jogérvényesítés és a joggyakorlás folyamatában nem korlátozódhat az elvi lehetőségek megteremtésére, a keretek egyszerű biztosítására, hanem abban tevőleges szerepet kell vállalnia. Ez azt jelenti véleményünk szerint, hogy az államnak biztosítania kell azt, hogy mindenkinek meglegyen a reális lehetősége arra, hogy jogait érvényesíteni tudja, s biztosítania kell azt is, hogy ehhez a szükséges szakszerű segítséget megkapja.
Más szempontból ez a bíróságok, illetve egyéb közigazgatási hatóságok munkáját is megkönnyíti, hiszen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szakszerűtlen beadványok elintézése, a hiányok pótlása leköti ezeknek a szerveknek a kapacitását, és ezért nem képesek teljes hatékonysággal ellátni feladatukat. Mindannyian tudhatjuk, hogy egy szakszerűtlen beadvány sokszor mekkora problémát jelenthet bármilyen közigazgatási intézmény munkájában, és maga az ügy érdemben sokkal nehezebben intéződik el. A probléma tehát egyértelműen adott, és úgy gondoljuk, hogy ezzel igazából talán nem is érdemes vitatkozni, éppen ezért a kormányzat már a programjában, de a tevékenysége során is elhatározta azt, hogy a jogi segítségnyújtás jelenlegi rendszerét átfogó reformon kell keresztülvezetnünk.
A törvényjavaslat előkészítése során a korábban említett kérdéseket részleteiben is megpróbáltuk áttekinteni. A tárca mind a szabályozás koncepcióját, mind a normaszöveget széles körű szakmai vitára bocsátotta a legmegfelelőbb és a költségvetés teherbíró képességéhez is igazodó megoldások megtalálása érdekében. Csak egy mellékmondattal szeretném megjegyezni, hogy így volt ez egyébként az előző törvényjavaslat munkaanyagával kapcsolatban is, úgyhogy talán Hende Csaba képviselő úrnak előbb inkább információkat kellett volna szereznie, és az után sommás véleményt nyilvánítani. Ennek kapcsán arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy az új szabályozásnak alapvetően két alapvető követelménynek kell megfelelnie. Egyrészt az első az, hogy ésszerűsíteni kell a már meglévő segítségnyújtási formákat, bővíteni kell azok alkalmazásának körét, illetve létre kell hozni olyan újfajta szolgáltatástípusokat, amelyek az eddigieknél hatékonyabban működnek. Az ésszerűsítésre példa a rászorultsági vizsgálat nélkül járó kedvezmények, így a tárgyi költségmentességgel együtt járó kedvezmények szűkítése.
Új jogintézményként egy teljesen új segítségnyújtási forma, a peren kívüli, vagyis a bírósági eljárásokhoz nem vagy nem szorosan kötődő segítségnyújtás megteremtésére fog hamarosan sor kerülni. Ez azt jelenti, hogy a rászorult ügyfél jogi tanácsot kaphat, részére a jogász beadványokat, okiratot szerkeszthet, amelynek jogszabályban meghatározott díját az állam fizeti meg a jogi segítő részére. Ezt a szolgáltatást Európa legtöbb országában ismerik, és nagy a szerepe abban, hogy az állampolgárok a mindennapjaik során felmerülő jogi kérdésekben, vitás ügyeikben peren kívül is eligazodhassanak, ne csak a bíróságon történhessen meg azok megoldása. Ilyen tanácsadásban megvalósuló segítséget ezért például a javaslat szerint az is igénybe vehet, aki peren kívüli közvetítésben vesz részt.
Mivel a jogi segítségnyújtás biztosítása állami feladat, s az a központi költségvetést terheli, ezért a második követelmény a szabályozással szemben az, hogy az a költségvetés korlátaival, az ország gazdasági teljesítőképességével számoló reális feladatvállalás legyen, amely a költségvetési pénzeszközök ésszerű felhasználására ösztönöz. Ennek érdekében a javaslat fő szabály szerint csak rászorultsági alapon biztosítja a kedvezményeket, nem elsősorban a költségek alóli teljes mentesítésre koncentrál, hanem differenciáltabbá teszi a támogatási rendszert, tehát csak a legrászorultabbak kapnak teljes költségmentességet, emellett részleges költségmentesség is adható, valamint új támogatási forma a költségek előlegezése alóli teljes vagy részleges mentesítés. Nagy hangsúlyt fektet a rászorultság vizsgálatára annak érdekében, hogy a rendelkezésre álló keret valóban csak az ő érdekükben kerüljön felhasználásra.
Nagyon fontos az említett követelmény szempontjából az, hogy a rászorultság vizsgálata alapos legyen, tehát eredményesebben legyenek kiszűrhetők az alaptalan vagy valótlan adatokat tartalmazó kérelmezői nyilatkozatok, illetve hogy a későbbiekben az államnak visszatérítendő összegek valóban befolyjanak a költségvetésbe annak érdekében, hogy abból újabb támogatásokat lehessen nyújtani. A javaslat ezért egy kifejezetten erre szakosodott intézményt hoz létre a támogatások odaítélésére, azok folyosósítására, illetve a visszatérítési kötelezettség ellenőrzésére. Ez a volumenében nem is igazán jelentős befektetés véleményünk szerint sokszorosan megtérül majd, ha arra gondolunk, hogy egy megyénként néhány fős apparátus szakszerű igazgatással, az informatikai lehetőségek maximális kihasználásával már jól összehangolt tevékenységet tud folytatni, a támogatásokról naprakész nyilvántartást fog tudni vezetni, a legsürgősebb esetekben pedig akár néhány perc alatt hasznos eligazítást tud adni a hozzá fordulónak.
(Dr. Füle Istvánt a jegyzői székben dr. Világosi Gábor váltja fel.)
Ezzel a megoldással végre mérhetővé válik az, hogy a központi költségvetést ténylegesen milyen mértékben terhelik a jogi segítségnyújtás költségei, továbbá hogy a támogatások visszatérítésével milyen mértékben lehet számolni. A jogi segítségnyújtás céljára szolgáló összegek ugyanis egy erre elkülönített, csak e célra felhasználható előirányzatba kerülnek, amely nemcsak az átláthatóságot biztosítja, de azt is, hogy a célhoz rendelt pénzösszegek valóban folyamatosan rendelkezésre álljanak. Nagyon fontos szempont ez, hiszen a javaslat értelmében 2006-tól már a bírósági eljárásokban biztosított költségkedvezmények, rászorultsági alapon biztosított jogi képviselet engedélyezése és finanszírozása is az új szabályok szerint történik, amelyre a peren kívüli segítségnyújtás bevezetését követő két évben az érintett szakemberek alaposan fel tudnak készülni.
Végül és nem utolsósorban szeretném az önök figyelmét felhívni még egy, a törvényjavaslat sorsát, és ennélfogva bízom benne, hogy a támogatottságát is alapvetően befolyásoló körülményre. Az igazságszolgáltatás működése és ezzel együtt a jogi segítségnyújtás ma már nemcsak az ország belügye. Egyrészt Magyarország számos olyan egyezménynek részese, amely a jogi segítségnyújtás kérdéskörét a demokráciák egyik alapkövének, a tisztességes eljáráshoz való jog fontos biztosítékának tekinti. Elég, ha csak az emberi jogok európai egyezményére vagy az Emberi Jogok Európai Bíróságának ez alapján született számos ítéletére gondolunk. E határozatok kifejezetten a jogi segítségnyújtásban megmutatkozó hiányosságok miatt marasztalták el a részes államokat. Azért például, mert nem vagy késve biztosítottak a rászorult számára jogi képviselőt, a hatóság annak mulasztásával szemben nem lépett fel, és még sorolhatnánk az eseteket. Az Európa Tanácsnak is több ajánlása vonatkozik a jogi segítségnyújtás kérdésére, és mint európai uniós tagállamnak is fontos feladataink közé fog tartozni a jogsegély megfelelő színvonalú biztosítása. Nem merülnek ki ugyanakkor ebben tagállami kötelezettségeink, hiszen a tárgyban nemrég elfogadott közösségi irányelv alapján azt is elő kell segítenünk, hogy más tagállamokban tartózkodó ügyfelek nálunk vegyenek igénybe segítséget, vagy a mi állampolgáraink járjanak el eredményesen segítségnyújtás iránt külföldi bíróságok előtt.
(14.00)
Elmondhatjuk tehát, hogy a jogi segítségnyújtás eddig talán méltatlanul mellőzött területe volt a jogalkotásnak és a gyakorlatnak is. A törvényjavaslat elfogadásával azonban pár éven belül már egy jól működő állami szolgáltatás léphet a helyére, s megelégedésére szolgálhat azoknak, akik enélkül egyáltalán nem lennének képesek a bíróságok, a hatóságok előtt jogaikat érvényesíteni, de azoknak is, akiknek éppen csak egy rövid felvilágosítás szükségeltetik egy laikusnak megoldhatatlan, ám jogilag valójában egyszerű megítélésű kérdésben való tájékozódáshoz.
Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a jogászok és az ezen a területen működő civil szervezetek számára ezzel a szabályozással hosszabb távon már nemcsak karitatív szerepvállalást jelenthet a jogi segítségnyújtásban való közreműködés, hanem a munkájukhoz mérten tisztességes díjazást biztosító, elismert és honorált szakmai tevékenységet.
Talán az eddigiekből is kitűnt, a kormánynak feltett szándéka a jogérvényesítés valóságos lehetőségének megteremtése mindazok számára is, akik eddig hátrányos anyagi helyzetük miatt azzal élni nem tudtak. Úgy gondolom, ez kötelességünk azokkal az emberekkel szemben, akiknek a jogai elvileg azonosak vagyonosabb honfitársaik jogával, ám akiknek e jogaik tényleges gyakorlására a valóságban nincs vagy nem volt lehetőségük. Nem létezhet jogállam úgy, hogy a társadalom jelentős nagyságú csoportjai a gyakorlati jogfosztottság állapotában vannak. Nem létezhet és nem is fogjuk hagyni, hogy létezzen.
Éppen ezért arra kérem a tisztelt Országgyűlést, képviselőtársaimat, hogy szavazataikkal támogassák a javaslatot, hogy segíteni tudjunk azoknak, akik erre rászorulnak. A jogaik ugyanolyanok, mint bármelyikünké, teremtsünk nekik ugyanolyan feltételeket azok gyakorlásához is!
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)
