DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Én is tisztelettel köszöntöm a bemutatkozó megjelenésén államtitkár asszonyt, és nagyon sajnálom, hogy még az egészségügyi bizottság tagjai közül is igen gyéren kísérik figyelemmel jelenlétükkel ennek a nagyon fontos törvényjavaslatnak a vitáját.
Tavasz óta - gondolom, ebben egyetértünk - az úgynevezett jogállási törvényt érintő kérdésekben azért sok minden történt. Volt egy országgyűlési biztosi állásfoglalás az ügyben, és volt - ami sokkal lényegesebb megítélésem szerint - az elmúlt héten az Európai Bíróságnak egy precedens értékű ítélete, amely véleményem szerint, és nagyon sajnálom, hogy nem így történt, lehetőséget biztosított volna arra a kormánynak, hogy még egyszer leüljön az érdekképviseletekkel, a köztestületekkel, és presztízsveszteség nélkül visszavonja a törvényjavaslatot, és már ezeknek az állásfoglalásoknak, illetve bírósági ítéletnek a figyelembevételével egy olyan előterjesztés kerüljön be, amelyet többé-kevésbé minden érdekelt fél elfogad. Hiszen arról már korábban is szó volt, hogy az egészségügyi társadalmon belül a különböző szereplők státusa más és más. Megint csak utalni tudok arra, hogy már magában az egészségügyi törvényben is a felelősségi viszonyokat illetően is igen éles különbségek kerültek megfogalmazásra, és Európa boldogabbik felén is az orvostársadalom megkapta azt a jogot, hogy önálló törvényben rendelkezzenek a dolgairól. De úgy tűnik, hogy ezen túl vagyunk.
Azonban a törvénynek például az a része, amelyik a II. fejezetet kiveszi, és a közforgalmú gyógyszertárat személyi jog alapján működtető gyógyszerészekre a hatálya nem terjed ki, úgy gondolom, hogy mindenféleképpen korrekcióra szorul. Hiszen az ombudsmani ajánlás egyértelműen kimondja azt, hogy a szolgáltatók tulajdoni formájától és működtetésétől függetlenül azonos elbírálás alá esnek a különböző egészségügyi szolgáltatók, az abban dolgozók, és abban nyilvánvalóan egyetértünk, hogy a gyógyszerészet mint szakma, mint hivatás integráns része az egészségügyi szolgáltatásnak.
(16.20)
A másik érdekesebb kérdés az ügyeletek szabályozása. Az Európai Bíróság egy németországi orvos ügyét tárgyalva egy precedens értékű ítéletet hozott, amelyik kimondja a hírek szerint, hogy ha egy orvostól elvárták, hogy elérhető legyen egy olyan helyen, amit a munkáltató jelöl ki, akkor ezt nem lehet pihenőidőnek tekinteni. Tehát magyarul ez azt jelenti, hogy az ügyeleti idő teljes egészében beszámít a munkaidőbe. Nem véletlen, hogy egész Európában az egészségüggyel foglalkozó politikusok, illetve a kormányok egy picit azóta gondban vannak, hiszen a munka törvénykönyvéhez képest jóval magasabb óraszám van megállapítva az egészségügyi dolgozók, illetve az egészségügyben dolgozók számára, és ez egy kényszerű megoldás, amit el kell fogadni, mert az ellátás biztonsága ezt igényli.
Azonban, ha elfogadjuk - márpedig el kell fogadnunk, hiszen az Európai Bíróságnak ezek a döntései tulajdonképpen direktíváknak tekinthetők, és pont az ügyeleti rész a jelenleg tárgyalt törvény záró rendelkezései szerint jövő év május 1-jétől lép életbe -, akkor mindenféleképpen indokolt ezt a részt átdolgozni, és ennek a bírósági ítéletnek megfelelően átalakítani, hiszen május 1-jétől teljes jogú tagjai leszünk az Európai Uniónak. Nagyon nagy dilemma elé kerül az egészségügy, ezt be kell látni, el kell ismerni, és ennek fényében is érdemes a miniszterelnök úrnak elgondolkoznia azon a nyílt levélen, amit a MOK újjáválasztott vezetősége nevében az elnök úr írt az utánpótlást illetően.
Változatlanul nagyon fontosnak tartjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az egészségügyi törvényben és a magzatvédelmi törvényben lehetővé válik, az egészségügyi dolgozó, illetve az egészségügyben dolgozó az erkölcsi felfogásával, lelkiismeretével vagy vallási meggyőződésével ellentétes tevékenységre ne kényszerüljön. Ez nyilvánvalóan nem mehet a beteg rovására, tehát sürgős szükség esetén ez nem érvényes, illetve ebben az esetben is a beteget tovább kell irányítani más orvoshoz vagy ellátóhoz. De miután ez a jogállási törvény egy speciális munkatörvénykönyve lesz az egészségügyben dolgozóknak, mindenféleképpen ezt is az egységes szabályozás értelmében be kell emelni.
Még egy érdekes kérdés van, amiről megítélésem szerint említést kell tenni, hogy a javaslat nagyon helyesen előírja a kötelező képzéseket, illetve utal arra, hogy fakultatív módon is mindenkor kötelesek magukat képezni az egészségügyi dolgozók, illetve az egészségügyben dolgozók. Azonban, akik az egészségügyben dolgoznak, nagyon jól tudják, hogy ezek a továbbképzések nem filléres továbbképzések, egyre inkább bővül a költségtérítéses jellegű továbbképzések köre, és ezek a költségek egyre magasabbak. Dacára annak, hogy másfél év alatt, közel két esztendő alatt volt egy jelentősebbnek nevezhető béremelés, még messze nem fedezik ezek a költségek pluszban a továbbképzés költségeit. Tehát mindenféleképpen javasoljuk és indokoltnak tartanánk, hogyha ez teljesen jogosan kötelező jellegű - hiszen tudjuk jól, hogy időnként a saját szakmájában mindenkinek kötelező jellegű továbbképzéseken kell részt venni -, akkor ezt térítse meg valamilyen módon a költségvetés. Ez szervezéssel, szabályozással szerintem megoldható, nem egy akkora összegről van szó, amelyet nem bírna el a mindenkori költségvetés.
Összefoglalva: változatlanul az a véleményünk, és megítélésünk szerint - ezt zárójelbe teszem: ha minden igaz, igen rövid időn belül meg fog születni, még ennek a törvénynek a végszavazása előtt az Alkotmánybíróság döntése a kórháztörvényről, amennyiben a sajtóban megjelent híreknek lehet hinni - azért gondolkozzon el a kormány azon, hogy mindezeknek a teljesen új tényeknek, adatoknak a birtokában, amelyekről nem tudhatott a törvény benyújtásakor, nem lenne-e érdemesebb az egészségügyben a békét kialakítani, visszavonni a törvényjavaslatot. Sok tárgyalást nem igényel, hiszen a felek álláspontja többé-kevésbé ismert. Biztos vagyok benne, hogy lehet kompromisszumot kötni, és biztos vagyok benne, hogy minkét fél presztízsveszteség nélkül tudna egy ilyen, úgynevezett mérkőzésből kijönni, és sokkal nyugodtabb szívvel tudna a parlament is végső igent mondani egy olyan javaslatra, amely bírja mind az érdekvédelmi szervezetek, mind a köztestületek igenlését. Úgyhogy a remény hal meg utoljára, azt mondják - kérem, hogy ezen gondolkozzanak el.
Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)
