DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ
DR. KALTENBACH JENŐ, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa: Köszönöm a szót, elnök asszony. Sokáig nekem is az volt a szándékom, úgy akartam kezdeni, mint Takács Albert kollégám, hogy már kezdtem aggódni, hogy mindenkit csak dicsérünk. De hát Lezsák úr a végén visszazökkentett a földre a szárnyalásomból.
(16.40)
Nem baj, ez tavaly is így volt, tudjuk, ez most lassan kezd kialakulni, és Lezsák Sándor kedvenc vitapartneremmé válik a parlamentben, de természetesen a bírálatot is ugyanolyan módon kell kezelni, mint a dicséretet, vagyis értékének megfelelően. Az érték persze az alapján ítélhető meg, hogy mi a tartalma a bírálatnak, minden jogos bírálat természetesen megszívlelendő; a jogtalan is, azzal a különbséggel, hogy ha jogtalan, akkor nehéz annak megfelelően reagálni a kritikára.
De hadd kezdjem azzal, hogy mégis azoknak örüljek, ha szabad ezt a személyes típusú érzelmet ebben a Házban megemlíteni vagy megpendíteni, akik elismerőleg szóltak, és nem azért, mert ez valamiféle személyes triumfálás vagy presztízsnövekedés vagy ehhez hasonló, hanem azért, mert - és ezt Lezsák Sándor pontosan látja, kivételesen - a kisebbségi jogrend tényleg tele van bizonytalanságokkal, itt nagyon nehéz a bölcsek kövét zsebben tartva - erre mások is utaltak, Hargitai János mindenekelőtt -, nagyon nehéz orákulumszerű igazságokat megfogalmazni, ugyanazokból az okokból, amiket Hargitai János említett. Egyrészt nagyon nehéz az összehasonlító jogelemzést segítségül hívni, ami a kollégáim egy részének, talán még az adatvédelemnek is rendelkezésére áll, hiszen van az adatvédelem nemzetközi világa, sőt hallhattuk, hogy az Uniónak is számos, adatvédelemmel kapcsolatos fontos dokumentuma van. Ugyanez kisebbségi relációban bizony hiányzik, ezért az embernek kicsit, ha szabad ezt a kifejezést használni, szatócs módjára magának kell megpróbálni végigjárni ezt a göröngyös utat, és minden jóindulatú támogatást az ember szívesen lát, és persze a kevésbé jóindulatúakat is elfogadja, mert a tolerancia egy fontos dolog, azokkal szemben is, akik ugyanezt nem tanúsítják az ember iránt; az egy krisztusi jellemvonás, ha a krisztusi elveknek megfelelően él az ember, vagyis ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Milyen kár, hogy ezt nem mindenki gondolja hasonlóan - de térjünk a tárgyra.
A kormány nevében az államtitkár úr által elmondottakkal kapcsolatban mindössze két olyan dolog volt, amire, azt gondolom, reagálni kell, a kollégáim részben ezt már megtették. Itt valóban az a nagy kérdés, hogy kiterjedjen-e a magánszférára vagy a magánszféra bizonyos elemeire az ombudsmani hatáskör vagy sem, és ez komoly dilemma, ezt érdemes alaposan megvizsgálni. Nem érdemes ezt formális kritériumok alapján vagy annak alapján eldönteni, hogy most nem terjed ki, és ezt a modellt fogadjuk el egyedül üdvözítőnek. És még az sem érv, az én megítélésem szerint legalábbis, hogy külföldön bizony vannak olyan biztosi intézmények, hogy a svéd antidiszkriminációst vegyem példának, amely kifejezetten a magánszférában vizsgálja a diszkrimináció tilalmának érvényesülését. Sőt, az ön által is említett 2. számú 78-as irányelv kifejezetten a magánszférára vonatkozik, hiszen az alkalmazásban állók egy nagyon jelentős része a magánszféra alkalmazásában áll. Igaz, általában azért az állam vagy a közszféra igen jelentős munkáltató, ugyanakkor furcsa lenne, ha a magánszférában dolgozók nem részesülnének hasonló védelemben, mint a közszférában dolgozók, tehát ez is egyfajta diszkriminációnak minősülne. Ezért sok érv szól pró és kontra; azt gondolom, hogy érdemes ezzel a problémával foglalkozni, az ombudsmani intézmény reformja kapcsán ezt érdemes napirendre tűzni, és meg kell nézni, hogy melyek azok az érvek, amelyek mellette szólnak, és melyek azok, amelyek ellene. Önmagában azt az érvet, hogy ez megváltoztatná az ombudsmani intézmény jellegét, én eléggé formálisnak érzem, hiszen, gondolom, nem a gombhoz érdemes kabátot keresni, hanem fordítva.
Ami az úgynevezett nyelvügyben tett megállapításokat illeti, végül is annak idején én kaptam erre egy felkérést, az emberi jogi bizottság a napirendjére tűzte ezt a problémát, és felkért, hogy nyilvánítsak ebben véleményt. Ez az anyag, ami itt van, ennek a véleménynek a szerkesztett változata, ami a törvényjavaslat menetében hozzájárult annak a megváltoztatásához. Amiket említ, az egyébként az eredeti törvényjavaslatban nem így volt, tehát amit mi bírálunk és itt megjelenik, az a vita során alakult úgy, ahogy alakult. Tehát mi nem azt mondtuk, hogy az egész úgy, ahogy van, rossz; bár megmondom őszintén, nekem úgy első ránézésre az az ismert anekdota jutott eszembe, amelyik a házasságról azt mondja, hogy a házasság szövetség olyan problémák elkerülésére, amelyek anélkül nem léteznének. De mi ezt annak idején a bizottság kérésének megfelelően elkészítettük, a bizottság rendelkezésére bocsátottuk, legjobb tudomásom szerint a bizottság felhasználta ezt az anyagot, és többek között ennek hatására kerültek bele azok a kisebbségi szempontból releváns rendelkezések, amelyekre az államtitkár úr is utalt.
Szászfalvi elnök úr a pozitív példákat mintha picit hiányolta volna az anyagból. Én azt hiszem, hogy sajnos az ombudsman hivatalában, én mindig azt szoktam mondani - azt hiszem, talán egyszer már a bizottsági ülésen is mondtam, bizonyára nem lesz önnek ismeretlen -, kicsit az ember úgy érzi magát, mint a körzeti orvos, akit beteghez hívnak, és akkor a betegséget kell kezelni, néha persze szüléshez is, de az nagyon ritka - most nem a demográfiai problémára utalok ezzel.
Érdekes, hogy Lezsák úr pont az ellenkezőjét mondja, nem is tudom, hogy bírálja-e vagy sem, ugyanis azt mondja, hogy én leírok egy csomó olyan esetet, amiben megállapítom, hogy nem történt jogsértés. Most nem tudom, ez jó hír-e vagy rossz hír, nem derült ki a bírálatából, hogy ezt most ő tulajdonképpen miért is hozza szóba. Azzal a megállapításával pedig, hogy állítólag a konkrétumok hiányoznak az anyagból, nem tudok mit kezdeni, ugyanis ez nem felel meg a valóságnak - aki figyelmesen elolvasta az anyagot, az tudja. Ugyan mivel lenne magyarázható, hogy összesen 81 ajánlás, illetőleg kezdeményezés, jogalkotási javaslat született - vajon azért, mert nem voltak esetek? Nem pontosan értem, hogy miről van szó. Egyébként a kezdeményezésekből 34-et elfogadtak, az ajánlásokból 11-et ugyancsak; nem hiszem, hogy abból lehetne kiindulni, hogy az érintett hatóságok valamiféle mazochizmustól hajtva akkor is elfogadták az ajánlást, amikor nem volt ügy, nem voltak panaszok és nem voltak jogsértések. Úgyhogy ezt nyilván a képviselő úrnak saját magával kell megbeszélni, hogy hogyan érti ezt; nekem ellentmondásosnak tűnik, de lehet, hogy van rá magyarázat.
Azt végképp nem értem, hogy én állítólag a homoszexuális-kérdésre kiterjesztettem volna a hatáskörömet. Örülnék neki, ha meg tudná mondani, hogy mire alapozza ezt a megállapítást. Én sohasem tekintettem a hatáskörömbe tartozónak a homoszexuálisok ügyét, és most sem tekintem annak, és a jövőben se fogom annak tekinteni - ha ennek etnikai vonatkozásai nincsenek. Úgyhogy akkor most itt, ha úgy gondolja, akkor ünnepélyesen kijelentem, hogy nem fogok foglalkozni a homoszexuálisok ügyével, és nem tekintem a kisebbségi törvény hatálya alá tartozónak a homoszexuálisok ügyét, mondom még egyszer, amennyiben etnikai vonatkozásai nincsenek.
Ami azt a bírálatot illeti, miszerint itt elvont fejtegetések lennének: kedves képviselő úr, igen, ebben valóban vannak elvont fejtegetések. Ez az ombudsmannak hatásköre, az úgynevezett jogalkotási területtel való foglalkozás, és higgye el, nem az én hibám, hogy nekünk újra és újra ezzel a problémával kell foglalkozni, mert a jogalkotó nem végezte el a házi feladatát, ha úgy tetszik. Én azt gondolom, hogy nem volt egyetlen felszólaló, aki ne állította volna, hogy ez valóban így van; egyébként nagyon meglepne, ha az ellenkezőjét lehetne bizonyítani, hiszen az emberi jogi bizottság elnökének a megállapításaiból mintha nem ez világlott volna ki, és ez egyébként is szinte közhelyszerű igazság, hogy a meg nem válaszolt jogalkotási igények itt torlódnak előttünk, ezekkel kell rendszeresen foglalkozni. Ha ezt elméleti ízűnek érzi, ezt én nagyon sajnálom, de nem találtam az Obtv.-ben olyan rendelkezést, ami ezt megtiltaná nekem, hogy az elméleti problémákkal elméleti módon foglalkozzam.
(16.50)
Jó lenne, ha megmondaná, hogy melyik az az Obtv.-rendelkezés, amely számomra ezt ne tenné lehetővé.
Ami pedig a műfajjal kapcsolatos megállapításokat illeti: ez már egyszer tavaly is elhangzott, akkor erre válaszoltam, hadd ne ismételjem meg önmagamat.
Fodor Gáborral nem tudok vitatkozni, mert időközben elment, legfeljebb így a távolból tudom azt üzenni, hogy az úgynevezett gyűlöletbeszéd problémájáról szóló rész két témát tárgyal. Az egyik a jelenlegi, hatályos Btk.-szabályozással kapcsolatban felmerülő alkalmazási nehézségek. Az újságírás által gyűlöletbeszédként aposztrofált jelenséggel szemben az úgynevezett közösség elleni igazgatás konkrét Btk.-tényállásának jó vagy rossz volta a probléma gerince, és ezt lehet gyűlöletbeszédként is aposztrofálni, a közvélemény előtt így szokták tárgyalni.
De nem erről van szó, hanem egy konkrét, a Btk. 269. §-ának alkalmazhatósága, illetőleg az ekörül kialakult polémia, amelyben az akkori Igazságügyi Minisztérium, az akkori és mostani legfőbb ügyész és a mi hivatalunk vett részt, és egy, azt gondolom, gyümölcsözőnek tekinthető szakmai vita alakult ki az intézmények között, amelynek eredményeképpen különböző szövegek készültek el. Legjobb tudomásom szerint a jelenlegi Igazságügyi Minisztérium is napirenden tartja ezt a kérdést, csupán az EU megfelelő keretszabályától várja, hogy a szabályozás EU-konform módon kerüljön a Magyar Országgyűlés elé. Tehát ez a dolog egyik része.
Ami az úgynevezett gyűlöletbeszédnek a szólásszabadsággal kapcsolatban elhangzó pönalizálási problémáit illeti: nincs ezzel kapcsolatban nagyon határozott véleményem, és nem is hiszem, hogy a jelentésből ez a nagyon határozott állásfoglalás kiolvasható lett volna. Egészen egyszerűen azt a problémát járjuk körül, hogy a szólásszabadságnak hol van a határa, igaz-e vajon az, hogy a szólásszabadság határtalan. Nekem az a meggyőződésem, hogy nem.
Nincs olyan érv, olyan tétel, amely alátámasztaná, hogy a szólásszabadság semmilyen körülmények között és semmilyen mértékben nem korlátozható. Nem azokat az érveket akarom felhozni, hogy Nyugat-európában, és nemcsak az ebből a szempontból különösnek számító Németországban és Ausztriában mi a helyzet, ahol történelmi okokból nagyon is súlyosan korlátozzák a szólásszabadságot; önmagában a holokauszttagadást vagy -relativizálást, tehát nemcsak azt büntetik, ha valaki azt állítja, hogy nem volt holokauszt, hanem azt is büntetik, aki azt állítja, hogy volt ugyan, de nem olyan mértékben, mint ahogy ezt egyesek állítják, tehát ez nagyon súlyos korlátozása a szólásszabadságnak - de felejtsük el Németországot! Ha megnézzük a többi országot, ahol ilyen történelmi teher, vagy ha úgy tetszik, történelmi felelősség nem merül fel - például Svájc, Belgium vagy Franciaország esetében -, szintén van a szólásszabadságot korlátozó büntetőjogi rendelkezés.
Azzal egyetértek, hogy ezzel nagyon óvatosan kell bánni; azzal egyetértek, hogy ez egy kétélű fegyver, amely visszafelé is elsülhet, és ezt lehet alkalmazni a szólásszabadság elfogadhatatlan korlátozására is. Tudom, hogy ez egy slippery slope, ahogy az angol mondja, egy veszélyes lejtő, csúszós lejtő, amelyen ha egyszer elindultunk, bizony megcsúszhatunk. De a problémával szembe kell nézni, és a konkrét szituációban kell eldönteni, hogy melyik megoldást választjuk.
Csak jelezni szeretném, hogy most fejeződött be egy Európa tanácsi munka, amelyben az Európa Tanács szakbizottsága elkészítette a 7. számú politikai irányelvét vagy ajánlását - abban a szerencsében volt részem, hogy magam is ennek a munkacsoportnak a részese lehettem -, és ezt pár nappal ezelőtt fogadta el az Európa Tanács szakbizottsága, ez rövidesen napvilágot lát. Ebben van egy külön büntetőjogi szakasz, büntetőjogi fejezet, amelyik bizony elég messzire megy, nemcsak a szólásszabadság relációjában, hanem például olyan, ha szabad ezt a kifejezést használom, alkotmányos szent tehenek esetében is, mint az egyesülési jog. Például ez az ajánlás igenis büntetni kéri a tagállamoktól a rasszista egyesületek támogatását vagy a rasszista egyesületekben való vezető szerep játszását, ami az egyesülési jognak szintén meglehetősen kemény korlátozása.
Érdekes, hogy az európai fórum ezt nem kifogásolta. Az Európa Tanács az egyetlen olyan európai szervezet, amely gyakorlatilag minden európai tagállamot magába tömörít, hiszen ez idő szerint 44 tagállama van, és még olyan országok is az Európa Tanács tagállamává váltak az elmúlt időszakban, amelyekről talán pár évvel ezelőtt nem gondoltuk volna, hogy Európához tartoznak.
Nem hiszem, hogy bármelyik irányba, akár a túlzott korlátlanság, akár a másik irányba érdemes lenne elmennünk és gondolkoznunk, de azt végig kell gondolnunk, hogy egy adott társadalmi környezetben milyen jogszabálytól milyen eredmény várható. Még egyszer mondom, nekem nincs eleve elhatározott koncepcióm ezzel kapcsolatban, egyszerűen a problémát igyekeztem az Országgyűlés elé tárni.
Igyekeztem ugyan szorgalmasan jegyzetelni; ha esetleg mégis kihagytam volna valamit, akkor elnézést kérek.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
