DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA
DR. LENTNER CSABA, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A költségvetési zárszámadások általában a gazdasági adatokkal foglalkoznak, nem veszik figyelembe azt, hogy a gazdasági változásoknak kitett lakosság életviszonyai hogyan alakulnak. A lakosság életkörülményei azonban a reálgazdasági viszonyokat a legjobb statisztikai mérőszámnál is jobban tükrözik.
Az életkörülményeket vizsgálva az 1998. évre lehangoló adatokat találhatunk. Az utóbbi négy évben a természetes fogyás révén 154 ezerrel lett kevesebb az ország lakossága. A születések száma hosszú ideje csökken, és 1998-ban évszázadunkban először százezer alá süllyedt. Ezer lakosra 1998-ban 9,6 élveszületés és 13,9 százalék halálozás jutott, így a természetes fogyás rátája 1998-ban 4,3 ezrelékre emelkedett.
A működő kórházi ágyak száma a kilencvenes években is fokozatosan csökkent. 1990-ben még 105 ezer kórházi ágyat tartottak nyilván, 1998-ban már csak 83 800-at.
1998-ban több mint 600 ezer bűncselekmény vált ismertté. Ez a tíz évvel korábbi szint több mint háromszorosa. '94-hez képest a növekedés 50 százalékos, ugyanakkor egy év alatt - '97-hez viszonyítva - 17 százalékos növekedést jelentenek ezek a számok.
A következtetések levonása: nem éltünk jól 1998-ban sem, bármit is mutatnak az 1998. évi költségvetés, zárszámadás választásikampány-ízű, a lényegi problémákat elfedő adatai. A gazdaságban komoly problémák vannak, de ez az indirekt bizonyítási módszeren kívül a közvetlen gazdasági adatok elemzésével is megállapítható. Így most rátérnék a '98. évi költségvetési zárszámadásban lévő adatok részletes elemzésére.
Mind a kormány, mind a Magyar Nemzeti Bank a '98. évi zárszámadásban, illetve a Nemzeti Bank külön jelentésében kiemelt szerepet szentel az infláció leszorításának. Tény az, hogy Magyarországon az inflációs ráta 1998-ban már a 10 százalék körüli értéket közelítette meg. Azonban tudnunk kell azt is, hogy az inflációt egy piacgazdaságban három tényező határozza meg: az első a keresleti és a kínálati viszonyok alakulása; a második az inflációs várakozások; a harmadik pedig az importált infláció. Én ennek a harmadiknak látom a lényeges szerepét a 10 százalék körüli magyar infláció elérésében 1998-ban.
A pénzügyi szakirodalom az importált inflációra azt adja meg, hogy a nemzeti valuta és a külföldi infláció együttes összegéből adódik. Én ezt a meghatározást némiképpen kibővíteném a következőkkel: a tervgazdasági rendszerből a piacgazdasági rendszerbe történő átmenet során mind a középkelet-európai, mind a délkelet-ázsiai országoknál megfigyelhető, hogy az országok gazdaságpolitikájának belső, autonóm célrendszerében az inflációellenes küzdelem kiemelt helyen áll. Szükséges azonban itt felhívni a figyelmet arra, hogy ez az alacsony, importált infláció ugyanúgy importált jószág, mint ahogy a tőke, a termelési javak, a fejlett gyártási eljárások behozatala ezekbe a feltörekvő, néhány éve még tervgazdasági viszonyok között működő országokba. Tehát ha egy átmeneti gazdaság, piacgazdaság pénzügypolitikájában arra épít stratégiát, hogy a fejlett, alacsonyabb inflációs gazdasággal rendelkező országokból tőkét és terméket importáljon, akkor egy sajátos következményként előbb-utóbb az alacsonyabb inflációt is importálja.
(18.20)
Véleményem szerint azonban az alacsony infláció nem a tőkét és a fejlett technikát, technológiát befogadó nemzetgazdaság saját eredménye, hanem elsősorban a tőkét exportáló országé. Dinamizáló szerepe van egy fejlett, tőkeexportra is képes országnak az alacsony inflációs ráta továbbadásában is. A továbbadás persze könnyen időlegessé válhat, és az 1998. évi zárszámadás adatai, illetve az 1999. évi kiértékelt adatok erre egyértelműen utalnak. Az a tény, hogy egy tőkebefogadó ország, mint Magyarország - és az 1998. évi zárszámadásában ezt meg is teszi - ezt önmagában pozitívumként értékeli, és a közgazdasági hatótényezőket figyelmen kívül hagyja, politikai népszerűség-hajhászás.
A nemzetközi inflációs adatok szerint az Egyesült Államokban 1999 első negyedévében a termelői infláció csak fél százalék volt; Németországban a fogyasztói árszínvonal-növekedés csak 0,6 százalék; ha egy OECD-átlagot nézünk, a termelői infláció 0,1 százalék volt. Itt felmerül az a kérdés, hogy ha ezekből az országokból jön be Magyarországra a tőke, a technológia, a gyártási eljárás, akkor Magyarországon miért lenne 30 százalék körüli infláció. Ez egy természetes velejárója a gazdasági folyamatoknak, de ezt a költségvetési zárszámadásban, akár a kormány által előterjesztett beszámolóban, akár a Magyar Nemzeti Bank 1998. évi beszámolójában pozitívumként önmagában, hatótényezők nélkül értékelni, egyoldalú közgazdasági okfejtés.
Az infláció leszorítása 1998-ra a magyar társadalom tűrőképességének és áldozatképességének eredménye volt, nem pedig a kormány, illetve a jegybankelnök tevékenységének hozama. Az infláció leszorítására történt gazdaságpolitikai lépések ugyanis olyan növekedési áldozatokkal jártak, amelyek közvetlenül érzékelhetők, hiszen hatásuk azonnal tükröződik az elosztandó források mennyiségének csökkentésében, vagy kisebb növekedésében, vagy akár a szociális juttatások megszüntetésében. Az infláció megállításával kapcsolatos társadalmi áldozatok legfontosabb vetülete a lakosság évek óta tartó, rendszeres, 40-48 ezer fővel történő fogyása. Nem utolsósorban pedig, tisztelt képviselőtársaim, 9,5 százalékos inflációról beszélni akkor, amikor a fővárosi nyugdíjasok BKV-jegyet vásárolnak, egy két hektáron gazdálkodó parasztember a műtrágyát, a növényvédő szert megvásárolja, nevetséges körülmény.
Visszatérve a jelenlegi alacsony inflációra, amit 1998-ban elért az ország, alapvetően egy importált infláció, azonban az államháztartás növekvő hiánya intő jelnek kellene legyen mind a kormány, mint pedig a jegybank részére, hiszen itt egy új típusú inflációt gerjesztő jelenség kezd kialakulni. Ha egy összehasonlító elemzést teszünk, akkor 1998-ra az előző évhez viszonyítva, 1997-hez képest az államháztartás hiánya 64 százalékkal növekedett meg, ezen belül a központi költségvetés hiánya 63 százalékkal, a társadalombiztosítási alapok hiánynövekedése pedig egy év alatt 65,7 százalék volt. A költségvetési hiány oka 1998-ban - mint ahogy azt a zárszámadási törvényjavaslat is kiemeli, tartalmazza - alapvetően a Postabank konszolidálása, a Magyar Fejlesztési Bank állami megsegítése, ami az adófizetők pénzéből 220 milliárd forintot emésztett fel. Szólni kell a gázközművagyonnal kapcsolatos kötelezettségek fedezetére átcsoportosított 50 milliárd forintos kiadásról is.
Ám mindezen rendkívüli, az előző kormány nem kellően alapos gazdaságpolitikájából fakadó közterhek mellett meg kell említeni azt is, hogy a magyar költségvetési hiány másik fontos oka az, hogy a költségvetés hatékony és igazságos arány szerinti közteherviselése nem valósul meg. Magyarországon vannak olyan jövedelemtulajdonosok, akik az anyagi erejükhöz, jövedelemtermelő képességükhöz képest alacsony nyereségadó-befizetést teljesítenek. Azonban ha a 220 milliárdos Postabank- és MFB-konszolidációt nézzük, elmondhatjuk, hogy az 552 milliárdos központi költségvetési hiányt alapvetően mégiscsak az előző kormány felelőtlen bank- és privatizációs politikája eredményezte. El kell mondani azonban azt is, hogy a Fidesz-kormány által meghirdetett szociális és családvédelmi támogatások az 1998. évben növekedtek, de sajnos, tartós költségvetési fedezet nélkül történtek mindezek, ami aztán szintén hiánynövelő tényezőként jelentkezik az 1998. évi költségvetés zárszámadásában.
Az 1998. évi költségvetés végrehajtásáról szóló T/1506. számú törvényjavaslat terjedelmes anyag, azonban az elmélyült, lényeges összefüggéseket feltárni akaró vizsgálódás céljára alkalmatlan. A zárszámadás szerkezetét ezért át kellene alakítani olyanná, hogy a belföldi politikai és költségvetési gazdálkodási érdekek prioritása érvényesülhessen, a lényegi összefüggések jobban, mindenki számára felismerhetőkké váljanak.
Az Állami Számvevőszék zárszámadáshoz kapcsolódó jelentése is kritikusan állapítja meg az utóbbi évek költségvetési és zárszámadási törvényjavaslatairól, hogy azok egyre több adatot, részletes elszámolást tartalmaznak. Ebből azonban nem következik - áll az Állami Számvevőszék jelentésében - az adathalmazok érdemi hasznosíthatóságának javulása, sőt, azok áttekinthetetlensége felhasználhatóságuk legfőbb gátja lehet. Majd az egyébként sem kedvező vélemény folytatásaként kritikusan utal arra is az Állami Számvevőszék, hogy a jelenlegi nyilvántartási és információs rend a tagadhatatlan előrelépések ellenére sem nyújt teljes körű, a valóságot megbízhatóan bemutató elszámolást. Azt hiszem, ezek az Állami Számvevőszék által papírra vetett gondolatok önmagukért beszélnek.
Az 1998. évi költségvetési folyamatok taglalásakor azonban utalnom kell további két fontos területre is: a Magyarországon működő kereskedelmi bankszektor és a Magyar Nemzeti Bank költségvetési kapcsolataira. A pénzügyi kereskedelmi banki szektornak az 1998. évi költségvetési törvény szerint 31,5 milliárd forintos nyereségadót kell volna befizetnie, a tényleges teljesítménye azonban 1998-ban mindössze 18,1 milliárd forint lett. Az okokat vizsgálva: a bankrendszer 1998-ban 139,6 milliárd forint veszteséggel zárta évet. Ennek fő oka a Postabank és a Befektetési Bank, továbbá a Reálbank együttesen elért 179,8 milliárd forintos vesztesége.
Tisztelt Képviselőtársaim! A kereskedelmi banki szektor költségvetési kapcsolata ugyanakkor elgondolkodtató adatokat mutat ezen eléggé lehangoló veszteségadatokon túl is. A kezemben tartom a Magyar Nemzeti Banknak a magyar kereskedelmi banki szektor 1998. évi tevékenységéről szóló jelentését. Az okok, hogy miért fizetnek be ennyire kevés pénzt a kereskedelmi bankok, ebben a jelentésben egyértelműen kimutathatóak. A bankrendszer 1998. évi adózott eredménye az említett Postabank, MFB és Reálbank nélkül 40 milliárd forint volt, vagyis az 1997. évinél 31,7 százalékkal kevesebb.
Hogy ennek valójában mi az oka? Nézzük a jelentést! A bankrendszer kamatjövedelme az elmúlt évben 24,3 százalékkal növekedett, ez 13,3 százalékponttal magasabb, mint az 1997. évi növekedési ütem. Ebből automatikusan következik, hogy akkor 1998-ban több nyereségadót kellett volna befizetni, mint 1997-ben.
(18.30)
(Az elnöki széket
dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
dr. Szili Katalin, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Azonban a bankok üzleti költségei az inflációs rátát jóval meghaladó mértékben, 26,5 százalékkal emelkedtek. Tehát az emelkedő kamatbevételeket a banki működési költségek teljes egészében felemésztették. Miután a működési költségek növekedése meghaladta a bruttó pénz- és befektetési szolgáltatás eredményét, a bankrendszer költséghatékonysága az előző évek tendenciájához hasonlóan tovább romlott. A személyi jellegű kifizetések a létszám kismértékű csökkenése mellett 22 százalékkal, az egyéni működési költségek pedig, tisztelt képviselőtársaim, 88 százalékkal nőttek egy év alatt.
Ellentmondás fedezhető fel ezen irreális növekedési adatok mögött is, ugyanakkor arra is szeretnék utalni, hogy itt egy olyan, önmagának ellentmondó jelenséggel állunk szemben, amely közgazdaságilag bizonyíthatatlan, hogy az ezer sebből vérző vállalkozói szektor jövedelemtermelő képessége és ténylegesen teljesített nyereségadó-befizetési volumene többszöröse, mint a kereskedelmi bankoké.
Csak megemlítem, hogy a gazdálkodó szervezeteknek az 1998. évi terv szerint 180 milliárd forintot kellett volna befizetniük a költségvetésbe. Ezzel szemben 199 milliárd forintot fizettek be. Ugyanakkor van itt egy kereskedelmi bankszektor, ahol úgymond a hitelezések révén a kamatjövedelmek gyűlnek, ott mindössze 18 milliárd forintos nyereségadó-befizetés költségvetési kapcsolat jelentkezett. Természetesen a bankvilág költségvetési kapcsolatai tekintetében további aggályok is vannak. Ilyen a Magyar Nemzeti Bank 1998. évi zárszámadás szerinti 62 milliárd forintos befizetése helyett a 49 milliárd forintos befizetés. Itt az MNB állammal kapcsolatos elszámolását közvetlenül az állami költségvetés szerves részévé kellene tenni, mint ahogy egy gazdálkodó szervezet sem helyezi ki a hitel- és adósságkönyvelését és -kezelését a cégen kívülre. Tehát a Nemzeti Bankot átláthatóbbá kellene tenni, mint amilyen jelenleg.
Tisztelt Képviselőtársaim! A MIÉP-frakció részéről aggályosnak tartjuk az 1998. évi zárszámadási törvényjavaslatot. Aggályosnak tartjuk, mert a zárszámadás szerint 768 milliárd forint adósságszolgálat, 493 milliárd forint adósságtörlesztés kerül elszámolásra. A kamatok a költségvetés kiadási főösszegének 24 százalékát teszik ki, míg a teljes adósságszolgálat közel 40 százalékát emészti fel. Az 1998. évben a bruttó adósságállomány 3 milliárd dollárral emelkedett. A fizetési mérleg hiánya az 1997. évi mínusz 1 milliárd dollárról 1998-ra 2,3 milliárdra emelkedett.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ezek a gazdasági adatok eléggé lehangolóak az 1998. évre nézve. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a rendszerváltozás óta már a harmadik ciklusban vagyunk, ám az ország állami költségvetése sem szerkezetében, sem tartalmában nem változott. Megmerevedett posztszocialisa struktúrát tükröz, a rendszer belső tehetetlensége lényegében végtelen. Szinte kizárólag csak az előterjesztő pénzügyminiszter személye változik. Bármilyen szomorú is, de el kell mondani, hogy óriási csodának kellene történnie ahhoz, hogy még ebben a ciklusban egy új típusú költségvetés szülessék. Éppen ezekben a hónapokban veszítjük el véglegesen a költségvetés újraépítésének az esélyét.
A kormányhatalmi pozícióba kerültek nem ismerik fel az államadósság problémáját, nem látják át a körkörös bankkonszolidációk és a VIP-listák szoros összefüggéseit, a problémák súlyához méretezett hatékony nemzetgazdasági, stratégiai koncepcióval pedig nem rendelkeznek. A pénzügyi menedzsmentre a jegybank- és kereskedelmibank-elnökökre, az általuk alkalmazott pénzpolitikára pedig a kormánynak egyre kisebb ráhatása van. Tanulságul kellene hogy szolgáljon, hogy nem szabad mindent átvenni, tovább folytatni az előző kormányzati gyakorlatból.
Összegezve az elmondottakat, a központi költségvetés 1998. évi zárszámadását olyan mértékű általános negatívumok jellemzik, amelyek alapján elfogadásra nem javasolható. Legfőképpen a következők miatt, tézisszerűen: a költségvetés túlköltekező, a hiány növekvő adósságban halmozódik, a költségvetés a tönkremenő bankokat ciklikusan konszolidálja, a költségvetés adóbevételei önkényesek, az adórendszer figyelmen kívül hagyja a polgári lakosság teherbíró képességét, hatáselemzések nincsenek, a költségvetés értékelemző felülvizsgálata, a funkció-, a költségelemzés elmaradt, a költségvetés inflációgerjesztő és konjunktúra-visszafogó is egyszerre, az olcsó, hatékony állam (Az elnök csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) megteremtése továbbra is csalóka álom.
Ezen szempontok alapján az 1998. évi költségvetési zárszámadás elfogadását elvetjük. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)
