BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Biztos Asszony, Biztos Urak! Eredetileg nem terveztem, hogy ehhez a napirendi ponthoz, az állampolgári jogok biztosának beszámolójához hozzászólok, hanem csak a következő napirendi ponthoz. Azonban a vitában fölmerült néhány olyan kérdés, amelyek arra késztetnek, hogy a magam és az SZDSZ nevében azokhoz megjegyzést fűzzek. Két hozzászólásban merült föl néhány megjegyzés, amelyek megjegyzésre késztetnek.
A nagyobb lélegzetű kérdéskör az, amit Pokol Béla képviselőtársunk vetett föl. Nem volt világos a fölszólalásából, hogy a Független Kisgazdapárt frakciójának álláspontjaként mondta-e el azt, amit elmondott vagy saját véleményeként. De az Országgyűlésben mondta el, tehát ez mindenképpen túlmegy, ha úgy tetszik, egy tudományos vitának a tárgyán és jellegén. Itt politikai síkon vetette fel Pokol Béla képviselőtársunk mindazt, amit fölvetett. Abban ugyan egyetértek Fodor Gáborral, hogy persze hasznos minden vita, mégis nagyon meg kell fontolnunk, hogy mit is gondoljunk arról, amit Pokol Béla itt elmondott, hozzátéve azt is, hogy már az alkotmányügyi bizottságban is - noha még nem ilyen széles horizonton - a vitát elkezdte.
Két síkon szeretnék hozzászólni Pokol Béla észrevételéhez, először is magához a konkrét kérdéshez, másodszor pedig egy általánosabb összefüggést szeretnék fölvetni. A konkrét kérdés az, hogy Pokol Béla képviselőtársunk azt veti fel, jó-e ez az intézmény, mármint az ombudsmanok intézménye, így, ahogy van. Ő az aggodalmait mondta el, azt gondolja, hogy itt négy vonatkozásban bajt lát, ezért magának az intézménynek a módosítását, korrekcióját javasolja. Abból indul ki, a kiindulási pontja az volt - és ezt nagyon fontos dolognak tartom -, hogy amikor az 1989 körüli rendszerváltó lázban eldöntötték - hogy úgy mondjam - az alkotmányozók, az új politikai rendszer kialakítói, hogy ezt az intézményt behozzák Magyarországra, akkor ez valami görcsös igyekezet volt, hogy átvegyünk valamit, amit Nyugaton láttunk, ha ott működik, ott csinálják, hát akkor csináljuk mi is.
Azt gondolom, hogy ez nem így volt, és ezt nagyon fontos dolognak tartom. Mi, akik - a "mi" alatt most az egész magyar politikai közösséget értem - arra jutottunk 1989-90-ben, amikor ez a ma is létező politikai rendszer kialakult, hogy ennek legyen része az ombudsmanok intézménye, akkor nem azért mondtuk ezt, mert Nyugaton van - nem is mindenütt van Nyugaton, erről Pokol Béla beszélt -, hanem azért gondoltuk, gondolták, akik nálam közvetlenebbül ebben részt vettek, mert az a meggyőződés alakult ki Magyarországon is, hogy a demokratikus államberendezkedésben, a hatalommegosztás modern struktúrájában egy többrétegű, többfajta kontrollmechanizmust alkalmazó államberendezkedésre van szükség, mint az a klasszikus hármas hatalommegosztási rendszer, ami a XVIII-XIX. században kialakult. Mert láttuk azt, hogy a törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalom hármassága nem elég; hogy szükség van emellett egymást kontrolláló intézményekre, és nem az ombudsmanoké az egyetlen. Ilyen intézmény az Alkotmánybíróság, noha számos nyugati országban nincs, és mi mégis azt gondoltuk, hogy a jól működő demokratikus államberendezkedésben szükség van arra az Alkotmánybíróságra, amely a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat is kontrollálja a maga módján.
Hogy egy másik példát mondjak, szükség van a kormánytól bizonyos tekintetben független jegybankra, mert az eredményes gazdaságpolitika ezt - sok-sok nyugati és demokratikus ország tapasztalatai szerint - megkívánja, és szükség van az ombudsmanok intézményére is. Ebben a kérdésben született egy konszenzus akkor, hiszen a vonatkozó törvény is egy nagyon nagy többséggel meghozott törvény volt, és tudtommal minden párt támogatta akkor, amikor megszületett, bár erre pontosan nem emlékszem. Tehát sok nyugati országhoz hasonlóan egy olyanfajta államberendezkedési modellt alakítottunk ki, amelynek az az alapelve, hogy sok esetben még a szabadon választott parlamenttel és a szabadon választott kormánnyal szemben is meg kellhet védeni a szabadságot, az egyes polgár, a polgárok csoportja, a kisebbségek szabadságát. Tehát nem elég az, hogy a zsarnokságot - amely '89-ig volt Magyarországon és a mi egész térségünkben - fölváltotta a szabadság rendje, hanem ezen belül is sok-sok intézménnyel szemben is meg kell védeni a szabadságunkat. Ezért vannak az ombudsmanok, ezért van az ombudsman intézménye.
Azt gondolom, hogy ebben igazunk volt akkor, azt gondolom, hogy nem helyes szűkíteni az ombudsman-intézményt, nem helyes felülvizsgálni az ombudsman-intézményt úgy, ahogy azt Pokol Béla javasolja.
Ezzel kapcsolatban azért egy kérdést föl kell tenni Pokol Béla fölszólalását illetően. Ő elmondta azt, hogy ez az ombudsmanintézmény-rendszer - mert hiszen három intézmény működik párhuzamosan - olyan, amilyen, és eltér valamitől, amit Pokol Béla képviselőtársunk jobbnak látna. De azt a kérdést nem tárgyalta a hozzászólásában, hogy ez miért baj. Okozott-e ez hátrányokat a magyar társadalom életében? Okozott-e ez hátrányokat a szabadság védelmében? De úgy is föltehetném a kérdést: okozott-e hátrányokat akár az Országgyűlés, akár a végrehajtó hatalom működésében? Mert az idei, a tavalyi beszámolókból és mindabból, amit tudunk az ombudsmani intézmény működéséről, nem derül ki, hogy itt bármi baj lenne.
Úgy tűnik nekem és szinte minden hozzászólónak, hogy nincs baj, nem látunk bajt. Az, hogy eltér, például a legfontosabb kérdés, amit fölvetett, hogy az állampolgárok közvetlenül fordulhatnak a biztosokhoz és a biztosok elé állhatnak, okozott ez bajt? Nekem úgy tűnik, hogy nem. Okozott bajt, bármiféle bajt a társadalom életében, akár az Országgyűlés működésében, a kormány működésében, akár az előző ciklusban, akár most, hogy az állampolgári jogok biztosai tehetnek jogalkotási javaslatokat, kezdeményezéseket? Én úgy látom, hogy nem okozott bajt. Ha pedig nem okozott bajt, akkor miért kellene felülvizsgálnunk ezt a modellt? Ez a kérdés első fele.
(18.30)
De van ennek a kérdésnek egy általánosabb összefüggése is. Magyarországon '89-90-ben kialakult egy demokratikus politikai rendszer. Közben végbement két kormányváltás, kétszer is elküldték '90 óta a választópolgárok a regnáló kormányt; és jó dolog, hogy ez a lehetőségük megvan, még akkor is, ha néhány hónappal ezelőtt azt a kormányt küldték el, amelyiket én is támogattam, tehát a lehetőségnek és a váltógazdaságnak nagyon örülök. Ez a váltógazdaság akkor működik jól, ha maga a keret, maga a rendszer, amelyben működik, stabil.
A magyar társadalom és a magyar politika stabilitásának éppen az adja az egyik nagy előnyét - számos szomszédos posztszocialista országhoz képest -, hogy a '89-90-ben létrehozott politikai berendezkedés, amelyben az akkori MDF, az SZDSZ, a Fidesz és még akkor a Kisgazdapárt és a Szocialista Párt között a legtöbb kérdésben konszenzust sikerült kialakítani, ez a rendszer stabil volt. És a legkeményebb politikai harcok is körülbelül '96-ig úgy folytak Magyarországon a különböző pártok között, a mindenkori kormány és ellenzék között, hogy ennek a politikai rendszernek az alapelemeit - és ebbe beleértem az egész alkotmányos berendezkedésünket, az erős miniszterelnöki hatalmat a konstruktív bizalmatlansági indítványtól egészen az önálló és autonóm jegybankig és az ombudsmanokig és az Alkotmánybíróságig -, ezt az intézményrendszert az egymással élesen csatázó politikai szereplők nem kérdőjelezték meg, a játékszabályokat nem kérdőjelezték meg.
És akkor jött az alkotmány-előkészítési folyamat 1995-96-tól, és abban a folyamatban lépésről lépésre - elsősorban akkor is a Független Kisgazdapárt frakciója részéről - ennek a rendszernek az alapjai kérdőjeleződtek meg azzal a kampánnyal, hogy közvetlen elnökválasztás, amihez később felzárkózott az akkori KDNP; azzal, hogy a Független Kisgazdapárt megkérdőjelezte a jegybank függetlenségét; azzal, hogy vitatta az Alkotmánybíróság pozícióját, általában attól függően, hogy pillanatnyilag milyen volt a viszonya egy-egy alkotmánybírósági döntéshez. És most ennek egy új eleme az, amit Pokol Béla képviselőtársunk az ombudsmani intézménnyel kapcsolatban elmondott.
Azt gondolom, ez nem segíti a magyar demokrácia stabilitását, mert függetlenül attól, hogy a demokratikus országok politikája ismeri az elnöki rendszereket, ismeri a különböző parlamentáris rendszereket, vannak demokráciák alkotmánybírósággal és anélkül, vannak demokráciák ombudsmanokkal és anélkül; de az, hogy azt a rendszert, amit egyszer egy ország a maga alkotmányos rendszereként elfogadott, azt kétévenként, háromévenként ne kérdőjelezzük meg, az önmagában fontos eleme egy szilárd parlamenti demokráciának. És én ezért azt mondom, hogy nem jó újra meg újra a politikában - hangsúlyozom, nem a tudományban: a politikában - megkérdőjelezni ezeket az alapintézményeket.
Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ padsoraiban.)
