DR. HORVÁTH ZSOLT
DR. HORVÁTH ZSOLT
DR. HORVÁTH ZSOLT (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Képviselőtársaim! Egy hosszú vita vége felé közeledünk most már, és engedjék meg, hogy egy kicsit más irányból és más szemszögből térjek rá erre a kérdésre. Én az 1997-es év társadalombiztosítási költségvetését mint közalkalmazott fogorvos éltem meg, és szeretném önöknek azt az oldalt bemutatni, hogy számunkra, a kint, szakmában dolgozók számára milyen volt az, ami történt velünk.
Néhány szót hadd mondjak magáról a fogászatról. Van egy nagyon fontos tulajdonsága ennek a szakterületnek: viszonylag ritka az, hogy életveszélyes állapotban látnánk el beteget, tulajdonképpen a betegség többnyire szép csöndben, lassan halad előre; ugyanakkor tömegeket érint, népbetegség, szinte valamennyiünknek van ilyen problémája, és az élet minőségét nagyon nagy mértékben tudja befolyásolni egy foghíjasság vagy egy fogfájdalom. Ezt valamennyien tudjuk. Hadd mondjam el azt, hogy ehhez képest, a társadalombiztosítás költségvetésében ahhoz a hatalmas összeghez képest az a 8 milliárd forint körüli összeg, ami a '97-es évben a fogászatra jutott, illetve amibe került, tulajdonképpen nagyon kicsi.
Éppen ezért, hogy megértsük, milyen helyzetbe kerültünk mi és azok a betegek, akik hozzánk fordulnak, egy picit vissza kell nyúlnunk a '96-os évre, amit a szakma és a betegek is egész egyszerűen úgy ítéltek meg, mint egy padlóra küldést, mint egy megrendítő ütést, hiszen ekkor történt az, hogy a fogászat finanszírozását jelentősen átalakították, azt is mondhatnám, szűkítették, csökkentették. Ez azért volt nagyon kellemetlen nagyon sok ember számára, mert mint tudjuk, a fogászati betegségek hosszú távon lezajló betegségek, a kezelések is hosszú távra szólnak. Gondoljunk egy rögzített pótlásra, amit valamikor fölhelyeznek, és 5-6, ha valaki nagyon szerencsés, 10-15 év múlva cserélni kell.
(12.30)
Amikor a felhelyezés még finanszírozott volt, rengeteg ilyen munka került be a szájba. 1997-ben ezek a betegek rendre visszajöttek, javításra, cserére szorult volna az ellátásuk, de erre már nem volt keret, ezt nem tudtuk megtenni, és mi, akik a betegellátásban nap mint nap szembesültünk ezzel a problémával, bizony nem tudtunk rá megoldást találni. Olyan összegekbe kerülne ez, amire mindenképpen szeretném felhívni a Ház figyelmét.
Mi történt az 1996-os padlóra küldés után? Drasztikusan csökkent a betegforgalom a rendelőkben. 1996 második félévében ez jól látható volt. Ezt követően a fogorvosi ellátó hálózatban a finanszírozás szintén csökkent a beteglétszám csökkenésével párhuzamosan, és csökkent az orvosok jövedelme. Mi zajlott közben a rendelőn kívül? Nőtt a fogászati megbetegedések száma, az ellátatlan betegek száma megemelkedett. A fogászati ellátás tipikusan olyan, ha korán történik a beavatkozás, annak a költsége alacsonyabb. Minél később történik a beavatkozás, annál nagyobb a költség, és a növekedés nem lineáris, hanem exponenciális görbe mentén zajlik. Ebből következően az az előny vagy az a megtakarítás, amit ezen az áron megtehetett a költségvetés, a későbbiekben - jelesül már most - visszaüt, és sokkal nagyobb kiadásokat fog indukálni.
További kérdés, hogy 1997-ben mi történt? 1997 közepén egy nagy változás történt a fogászat finanszírozásában, megjelent a pontrendszer alapján történő teljesítményarányos finanszírozás, legalábbis egy szeletében. Nagyobb része még változatlanul fix finanszírozás volt, de már megjelent a teljesítményarányos finanszírozás. Ennek bevezetését megelőzően tárgyalások folytak, és úgy emlékszem, 1997 májusában volt egy kongresszus, ahol a fogászati szakma színe-java összegyűlt egy szakkongresszust tartani, és ott a szakma megerősítette, sem elfogadni, sem támogatni nem tudja ezt az elképzelést, de fegyelmezett közalkalmazottként végre fogjuk hajtani. Ezt meg is tettük, de ismét jelezni kívánjuk: alulfinanszírozott területről van szó, amely ebben az országban szinte valamennyi embert érint, ezért várjuk a változást ezen a területen.
Ha konkrétumokba megyünk bele, ennek a pontrendszernek a számtanába, akkor ez egy zárt kassza, egy lebegőpontos rendszer, amelyen belül, függően attól, hogy ki, mekkora teljesítményt ad le, juthat többhöz vagy kevesebbhez. A rendszer elméletileg működhet, csak hát a gyakorlatban vannak vele kisebb problémák. Egyfelől a teljesítményelszámolás pontjai nem fedik le a fogorvosi tevékenység minden területét, ezeken vannak hibák. Természetesen - mint minden pontrendszerben - itt is megjelentek a vattapontok, amelyek semmi másra nem jók, mint a pontvadászatra, a pontgyűjtésre, amellyel tulajdonképpen nem azok a területek és nem azok a szakemberek lesznek finanszírozva, akik a nagyobb teljesítményt adják le, hanem azok, akik ügyesebben, pontosabban, vagy esetleg minden térre kiterjedő módon tudnak jelenteni. Vagyis elindult egy pontvadászat az országban.
Ezen keresztül látjuk a rendszer hibáit. Ennek a rendszernek a kiigazítása, kijavítása hosszú távon nem tűr halasztást, de a legjobb rendszer sem lesz képes pótolni azt a hiányosságot - amit most már harmadszor mondok el -, hogy a terület jelentősen alulfinanszírozott, és ezen a területen néhány harcos áll egyedül, küzd, próbál valamit tenni, de az összefogottság sajnos megszűnt, sok-sok terület szétesett. Különösen fájó pont a fogászaton belül a megelőzés, a prevenció kérdése, amely - legalábbis megítélésem szerint - 1997-ben sem kapott megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást. Ez a terület a fogászatban azért nagyon fontos, mert ezeknek a betegségeknek a döntő többségét a megfelelő szájhigiénés módszerek alkalmazásával el lehetne kerülni. Ez azt jelenti, hogy ezen a területen egy jól átgondolt programon keresztül jelentős megtakarításokat érhetnénk el.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
