DR. DORNBACH ALAJOS
DR. DORNBACH ALAJOS
DR. DORNBACH ALAJOS (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! A század közepén alakult ki az alkotmánybíróságok rendszere az európai polgári demokráciákban. Fokozatosan alakult, fokozatosan nőtt és erősödött a szerepe, és ezt 1989-ben Magyarországon az ellenzéki kerekasztal szereplői is felismerték, amikor az új magyar demokrácia közjogi intézményrendszerének felállításáról és szabályozásáról döntöttek.
Jól emlékszünk azonban, hogy 1989-ben az ellenzéki kerekasztal lényegében tűzoltó munkát végzett. Igen tiszteletre méltó és nagyon eredményes munkát végzett, azonban nagyon rövid idő alatt, kellő tapasztalatok és ismeretek hiányában kellett új intézményeket szabályozni, új intézmények felállításáról dönteni. Ebben vitathatatlan szerepe volt az ellenzéki kerekasztal új politikai szereplőinek ugyanúgy, mint az utolsó kormány képviselőinek, még akkor is, ha sok kérdésben nehéz viták során született meg a kompromisszum, született meg az egyetértés. De nagyon fontos, hogy végül is békés egyetértés született, és ezzel az egyetértéssel kialakított szabályokat az akkori, még egypárti parlament utolsó döntései sorozatával szentesítette, törvényerőre emelte, és lényegében megalapozta a rendszerváltást, az új demokratikus közjogi intézményrendszert létrehozta.
Ennek az intézményrendszernek a létrehozása, szabályrendszerének megalkotása helyenként természetesen gyarló volt és sok kívánnivalót hagyott maga után, de számos elemében példamutató, majdnem azt mondhatom, örök érvényű, a mai napig semmiféle kritikát nem lehet néhány, akkor megalkotott törvény tekintetében emelni. Gondolok akár az egyesülési és gyülekezési szabadságról szóló törvényre, amely Európában mindenhol kielégítőnek minősülne - és még sorolhatnám.
Sajnos, de érthetően az Alkotmánybíróságról szóló törvény nem ilyen szakmai remekmű, improvizálva született, szűk műhelymunka eredménye volt. Az ellenzéki kerekasztal résztvevői közül nagyon kevesen rendelkeztek ismeretekkel az alkotmánybíróságok működését és gyakorlatát illetően. Még a szakmában is, a szűk értelemben vett jogászi, azon belül is közjoggal foglalkozó szakemberek körében valóban nagyon kevesen rendelkeztek mélyreható ismeretekkel.
Mindnyájan tudjuk - a tisztelt Alkotmánybíróság is tudja, és többször szóvá tette -, hogy az 1989-ben megalkotott törvény módosításra, újragondolásra szorul. Ezt az újragondolást sok minden késleltette, de legfőképpen az a sajátos ellentmondás, amely Alkotmánybíróság és Országgyűlés, illetve kormány között feszül. Nem akarok értekezést tartani az alkotmánybíróságok szerepéről és fontosságáról, de az köztudott, hogy az Alkotmánybíróság egy ellensúlyt képez a kormányzati, főként a törvényhozói, országgyűlési hatalommal szemben. Tehát az alkotmányosság legfontosabb őre az Alkotmánybíróság. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság működési feltételeit törvénnyel kell szabályozni, a szabályrendszert a mindenkori Országgyűlés köteles biztosítani.
Mivel Alkotmánybíróság és kormány, illetve Alkotmánybíróság és Országgyűlés vagy az országgyűlési többség között szerte a demokráciákban mindenhol esetenként feszültség, véleményeltérés keletkezik, ez óhatatlanul azt eredményezi, hogy az Alkotmánybíróságról szóló törvényekhez az országgyűlések, a parlamentek félve nyúlnak hozzá, mert az ellenzék nyomban reklamál, és sanda politikai szándékokat vél felfedezni a legjobb szándékú és szigorúan a közjogú szabályozás kényszerét teljesítő próbálkozásokkal szemben is. Így volt ez az előző ciklusban, így van jelenleg is. Az előző ciklusban az akkori parlamenti többség és a kormány kísérletet sem tett arra, hogy megalkossa az ügyrendi törvényt. Hisz az Alkotmánybíróságról szóló törvény oly rövid, helyenként olyan ellentmondásos, hézagos, és ez a törvény azt az kötelezettséget rótta a törvényhozásra, hogy majd alkossa meg a legrövidebb időn belül az Alkotmánybíróság úgynevezett ügyrendi törvényét, és abban szabályozzon nagyon fontos kérdéseket. Egyebek között a hatályos törvény arra utal, hogy majd az ügyrendi törvényben kell szabályozni azt, hogy milyen kérdésben szavaznak az alkotmánybírák nem egyszerű, hanem minősített szótöbbséggel, hogy eljárási kérdéseket ott kell szabályozni - és sorolhatnám. Hosszú listáját lehetne felsorolni a hiányzó vagy ellentmondásos rendelkezéseknek.
Amikor az alkotmánybírák kezdeményezésére az ügyrendi törvényjavaslat vitáját két évvel ezelőtt ebben a Házban elkezdtük, sőt maguk az alkotmánybírák, tehát az Alkotmánybíróság testülete terjesztette be az ügyrendi törvényjavaslatot, akkor több mint 30 pontból álló módosítójavaslat-csomagot nyújtottunk be Toller László képviselőtársammal. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy a bizottsági vitában az Alkotmánybíróság képviselői is elismerték, szakmailag ezek a módosító javaslatok helyesen mutattak rá arra, hogy azok a rendelkezések, amelyek ott szerepeltek, nem ügyrendi természetű, hanem nagyon is fontos, alapvető szervezeti és eljárásjogi rendelkezések, amelyek nem ügyrendbe tartoznak.
(10.00)
Egyetértettek velünk abban, és széles körű egyetértés alakult ki a bizottságban is, hogy ezeket a kérdéseket egy újrafogalmazott alkotmánybírósági törvényben kell szabályozni, az ügyrendi természetű, ügyviteli és belső szabályzatokat tartalmazó kérdéseket pedig az Alkotmánybíróság a saját ügyrendjében alkossa meg. Ugyanúgy, ahogy a bíróságoknál a bírósági eljárás szabályait a perrendtartásról szóló törvény szabályozza, a bírósági ügyviteli szabályzatot egy alacsonyabb rangú norma, a bírósági ügyviteli szabályzat tartalmazza, az már nem törvényhozói feladat.
Akkor az alkotmányügyi bizottság többsége úgy döntött, felkérte az igazságügyi kormányzatot, hogy dolgozzon ki még 1996 szeptemberéig egy új, egységes és átfogó, újraszabályozó alkotmánybírósági törvényt, amely kiküszöböli azokat a hiányosságokat, amelyeknek egy része miatt az Alkotmánybíróság elnöke nem egyszer nyilvánosság előtt volt kénytelen korholni az Országgyűlést, hiszen a hatáskör kérdésében sok volt a bizonytalanság, értelmetlenül az Alkotmánybíróságra zúdított tömegesen olyan feladatokat a jelenleg hatályos törvény, amelynek az Alkotmánybíróság nem volt képes és nem is lehet képes megfelelni, azokat nem tudja ellátni. Ezer számra érkeztek és érkeznek olyan indítványok, amelyek reménytelen tömegű ügyhátralékot duzzasztanak fel - és sorolhatnám tovább.
Magam két éve szorgalmazom, hogy újra kell szabályozni néhány kérdést. Ezért tulajdonképpen üdvözölni kellene ezt az Alkotmánybíróságról szóló törvénymódosítást, mégis vegyesek az érzelmeim.
Azt gondolom, hogy ezt sokkal előbb meg kellett volna tenni, amint azt ismételten szorgalmaztuk is, és egy kissé átgondoltabban.
Az alkotmánymódosítás tervezete egy kérdésre összpontosít: a jelölés kérdésére, hiszen jól tudjuk, az előző évek vitái e körül gyűrűztek, ezekből voltak politikai feszültségek.
Az Alkotmánybíróságról szóló törvény további módosításokat is tartalmaz, mint azt az igazságügy-miniszter úr az előbbi felszólalásában részletezte: bizonyos soronkívüliségi szabályról rendelkezik, a bírák nyugdíjba vonulásával kapcsolatos kérdéseket szabályozza, és főként rendelkezik arról, hogy a bírák ne legyenek újraválaszthatók, azonban a mandátumuk, a megválasztásuk ne kilenc évre, hanem hosszabb időre, 12 évre szóljon, és ez a hosszabb mandátumidő helyettesítse az újraválasztás lehetőségét.
Ezek a legfontosabb rendelkezések, de ez utóbbi rendelkezéssel kapcsolatosan vitát gerjeszt az a kérdés, hogy a 12 éves mandátumidő kiterjedjen-e a jelenleg hivatalban lévő bírákra.
Én mindössze két kérdéssel foglalkoznék, amelyeket a jelenlegi előterjesztés formájában a Szabad Demokraták Szövetsége nem tud támogatni. Támogatjuk a törvényjavaslatokat, de csak akkor, ha ebben a két kérdésben a benyújtandó módosító javaslatokat az Országgyűlés el fogja fogadni.
Nevezetesen: a jelöléssel kapcsolatosan az volt a gond, hogy az 1989-ben megalkotott szabályok szerint jelöltté csak az a személy válhat, akit a parlamenti jelölőbizottság egyszerű többséggel jelöltnek állít. A jelölőbizottságban minden parlamenti párt egy képviselőt delegál. Ez 1990-re azt eredményezte, hogy volt három ellenzéki és volt három kormánypárti képviselő, lényegében akkor paritásos volt a bizottság. 1990-ben ez a bizottság hat alkotmánybírót jelölt. Meg kellett választani a második öt alkotmánybírát, de az egyikük két hónapon belül kivált, mert a Legfelsőbb Bíróság elnökévé választotta az Országgyűlés, s a helyére kellett egy hatodikat választani.
E hat jelölt esetében a jelölőbizottság, noha paritásos volt, még nagyon egyszerűen meg tudott állapodni, hisz ez még az a kegyelmi állapot volt az új többpárti parlament működésének az első két hónapjában, amikor még nem éleződtek ki az ellentétek a parlamenti képviselőcsoportok között.
Amikor jó két év múlva ismét kivált egy alkotmánybíró, mert a Hágai Nemzetközi Bíróság tagjai közé beválasztották, az akkori kormány és parlamenti többség meg sem kísérelt jelöltet állítani, mert akkor már reménytelennek látszott, hogy heves politikai viták nélkül a jelölés kérdésében dönteni lehetne.
A második többpárti parlamenti ciklusban, '94-98 között, tehát ebben a parlamenti ciklusban pedig két és fél éven keresztül dúlt a vita, hogy hogyan válasszunk alkotmánybírót. Itt már nem paritásos gyakorlat érvényesült, hiszen az ellenzékieknek előbb négy, később öt szavazata volt a jelölőbizottságban, a koalíciós pártoknak mindössze két szavazatuk volt. Tehát a koalíciós pártok nagy engedménye nélkül nem lehetett jelöltet állítani. Ezzel szemben viszont érvényesült az a szabály, hogy a parlamentben az összes megválasztott képviselő kétharmadának titkos szavazatával kell megválasztani a jelölőbizottság által állított jelöltet. Ismerik a történetet: ez volt, amikor zátonyra futott, volt amikor nagyon keservesen jött össze ez a többség.
Tisztelt Országgyűlés! Ha veszi valaki a fáradságot és áttanulmányozza az Európában működő összes alkotmánybíróságok működési és szervezeti szabályairól szóló törvényi és alkotmányi rendelkezéseket, meg fognak lepődni: nincs a világon még egy olyan alkotmánybíróság, ahol bírójelölteket úgy választanának ki, hogy egy paritásos bizottságban politikai kompromisszumnak kell létrejönnie ahhoz, hogy személyekben meg tudjanak állapodni. Egyszerű többségi elv alapján Spanyolországban, Franciaországban - most mindegy, hogy ott nem alkotmánybíróságnak hívják, hanem államtanácsnak, de a francia föld egészen különleges - legfeljebb a parlamenti plénumon folynak viták, és ott jöhet létre olyan patthelyzet, hogy egyik jelölt sem kapja meg a többség támogatását. Azonban mindenhol többségi szavazással választanak, mert érvényesül az az elv, amit 1989-ben a magyar parlament is megcélzott, hogy ne egy parlamenti ciklus válassza a bírákat, hanem ciklusonként váltakozva kerülnek be a kiesők helyére az újak. Induláshoz pedig úgy döntött a törvényalkotó, hogy három ciklus delegálja az első alkotmánybírákat.
Tehát ez a véleményem: azzal, hogy mi most paritásos bizottságot szavaznánk meg, ha elfogadjuk a kormány által benyújtott javaslatot, konzerválnánk a patthelyzetet. Konzerválnánk azt a megoldást, hogy ha az egyik tábor úgy akarja, akkor meg tud gátolni az alkotmánybíró-választást. Erre igen nagy indíttatást érezne adott esetben valamelyik fél akkor, ha úgy véli, hogy az Igazságszolgáltatási Tanácsban neki jobban áll a zászló, hisz ha 15 napon belül a parlamenti jelölőbizottság nem tud választani, akkor a törvényjavaslat szerint ezt a jogot erre a jelöltre is az Igazságszolgáltatási Tanács kapná meg.
Mi módosító javaslatot kívánunk benyújtani, mely szerint a jelölőbizottság működési képességét garantálni kell, csak akkor elfogadható ez a megoldás.
A másik kérdés - csak röviden tudom indokolni, mert lejár az időm -: nem tudjuk elfogadni, hogy személyre szóló, titkos szavazással megválasztott alkotmánybírák esetében, akiknek a megválasztásához az összes megválasztott képviselő kétharmadának a titkos szavazata szükséges, mandátumukat egy egyszerű kétharmados törvénnyel, a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának a szavazatával meghosszabbítsuk. Ez mindenféle eljárási és jogelvet sért, példa nélküli az európai parlamentek gyakorlatában. Nem elfogadható ez a megoldás.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
