IVANICS ISTVÁN
IVANICS ISTVÁN
IVANICS ISTVÁN (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselőtársaim! A védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló törvény, gondolom, egy nagyon fontos állomásához érkezett a parlament elé való beterjesztésével - amely lehetett volna azért korábban is. De mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az áru- és szolgáltatásjelzők jogának újraszabályozásával ez a terület fontos állomásához érkezett. A védjegyek honi fejlődésére figyelemmel elmondható, hogy az a kezdetektől, az 1890. évi II. törvénycikkbeli első normatív szabályozástól kezdődően - a gazdasági környezet alakulását követő állandó korrekciók szükségessége mellett - alapvetően illeszkedett a nemzetközi intézményi fejlődés áramába, különösen arra tekintettel, hogy az ipari és kereskedelmi tulajdon oltalma patinás alapokmányának minősülő párizsi uniós egyezményhez hazánk már a századelőn, 1909-ben csatlakozott. Információs minőségjelző és reklámhordozó funkciói alapján pedig nem véletlen, hogy a gazdasági verseny egyik meghatározó eszközeként a védjegyek jogi oltalma kereskedelmi jogi, illetve versenyjogi dogmatikai rokonítást nyert.
A rendszerváltozás, a piacgazdasági intézményrendszer alkotmányos alapértékké minősítése természetesen az igen szorosan gazdasági kötődésű iparjogvédelmi normaanyag átalakításának igényét is gyorsan felszínre hozta. Nem véletlen, hogy például a védjegybejelentések számának ugrásszerű növekedése is ezen időszakhoz köthető, és a védjegyek s más árujelzők alkalmazása napjainkban reneszánszát éli. Ehhez kapcsolódó káros kísérőjelenségként azonban - a közmorál utóbbi évekbeli drasztikus romlásának és a feketegazdaság elburjánzásának csalhatatlan jeleként - virágzik az árujelzőkkel való visszaélés is, mely egyrészt a más piaci szereplők teljesítményének etikátlan kihasználását, tisztességtelen versenyelőnyt eredményez, másrészt a fogyasztók becsapásával azok bizonytalanná, bizalmatlanná válásához vezet még a közismert márkák tekintetében is. Mindez pedig nem csupán a védendő jogosulti érdekeket, hanem a klasszikus védjegyfunkciók teljesülését is veszélyezteti.
A hamisítványok elterjedése tehát beláthatatlan gazdasági károkkal, sőt presztízsveszteséggel járhat és jár hazánk számára a nemzetközi megítélés síkján is. A védjegy ugyanis a gazdasági verseny és a kereskedelem elengedhetetlen elemeként, mindezek tükrözőjeként bizonyos mértékig keresztmetszetet is ad e környezetről. A jelzett megváltozott körülmények között az oltalomra érett érdekek védelmének feladatával a '60-as években alkotott védjegyjogi jogszabály nem képes megbirkózni. A szabadalmi jog 1995. évi újrakodifikálása és a mintaoltalmi rendszer korábbi kiépítése, finomítása, valamint a versenyjogi kódex megalkotása után - az említett változásokra és veszélyekre figyelemmel - időszerűnek, sőt kissé - ahogy említettem - megkésettnek is mondható a kormány előterjesztése a védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmának törvényi szabályozásáról.
A szabályozás időszerűségének előbb taglalt indokait azonban más éllel is hangsúlyozni kell. A javaslat miniszteri indoklása ugyanis precízen felsorolja a nemzetközi jogfejlődés azon fejezeteit és forrásait, amelyek a javaslat elkészítésekor is a kodifikátorok iránytűjeként szolgáltak; a hazai jogi normarendszer fejlesztése és a nemzetközi, különösen a modern európai jogfejlődés medrébe illesztése, a nemzetközi multilaterális iparjogvédelmi megállapodások, az 1993. évi magyar-amerikai bilaterális megállapodás és az Európai Unió jogharmonizációjának triásza által meghatározott keretek között természetesen - hazánk európai integrációs törekvéseire tekintettel - kulcsfontosságú kérdés.
(18.10)
Mindezek alapjaként mindazonáltal előtérbe kell helyezni a belső nemzeti jogfejlődés hagyományait és sajátosságait is. Az indokolás ugyan említést tesz a kodifikáció e szempontjáról is, ám a nemzetközi érdekeink és kötelezettség-vállalásaink diktálta feltételekhez képest némiképp háttérbe szorítva a honi belső, előbb már röviden ecsetelt, gazdasági és társadalmi folyamatok által szükségszerűvé tett reformigények hangsúlyozását.
Márpedig a két indokrendszer között egyrészt ok-okozati az összefüggés, másrészt épp az Európai Unió másodlagos jogforrásai mentén történő harmonizációs metodika domborítja ki leginkább az EU jogalkotási filozófiáját: a mechanikus jogegyesítés helyett a nemzeti jogi tradíciókra és intézményi jellegzetességekre is figyelemmel történő jogközelítés, a különböző tagállami jogi megoldások esetleges egységes, harmonikus eredménnyel járó közös nevezőre hozatala.
A nemzeti sajátosságok által fémjelzett jogalkotási szempont a védjegyjog reformjakor sem kezelhető mellékesként. A javaslat már címében is többet sejtet a védjegyjog továbbfejlesztésénél. Az árujelzők jogi oltalma ugyanis nem merülhet ki a védjegyek oltalmának biztosításában. A földrajzi árujelzők védelmének kiépítése régóta élő igény és jogalkotói adósság. A származási jelzések és eredetmegjelölések oltalmáról speciális jogszabály eddig nem rendelkezett.
Az oltalom egyrészről a hazánkban is kihirdetett párizsi uniós egyezmény, valamint a madridi, illetve a lisszaboni megállapodások alapján, másrészről bizonyos mértékig - a szubszidiaritás jellegével és többletfeltételekkel - versenytörvényünk bitorlástiltó szabályai alkalmazásával volt lehetséges.
A földrajzi jelzések és az eredetmegjelölések definiálásának és oltalmi rendszerének kidolgozása egy olyan országban, amelynek tokaji, villányi, egri borai, kalocsai és szegedi paprikája messze földön ismert és keresett termék, ezért pozitív fejlemény, mindenképpen helyeslendő.
Az esetleges későbbi jogalkalmazói bizonytalanság elhárítása céljából célszerűnek tartjuk az elhatárolások és kategorizálások pontosabbá tételét. A részletszabályok mindazonáltal EU-konform módon, a vonatkozó jogharmonizációs igények és a hazai jogosulti szükségletek mentén kerültek a javaslatba. Kritikám ezért inkább csupán formai.
Természetesen a törvény sikeres működéséhez feltétlen szükséges a szaktárcák profi végrehajtási utasítása; véleményem szerint gazdasági törvényeink seregét érinti még a most tárgyalt javaslat. Példaként talán meg lehetne említeni a hegyközségi törvényt és a készülő bortörvényt, hogy vajon ott hogyan fogják e megoldásba illeszteni azt az anomáliát, hogy a hegyközségi törvény is kizár olyan területeket, ahol ma azért, ha kis tételben is, de patinás borok kerülnek forgalomba. Vajon a védjegymegítélésnél ezt hogyan fogja a bortörvény és maga a hegyközségi törvény is kezelni, hiszen jelen pillanatban ezek a területek és ezek a márkák szinte kizártnak tekintendők.
A védjegyjogi szabályozási javaslat erénye mindenekelőtt a védjegyoltalom tárgyának, illetve az abszolút és a relatív kizáró okoknak egyértelműbb, világosabb és részletezőbb meghatározása. Hasonlóképp erénye a javaslatnak a védjegyoltalom tartalmát képező jogok és kötelezettségek eddigieknél lényegesen precízebb meghatározása, különösképp a jogkimerülésre és a belenyugvásra vonatkozó szabály beépítése. Üdvözlendő újdonság ugyanakkor két speciális védjegyfajta: az együttes és a tanúsító védjegy javaslatba történő felvétele.
A védjegybitorlásról rendelkező fejezet erénye, hogy a bitorlási esetköröket és jogkövetkezményeiket részletesen és komplexen fejti ki. A 27. § utaló szabálya a jogellenesség feltétele mellett hívja fel a 12. § (2) bekezdésében a védjegyoltalom tartalmaként rögzített esetköröket. Utóbbiakat talán tipikus jogbitorlási esetkörökként a bitorlásról rendelkező fejezetbe is be lehetett volna építeni.
A felsorakoztatott észrevételek mellett és a már taglalt érdekekre és igényekre figyelemmel értékes és előremutató szabályozás elfogadására nyílik most lehetőség. Remélhetőleg az árujelző taglalt kategóriái képesek betölteni azon rendeltetésüket és funkcióikat, amelyek egy piacorientált gazdasági szisztéma természetszerű velejárói. Ha a honi védjegyjogunk hagyományait nézzük, úgy is fogalmazhatunk, remélhetőleg iparjogvédelmi rendszerünk fejlődése ezúton is visszatérhet régi kerékvágásába, amelyet néhány rossz emlékű évtized szakított meg. Ezt kívánjuk a javaslat támogatásával. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps mindkét oldalon.)
