DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR
DR. GYŐRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Az Országgyűlés munkája során számtalanszor szóvá tettem, hogy a törvényeket, elsősorban az emberek széles körét érintő jogszabályokat csak átgondoltan, a törvény egészének felülvizsgálata és a gyakorlattal, a kialakult helyzettel való összevetése alapján szabad megváltoztatni. Nem lehet változtatgatás indoka, hogy a jogszabály kidolgozója, esetleg a korábbi elnagyolt fogalmazás következtében, ténylegesen változtatásra kényszerül, mint jelen esetben, amikor alkotmánybírósági határozat miatt került sor a törvénymódosításra.
Az Alkotmánybíróság határozata ugyan csak egyetlen kis ponton tartotta nem megfelelőnek a törvényt, a jogszabálytervezet kidolgozói viszont úgy gondolták, hogy egy törvényjavaslatnak illik legalább tíz módosítást tartalmaznia, az sem baj, ha ezzel további hibák kerülnek a törvénybe - akkor legfeljebb majd újabb módosításra kerül sor.
(19.40)
Azt a tényt már szinte említeni sem érdemes, hogy a törvényszövegek bizottsági vitái során többnyire rosszul értelmezték a presztízsszempontokat, és körömszakadtáig védelmeztek egy-egy rosszul sikerült megfogalmazást - de ami a gyakorlati életben csődöt mond, a törvényszöveget értelmezhetetlenné teszi. Egyébként is tudomásul kell venni, hogy a gyakorlat irgalmatlan, a magyar viszonyokra jellemző, hogy vagy a kiskapukat keresi a törvényszövegekben, vagy annak szellemével ellentétben mereven ragaszkodik bizonyos betű szerinti értelmezéshez. Tulajdonképpen ez a gyakorlat vezetett az említett alkotmánybírósági határozathoz, hogy a nyelvpótlék-ügy példaértékűen jellemző legyen a hazai viszonyokra.
A nyelvpótlékfizetés gyakorlata akkor terjedt el, amikor a vezetés végre felismerte, hogy a nyelvismeret kiemelten fontos az ország jövője szempontjából. A nyelvtanulás ösztönzésére országosan olyan gyakorlat alakult ki, hogy a nyelvvizsgával rendelkezőknek akkor is fizették a nyelvpótlékot, ha az idegen nyelv használata az adott munkakörhöz akár csak elméletileg is hozzákapcsolható volt, így a nyelvpótlék kétségkívül jelentős jövedelemkiegészítést jelenthetett. Bár ez a gyakorlat nem volt általános, a közalkalmazotti törvény fent kívánta tartani a nyelvpótlék intézményét, éppen a közalkalmazottak fokozott és szükségszerű nyelvtanulása érdekében; de egyben szabályozta is, hiszen a 74. § (1) bekezdésében előírta: csak olyannak fizethető nyelvpótlék, aki munkakörében használni tudja az adott nyelvet. A paragrafus (2) bekezdése tovább pontosította ezt: a kollektív szerződésben meg kellett határozni a pótlékra jogosító munkaköröket és idegen nyelveket. A törvény hatálybalépése után tehát a megkötésre kerülő kollektív szerződésekben a munkáltatóknak egyértelműen definiálniuk kellett a jelzett feltételeket.
Ezek után érthetetlen, hogy hogyan lehetett pert veszteni az Alkotmánybíróságnál, hiszen ha egy tolmács vagy egy fordító munkakörére egy adott nyelv vagy nyelvek vannak előírva, akkor sem lehet számára nyelvpótlékot fizetni, ha akár még további három nyelvet beszél. Ha viszont a munkakörén kívül más nyelven is igénybe veszik, akkor egyértelmű, hogy munkaszerződést kell vele kötni vagy azt módosítani kell. Ez a helyzet csak egyetlen esetben jöhetett létre: ha az intézményeknek eszük ágában sem volt a korábbi gyakorlatot megszüntetni, azaz csak a nyelvvizsga meglétét és nem a nyelv rendszeres használatát, a használat szükségességét vizsgálták. Ilyen kollektív szerződések mellett természetesen igazságtalan, ha a tolmácsok, nyelvtanárok, fordítók kizárásra kerülnek.
Itt fel kell vetnem egy nagyon nehéz kérdést: harmincöt éven át minden magyar általános és középiskolában, ugyancsak a főiskolákon és az egyetemeken orosz nyelvet kellett tanulni - hogy milyen eredménnyel, azt nem szeretném itt most jellemezni, voltak olyanok, akik az egyetemi végzettség után sem tudtak cirill betűket elolvasni és olvasni, ez azt mutatta, hogy teljes csődben van ez az oktatás. Amikor a különböző intézményekben bevezették a többnyelvű képzést, akkor egyrészről azok az orosznyelv-tanárok, szegények, akik úgynevezett egyórás tanárok voltak, mert egy órával jártak előbb, mint a növendékeik - ez volt a nyelvtanároknak egy 8-10 százalékos, mindig cserélődő változata -, amikor elvégezték a főiskolát és megtanulták a nyelvet, akkor jobban fizető munkakörökben helyezkedtek el; akkor jöttek ugyanezek a formák a nyugati nyelvek tanulására, és állandóvá vált a nyelvtanárhiány. Azt hiszem, Szöllősiné képviselőnő meg tud abban erősíteni, hogy ma is nyelvtanárhiány van Magyarországon. Ugyanakkor azt, hogy itt is lehessen valamiféle pótlék - mint volt például a műszaki intézetekben a műszaki pótlék és annak is a különböző grádusai -, a nyelvtanároknál ez lehetetlenné vált, így aztán a nyelvtanárok otthagyták az iskolákat, elhelyezkedtek a gazdasági életben, és nagyon nehézzé tették a legfontosabb stúdiummá előlépett nyelvtanulási módokat. Ennek következtében, úgy érzem, nem volt szerencsés, hogy nem adtunk valamilyen lehetőséget, például hogy a nyelvtanárok valamilyen pótlékot kapjanak, mert így ezek a nyelvtanárok elmentek magánnyelviskolákba, elmentek különböző gazdasági vállalkozásokhoz - és ez a rendelkezés tulajdonképpen ezen a gondon és problémán nem segített.
A kollektív szerződések mellett természetesen igazságtalan, ha a tolmácsok, nyelvtanárok, fordítók kizárásra kerülnek, amikor egyébként mindenki megkapja a pótlékot - a törvény nem ezt írta elő, nem ezt a helyzetet kívánta rögzíteni. A törvényjavaslat benyújtóinak legalább utólag meg kellett volna vizsgálniuk, elemezniük kellett volna az okokat, és meg kellett volna tenniük a szükséges intézkedéseket. A javasolt módosítás ugyanis meglehetősen kétértelmű: nem fizethető pótlék a munkakör ellátásához szükséges, idegen nyelv használata alapján. Akkor viszont az a kérdés: a munkakör ellátásához nem szükséges idegen nyelv után lehet? Pillanatnyilag lehet. És hogyan egyeztethető össze ez a törvény 74. § (1) bekezdésével? Nem ok nélkül állítottam, hogy a módosítások nincsenek kellően megalapozva.
A javaslatban felvetett további módosítások esetén a helyzet hasonló. Az ötletek - még akkor is, ha kiindulópontjuk helyes - elnagyoltak. A gondok már a javaslat 2. §-ával kezdődnek. A munka törvénykönyvének 25. §-a egyértelműen rögzíti a szakszervezeti tisztségviselők munkaidő-kedvezményét. Ez a munkaidő-kedvezmény kifejezetten a szakszervezeti munka elvégzése érdekében szükséges. A törvény előírja: "E kedvezmény mértékébe a munkáltatóval való tárgyalás időtartama nem számít be." Tekintve, hogy az önkormányzati szintű érdekegyeztetés ugyancsak tárgyalás, ezzel az egész módosító javaslat értelmetlenné válik - arról nem is beszélve, hogy a módosítás beavatkozik a szakszervezet tevékenységébe, mivel burkoltan azt tartalmazza, hogy az önkormányzati szintű egyeztetésen a különböző intézményeket egyetlen személy képviselje; de beavatkozik azzal is - mert a munka törvénykönyvének adott paragrafusa azt írja elő, újra idézem -, hogy: "A munkaidő-kedvezmény felhasználásáról a szakszervezet dönt."
A munka törvénykönyvének 3. §-a kapcsán a közelmúltban elfogadott módosítás azt javasolja, hogy a különböző szintű munkabeosztásoknál különböző feltételek teremtődjenek.
(19.50)
Így például a közalkalmazotti orvosok esetén sokkal kedvezőtlenebb legtöbb esetben a különböző külön juttatások kérdése, mint a vállalkozói háziorvosok esetében. Szombaton tartottam előadást a Csörsz utcában a vállalkozó háziorvosok zöldkereszt-mozgalmának mintegy 500 főnyi orvos hallgatója előtt. Meg kell mondani, hogy nagyon kemény és nagyon harcias volt a hangulat, hisz voltak ott önkormányzati és voltak ott vállalkozói háziorvosok különböző állással, különböző helyzettel, különböző megoldásokkal és meg kell mondani, hogy ez a rendelkezés, amire én ott hivatkoztam, nemigen teremtett egységet a különböző szintű, de ugyanolyan háziorvosok között.
A 3. §-ban a munka törvénykönyvének a közelmúltban elfogadott módosítása alkotja a tervezet új változatát. Itt azonkívül az elbocsátott létszámokkal is foglalkozik. Ezzel kapcsolatosan nem mindenütt veszi figyelembe az Európai Közösség 75/120. Egyesült Gazdasági Közösség számú irányelveket. Érdekes módon azonban felfedezték, hogy mégsem kell ennyire komolyan venni az összhangot.
A 4. § végképp érthetetlen. A munka törvénykönyve a föld alatt állandóan dolgozó munkavállalók - idéztem ezt a meghatározást -, gyakorlatilag a bányászok részére pótszabadságot biztosít. Most ez a megfogalmazás beemelésre került a törvénybe. Tekintve, hogy bányász közalkalmazottak aligha vannak, kérdéses, hogy most ez a kitétel kire vonatkozik. Én legalábbis bányász közalkalmazottal, aki a föld alatt dolgozik, ritkán találkoztam.
Minimális követelmény lenne, hogy legalább megfogalmazásra kerüljön tulajdonképpen a pótszabadság mértéke. A javaslat 6. §-ában csak egy apró, egyébként indokolt pontosítás kerülne a törvény szövegébe. Ezt nyújtottuk be, a zavart a pótlék mértékének megváltoztatása okozza. Már a miniszter úr is szólt erről, hogy az érvényben levő szöveg alapján az egészségre ártalmas munka után fizetett illetménypótlék egységesen 100 százalék. Ezek után az a megfogalmazás, hogy a pótlék mértéke a pótlékalap 30-100 százaléka, teljes bizonytalanságot idéz elő. Nem világos ugyanis, hogy mit kell pótlékalapnak tekinteni. De az sem, hogy pontosan milyen szempontok szerint kerül meghatározásra a pótlék a 30 és 100 százalék között. Az indoklásnak ez a megfogalmazása, hogy a pótlék mértékét a kockázat mértékéhez kell hozzáigazítani, legalábbis ködös.
Összegezve megállapíthatom, csak ismételni tudom azt, amit valamennyi hasonló javaslat esetében már elmondtam: át kell dolgozni, módosító javaslatokat kell elfogadni, és abban az esetben elfogadható lesz ez a rövid, de azért fontos kérdéseket tárgyaló törvény a Független Kisgazdapárt számára is. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
