DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt jelen lévő Képviselőtársaim! Elégedettek lehetünk-e az agrártámogatások mostani rendszerével? A legkevésbé sem! Annak ellenére ugyanis, hogy a Magyar Országgyűlés az évi költségvetések összeállításánál jelentős hányadot juttat a mezőgazdasági termelés fejlesztésére és az agráralapok megőrzésére, a magyar agrárium nemhogy fejlődne, hanem visszaesik, nem keletkeznek tartalékok, perspektivikusan semmi remény, hogy a magyar mezőgazdaság belátható, rövid időn belül képes lesz a saját lábára állni, arról pedig beszélni sem lehet, hogy a nemzeti jövedelem termelésében rövidesen elfoglalhatja azt a helyet, amit a II. világháború előtt és az 1945-ös földosztás után mondhatott magáénak. Hol tehát a hiba?
Véleményünk szerint egyfelől ott, hogy a szóban lévő rendszer jelenleg kizárólag a földművelésügyi miniszter, illetve a minisztériumban dolgozó tisztviselői kar akarata és kívánsága szerint működik, a nevezettek pedig - a jelek szerint - nem sáfárkodnak megfelelően a rájuk bízott költségvetési hányaddal. Erről győződhetünk meg, ha az 1997. évi agrártámogatások fő csoportjait tekintjük, ebből ugyanis egyértelműen derül ki, hogy a felosztás az egyes minisztériumi főosztályok szűk szakmai érdekeinek megfelelően történik, holott az agrártámogatásokat igazában csak úgy lehet hatékonnyá tenni, a feje tetejéről a talpára állítani, ha minden más előtt azt vesszük szemügyre: melyik mezőgazdasági ágazat sínylette meg leginkább a bolsevik agrárpolitikát, és hogy ezek közül melyik talpra állításához fűződik elsőrendű gazdasági érdek.
Nem kétséges, hogy ezt latolgatva a magyar mezőgazdaság több száz éve fő büszkesége, a magyar állattenyésztés viszi a pálmát. Nem szeretnék nosztalgiázni, mégsem tehetem, hogy ne utaljak rá: a magyar szürkemarha volt Európa egyik legjobb igavonója és legízletesebb húsú állatfajtája; ugyan kiszorult a tenyésztésből, de a magyartarkába számos nemes tulajdonsága öröklődött át. Szintén híres volt a magyar lóállomány is, hiszen mind hidegvérű, mind melegvérű lovaink iránt nagy volt a kereslet Olaszországban, Németországban, Belgiumban, Franciaországban, a Balkánon és a Közel-Keleten. Hasonlók mondhatók a sertés- és juhállományunkról is.
(20.00)
Mi ezzel szemben ma a helyzet? A 40 éves falu- és mezőgazdaság-rombolás eredményeként ma kisebb a szarvasmarha-állomány, mint a török hódoltság megszűnése után, négyszer kevesebb, mint 1848-at követően, és egyhatoda az 1942. évinek. Legdrámaibb a helyzet a Dunántúlon. A lóállomány majdnem kiveszett, és a sertésállomány is kevesebb, mint a második világháború előtt volt. Mindehhez hozzá kell még venni, hogy a szarvasmarhatartás közismerten a mezőgazdaság univerzális jelentőségű ágazata. Nemcsak húst ad, de a tejgazdaság európai kialakulása óta úgyszólván forradalmasította a mezőgazdasági termelést, a tejpénzzel az addig elszigetelt parasztgazdaságokat a nemzeti piacba kapcsolta be, egyszersmind a városi tömegek táplálkozását is korszerűvé tette, az állandó trágyatermeléssel pedig megemelte a talajok termékenységét, az állati termékekben felhalmozott értékekkel pedig olyan közgazdasági távlatokat nyitott, amelyek nélkül ma már elképzelni se lehet a modern társadalom életét.
Mi, magyarok még a második világháború előtt is jelentős állattenyésztő ország voltunk, még Csonka-Magyarország is. Ma a majdnem nullára zsugorodott állatállománnyal a sereghajtó szerepét töltjük be Európában. A 30 éves téeszuralom hízott marha formájában nótázta ki az országból a marhaállományt. Ehhez a rendkívül regresszív folyamathoz több évtizeden át asszisztált a Földművelésügyi - vagy ahogy akkor nevezték, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi - Minisztérium. És azt is el kell mondanunk, hogy a szarvasmarha-állomány nem egy vagy két év alatt veszett ki az országból, hanem az ötvenes évektől folyamatosan. Ilyen előzmények után senki se lepődjék meg, és ne vegye bántásnak részünkről, ha tetemre hívjuk az említett minisztériumot, és nem vagyunk elragadtatva, és nem verjük magunkat a földhöz, hogy ők kapták az agrártámogatások szétosztásának abszolút jogát.
Olyan kérdésekkel pedig már foglalkozni sem érdemes, hogy a támogatások megpályázható összege oly csekély mind a női ivarú, mind a hímivarú állatoknál, hogy azon csak mosolyogni lehet. Például egy üszőre 30 ezer forint a kevésnél is kevesebb. És mindez olyan feltételekhez kötve, ami a leghatározottabban népellenes, mert víz alá nyomja a kisgazdákat, a kistermelőt, ezzel szemben egekbe emeli a nagybirtokot, a hirtelen megtollasodott új földesurakat és a minden tekintetben levitézlett és kiérdemesült téeszeket.
Mindezek kritikájaként itt sem érdektelen elmondanunk, ami az elmúlt napokban Somogyban történt. Mikor a gazdák meghallották a feltételeket, kijelentették, hogy tejet így ők nem termelnek, sőt, ami állatuk van, azt is eladják, de azt üzenik a miniszterelnöknek, hogy hozzon tejre, akit ő akar, meg is mondták, hogy kit, de meglehetősen illetlen és lovagiatlan dolog volna, ha erre most újra visszatérnék és nevesíteném a javaslatot.
Nem helyeselhető végül, hogy a támogatások jelentős része a kereskedelem, a bankok és az energiaipar felé folyik el, miközben a kistermelő csak sóvároghat, jobb híján nyalhatja a száját és törölheti a szemét.
Sürgős és fontos, hogy változtatásokra kerüljön sor, ha le akarjuk csillapítani a falvak háborgását és helyre akarjuk állítani a nyugalmat.
Az agrártámogatások 1997. évi főösszegéből a mi meggyőződésünk szerint legalább 50-60 százalékot kellene az állattenyésztésnek kapnia, mert itt a legnagyobb a baj, mert csak így lehet számítani arra, hogy a mezőgazdaság lassan képes lesz a maga lábára állni. És végül, mert ez felel meg a vidék, a parasztság, a mezőgazdaságban dolgozni akaró emberek és családok érdekeinek, amelyet meggyőződésem szerint ma is mi, kisgazdák fejezünk ki a leghitelesebben és a legjobban. Köszönöm a figyelmet.
