DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN
DR. GÖTZINGER ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A nyolcvanas évek végén, amikor megpróbáltuk számba venni - illetve nem mi, hanem valamennyire is hozzáértő, szakértő emberek -, hogy milyen problémák várnak erre a társadalomra, akkor a társadalombiztosítás, a nyugdíj- és az egészségügyi kérdések mint a legsúlyosabb problémák szerepeltek azon a listán - amelyek megoldásra várnak. Nyilvánvaló, hogy ezeket számok bizonyították, támasztották alá. Azt hiszem, az alapvető probléma az az átalakulás, amelynek az elviselői a magyar társadalom tagjai mint nyugdíjasok vagy mint leendő nyugdíjasok, mint az egészségügy szereplői.
Egy pillanatig nem megkérdőjelezve az Állami Számvevőszék vizsgálatainak megállapításait, a parlamenti vizsgálóbizottság ténymegállapításait - tehát ezt nem megkérdőjelezve -, azt hiszem, hogy az igazi konfliktus, az igazi gyötrelem ebből a valóságból fakad, amelyet nagyon nehezen tudunk megoldani. A kérdés az, hogy az önkormányzatokat a jelenlegi formájukban vagy pedig a tervezett formájukban alkalmasnak tartjuk-e arra, hogy ennek a konfliktusnak a kezelésében közreműködjenek és főszereplők legyenek.
Mindjárt mondanám, hogy mi már egy kicsit kettéválasztottuk az önkormányzatok feladatait. Egyrészt mint egy konszolidált majdani önkormányzatot, amely igazgatja a maga hivatali szervezetét, a reformok utáni önkormányzatot; és egy olyan önkormányzatot, amelynek a reformok kiérlelésében kell meghatározó szerepet vállalni. Azt hiszem, most inkább erről beszélünk. Ha arra kérdezünk rá, hogy igazából mi is a feladata az önkormányzatoknak, akkor most mint az egyik legsúlyosabb feladatról: a reformok kiérlelésében való közreműködésről kell beszélnünk.
Képes-e ez az önkormányzat vagy képessé tehető-e erre? Én látok kedvező jeleket is, ha arra gondolunk, hogy a nyugdíjreformmal kapcsolatban milyen messziről indultak, mondjuk, a Pénzügyminisztérium és a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat elképzelései. Nagyon messziről indultak! Én nem azt mondom, hogy minden részletében megnyugtató megegyezés született; majd a törvény benyújtásakor látszik, hogy nagyon sok apró részlet van, amit igazán nehéz lesz megegyezéssel elfogadni. De mégis a kezdeti nagyon csúnya szavak után valahol egy kulturált párbeszéd alakult ki az önkormányzat és a kormány képviselői között, és valamiféle megegyezésközeli állapot jöhetett létre. Tehát van esély arra, hogy úgy működjenek ezek az önkormányzatok a következő években, hogy valóban érdemi résztvevői legyenek egy érdemi reform végrehajtásának.
Én három dologról szeretnék néhány szót szólni, amennyire az idő futja. Egyrészt: hogyan jönnek létre ezek az önkormányzatok? Másrészt: milyen szervezetük és hatáskörük legyen? Harmadrészt pedig: kik legyenek a szereplői?
De mielőtt erről szólnék: ma már nagyon sok szó elhangzott ezekről a témákról, nagyon sokféle vélemény. Én azt hiszem, nagyon vitatható mindenféle tervezet és elképzelés, mert nagyon sokféle megoldás lehetséges; sőt nagyon sokszor azt lehet mondani, hogy azonos értékű megoldások lehetségesek. De egy dolog nem nagyon lehetséges egy értelmes párbeszédnél, hogyha úgy sommásan az egész eddigi működést csődnek, katasztrófának, abszurdumnak minősítjük. Hadd mondjam el, annak ellenére, hogy már nincs itt Torgyán József képviselőtársam, hogy az ő megállapításait, az ő összefüggéseivel kapcsolatos megállapításait nem tudom elfogadni, mert nem valódi összefüggéseket keres az önkormányzat működésében, tényleges szerepében. Egy rövid kis történetet hadd mondjak, a társadalomtudományokban alaptörténetként ismert tanmese:
Észrevették, hogy dél-angliai falvakban, ahol a házak kéményén gólya van, ott van a házakban kisbaba. Ugye, nagyon kézenfekvő az összefüggés: gólya van a háztetőn, és ott kisbaba van - mégiscsak van valami a gólyamesékben! (Derültség.) Okos társadalomtudósok azért ennél mélyebb következtetésre jutottak, és miután Angliában, még Dél-Angliában is meglehetősen hűvös néha az éghajlat, ahol kisbaba van, be kell fűteni, ott meleg a kémény, és ezért a gólyák szívesebben építik oda a fészküket, ahol fűtenek a házban. No, ezek után eldönthető, hogy most van-e összefüggés a kisbaba megszületése és a gólya között…
Természetesen nem arról van szó, hogy én Torgyán József felszólalását egy pillanatra is a gólyamesék világába tartozónak mondanám (Derültség), bár a gólyameséknek sincs sok közük a valósághoz - de azért legalább kedves és bájos történetek. (Derültség és taps a kormánypártok soraiban.)
Visszatérve a mondanivalómhoz: választás vagy delegálás. Természetesen mindannyian - vagy a legtöbben - a választás hívei vagyunk; ha nem is úgy, mint ahogyan a parlamenti választások voltak. Az OTI-t sem úgy választották! Ha jól emlékszem a számokra, az OTI-nak mintegy 200 ezer választásra jogosult tagja volt. Még emlékeztetőül az OTI-val kapcsolatban: nem volt egy kis szervezet! 360 főt választottak be az OTI közgyűlésébe; és az OTI-nak volt elnöksége, volt igazgatótanácsa - tehát egy erősen hierarchizált szervezet volt. Én természetesen nem tekintem mintának az OTI-t ebből a szempontból.
Vannak érvek amellett, hogy most delegálás legyen, és vannak érvek amellett, hogy ne legyen soha delegálás, mindig csak választás legyen. De nem lehet olyan választási rendszert létrehozni vagy működtetni, amikor a lakosság túlnyomó része nem ismeri, nem ismerheti, hogy kik között választ! Egyetlen példát hadd mondjak: '93-ban mandátumhoz jutott és megválasztottak olyan szervezetet, olyan szakszervezetet, amelynek nem volt munkahelyi szervezete, nem volt valódi szakszervezet, fantomszervezet volt - '93-ban mandátumhoz jutott. A lakosság többsége nem ismerheti - ez természetes - mind a hét vagy akárhány szakszervezetet; ezt nehéz mindig aktuálisan megmondani - majd ahány bejelentkezik.
(12.10)
Tehát a delegálás ebben a pillanatban, amikor azt mondjuk - és feltehetően azt mondjuk -, hogy átmeneti időre hozzuk létre a társadalombiztosítási önkormányzatot, elképzelhető egy nem jó kompromisszumnak, de végül kompromisszumnak. Azt hiszem, ebben a pillanatban senki nem tud letenni egy olyan választási elképzelést, amelyik jól kiküszöbölné azokat a problémákat, amelyek '93-ban a választásnál fennálltak és megvoltak.
A közgyűlés létszámával kapcsolatban. Említettem, hogy az OTI-nak 360 tagja volt, és emellett még 180-180 póttagot is választottak. Persze irreálisan magas szám, valószínűleg a működés totális képtelenségét jelentené. De meg kell gondolni, hogy valóban 36 fő, egy-egy oldalnál 18 fő az egészségpénztárnál, más összetételben a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzatnál elég arra, hogy megfelelően képviseljen területeket és szervezeteket. Viszonylag sok szervezet vesz részt, és még több szeretne részt venni az önkormányzat munkájában. Valóban, elég-e?
Az elnökséggel kapcsolatban. '93-ban, illetve '91-ben, megelőzőleg '89-ben is én a kétszintű testület ellen voltam. Az általános hangulat olyan volt, hogy mi mindent, ami valamennyire is a pártállami múltra emlékeztetett, rossznak tartottunk, egy olyan elnökséget, amely az apparátus felső szintjével összefonódva, minden információt maga dolgoz fel és mintegy kisajátít, és elsúlytalanítja a közgyűlést, ez rettentő idegen (Az elnök a csengő megkocogtatásával figyelmezteti a képviselőt az idő leteltére.), nagyon kevésbé elfogadható volt számomra. De ha a valóságos működést nézzük, azokat a feladatokat, hogy hogyan formálódik ki a millió érdekből, hogyan transzformálódik valahol politikai mondanivalóvá a társadalombiztosításban, akkor meg kell gondolni, hogy nélkülözhető-e egy elnökség. Köszönöm. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
