MILAN KUČAN
MILAN KUČAN
MILAN KUČAN, a Szlovén Köztársaság elnökének felszólalása a Magyar Országgyűlésben: * Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda Rt. által hitelesített szlovén nyelvű szöveg hiteles magyar fordítása.*
Tisztelt Elnök Úr, Tisztelt Képviselő Hölgyek, Tisztelt Képviselő Urak!
Hálás vagyok önöknek, amiért abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy e magas plénum előtt szólhatok az európai jövő bizonyos kérdéseiről és a két baráti ország, a Magyar Köztársaság és a Szlovén Köztársaság közötti viszonyokról.
Úgy vélem, hogy sajátos módon éppen az elkövetkezendő hónapokban fog bebizonyosodni, helyes volt-e az a közös feltevésünk, hogy a berlini fal leomlásával Európában azok tudatában, akik jövőjéről döntenek, vajon véget ért-e az ideológiai és politikai megosztottság, a vasfüggönyök, a totalitarizmus uralkodásának, a háború szörnyűségének és a pusztításnak a történelmi korszaka.
Amennyiben ennek az ellentmondásos történelmi korszaknak a lezárultával kapcsolatos feltevés helyes, akkor Európában most elkövetkezett az új kezdet lehetőségét, egy másfajta történelmet és a világot saját nézeteink szerinti formálását felvető korszak. Hogy miről is van szó? Arról, hogy lehetséges a különféle nemzeti identitások és kultúrák alkotó és békés együttélése anélkül, hogy az egyes entitások lemondjanak saját kultúrájukról és identitásukról; hogy alárendeltség nélkül, a jövőért érzett közös felelősség tudata alapján a különféle népek között biztosítható a béke és az együttműködés; hogy a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás és a jövő nemzedékei iránt érzett felelősség alapján a ma embere tiszteletben tartsa és óvja környezetét; hogy az univerzalizmus és bolygónk globalizációjának felismerésével összhangban más civilizációkkal és kultúrákkal együtt keresse a közös értékeket, hogy ezen a közös szellemi alapon hozhassuk létre a kellemesebb közös életet, egy türelmesebb és alkotóbb világot, és szembe tudjunk szállni mindazzal, ami veszélyezteti a békét és közös létünket a földön.
Meggyőződésem, hogy ennek a vélekedésnek van realitása. A számos különbség ellenére — az etnikaiakra, a földrajziakra, a gazdaságiakra és politikaiakra, de a szellemiekre is gondolok — Európát korábban is s napjainkban is mégiscsak egyre szorosabb kapcsolatok és a függőségek kötik össze.
Európát éppen saját történelme győzi meg arról, hogy csakis két lehetőség, két út létezik. Az első, hogy mindannyiunk egyensúlyát, akik e térségben élünk és sorsunk az, hogy továbbra is itt éljünk, az erő logikája teremtse meg, a saját területért vívott egymás elleni szakadatlan harcok, ami általában katasztrófával végződött. A másik pedig az, hogy saját és közös békénk, valamint értelmes jövőnk érdekében megegyezzünk a közös életben. Ez hát az a lehetőség, amely Európa előtt áll. Lehetőség arra, hogy saját múltunk szorításából mind közösen kilépve magunkra vállaljuk a jövőért érzett felelősség terhét.
Éppen ezért érdemes kísérletet tenni egy olyan egyensúly meglelésére, amely tiszteletben tartja az egyenlőséget és az egyenjogúságot, s ezért majd mindannyiunk szabad akaratából sarjad ki. Érdemes olyan megegyezésre törekedni, amelyben mindenki enged valamennyit annak érdekében, hogy mindnyájan a béke, a türelem és az együttműködés részesei lehessünk. Ezt teszi lehetővé a tudatos közös létezés, amely lényegesen csökkenti a végzetes konfliktusok lehetőségét, hogyha azokat már végérvényesen nem is lehet kizárni.
Az európai Nyugat, legalábbis önmaga számára — többek között a szakadatlan konfrontáció miatt a Kelettel és annak fenyegetései miatt, hogy a katonai erővel, megfélemlítéssel és a politikai megállapodásokkal ráerőltetett egyensúlyt ismét szétrombolja —, a második világháborút követően a kooperatív viszonyok olyan világát építette, amelyben kitérhetett az összetűzések elől. Ez a tapasztalat tehát arról árulkodik, hogy Európában egy ilyen egyensúly lehetséges. Ez tehát az ő vitális érdeke és talán realitása is. Olyan realitás, amelyben az európai népek és országok megőrzik önazonosságukat, és amelyben együttműködésük azonos értékeken nyugszik, a demokrácia, az emberi méltóság, szabadság és jogok, a civil társadalom és a nyitott kompetitív piacgazdaság tiszteletben tartásának elvén. Ennek a választásnak egészen egyszerűen nincsen alternatívája.
Ez a történelmi tapasztalat még valamiről árulkodik. Jelesül arról, hogy az európai megosztottságok, így ez utóbbi is, az ideológiai és blokkok közötti, mesterségesek voltak, s éppen ezért kellett elbukniuk! Tartósan nem élhet egymás mellett két Európa anélkül, hogy kárt ne okozzon egymásnak. Azt hinni is illuzió, hogy az egyre zsugorodó és az együttműködésre egyre inkább hajló világban Európa a béke, a stabilitás és az együttműködés tényezőjévé válhat anélkül, hogy legelőbb is mindezt biztosítja önmagánál.
Ám a meggyőződés ellenére, hogy az új Európa együttműködésre ítéltetett, szükségszerűen kell feltennünk azt a kérdést, vajon az európai realitások nem mások-e? Európa nem megosztott-e változatlanul? A gazdaságilag fejlett és szociálisan stabil részre, s a gazdaságilag fejletlen és szociálisan bizonytalan részre? A stabil és biztonságos Európára, amelyben az emberek viszonylagos jólétben élnek, és annak nem stabil részére, ahol konfliktusok és háborúk is vannak, ahol még az emberi lét is veszélyben forog! Az európai megosztottság egyik színtere a Balkán is, különösen Bosznia a maga bizonytalan viszonyaival és állapotával, amely sem nem háború, sem nem béke. Objektíve Európa sajátos viszonyban van Oroszországgal is, azzal a racionális felismeréssel, hogy nem szigetelheti el, ám világos válasz nélkül arra a kérdésre, hogy milyen értelmes kapcsolatokat kellene kialakítani Európa és e hatalmas és sok tekintetben ellentmondásos európai és ázsiai ország között. Nem utolsósorban Európa szembesül az országok intézményes politikai megosztottságával is azok között, akik az euroatlanti struktúrákon belül vannak, és azok között, akik ott nincsenek, akár közel is járnak hozzájuk pl. a társulási egyezmények által, mint Magyarország, vagy az én hazám, Szlovénia kapcsolata az Európai Unióval, vagy pedig ilyen egyezménnyel nem rendelkeznek, s ezzel világos perspektívájuk sincsen. E választóvonalak majdnem pontosan ott húzódnak, ahol egykor a két ideológiai és politikai blokk közötti határvonal húzódott. Ez nagyobb aggodalommal kellene, hogy eltöltsön bennünket. A gazdasági és a technológiai fejlettség, az ökológiai tudat, az emberi jogok védelmének szintje s különösen a szociális feszültségek közötti különbségek arra utalnak, hogy talán a béke és egész Európa biztonságának sorsa az európai Keleten dől el.
A mindnyájunk sorsára adott válaszok pedig ebben a pillanatban, éppen ellenkezőleg, elsősorban az európai Nyugat kezében vannak. Hogy mire is gondolok? Arra, hogy az európai integráció ajtajai politikai értelemben és reális perspektívát nyújtva megnyíljanak azon országok számára is, amelyek nemrég még az európai politikai Keleten voltak, amelyek 50 vagy ennél több évig is megtapasztalták a sztálinista totalitarizmust, azon népek előtt, amelyeket a blokkok léte miatt akaratuk ellenére a II. világháborút követően nem csupán politikai értelemben, de civilizációs értelemben is a nyugati keresztény civilizációból, amelyben történelmi értelemben formálódtak, s maguk is részesei voltak alakulásának, abba a civilizációba sodortak, amely nem sajátjuk, amely idegen számukra, s amelyben idegen test voltak. Olyan világba, politikai hagyományok és viszonyok közé sodorták őket, amely gazdasági és szociális fejlődésüket is visszavetette. Az Európai Unióhoz, de a NATO-hoz történő csatlakozás lehetőségében a fejlődésbeli — civilizációs, szellemi, gazdasági és szociális lemaradás minél gyorsabb leküzdésének lehetőségét látják.
Ebben a lehetőségben a fejlődés óriási kihívását és motivációját, egy történelmi sérelem jóvátételét látják, s végleges megtérésüket saját szellemi térségükbe, saját civilizációs hagyományaikhoz.
Vajon ez az ambíció miért éppen az Európai Unióhoz kapcsolódik? Többek között éppen azért, mert ez az egyetlen reálisan létező európai integráció, és az európai integráció elképzelhetetlen ennek megkerülésével. Az európai lehetőség, amelyről beszélek, számára is óriási kihívás és próbatétel. Ő is a blokkokra osztott Európa viszonyai között jött létre. A gazdasági közösségből politikai szövetség is válik. Elmélyíti viszonyait, s minden tagország közös és saját jövőjére tekintettel az érdekek összehangolásának igényes folyamatában szilárdítja meg őket. Ugyanakkor pedig szembesülnie kell a bővítés kihívásával és felismert szükségszerűségével, a bővítéssel olyan irányban, ahol nemrég még a politikai Kelet volt, amely csak puszta létével is jelentős mértékben megetrmékenyítette s integrálta az Európai Uniót. Az Európai Unió most azzal a kihívással áll szemben, hogy megmutassa, képes-e gondolni egy Maastrich utáni Európára és egyúttal egy Berlin utáni Európára. Európának mind egésznek mindkettő érdekében áll. Ez egy hosszú távú befektetés az európai szellem fejlődésébe, valamint gazdasági és kulturális térségének kitágításába az új évezred küszöbén. Ehhez azonban komoly közös erőfeszítésekre van szükség annak érdekében, hogy a fejlődésbeli lemaradás csökkenjen és eltűnjön. Az Európa keleti felén bekövetkezett események vissza is hatnak az európai Nyugatra. Nem csupán a gazdaságra. Ezért sincs szó a felelősség áthárításáról. Egészen egyszerűen arról a felismerésről van szó, hogy térségünkben, amelyből nem lehet elmenekülni, életünk szükségszerűen kapcsolódik össze.
Mindez, bizonyos sajátosságokkal, érvényes a NATO-hoz fűződő viszonyokra is. A jelenlegi európai asszociációk, ideértve az Európai Uniót is, bizonyos belső gondjai azért válnak egyre nyilvánvalóbbá, mert számos ok miatt a maastrichti Európa számos szükséges jogi és egyéb mechanizmusának kiépítésével párhuzamosan azonos időben nem folyt az új szellemi értékrend kötőszövetének megformálása. Az Európai Unió intézményei kritériumainak egyfajta válságát mutatja. Ez talán az Európai Unió szellemi koncepciója hiányának csupán külső jele vagy talán az európai eszme, azon európai értékek hiányának jele, amelyek az európai intézményes együttműködés és integrációk egységesítő kötőszövete, tartalma, értelme és értéke lehetnének. Egyik közösség sem élhet hosszú távon csupán a mégoly tökéletes mechanizmusok és döntési eljárások egyfajta összességeként.
A csatlakozási eszme lényegét az európai civilizáció és politikai tradíció kell hogy alkossa, elsősorban a szabad állampolgárról mint alapvető értékről alkotott eszme, amely nem csupán a demokrácia fokmérője, hanem az országok közötti békés és egyenrangú együttműködés egyetlen lehetséges alapja. Az együttműködésnek nem lehet alapja a szabadság korlátozása és a jogok szűkítése. Az európai együttműködés alapja csakis az egyes országokhoz tartozó állampolgárok szabadsága terének kitágítása és jogaik valóságossá tétele lehet. Ez pedig olyan politikai felelősséget követel, amelynek nincs köze csakis a saját érdekcsoporthoz, párthoz, de országhoz való hűséghez, hanem az egyénhez, az állampolgárhoz és ugyanakkor a tágabb közösséghez, a kontinens és bolygónk életéhez való hűséghez. Hogy hová vezet ezt utóbbi gondolati hagyomány hiánya, beszédesen szól minderről a végletes nacionalista egoizmus véres kitörése a Balkánon. Egy másfajta lehetőségről árulkodik ugyanakkor Csehország és Szlovákia példás szétválása és azok a szlovén törekvések, hogy mindenfajta erőszaknak elejét vegyük, amikor létrehoztuk az önálló szlovén államot, valamint az egypártrendszerből sima áttmenettel megteremtettük a demokratikus, politikai értelemben plurális piacgazdasági államot.
Európának mint a demokrácia és szolidaritás egyetlen egységes területének a létrehozása talán napjainkban, amikor az Európai Unió a megosztottság, a kontribúciók, dotációk és szállítási engedélyek, a kerge marhák húsexportjának stb. egészen konkrét és gyakorlati problémáival szembesül, illúziónak tűnik. Ez persze egyik napról a másikra nem valósítható meg. Nem reális az az elvárás, hogy az Európai Unió kapuit azonnal mindenki számára meg lehet nyitni. De már ma garanciákat lehet adni arra, hogy az ajtó kinyílik majd, kidolgozni e nyitás logikáját és a közösség alapelveit, és ezekről a kérdésekről folytatott párbeszédbe belekapcsolni mindazokat, akik ezt óhajtják és az ehhez szükséges feltételeknek eleget tesznek.
Ismételten emlékeztetni szeretnék arra, hogy a berlini fal romjai hét évvel ezelőtt a világ minden tájára szétszóródtak. Pozitív értékelést érdemelnek a posztkommunista országok saját belső hatalmas erőfeszítéseik árán elért strukturális változások. Habár a gazdasági változások a kulcsfontosságúak és a leglátványosabbak, mégsem kerülheti el figyelmünket az életfilozófia megváltozásának a jelentősége, és ezzel összefüggésben az állampolgárok szociális és gazdasági biztonságának a kérdése. Kritikusan kell szólnunk a mégoly ritka, ám befolyással bíró nyugati bírálatokról, amelyek az átalakulás viszonyait és hatásosságát még mindig ideológiai kritériumok, mitöbb előítéletek alapján ítélik meg, és nem olyan kritériumok alapján, amilyenekkel saját viszonyaikat és általában a Nyugat viszonyait értékelik. Ezek pedig az emberi jogok tiszteletben tartása, a piacgazdaság, a többpárti parlamenti demokrácia. Ezeknek a kritériumoknak az elismerése pedig megköveteli mindazoknak a politikai orientációknak a legitim elismerését, amelyek tiszteletben tartják ezeket a kritériumokat, a jobboldaltól a baloldalig, és amelyek legitimitását a szabad és demokratikus választások eredményei adják meg. A kommunizmus visszatérésével vagy a vele kapcsolatos nosztalgiáról szóló értékelések ezért túlságosan könnyedek és könnyen hatalmas zavart kelthetnek. Az úgynevezett átalakulóban lévő országokban az emberek döntő többsége őszintén óhajtotta és támogatta a változásokat. Óriási elvárásai és reményei voltak ezzel kapcsolatban. Irreálisak is. Sokszor az ígéretek is olyanok voltak, hogy azokat nem lehetett teljesíteni. A kiábrándulásnak be kellett következnie. De a remények végének nem. A választási eredmények, melyeknek következményeként sok helyütt az átalakulás utáni első politikai erők visszavonultak a színtérről, elsősorban a választópolgárok olyan irányú nyomását jelentik, melynek során számon kérik az ígéretek beváltásával kapcsolatos nagyobb következetességet és olyan célkitüzések melletti kiállást, amelyek azoknak az elvárásoknak a beteljesítéséhez és azoknak reményeknek megvalósításához vezetnek, amelyeket az emberek vártak el a változásoktól. A posztkommunizmus kihívás mindenki számára, s nemcsak gondolkodásbéli erőfeszítést követel, hanem mindannyiunk tettének teljességét, akik részt vettünk a berlini fal leomlásánál, akár a fal egyik, akár a másik oldalán.
Nem az a becsvágy vezérelt, hogy válaszokat keressek a mai Európa alapvető problémáira és szorongásaira, arra kérdésre, hogy melyik az a legszerencsésebb út, amely realitásaiból jövőjébe visz. A napnál is világosabb, akármilyen befelé, de kifelé, a világ többi része felé egocentrikus Európának nincs reménye az igazi túlélésre. Különösképpen ma, amikor leáldozóban van az eurocentrizmus hosszú korszaka, amelynek során Európa jóban s rosszban sok évszázadon keresztül alapvetően meghatározta az emberi civilizációt. A közös Európa-ház tervének leszűkítése csupán különféle időpontokra, hogy ki és mikor válik az Európai Unió vagy a NATO tagjává, különféle pénzügyi-technikai kritériumokra a tagság elnyerésével kapcsolatos feltételek teljesítéséről, nem elegendő, ám szükséges, de nem elégséges modus operandi azon országok számára, amelyek a változások tervezésével kapcsolatos legnagyobb felelősséget átvállalhatják magukra. Az Európa úgynevezett stabil és nem stabil része közötti határ rögzítésével hosszú távon kétségtelenül olyan újabb megosztottság jönne létre, amely ismét könnyen feltámaszthatná a bipolarizáció idejétmúlt ideológiai-politikai modelljét. Európa történelme a legékesebb bizonyíték arra, hogy a jövő Európájával kapcsolatos megfontolásainkban és tetteinkben alapvetően az európai szellemi identitásból, az európai értékrendből, vagy, ahogy mondják, az európai lélekből kell kiindulnunk. Hadd ismételjem meg meggyőződésemet. Soha eddig ilyen lehetőség nem volt, mint amilyen most van e projekt esetében, az évezred végén. Multikulturalitás, multietnikusság, multinacionalitás, multiregionalitás, amelyek magvába ott bújkál az emberi méltóság, az ember individuális és kollektív jogainak magas fokú tisztelete, ennek az európai identitásnak egyik alkotóeleme lehetne mindez. A szociális igazságosság, türelem, párbeszéd és kölcsönös segítségnyújtás megújított civilizációs modellje új lendületet adhatna e identitás testet öltésének. Megerősödne a humanizmus feléledt filozófiája, amely támaszkodhatna az autentikus keresztény rendszer morális és szociális értékeire, az ember adottságainak, valamint a természetes környezettel szembeni emberi önelégültség, büszkeség és cinizmus túlhaladására. Az így elképzelt és megtestesített Európa-ház közös politikai és civilizációs entitás, sokrétű, bonyolult és sajátos másságokból összetevődő lehetne, ám olyan politikai, biztonsági és gazdasági szálak fűznék össze, amelyek elválaszthatatlan részeként szolgálnák az európai értékek védelmét és affirmációját. Ilyen formájában képes lenne az emberi világ azon más központjaival és területeivel termékeny és sikeres módon versenyezni és alkotó módon együttműködni, amelyek kitartóan lépik át a második évezred küszöbét és keresik azokat az utakat, amelyek lehetővé teszik e bolygón nem pusztán a türelmes egymás mellett élést, hanem az alkotó együttélést is.
Való igaz, az európai realitások ma még mások. Kétségtelen azonban, hogy Európának szüksége van fejlődési vízióra, és hiszem, hogy képes azt megvalósítani. Gondolataim talán kis mértékben hozzájárultak e vízió kialakításához. Szlovénia alkotó módon és felelősen szeretne bekapcsolódni ennek kialakításába és megvalósításába.
Mindannyiunkon múlik, hogy a történelem által a mai Európának felajánlott lehetőséget kihasználjuk. Hogy a történelemben majdan az utánunk következő nemzedékek ne tehessék fel a kérdést, mit tettünk, amikor szembesültünk ezzel a lehetőséggel, és miért terheltük meg őket is olyan viszályokkal, amelyek már a mi életünket is megkeserítették. Arról van szó, hogy az új európai biztonsági struktúrák és a NATO megbízható keretei között szilárdítsuk meg alkotó módon az európai civilizáció értékeit és hagyományait. Nem azért, hogy azokat másokra erőltessük, akikkel együtt alakítjuk változó világunkban az emberiség civilizációját a harmadik évezredben, hanem hogy velük összhangban éljünk, egy olyan világban, amelynek küszöbén állunk, és amely egyetlen emberi világunk, amelyben élünk és amelyért felelősek vagyunk. Felelősek a jövő és azon nemzedékek előtt, amelyeknek majd a sajátja lesz.
Eddigi találkozásaim a tisztelt köztársasági elnök úrral, Göncz Árpáddal, miniszterelnök úrral, Horn Gyulával és az önök országának összes többi politikusával azt a meggyőződésemet erősítik, hogy magas fokú azonosság vagy hasonlóság van közöttünk Európa jövőjét illetően, és ezzel együtt országaink, Magyarország és Szlovénia jövőjének megítélésében. Ezért aggodalommal és bizakodással várjuk az amszterdami és a madridi döntést az Európai Unió és a NATO tagországainak kibővitéséről. Hinni szeretném, hogy a pozitív döntéshez mindkét ország esetében hozzájárulnak majd az országaink közötti együttműködés eddigi sikeres projektjei, és különösen a háromodalú Róma-Ljubljana-Budapest projekt. Meggyőződésem, hogy a várt döntések új lépést jelentenek az új évezred Európájába, mint a béke, együttműködés, szociális igazságosság és fejlődés világába.
Tisztelt Képviselő Hölgyek, Képviselő Urak! Minden jót kívánok önöknek, és köszönöm szépen!
