DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Köszönöm. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A szabadon választott parlament történetében nincs még egy olyan törvény, amely ilyen hosszas vitát élt volna át, mint az 1992. évi XXXII. törvény, amelyről először 1992-ben, majd az 1995. februári alkotmánybírósági határozatot követően 1995 őszétől, majd a második alkotmánybírósági határozat nyomán 1997-ben folytatott vitát az Országgyűlés. Éppen ez a helyzet teremti meg számomra azt a lehetőséget, hogy ne térjek ki a törvényjavaslattal kapcsolatos elvi és gyakorlati problémákra, mondanivalómat pusztán azokra a legfontosabb témákra szűkítsem, amelyek a törvényjavaslat legutolsó vitájának parlamenti szakaszában felvetődtek.
A törvényjavaslathoz benyújtott módosító indítványok egy része, tisztelt Ház, azt szándékozott elérni, hogy az Országgyűlés ne bővítse az élet elvesztése miatti kárpótlásra jogosultak körét, mert az 1992 óta született más egyéb jogszabályok már adtak ilyen juttatást, amely részben a törvény által érintett csoportra is vonatkoztatható.
Ezt a javaslatot azért nem tudjuk támogatni, tisztelt Ház, mert a juttatás célja nem ugyanaz, hiszen a hadigondozás más jogcímen jár, a nemzeti gondozás pedig szintén más jogcímen, de ennek alkalmazását a törvény nem zárja ki a kárpótoltak esetében sem.
Az Alkotmánybíróság az alkotmánysértő mulasztást megállapító határozatát annak ellenére hozta meg, hogy ekkor már a különböző juttatásokat megállapító törvények hatályban voltak. Nem szólva arról, hogy az 1992. évi XXXII. törvény maga is utalt arra, hogy az állami önkény áldozata után járó későbbi kárpótlás a nemzeti gondozáson túlmenően történik majd meg.
A módosító indítványok másik jelentős csoportja - éppen ellenkezőleg az előbb említett esettel - azt szándékozott elérni, hogy szélesedjen ki a kárpótlásra jogosultak köre.
(18.00)
Ezeket a módosító indítványokat azért nem támogatja a kormány, mert a törvény hatályát kizárólag arra a körre indokolt kiterjeszteni, amelyre az alkotmányosság érvényesítése és biztosítása érdekében feltétlenül szükség van. Ezt pedig az 1992-es törvény és az azzal kapcsolatban hozott két alkotmánybírósági határozat valójában már egyértelműen és világosan meghatározta.
Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy az elmúlt 50 esztendő alatt a személyi sérelem, a károkozás, az elszenvedett szenvedések számbavehetetlenek, és számos olyan megnyilvánulási formában jelenhettek meg, amelyek nem minden esetben férnek be a törvény keretei közé, minden sérelmet azonban lehetetlen reálisan kárpótolni, és olyan szabályokat kidolgozni, amely minden sérelemre egyaránt érvényes. A határt tehát az Alkotmánybíróság által kijelölt pontoknál kell megrajzolni a törvénynek is.
Hasonló tartalmú az a harmadik indítványcsomag, amely az ötvenes évekbeli munkaszolgálatra vonatkozóan indítványozta a törvény hatályának kiterjesztését, abból kiindulva, hogy az Alkotmánybíróság 1995 februárjában alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette a '92. évi XXXII. törvénynek azt a rendelkezését, amely a munkaszolgálat miatti kárpótlás jogcímét csak abban az esetben állapította meg, ha az a munkaszolgálat harcoló alakulat kötelékében történt. Most a "harcoló alakulat" bővítményt az Alkotmánybíróság a szövegből kivette. Ez azonban nem jelenti egyértelműen azt, hogy a kárpótlást ki kell terjeszteni a törvénynek az ötvenes évek katonai munkaszolgálatára is; ha nem az eleve jogosultak megkülönböztetéséről van szó, és ilyen a kárpótlás juttatásának kérdése, akkor az alkotmányosság csak azt követeli meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen.
Miután az ésszerű okok elsősorban a körülményeknek az eltérő jellegében ragadhatók meg, ez alapján meg kell különböztetnünk és meg lehet különböztetnünk a második világháború alatt, illetőleg az ötvenes években végzett munkaszolgálatot egymástól, és ez az az ok, ami alapján a kormány nem tartja célszerűnek és az alkotmányossági követelményekből fakadó kötelezettségnek a törvény hatályának kiterjesztését.
Hasonló indokokat kell felhoznom még akkor is, ha ez vitathatónak tűnik, a nyugati hadifogságnak a kárpótlandó sérelmek közé történő felvétele esetén is. Ehhez hozzá kell tennem, hogy az erre vonatkozó alkotmányossági indítványt az Alkotmánybíróság 1995-ben elbírálta, és elutasította az erre vonatkozó indítványt.
Végezetül, tisztelt Ház, szólnom kell a kárpótlási jegy helyetti életjáradék ismételt választását érintő módosító javaslatokról. Ezek sorában a kérelem benyújtása és ezzel az ügyintézési határidő kezdetének meghatározását továbbra is szükségesnek tartjuk. Fontos ez azért, amint azt a törvényjavaslat indokolása is tartalmazza, hogy a határozathozatal ésszerűen történjék, s elsősorban azok a jogosultak kapják meg a kárpótlásukat, akiknek már 1992-ben meg kellett volna kapniuk.
Az életjáradék-fizetés kezdő időpontjának 1996. január 1-jében történő meghatározását nem tudjuk támogatni, még a mellette felhozott érvek hatására sem. Jogalkotási mulasztásról ez esetben azért nincsen szó, mert ilyen értelmű jogalkotási kötelezettség nem volt.
A kárpótlási jegy ellenében ez év első felében jelentős privatizációs vagyon került és kerül felajánlásra. A visszamenőleges fizetés pedig további közvetlen költségvetési teherrel járna, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor a kárpótlással kapcsolatos alkotmányos kifogások megszüntetéséhez is újabb és újabb milliárdokra van szükség, amelyekkel a személyi kárpótlásról rendelkező '92. évi törvény megalkotásakor a törvényhozó még reálisan nem számolhatott.
Tisztelt Ház! Mindezek alapján kérem önöket, hogy a támogatott módosító indítványokkal együtt fogadják el a kormány előterjesztését. Teszem ezt abban a reményben, hogy a magyar törvényhozás a törvény elfogadását követően soha többé nem kényszerül arra, hogy ilyen törvényhozási feladattal birkózzék meg.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
