KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC
KŐSZEG FERENC (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! A pogányságról a kereszténységre áttérő magyarságot Szent István király a más országok fiainak befogadására intette: "Megparancsolom neked, fiam - oktatta Imre herceget -, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak."
A menekültekről és a menedékjogról, a rászorulók befogadásáról szóló jogszabály tárgyalása szinte kötelezően István király törvénynek számító intelmeivel kezdődik. Jóllehet az intelmek híres hatodik szakasza inkább a privatizációs törvény vagy a külföldiek földtulajdonáról szóló törvény tárgyalásához illenék, mintsem a menedékjogi törvényéhez, hiszen itt István király kifejezetten a gazdagságot, a más kultúrát hozó külföldiekről beszél: "Amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, és mindez az országot díszíti, az ország fényét emeli."
A menedékjogi törvény tárgyalásakor inkább az intelmek tizedik, a kegyességről és irgalmasságról szóló passzusára kellene hivatkoznunk: "Ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az istenintést, irgalmasságot akarok, és nem áldozatot."
Tavaly, a millecentenárium évében különösen sokan és sokat idézték István király mondatait oly természetességgel, mintha csak első királyunk mai magyar nyelven fogalmazta volna meg az intelmeket, pedig az intelmek eredeti nyelve természetesen a latin. A középkori latin próza, mondat ritmusát és belső rímeit visszaadni képes, mégis korszerű szöveget egy fiatalon elhunyt kitűnő filológusnak és műfordítónak, Kurcz Ágnesnek köszönhetjük, akinek a nevét az istváni szöveg sok idézője közül senki sem írta le.
Jelképesen talán témánkhoz tartozik az is, hogy a műfordító felmenői valamikor a múlt század második felében menekültek vagy vándoroltak be Magyarországra Galíciából, s így hozzátartozói közül számosan estek áldozatul 1941-ben a kétes állampolgárságú személyek ellen irányuló idegenrendészeti akciónak, amelynek végső állomása a Kamenyec-Podolszkij-i tömegsír volt.
A menedékjogi törvény megalkotása mellőzhetetlen lépés az európai integráció felé vezető úton. A nemzetközi kötelezettségen kívül azonban van még valami, ami a magyar társadalomnak erkölcsi tartozásává minősíti, hogy védelmet nyújtson, élhető körülményeket biztosítson az oltalomkeresőknek. Magyarországot az első világháború vége óta mintegy félmillió ember hagyta el közvetlen vagy közvetett politikai kényszerűségből. 1956 kétszázezer menekültje után a konszolidált Kádár-rendszer idején 1970 és 1988 között, hazai statisztikai adatok szerint 41 580 fő disszidált, ahogy akkoriban mondták.
Ez a kiáramlás elsősorban gazdasági migráció volt, Nyugaton is pontosan tudták, hogy aki 1975-ben döntött úgy, hogy nem tér vissza a társasutazásról, jobb életkörülményekre vágyik, nem politikai üldöztetés elől menekül. Mégis a '80-as évek legvégéig senkit nem kényszerítettek hazatérésre, senkit nem adtak át a totalitárius állam rendőrségének, még ha a Kádár-rendszert a diktatúra liberális változatának tekintették is. Ezt illene, illett volna emlékezetünkbe idézni, amikor magyar idegenrendészek azért versengtek, hogy ők kísérhessenek vissza kiutasított, megbilincselt kínaiakat Pekingbe, három évvel a Tienenman téri események után, vagy amikor kurdokat küldünk vissza Törökországba, koszovói albánokat, és olykor vajdasági magyarokat is Szerbiába, szudáni katonaszökevényeket Szíriába, ahonnan kiadják őket Szudánnak.
Tudjuk, az egykori szocialista országok közül Magyarország volt az első, amely csatlakozott a genfi egyezményhez. Tudjuk azt is, hogy az egyezmény 128 részes állama közül Kongó, Madagaszkár és Törökország mellett Magyarország az egyike annak az öt országnak, amely még fenntartja az egyezmény alkalmazására vonatkozó anakronisztikus földrajzi korlátozást. Boross Péter akkori belügyminiszter az ENSZ menekültügyi főbiztosának magyarországi látogatásakor, 1992. április 14-én tett ígéretet a földrajzi korlátozás feloldására. Azóta több mint öt év telt el. A régóta esedékes lépés megtételére remélhetőleg most végre sor kerül, egyidejűleg a menedékjogi törvény hatálybalépésével.
Igazságtalanok volnánk azonban az előterjesztéssel szemben, ha egyedüli érdemeként azt ismernénk el, hogy van, hogy lehetővé teszi a földrajzi korlátozás feloldását és a genfi egyezmény teljes körű alkalmazását. Az előterjesztés és az előterjesztő legfőbb érdeme a fejlődőképessége. Aki végigkövette a törvényjavaslat keletkezését a kormány által végül nem is tárgyalt törvénykoncepciótól az előttünk fekvő javaslatig, az tanúsíthatja, hogy nemcsak a törvény szövege változott, hanem az eredeti, rendészeti szemléletű koncepció fokozatosan átadta a helyét egy félig-meddig már menekülttámogató szemléletnek.
Példás volt a törvény-előkészítés abban a tekintetben is, hogy a Belügyminisztérium kikérte a menekültjog szakértőinek, valamint a külföldieket segítő társadalmi szervezeteknek a véleményét, és nemcsak meghallgatta, de hasznosította is a véleményeket.
A javaslat létrehozásában igen jelentős szerepet játszott az ENSZ menekültügyi főbiztossága, mind a genfi központ, mind pedig a budapesti képviselet, amely a tervezeteket folyamatosan összevetette a genfi egyezmény szövegével, és még a héten is levelet küldött valamennyi párt frakcióvezetőinek, felhíva a figyelmüket két olyan pontra, amely megítélésük szerint nem felel meg az egyezménynek.
Szemügyre véve most már a javaslat szövegét, abban az egyik legfontosabb, nemzetközi összehasonlításban is úttörő újítás, hogy meghatározza a védelemre szorulók három csoportját. A genfi egyezmény 1951-ben jött létre, keletkezését két történelmi tapasztalat alapozta meg: a szégyen, hogy a demokratikus világ sorsukra hagyta a fasizmus üldözötteit, és a feltételezés, hogy a szovjet birodalom, amelyet csak kevés menekült tud elhagyni, tartósan meghatározza a világ állapotát.
(10.00)
Ezért ígért életre szóló védelmet, az állampolgárokkal egyenlő jogokat, integrációs lehetőséget mindazoknak, akiket az államhatalom politikai nézeteik, társadalmi, nemzeti, etnikai hovatartozásuk vagy vallásuk miatt üldöz.
E szöveg alapján menekült státusz illette volna meg a délszláv háború bosnyák menekültjeit, akiket vallásuk, nemzeti hovatartozásuk miatt üldöztek. Nyilvánvaló volt azonban, hogy ilyen tömegű menekült ellátására, integrálására Nyugat-Európa nem képes - de egyúttal az is, hogy a délszláv háború előbb-utóbb véget fog érni, és a demokratikus országoknak arra kell törekedniük, hogy a menekültek visszatérhessenek hazájukba. Így alakult ki az ideiglenes védelemben részesülők sok százezres csoportja, azoké, akiket Magyarországon menedékeseknek neveztek.
A törvény most meghatározza a menedékesek jogállását, és jogállást teremt mindazok számára, akik nem menekültek ugyan, de kiutasításuk esetén származási országukban kínzás vagy más embertelen, megalázó bánásmód fenyegetné őket. Az ő kiutasításukat tiltja az erre vonatkozó ENSZ-egyezmény, tiltja az emberi jogok európai egyezménye és a magyar idegenrendészeti törvény is. Csakhogy a magyar törvényi tiltás eddig légüres térben lebegett, hosszú ideig egyáltalán nem alkalmazták, majd amikor több emberi jogi szervezet ismétlődő intervenciója nyomán alkalmazni kezdték, világossá vált, hogy annak, aki nem menekült, de mégis vonatkozik rá a kiutasítás tilalma, egyáltalán nincs jogállása, nem kaphat tartózkodási engedélyt, nem vállalhat munkát, nem kap szociális segélyt. Számukra, az új törvény nyelvén: a befogadottak számára a jelenlegi törvény, ha nem is teljes értékű, de legalább valamilyen létezési lehetőséget biztosít.
Ugyanakkor a törvényalkotó ezúttal is elköveti azt a jellegzetes hibát, hogy egy múltbeli helyzetre alkot pótlólag jogszabályt. Menedékessé csak tömeges beáramlás esetén, kormánydöntés alapján nyilvánítható a védelmet kérő, akkor, ha egy az egyben megismétlődne a délszláv háború kezdetén kialakult helyzet. Nem lehetnek menedékesek, legfeljebb befogadottak a koszovói albánok - holott a nemzetközi közvélemény egyre inkább elismeri, hogy üldöztetés áldozatai -, nem lesznek menedékesek a tálibok elől menekülő afgánok és így tovább. A törvény így egy diszkriminált menekült kategóriát minősít fő csoporttá, ahelyett, hogy igazodva a kényszerű migráció tényeihez, az ideiglenes védelemben részesülőt, azaz a menedékest tekintené a jellegzetes menekülőnek; tehát az olyan embereket, akiknek a többsége nem kíván véglegesen az országban maradni, nem részesül az állampolgárokkal azonos jogokban, de azért nem minősül gyanús, éppen csak megtűrt idegennek sem.
Jelentős pozitívuma a rendszernek, hogy a menekültügy szervezete teljes egészében polgári szervezetté válik. 1989-ben ugyanis csak a menekültügy központi szerve lett civil hatóság, helyi szerveinél a hatósági feladatokat odavezényelt rendőrtisztek látták el, és látják el ma is. E fordulat értékét némileg lerontja, hogy ennek fejében a menekültügyi szerv döntése ellen nincs helye fellebbezésnek, és az eddigi tapasztalatok alapján nagyon is kérdéses, hogy a bíróságoknak módjukban áll-e majd érdemben felülvizsgálni az oltalmat keresők ügyét. Ráadásul a repülőtéri eljárásban a bírósági felülvizsgálatnak a kiutasítás végrehajtására nincs is halasztó hatálya. Ez az egyik olyan pont, amelyet az ENSZ menekültügyi főbiztossága ezen a héten is kifogásolt.
A másik ilyen pont pedig az, hogy a törvény néhány esetben a hazai rendészeti törvények általános normája szerint hatósági mérlegelés tárgyává teszi, hogy a menedékjogot megadja-e vagy nem. A genfi egyezmény ilyen mérlegelést nem ismer. Akit az egyezményben foglalt okból üldöznek, annak biztosítani kell a menedékjogot, kivéve, ha befogadása előtt súlyos, nem politikai bűncselekményt követett el. Az egyezményt a magyar törvény nem fejelheti meg további feltételekkel.
Végül erénye a törvénynek, hogy kitér a társadalmi szervezetek szerepére a menekültek ellátásában, életkörülményeik figyelemmel kísérésében. Gyengéje viszont, hogy nem mondja ki: a menedéket kérő az eljárás során jogi segítséget vehet igénybe, így civil szervezetek ingyenes jogsegélyszolgálatát is. E hiányosságok egy részét módosító indítványokkal meg lehet szüntetni, feltéve, ha az előterjesztő olyan fogékonynak mutatkozik az ez után benyújtandó módosító indítványokra, amilyen készséggel fogadta a javaslatokat a törvény előkészítése során.
Amin sajnos már nem lehet segíteni, az az, hogy a jelen törvény előterjesztésével egyidejűleg nem került sor az idegenrendészeti törvény módosítására, holott az idegenrendészeti törvénynek számos olyan rendelkezése van, amely tartósan kilátástalan helyzetbe hozza a kényszerű módon Magyarországon tartózkodó külföldieket, azokat például, akiket nem üldöztetésük miatt, hanem technikai okokból nem lehet kitoloncolni, például mert nincs és nem is szerezhető be számukra úti okmány, vagy mert időközben megszűnt az az ország, ahonnan idekeveredtek. Ők továbbra is jogállás nélkül fognak ingázni az idegenrendészeti közösségi szállás és az idegenrendészeti őrizet között mindaddig, amíg nem sikerül átszökniük Ausztriába. Az idegenrendészeti törvény módosításának elmaradása ugyanis nemcsak embertelen helyzeteket teremt, nemcsak ellentétes az állampolgári jogok országgyűlési biztosának ajánlásaival és a kormányzat ígéreteivel, de ráadásul olyan helyzetet tartósít, hogy a hatóságok sem reménykedhetnek másban, mint abban, hogy a jogállás nélküli külföldinek sikerül továbbszöknie. Az, hogy a múlt évben 2500 külföldi tűnt el az idegenrendészet rendszeréből, elszomorító adat, de még elszomorítóbb lenne, ha nem tűntek volna el, és most nem néhány százan, hanem sok ezren vergődnének a határőrség közösségi szállásain.
Az, hogy a törvény hogyan fog működni, elsősorban az eljárásokban részt vevő hatóságokon múlik, de múlik egyúttal a társadalmon is. A menekültekhez, a védelmet keresőkhöz, sőt általában a migráció jelenségéhez való viszony ugyanis morális, hogy ne mondjam, világnézeti kérdés. Nem mintha bárki tagadná, hogy a külföldiek befogadásakor mérlegelni kell az ország teherbíró képességét, a közbiztonsági szempontokat és így tovább, de az idegenekkel kapcsolatos elutasító magatartásban többnyire sokkal több az atavisztikus rettegés az idegenségtől, a kockázat felnagyítása, mint a racionális megfontolás. Az idegenellenesség az elmúlt évtizedben világszerte a diszkreditált, nyíltan nem képviselhető rasszizmus racionálisnak és civilizáltnak álcázott pótlékává vált.
Korunk nacionalista szélsőjobboldalának internacionális ideológiája az idegenellenesség. Nyugat-Európában azonban a nacionalista tömegmozgalmakkal liberális szabadság- és befogadáspárti tömegmozgalmak szegültek szembe, és a menekültekkel kapcsolatos megszorító intézkedéseket éles társadalmi viták követték. Veszélyes dolog egyébként a megszorító intézkedésekre pozitív példaként hivatkozni. Németországban 1996-ban a megszorító intézkedések nyomán már "csak" 26 ezer új menekültet fogadtak be, Magyarországon 64 személyt.
A hatóságok, különösen a rendészeti hatóságok mindig hajlamosak arra, hogy a jogszabályokat megszorító, és ne jogbiztosító jelleggel használják. E hajlamot a közvélemény, a véleményt formálók folyamatos figyelmének kell vagy kellene ellensúlyoznia. Csak az a kérdés, hogy a magyar értelmiség akar-e, képes-e megmozdulni, felháborodni, tiltakozni, ha nem a saját pozíciójáról, a honoráriumainak tb-járulékolásáról van szó, hanem olyan absztrakt értékről, mint a menedéket kérőkkel való emberséges bánásmód. Lenne-e, aki a racionális idegenrendészeti akciókban felfedezné az emberiség elleni bűntett veszedelmét (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.), mint ahogy, hogy ismét a magyar keresztény hagyomány egy jelentős alakját idézzem, Schlachta Margit tette, aki 1941-ben, meglátogatva a Galíciába... Kár... - ezt az idézetet érdemes volna meghallgatni, megismerni.
Köszönöm szépen. (Taps.)
