KÓSA LAJOS
KÓSA LAJOS
KÓSA LAJOS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Élt 10 évet - minden bizonnyal ez a sírfelirat kerül majd az 1989. január 1-jén hatályba lépett 1988. évi VI. törvény fejfájára, ha a parlament elfogadja a kormány által beterjesztett új társasági törvényt.
A törvénytervezetet valószínűleg az Országgyűlés őszi ülésszaka fogja tárgyalni - azért valószínűleg, mert az előzetes egyeztetések nem tették világossá, hogy mikor kerülhet sor a tárgyalásra; nagyon örülünk, hogy ősszel sorra kerül -, s a tervek szerint novemberre várható a határozathozatal a Gt. ügyében.
(10.30)
Ha a tervezett hatályba léptető rendelkezése jelenlegi formájában emelkedik törvényerőre, akkor az új törvény a kihirdetését követő 180. napon, azaz valamikor májusban léphet hatályba.
Felvetődik a kérdés, hogy miért kell tíz év elteltével új társasági törvényt alkotni. Talán a '88-as törvény nem volt elég korszerű vagy nem elégített ki mindent, amit a gazdaság mint igényt támasztott? Nem volt ilyen alapvető baja, hiszen tízezrével jöttek létre gazdasági társaságok, a Gt., a jelenlegi Gt. ideje alatt a piacgazdaság robbanásszerűen fejlődött, sőt, a privatizációnak is - előbb a spontán, majd később az államilag irányított és felügyelt privatizációnak is - kellő keretet tudott adni a Gt.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy ez a törvény hibátlan volt. Az alkalmazás során kialakult gyakorlat megmutatta, hogy a szabályozás sok helyen hiányos vagy nem kellően hatékony. Ezekben az esetben a bíróságokra várt volna az a feladat, hogy a bírói jogfejlesztésnek az írott jogforrások mellett még megengedhető módszereivel ezeket a problémákat megoldja.
A bíróságok azonban az esetek jó részében úgy ítélték meg, hogy a törvényből közvetlenül levonható következtetéseken nem terjeszkedhetnek túl, és az általuk észlelt problémák megoldása érdekében jogszabályért kiáltottak. Persze, a bíróságok ténykedése így is értékes és érdekes, hiszen legalább rámutattak azokra a pontokra, ahol a jogi helyzet egyértelművé tétele érdekében jogalkotásra volt szükség, sőt, bizonyos esetekben már a megoldásokra is készen szállítottak ötleteket.
Amikor '88-ban elkészült a Gt., a törvényalkotónak olyan viszonyokat kellett szabályoznia, amilyenek még nem működtek, ezért a lehetséges problémákat, a tipikus jogvitákat csak elméletben lehetett előrevetíteni és szabályozni. Az akkori "mit?" és "hogyan?" kérdésekre is ki kellett találni az előzmények nélkül álló választ. Mára, azt hiszem, elég világosan felmérhető, hogy az élet milyen problémákat produkált, s a "mit szabályozunk?" kérdésre tehát a gyakorlat jórészt megadja a választ. Ennyivel tehát mindenképpen könnyebb helyzetben van ma a parlament.
A "hogyan?" kérdésre is magabiztosabb válaszok várhatók, mint tíz évvel ezelőtt, mert az adott esetben legalább az világossá válhatott az elmúlt tíz évben egy-egy jogintézménnyel, szabállyal kapcsolatban, hogy azt úgy, ahogy '88-ban annak idején kidolgozták, nem tartható fönn. Ez a negatív eredmény is hasznosítható tapasztalathoz visz a jogszabály megalkotásánál.
Az új törvény megalkotásának, értékelésünk szerint, a gyakorlatban kiderült hibák kijavítása mellett a másik fő célja az volt, hogy biztosítsa a törvénynek más jogterületekkel való összhangját. Emlékezzünk vissza arra, hogy számviteli jogszabályok, értékpapír-jogszabályok változtak jelentős mértékben, amelyek összehangolása nélkül a társasági jog működésképtelen.
Emlékezzünk csak arra, hogy a privatizációs törvény módosításában olyan jogintézmény került megalkotásra, amely igazából a Gt.-be való, itt az aranyrészvényre gondolunk. Ezt az ellenzék számos ponton vitatta is, hogy miért kell a Gt. előtt bevezetni, és például a privatizációs törvényben szabályozni olyan jogintézményeket, amiknek a szabályozása a Gt.-be való. Ugyancsak nyilvánvaló célja ennek a törvénynek, hogy az Európai Unió társasági jogú irányelveivel megteremtse az összhangot.
Az a kérdés, hogy vajon a fenti célok és igények feltétlenül igénylik-e az új törvény alkotását. Elég egyértelműnek látszik, és a törvénytervezet készült indoklása is egyértelműen utal rá, hogy nem teljesen új alapelveken nyugvó, struktúrájában is más társasági jog kialakítása volt a cél a társasági jog átfogó felülvizsgálatakor. Ehhez képest tehát nem kellett volna teljesen új törvényt alkotni, megmaradhatott volna esetleg a '88. évi VI. törvény mint alapjogszabály, s ennek széles körű módosításával lehetett volna az elért célokat megvalósítani.
A módosítások azonban nyilván olyan mennyiségben és olyan aprólékos részletességre kiterjedően történtek volna, hogy azokat a törvény eredeti szövegébe és szerkezetébe meglehetősen nehéz lett volna beilleszteni. Ezért mi elfogadjuk azt, hogy egy teljesen új Gt.-t kell szövegezni, ez a kodifikációs eljárások miatt nyilvánvalóan ésszerű.
Ezek után megpróbálom néhány fontosabb csomópontban kifejteni a Fidesz álláspontját az új Gt.-vel kapcsolatban, hiszen világos, hogy az a vita, hogy teljesen új törvényt kellett volna alkotni vagy a régit módosítani, inkább jogelméleti probléma, semmint az a megoldás, ami a gyakorlatnak megfelelő, hogy a kodifikációs könnyebbségek miatt egy formájában teljesen új Gt. kerül a parlament elé megvitatásra.
Nézzük először a társaságok és a társasági törvény rendszerének a kérdését ebben a Gt.-ben. Az új törvény megtartja azt a klasszikus kódex-szerkesztési módszert, amely szerint a valamennyi társaságra általánosan vonatkozó normákat a törvény elején egybegyűjtve, általános részként fogalmazzák meg, és ezt követően az egyes társasági formákkal kapcsolatban már csak speciális szabályokról kell szólni.
A jelenlegi törvényben több olyan jogintézmény is létezik, amelyet az általános részből kihagyva, minden egyes társaságnál vagy többnél külön-külön szabályozott a jogalkotó, miközben az adott tárgykörben felmerülő problémák, a szabályozandó kérdések és a jogi megoldások lényegében hasonlóak egymáshoz. Ilyen például a kizárás intézménye, amely a részvénytársaságtól eltekintve egyébként mindegyiknél sajátos szabályok szerint működik.
Ezeket a szabályokat az új törvényben a korábbinál következetesebben kívánja kezelni az előterjesztő, és a tervezet szerint a jelenleginél sokkal tartalmasabbá válna az általános rész, az egyes társaságok szabályai pedig ennek megfelelően redukálhatóak. Az általános rész terjedelmesebbé válását eredményezte az is, hogy ide kerültek át a törvény végéről az átalakulás szabályai, azzal a logikával, hogy az átalakulás egyszersmind társaságalapítás, illetve megszüntetés is, márpedig az általános rész tartalmazza az alapítás és a megszüntetés általános szabályait.
A társaságok rendszere csak egy ponton változott jelentősen, nevezetesen a tervezet szerint az egyesülés nem minősülne gazdasági társaságnak, hiszen az ismert szabályok szerint céljait, és ennek megfelelően működését tekintve is eltér a gazdasági társaságoktól, hiszen nem nyereségszerző, üzletszerű gazdasági tevékenységet folytat, hanem a tagok tevékenységének összehangolására jött létre, azaz másodlagos céllal.
E sajátosságokra tekintettel a tervezet kiiktatná az egyesülést a gazdasági társaságok sorából, de nem törölné el a föld színéről ezt az együttműködési formát, hanem magában a társasági törvényben mint az érdekelt tagok együttműködésének jogi kereteket biztosító jogi személyt szabályozná. Kimondaná továbbá azt is, hogy a nem gazdasági társaságként kezelt egyesülésre a gazdasági társaságok szabályait kell alkalmazni. A mi meglátásunk szerint ez a szabályozási megoldás elfogadható.
Tudjuk, hogy a törvénytervezet elkészítésénél sokkal drasztikusabb változtatás gondolata is felmerült. Volt javaslat arról, hogy meg kellene szüntetni a korlátolt felelősségű társaságot mint különálló társasági típust, és egységesen részvénytársaságként kellene szabályozni azokat a társaságokat, ahol a tagok a társaság tartozásaiért való felelősségük nélkül vehetnek részt a társaságban, és a társasági tagsági jogok átruházhatók.
Ezen felvetés nyilván azt is magával vonta volna, hogy ezen a részvénytársasági formán belül különbséget kell tenni aszerint, hogy a társaság a nyilvánosságnak fel akarja-e kínálni a részvényeit, s ekként a nyilvánosságtól tőkét gyűjteni vagy sem.
Nyilvánvaló, hogy a mostani megoldás, amit a törvény választott, a logika alapján működik; a magyarországi társasági jog eddigi története arról szól, hogy az élet általában mindig messze megelőzte a jogi szabályozást, és a társasági jog hiányai mindig akkor jelentkeztek igazán, amikor a társaságok működése, az ott felvetődő jogi problémák rámutattak a joghézagokra, illetőleg hiányosságokra.
Én úgy ítélem meg, hogy a mostani megoldás, az, hogy a törvény nem vetett fel drasztikusabb változtatást, logikus és indokolható, hiszen van ugyan elég sok tapasztalat a társaságok jogi működésével és gazdasági működésével kapcsolatban, de az óvatosság talán nem árt ezen a területen, mielőtt még egy teljesen új társasági logika szerint felforgatjuk a gazdasági társaságokra vonatkozó jogszabályokat.
Azonban ennek az elvetett javaslatnak mégis volt annyi hatása, hogy a törvény előkészítői felismerték és elismerték, hogy létezhetnek olyan átmeneti állapotban lévő részvénytársaságok, amelyek ugyan részvénytársasági formában alakulnak meg, mert az alapítók esetleg a későbbiek során elképzelhetőnek tartják a nyilvános tőkegyűjtés megkísérlését, de egy ideig még nem kívánják kihasználni a nyilvánossághoz fordulás lehetőségét.
Az ilyen társaságokra talán kár rákényszeríteni a részvénytársaságokra vonatkozó valamennyi szabályt, lehetővé kell tenni számukra, hogy egyszerűbben, kevesebb megkötés mellett működjenek. Ennek érdekében a törvénytervezet bevezetné a zártkörűen működő és nyilvánosan működő részvénytársaság fogalmát, amely alaptípusok között éppen az a különbség, hogy az egyik részvényeit nem hozzák nyilvánosan forgalomba. A zártkörűen működő társaság több ponton is felmentést kap a törvény szigorú szervezeti és működési szabályainak betartása alól.
(10.40)
Az előkészítő munkálatok során felmerült még, hogy a közös vállalatot mint gazdasági társasági típust meg lehetne szüntetni, hiszen nem igazán klasszikus kereskedelmi társasági formáról, hanem csupán a szocialista társasági formák egyikének továbbéléséről van szó, és a gyakorlatban nem annyira igénylik létét, hogy ez egy önálló társasági típus legyen. Végül azonban a kodifikációs bizottság azt az egyszerű megoldást választotta, hogy meghagyta a közös vállalat szabályait, nem bolygatva a még esetlegesen működő néhány ilyen társaságot, nem kényszerítve őket esetleges átalakulásra vagy más formájú megszűnésre.
Tekintettel arra, hogy itt tényleg kevés társaságról van szó, itt el lehetett volna gondolkozni egy merészebb megoldáson, szemben azzal a felvetéssel, amelyről az előbb szóltam, hogy volt olyan javaslat, amely tényleg merészebb formában a kft.-ket is a részvénytársasági forma alá sorolta volna, és ott határozott volna meg speciális szabályokat. Ott mi egyetértettünk azzal, hogy a jogelőkészítő és kodifikációs bizottság óvatosabb volt, itt ugyanis nagyon nagy számú vállalatról van szó.
A közös vállalatok száma azonban tényleg csekély, és úgy ítéljük meg, hogy a közös vállalat mint szervezeti forma fenntartása nem indokolt nemzetgazdasági szempontból, és jogi szempontból a kezelhetőségük problémát jelent. Itt a merészebb megoldás számunkra elfogadható lett volna. Kíváncsian várjuk, hogy a vitában lehet-e a törvényt ebbe az irányba terelni. De hangsúlyozom, ez nem sok vállalatot érint.
Végezetül meg kell említeni, hogy ismét szóba került a betéti részvénytársaságnak vagy a csendestársaságnak a társasági formák sorába való illesztése. Ezek a javaslatok azonban nem nyertek támogatást, mert a törvény-előkészítők úgy ítélték meg, hogy a létező társasági formákkal mindenfajta valós igényt ki lehet elégíteni. A helyzet azonban az, hogy a gyakorlat megmutatta: a betéti társaságokkal kapcsolatban vetődnek fel komoly problémák. Hogy csak egy példát említsek: az egyes megyékben másként értelmezik annak a szabályait, hogy egy betéti társaság beltagja hogyan léphet ki a társaságból, és hogyan adhatja át a beltagi jogát egy másik jogi személynek. Egyes helyeken ezt úgy értelmezik, hogy a betéti társaság beltagja akkor léphet ki a cégből, ha végelszámolással a betéti társaság elszámol, majd valaki az újjáalakult betéti társaságba beltagként belép. Más cégbírósági gyakorlatban más megyékben azt elfogadták, hogy mintegy a beltagságot megvásárolja egy más belépő személy, és egy egyszerű szerződéses aktussal, a társaság jóváhagyásával, meg lehet oldani ezt a problémát.
Kétségtelen, hogy a betéti társaságok viselkedése, működése más problémákat vet fel. Mi el tudtuk volna fogadni, ha ez a csendestársaság vagy betéti részvénytársaság forma valamilyen módon jogot nyer ebben a törvényben.
Egy másik nagy terület a jogi szervezeti formákon túl az a kérdés, hogy kógensen vagy diszpozitívan kellene szabályozni a társaságok életét, a nekik történő jogokat és az ezekkel való élést.
Nyilvánvaló, hogy a Gt. értelmezése során ez jelentős problémát okozott, tehát hogyan kell: kötelező érvénnyel vagy megengedően értelmezni a törvényt. A jelenleg érvényes törvény általánosságban azt mondta ki, hogy a felek az egymás közti viszonyokban a társasági szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, és közös megegyezéssel akár el is térhetnek a társasági törvény rendelkezéseitől. Az eltérés azonban csak ott nem megengedett, ahol a jogszabály ezt kifejezetten megtiltja. A részvénytársasággal kapcsolatban a törvény fordított módon szabályoz, általában kógensnek nyilvánítja a szabályokat, s csak ott enged eltérést, ahol a törvény ezt kifejezetten megengedi.
A problémák jórészt abból adódtak, hogy a törvényalkotó nem tudta következetesen végigvinni a jogszabályban a fenti elveket. Nem mondta ki például az adott formától való eltérés tilalmát sok olyan helyen, ahol pedig a szabályozás rendszeréből, logikájából, a rendelkezés céljából egyértelmű volt, hogy nem lenne szerencsés a felek eltérő megállapodásának megengedése. Ilyen esetekben a bíróságoknak kellett különböző, elméletileg nem mindig kifogástalan jogelvek kreálásával vagy alkalmazásával gátat vetnie a felek szabad szerződéskötésének.
Az új törvény előkészítése során ezt a jogbizonytalanságot eredményező helyzetet mindenképpen meg kell szüntetni, én úgy gondolom, és sokkal pontosabban, minden olyan esetben ki kell mondani a szabályoktól való eltérés tilalmát, ahol ez indokoltnak mutatkozik. Ekkor azonban kiderül - véleményünk szerint -, hogy sokkal több esetben kellene ezt a tilalmat kimondani, mint ahány szabály maradhatna diszpozitívnak, és ez egy jelentős problémát jelenthet. Mert miféle főszabály az, amely alól több kivétel van, mint ahány esetben a főszabályt alkalmazni lehet?
A megoldás kézenfekvőnek látszik: általánossá kell tenni a részvénytársaságoknál alkalmazott szabályozási módot, vagyis azt kell általánosságban kimondani, hogy a törvény szabályai kógensek, az azoktól eltérés csak akkor lehetséges, ha ezt az eltérést a törvény kifejezetten megengedi. Álláspontom szerint a tervezetnek ez a szabálya elméleti és gyakorlati szempontból sem feltétlenül helyes.
A modern társaságijog-elméletek a társaságot mint szerződéses jogviszonyrendszert fogják fel, amely a társaság tevékenységéhez szükséges valamennyi erőforrás között alakul ki, tehát szállítók, vevők, dolgozók, hitelezők. Ennek a felfogásnak éppen nem a kógencia, hanem a diszpozitivitás még széles körben való elismerése felelhetne meg, hiszen a jogszabály funkciója csupán a felek vélhető akaratának megfelelő szabályozása lehet, amelyet félre kell tenni, ha a felek az adott esetben mégsem a jogalkotó által elképzelt módon kívánják érdekeiket érvényesíteni. Ezen szemlélet alapján a jogszabály csak ajánlott mintaszerződésként fogható fel, amit csupán akkor kell alkalmazni, ha a felek más tartalmú szerződést nem kötöttek.
Nyilvánvaló, hogy bizonyos körben elengedhetetlen a kógens szabályok alkalmazása, de ennek csak ott van létjogosultsága, ahol a szerződő felek megállapodása rajtuk kívül állókra is hatással van, olyanokra, akik éppen azért, mert nem szerződő felek, nem képesek érdekeik érvényesítésére.
A másik esetcsoport, amikor indokolt lehet a szerződéses viszonyokra vonatkozó kógens szabályokat alkalmazni, ha az adott szerződésben tipikusan nem egyenlő gazdasági súlyú felek vesznek részt, s bár formailag a gyengébb fél esetleg alkalmas lehet saját érdekeinek érvényesítésére, ez a valóságban előre megállapítható módon mégsem sikerülhet neki.
Azt hiszem, hogy e szempontokat figyelembe véve sokkal szélesebb teret lehetne engedni a jelenlegi, de különösen a készülő társasági törvényben a diszpozitivitásnak. Példaként lehetne említeni a társaságok szervezetére vonatkozó szabályokat, amelyeknek kógens voltát nyilvánvalóan indokolni kell, de azért ezen a területen a társaságok külső és belső jogviszonyai élesen elhatárolódnak egymástól.
Nyilvánvaló, hogy a társaság képviselője által megtett nyilatkozat köti a társaságot, függetlenül attól, hogy az a nyilatkozat a társaságon belül megfelelő módon hozott döntésen alapszik-e vagy sem. Ha ez így van, akkor miért nem mindegy a kívülállóknak, hogy milyen szabályok szerint hozza a társaság a döntéseit, milyen társasági szervek milyen hatásköri eloszlással képezik a társasági akaratot.
A szervezeti szabályok kógenciáját a kisebbségvédelem sem indokolja feltétlenül, hiszen a kisebbség nem valami sorscsapásként került kisebbségi pozícióba - persze nem feltétlenül -, hanem úgy, hogy jól megfontolva ennek minden következményét, önként vállalja a kisebbségi szerepet egy társaságban. Feltétlenül a jognak kell-e megvédni őt akkor, hiszen ez egy pozitív döntésen alapszik? Miért nem elképzelhető, hogy a jogalkotó által kiegyensúlyozott megoldásnak tartott szabályrendszer jogi megfogalmazása mellett megadjuk a feleknek azt a lehetőséget, hogy az általánostól eltérő jogviszonyaikat sajátos igényeiknek megfelelően szabályozzák?
Mindabból, amit itt elmondtam, világos egy jelentős dilemma, amit a címben megfogalmaztam oly módon, hogy kógencia vagy diszpozitivitás, tehát hogy megengedően vagy kötelezően szabályozzuk a társasági jogot. Abból, amit én elmondtam, egy világos ellentmondás rajzolódik ki, hiszen az egyik területen támadtam a kógenciát, tehát a kötelező szabályozást, a másik területen pedig a megengedő szabályozást tartottam célravezetőnek. Ebből számunkra a következő felismerés adódik: (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)
A Gt.-ben törekedni kell arra - és ez a zárógondolat -, hogy a felvetődő problémákat ne általános érvénnyel próbáljuk szabályozni, hanem a különböző területekre, főleg amelyek jól elkülöníthetők, próbáljuk megtalálni a megfelelő megoldásokat a kógencia vagy diszpozitivitás problémájában. A társaság belső viszonyaiban megengedően kellene szabályozni a Gt.-t, a külső jogviszonyaiban pedig kötelezően kellene szabályozni. Azt gondolom, az általam elmondottak megfelelően alátámasztják ezt a vélekedést.
(10.50)
Összességében: ez a Gt. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) nem rossz alap a tárgyalásra, reméljük, hogy a parlamenti munka során az általunk felvetett problémákat még tovább lehet csiszolni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
