KERTÉSZ ISTVÁN
KERTÉSZ ISTVÁN
KERTÉSZ ISTVÁN (MSZP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A számvevőszéki bizottság múlt heti ülésén egy meglepő esemény történt. Az a megtiszteltetés ért minket, hogy rövid, kétszer fél óra időtartamra a számvevőszéki bizottság egyébként hétórás ülését meglátogatta Varga Mihály képviselőtársunk. Persze ebből a kétszer fél órából nem telt költségvetés, az 1998. évi költségvetés tárgyalásában való részvételre, holott azt hiszem, valamennyien tudjuk, és az ország közvéleménye is tudja, hogy a szakmai vitának, az igazán hasznos érvelésnek szintere nem a plenáris ülés, hanem az a bizottság, ahol a közvéleménytől talán óva, a közvélemény nélkül, szakmai érvekkel lehet egymást győzködni, még akkor is kísérletet tenni erre, ha egyébként indíttatásunk, politikai hovatartozásunk miatt ennek kicsi az esélye.
Mint említettem, Varga Mihály képviselőtárs nem várta meg a '98-as költségvetési törvény alkalmassági vitájának a kezdetét, s bokros teendői elszólították. Feltehetőleg az egyik bokros teendője volt az a cikk, amiből én is készültem, nemcsak Bauer képviselőtársam, tudniillik egyszerűen szakmailag értelmezhetetlen, és szakmailag Varga Mihály szintjéhez képest is méltatlan az a fajta beállítottság, az a fajta vegyes érvelés pluszban, mínuszban, ami részben egymást kioltva, részben pedig a közvéleményt félreorientálva szerepel ebben a cikkben.
Én magam nem mennék olyan mélységig bele, mint Bauer Tamás képviselőtársam tette, csak azt a konkrét és adatszerű hibát és szándékos félrevezetést szeretném ismertetni önökkel, amire többek között az érvelését építette Varga Mihály képviselőtársam. Szó szerint idézem, mert a klasszikusokat csak szó szerint érdemes idézni: "A miniszterelnök mindeközben bejelentette a nyugdíjak 19 százalékos jövő évi emelését" - remélem, hogy ezt nem nehezményezi Varga Mihály képviselőtársam, vagy ne adj' Isten, ha módosító javaslatot akar tenni, akkor tegye meg - "és a 65 éven felüliek ingyenes utazási lehetőségét. Csak ez utóbbi ígéret beváltása újabb 60 milliárd forintba kerül."
Aki ismeri a költségvetési tételeknél ennek a nagyságrendjét, az azonnal fölcsapja a fejét, mint a harci paripa a kürtszó hallatán, hogy azért 60 milliárd forint nem semmi még a Magyar Köztársaság költségvetési tételében sem. Ehhez képest a teljes fogyasztói árkiegészítés kiadási előirányzata 61 milliárd forint, aminek csak egy tétele az utazási kedvezményeknek az összege, amelyeknek túlnyomó többsége természetesen a diákok, nyugdíjasok havi rendszeres utazási költségeit teszi ki. Egy ilyen számot kimondani egy gazdaságpolitikával foglalkozó személyiség részéről, azt hiszem, több, mint hiba. Ez nem tévedés, ez szándékos értelmezési probléma. Nem foglalkozom a cikk egyéb részeivel, jóllehet elég rendesen kipirosoztam.
Varga Mihály képviselőtársam most is az 1994. évi 2,9 százalékos GDP-növekedésre hivatkozott, és ezt hasonlította össze a mostani 3, a jövő évi, reméljük, 3,5-4 százalékos GDP-növekedéssel, közös nevezőre hozta, nagyságrendi közelséget állapított meg, és úgy gondolta, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy mindkét növekedés ugyanolyan tartalmú.
(12.50)
Holott ma már az is teljesen világos, hogy 1993-94-ben a belföldi kereslet adórendszeri és béremelési eszközökkel elért mesterséges élénkítésével egy olyan gazdasági növekedést generált az akkori kormány, amely az országnak 1993-ban 3,3 milliárd dollár, 1994-ben 3,9 milliárd dollár deficitet, fizetésimérleg-hiányt eredményezett.
Sőt, tovább is mennék, teljesen egyetértek Kádár Béla képviselőtársammal: érdemi gazdaságpolitikai döntések egy-másfél év alatt fejtik ki hatásukat. Ezt minden vonatkozásban értelmezni kell, és el kell ismerni. Néhai Antall József hihette csak azt, hogy az 1990-es fizetésimérleg-pozitívum a fél éve hatalomra jutott MDF-kormánynak bármiféle érdemeként elismerhető lenne... (Közbeszólás: 1991-ben!) Nem, '90-et mondtam, jól mondtam.
Ezt a gondolatmenetet továbbvíve azt is el kell mondanom azonban, hogy ez a kormány olyan gazdasági állapotban, olyan fizetésimérleg-pozícióban vette át a kormányzást, amely 1995. június 30-ával 22 milliárd dolláros nettó hitelállománnyal zárt, azaz igazából ettől az időponttól, ettől a 22 milliárd dollártól kell számítani azt a javulást, ami ebben a kormányzatban fizetési mérlegben, nettó adósságban bekövetkezett. Ez a 22 milliárd dollár akkor több mint két évi teljes áruexport-bevételnek felelt meg. Ma 10 milliárd dolláros nagyságrendű nettó adósság várható az év végén. Ebből nyilvánvalóan az állami adósság ettől még kevesebb - hiszen a vállalkozói szektor külföldi hitelfelvételei jelentősen megnőttek -, ebből következően az évi áruexport negyede, legfeljebb 40 százaléka nagyságrendet tehet ki év végével a nettó adósságállomány. Ha valami, akkor ez hatalmas teljesítmény, és markánsan jellemzi az elmúlt három év gazdaságpolitikai váltását.
Varga Mihály képviselőtársam némileg sommásan azt mondta, hogy a Bokros-csomagnak nevezett intézkedéssorozat csak rövid távú hatásokat gyakorolt a magyar gazdaságra. Természetesen önmagában a vámpótlék kétéves kifutású intézkedéssorozat volt. Szabadjon azonban emlékeztetni arra, hogy fokozatosan leépült a vámpótlék, ma már a második félévben nincsen szó vámpótlékról, és mégis ez az egyszerűnek tekintett hatás érdekes módon szinte változatlan dinamikával még ma is fennáll. Akkor, amikor elkezdtük csökkenteni a vámpótlékot, az import nem ugrott meg, az export dinamikus növekedése nem csökkent. Ebből azt a talán nem könnyelmű kijelentést állapítom meg, hogy ezt a kétévnyi időt, amit a vámpótlékkal nyertünk, kétségkívül sikerült arra fordítani, hogy a versenyképesség erősödése az exportteljesítmények növelésével elérje azt a nagyságrendet, amikor már a vámpótlék kiesése igazából nem jelentett olyan jelentős problémát, mint egyébként 1995-ben; ha azt ne adj' Isten valamilyen formában fél év múlva visszavontuk volna, jelentett volna. Úgy gondolom, a gazdaság talpra állt, a versenyképesség erősödött, és ennek bizony nagyon kemény vonzata volt, többek között az a Bokros-csomagnak nevezett intézkedéssorozat, aminek csak egy 20 százalékos részéről szeret az ellenzék beszélni, a 80 százalékos részt pedig nagyon szívesen elkerüli.
Szó volt többször arról, hogy választási költségvetés vagy nem választási költségvetés. Nem lehet, azt hiszem, eleget beszélni erről. Gaál Gyula képviselőtársam egy számhalmazban, egy gondolatkörben már rávilágított arra, hogy ha a Magyar Köztársaság költségvetése az 1994. évi költekezési hajlammal fordulna ma is az Országgyűléshez, akkor mintegy 430 milliárd forintnak megfelelő összeget kellene még többletkiadási előirányzatként szerepeltetnünk. Én mondanék egy másik, egy még rondább számot: ha a Magyar Köztársaság kormánya ma úgy gondolná, hogy azzal az adóztatási hajlammal, ami 1994-ben még megvolt az országban, tehát azzal a mintegy 62 százalékos jövedelemcentralizációs mértékkel akarna bevételeket szerezni ahhoz, hogy kiadásait növelhesse, ezzel 250 milliárd forintnak megfelelő nagyságrendet kellene most bevételi oldalként és kiadási oldalként egyaránt szerepeltetnie. Úgy gondolom, a választási költségvetésről ennyit talán nem túlzás megemlíteni.
Abban persze egyetértek én is - és jó volt hallani Bogár László képviselőtársam higgadt, szakmailag alátámasztott érvelését -, hogy ez a mai gazdasági növekedés nem általában Magyarország gazdasági növekedése, a területi differenciák nem csökkentek, esetenként nőttek is. Azonban mint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei képviselő, tudom mondani, hogy azt is jól esett hallani, hogy amikor a szélsőséges értékeket említette képviselőtársam, akkor a rosszak között már Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét említette - ami általában elő szokott fordulni, hiszen gazdasági mutatókban valóban ennek a térségnek a legnagyobb a lemaradása -, hanem más megyét; hadd ne csináljak neki reklámot.
A KSH megyei igazgatósága elkészítette a '97. első fél éves beszámolóját. Abban egyértelmű az, hogy a gazdaság növekedése az országos átlagnál nagyobb a megyében. Az is egyértelmű, hogy 1996-ban a vállalkozók 50 százalékkal több jövedelemadót fizettek be - és nyilvánvalóan nem önszántukból - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ebből az a szintén nem túl könnyelmű kijelentés és megállapítás, azt hiszem, levonható, hogy a megye gazdasági élénkülése jó úton halad; elsőként ebben a megyében alakult meg az a decentralizált forrásokat kezelő területfejlesztési tanács, amely ma már több forrásból táplálkozva a megyei problémák kezelésében nagy segítséget nyújthat, jóllehet forrásai ma még nem elégségesek - azt hiszem, ebben egyetértünk. Most már ebben a megyében is megjelent a külföldi működőtőke, ami a gazdaság egészére nézve nagyon jelentős hatású.
Sommás véleményeket szoktak mondani ezzel kapcsolatban, hogy Kelet-Magyarországra nem jön a működőtőke. Az 1996. december 31-ai állapot szerint az ország területét öt régióra osztva a kelet-magyarországi régió a harmadik helyet foglalja el az arányosan vett külföldi működőtőke-behozatal vonatkozásában. Kelet-Magyarországon több a külföldi működőtőke, mint a dél-alföldi területen és mint a dél-dunántúli területen. Azt hiszem, ez is hozzátartozik a kép színességéhez. Nyilván nem lehetünk elégedettek, szükség van az M3-asra, szükség van az infrastrukturális feltételek további javítására, de azt hiszem, így teljes a kép, ha ezt is elmondjuk.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az ország költségvetéséből a lakosok számára legközelebb érezhető tételek a települési önkormányzatok forrásai. Erről és a települési önkormányzatok helyzetéről szeretnék kicsit bővebben beszélni.
Az 1996-os zárszámadásban módunk volt tanulmányozni a helyi önkormányzatok 1996. évi mérlegét is. Ebből egyértelműen megállapíthatók a következő tételek:
A települési önkormányzatok hosszú és rövid lejáratú kötelezettségei, tehát a szállítóállománnyal, anyagbeszerzéssel kapcsolatos hitelfelvételekkel, kötvényekkel, bankhitelekkel kapcsolatos tartozásai 1996. év végén összesen 77,4 milliárd forintot tettek ki. Ez a teljes forrás - tehát az összes eszközérték és forrásérték - 5,1 százaléka.
(13.00)
Ezzel szemben a pénzeszközök értéke év végi állapot szerint 124,8 milliárd forint, ami nem közgazdászok számára is szintén egyértelművé teszi azt, hogy ha az egyik oldalon az önkormányzatok 77 milliárd forinttal tartoznak, a másik oldalon kasszájukban, pénztárukban, bankszámlájukon azonnal hozzájutható eszközökben 124 milliárd forint áll rendelkezésükre, akkor úgy gondolom, nem könnyelmű az a kijelentés, hogy globálisan az önkormányzati finanszírozással, az önkormányzatok adottságaival, az eladósodottságával nincsen probléma.
Ezt azért is szeretném elmondani, mert ezt a kormányzatot az a vád is érte, hogy növelte az önkormányzatok terheit, az önkormányzati beruházásokat, az önkormányzati infrastrukturális beruházásokat visszafogta. Ez igaz abban az értelemben, hogy az önkormányzatok 1994 és '95 után ötször meggondolták azt, hogy hitelhez nyúlnak-e, szemben azzal, amikor az 1992-93-as időszakban gyorsan, könnyen döntöttek a hitelek felvétele mellett, ezzel növelve akkori beruházási lehetőségeiket, de azt a hitelt valamikor vissza kellett fizetni, és ez a visszafizetés a mi időszakunkban történt meg, ami, úgy gondolom, szintén felfogható egyfajta időbeli átcsoportosításként is.
Az, hogy önmagában a rendelkezésre álló pénz és a kötelezettségek állománya összességében - országos szinten is - a pénzeszközök javára dönti el az egyenleget, a mi megyénkben is megállapítható. Az önkormányzatok rendelkezésére álló pénzeszközök az OTP adatai szerint is meghaladják az önkormányzati hitelek összegét. Ez természetesen településenként erősen differenciált, de azt is hozzá szeretném tenni, hogy érdekes módon a hitelfelvétel jellemzően a nagyvárosokban történik, a pénztartalékolás pedig az egyébként rászoruló kistelepülésekre jellemző - nem azért, mert ők olyan jól el vannak látva pénzzel vagy forrásokkal, hanem egyszerűen azért, mert tudják: senki nem tud rajtuk segíteni, ha ők maguk nem bánnak takarékosan, alapos megfontolás alapján a forrásaikkal.
Tisztelt Képviselőtársaim! Én mégis úgy gondolom, nem lenne teljes a kép, ha én ezzel azt akarnám állítani, hogy az önkormányzati finanszírozásban minden rendben van. Én is úgy gondolom, hogy alapvetően nincsen rendben az önkormányzati finanszírozás, én is úgy gondolom, hogy az önkormányzati finanszírozás gyökeres átalakítására ebben a ciklusban már valóban nem kerül sor. Szükségét látnám ennek, és szükségét látom annak is, hogy az államháztartási reform - ha máskor nem, a következő ciklusban - kiterjedjen erre a szférára is, és alaposan átnézzük a feladatokat és az azok finanszírozására rendelkezésre álló kereteket, ami, úgy gondolom, múlhatatlanul szükséges.
Valamennyi képviselőtársam előtt ismert, hogy az önkormányzatok feladatokat látnak el, és ezeket a feladatokat valamilyen formában finanszírozni kell. A feladatfinanszírozás gyakorlata változó arányban, de soha nem teszi lehetővé a feladatok önálló ellátását, az ehhez szükséges forrásokat csak részben biztosítja - feladatarányosan - az állami költségvetés, épít a helyi források képződésére, meglétére is. A kérdés ezek után az a számomra, hogy vajon minden önkormányzatnál jogos-e az a feltételezés, miszerint - mondok egy számot - a feladatokat 70 százalékosan finanszírozza a költségvetés, és 30 százalékot az önkormányzat képes és hajlandó ráfordítani e rész kiegészítésére. Én úgy gondolom, nagyon leegyszerűsítő lenne az, ha az előző gondolatmenet után azt mondanám: miután globálisan nincs probléma az önkormányzatokkal, ezért adott településekre is érvényes az, hogy a szükséges 30 százaléknyi saját erőt minden körülmények között, minden területen lévő önkormányzat biztosítani tudja. Ezzel szeretnék foglalkozni.
Én úgy gondolom: önmagában az, hogy feltételezzük, ki tudja vagy nem tudja kiegészíteni a rendelkezésre álló központi forrásokat, nagyon sok tényezőtől függ. Ezek közül a legfontosabbakat emelném én magam ki. Mindenféleképpen függ attól a társadalmi, gazdasági, infrastrukturális állapottól, amilyen állapotban 1990-ben az önkormányzatok megalakulása érte a településeket. Nagyon nagy könnyelműség lenne azt mondani, hogy 1990-ben a települések általában jól vagy rosszul voltak ellátva, a települések foglalkoztatási helyzete általában jó vagy rossz volt.
(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Én úgy gondolom, 1990-ben nagyon eltérő helyzetben érte az településeket az önkormányzati önállóság, voltak munkahellyel nagyon jól ellátott települések, voltak nagyon jó infrastrukturális helyzetben lévő települések, és voltak olyan települések, ahol bizony sem a lakosság szociális összetétele, sem az induló anyagi pozíciói nem voltak kedvezőek. Márpedig a dolgok normatív kezelése feltételezi azt is, hogy a kiindulópontban is egyformán álltak az önkormányzatok. Ha pedig ez nem igaz - és már az induláskor sem volt igaz -, akkor erre figyelmet kell fordítani, ezzel foglalkozni kell, most is és a finanszírozás egyes forrásainak eldöntésekor, az adójogszabályok előkészítése során is.
Nagyon nem igaz az, hogy egyforma az önkormányzatok pozíciója a vagyoni állapotokat tekintve. 1990-től jelentős nagyságrendet tett ki az önkormányzatok privatizációs bevétele. 1990-től a '89. évi XIII. törvény, a '92. évi LIII. és LIV. törvény előírásai szerint az önkormányzatok komoly nagyságrendű pénzeket kaptak. A teljes összeg - mint Csiha Judit tárca nélküli miniszter Balsay István képviselőtársamnak adott válaszának táblázatai tanulsága szerint - 127,4 milliárd forint volt. Ez a teljes összeg azt is jelenti ugyanakkor, hogy egy főre átlag 12 ezer forint privatizációs bevétel jut ebben az országban. Azt, hogy ennek milyen területi koncentrációja van, néhány példával hadd világítsam meg.
Általában azt szokták mondani, hogy Budapestre koncentrálódik a privatizációs bevétel. El szeretném ismerni - én magam nem vagyok Budapest-párti -, hogy ez nem így van. A budapesti önkormányzatoknak, tehát a kerületi önkormányzatoknak átadott privatizációs bevétel 14 500 forint egy főre. Óriási különbség van azonban Budapesten belül kerületenként is. Az I. kerületben 77 400 forint egy főre eső privatizációs bevétel van, míg a IV. kerületi 3 500 forintos egy főre eső összeg vagy a XX. kerületi 2 700 forintos egy főre eső összeg nem több, mint bármelyik más - akár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei - városi önkormányzat privatizációs bevételi összege. Tehát itt is óvatosan kell kezelni a számokat, úgy gondolom. Az igazán szemléltethető nagyságrend azonban nem a főváros kerületeire nézve tevődik össze. Valamennyien tudjuk: az, hogy 1990-ig hol történtek állami beruházások, hol történtek munkahelyteremtések, hova települt le, mondjuk, az atomerőmű, vagy hogy hol helyezték üzembe a tiszai finomítót vagy hogy hova telepítették a BVK-t, nagyon sok tényezőtől függött, elsősorban politikai okokra vezethető vissza. Semmiféleképpen sem lehet tehát a települések érdemeként elismerni azt, hogy az 1990-ig lezajlott iparosítás milyen adatokkal, milyen pozitívumokkal járt a település életében, mint ahogy azt sem lehet a települések hátrányaként elfogadni, hogy történetesen abba a kis faluba, abba a kisvárosba történt vagy nem történt komoly ipartelepítés.
Természetesen nem szeretném a most felsorolandó önkormányzatok rovására elmondani a gondolatmenetemet, én tehát nem ítélem el azt az önkormányzati kört, amely a privatizációs bevételekből részesedett, de azt hiszem, a nagyságrendek érzékeléséhez ez szükségeltetik. Azzal, hogy Tiszaújvárosban az egy főre eső privatizációs bevétel 311 ezer forint, és ennek vagyonhasznosítási arányos része közel fele az éves normális finanszírozáshoz szükséges összegnek, azt hiszem, nem mondok újat. Érdekes módon a lista második helyen Hévíz áll a maga 4 400 fő állandó lakosával és az egy lakosra számított 203 500 forintos privatizációs bevétellel. A következő hely Siófoké a maga 104 ezer forintos nagyságrendjével, amely az országos átlagnak közel a nyolcszorosa, a budapestinek közel a hatszorosa - bocsánat, rosszul mondtam, Százhalombatta van 178 ezer forinttal a második körben az élmezőnyben.
(13.10)
Száz szónak is egy a vége: természetesen nem azt akartam ezzel mondani, hogy ezek az önkormányzatok hibáztak akkor, hogy jólesően könyvelték el a privatizációs bevételeket. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy bizony nem voltak egyforma helyzetben az önkormányzatok akkor, amikor saját forrásaikat, saját erőlehetőségeiket felmérték, hiszen ezekkel a bevételekkel, ezekkel a kapott juttatásokkal - akár befektették, akár felélték, akár beruházták - az önkormányzatoknak külön-külön kellett saját adósságaik szerint számolni.
Mit szoktak még figyelembe venni akkor, amikor a települések eltérő helyzetét értékelik? Általában - és én magam is ilyen meggondolással fogtam a problémához - minden bizonnyal a személyi jövedelemadó mint önkormányzati finanszírozási forrás ilyen erős differenciáló tényező. A tények azonban meggyőztek engem arról, hogy ahogy ez a kormányzat kezeli a személyi jövedelemadóból az önkormányzatoknak juttatott részt, az önmagában nem növeli a differenciát. Az természetes, hogy a 22 százalékos helyben hagyandó rész erős differenciákat tartalmaz. Azonban ez a kormányzat egyre növekvő arányban - idén a következő évre már 33 milliárdot meghaladó összegben és 18 százalékos mértékben - átcsoportosítja, kiegészíti az szja-ági önkormányzati forrásokat, az helyreállította a hangsúlyt, helyreállította az arányokat.
Mind a megyéknél, mind a városoknál kimutatható az, hogy a kiegészítés jó helyre került, a kiegészítés nagyjából egészében szja-ágon képes volt ellensúlyozni a települések között adódó különbségeket. Különös tekintettel arra, hogy az aprófalvas településeken és aprófalvas körzetekben, ahol az anyagi pozíció egyébként rosszabb, ott ez a kétmillió forint/önkormányzatos juttatás ebből a forrásból jelentős mértékben kisegítette az önkormányzatokat. Ezt azért szeretném kiemelni, mert az eddigi költségvetési viták során már felmerült annak lehetősége, hogy ezt a kétmillió forint/önkormányzatos részt talán ki kellene venni a rendszerből. Azt hiszem, önmagában az, hogy ez a kétmillió forint nagyon sok alapfeladat ellátását finanszírozza, és az szja-ágon ezzel vált arányossá a helyzet, indokolja azt, hogy bizony ezt a kétmillió forintot a következő időszakban sem szabad figyelmen kívül hagyni.
Ehhez hasonló differenciáló tényező volt még, és differenciáló tényező ma is a helyi adók rendszere. Különös tekintettel arra, hogy helyi adóból többféle van. Van az úgynevezett iparűzési adó, van az építményadó, van a telekadó, van a kommunális adó és van az idegenforgalmi adó. (Közbeszólás: Meg a gépjárműadó.) Az osztott, miután az nem helyi adó, de a gépjárműadót is ide lehet sorolni. Kétféle csoportra lehet bontani ezeket a helyi adókat. Az egyik csoport - és a többség - a gépjárműadó, telekadó, építményadó, kommunális adó, idegenforgalmi adó, ami az önkormányzatok területén élő lakosok valamilyen szükségletét, valamilyen költségét, valamilyen eszközarányos vagyonát adóztatja meg, tehát kötődik a település lakosságához, bevételi oldalon és kiadási oldalon egyaránt.
Kilóg ebből a sorból az iparűzési adó, mert ez ugyan az adott településen előállított értékesítés - bruttó vagy nettó, attól függ, milyen ágazatról van szó - arányában kerül kivetésre, de nem kötődik bevételi oldalon, a lakossági terhelési oldalon az adott településhez. Szintén klasszikust fogok idézni, egyik képviselőtársam ezt úgy fejezte ki, hogy az iparűzési adó az az állatfajta, amely az egész országban legel, de csak néhány helyen tejel. Ez számokkal is bebizonyítható: 1995-ben 38 milliárd forint volt a települések által kivetett és beszedett iparűzési adó. Ebből a 38 milliárd forintból 27 milliárd forintot a kiemelt 10-19 településen szedtek be, ebből is mintegy 45 százaléknyit a fővárosban hajtottak be, fizettek be. Úgy gondolom, akkor, amikor az iparűzési adó funkcionálását, szerepkörét vizsgáljuk, és az iparűzési adóval kapcsolatos 1998 után várható átalakítás koncepcióját dolgozzuk ki, ettől a fajta működésétől, és ettől az igazából nem helyi adóként való funkcionálásától nem lehet eltekinteni.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az előzőeket összefoglalva úgy gondolom, négy olyan tényező van, amelyek egymást erősítő hatásukkal differenciált helyzetbe hozták a településeket. A vagyonjuttatás, az önkormányzatok megalakulásakor az önkormányzati vagyonjuttatás; a privatizációs bevételek önkormányzatonkénti aránytalan felosztása, szétosztása, és ennek a körnek való juttatása; a foglalkoztatás és a munkahelyek megléte vagy nem megléte; és az iparűzési adó - négy olyan tétel, amely valamennyi egy tőről fakad, a gazdaság adottságából, és egymást erősítő hatásukkal jelentős mértékben differenciálják az önkormányzatokat. Úgy gondolom, nem a helyben lakók érdeme az, ha ezekben a vonatkozásokban kedvező lehetőségekkel rendelkeznek, mint ahogy nem a helyben lakók hibája az, ha nem rendelkeznek ilyen kedvező lehetőségekkel.
Éppen ezért úgy gondolom, nem lehet az önkormányzatokat magukra hagyni, és bizony teljességgel igaza volt Bogár László képviselőtársunknak akkor, amikor a területi differenciáltság szükséges csökkentéséről, és ebben a kormányzat felelősségéről beszélt.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
