DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Holnap családjogi, családügyi vitanapot tart az Országgyűlés, hiszen egy nagyon fontos kérdésről lesz holnap szó, mert a családok az ország és a társadalom tartópillérei.
Úgy tűnik, hogy igen sok probléma van a családok háza táján, hiszen ha végignézzük a statisztikákat, hogy minden negyedik gyermek házasságon kívül születik meg, hogy vészesen csökkent a gyermekszületések száma az utóbbi időben - és ebből csak egy számot szeretnék kiemelni: az utolsó 15 évben a 15 év alatti gyermekek száma félmillióval csökkent, riasztó ez a statisztika -, és ha még e mellé hozzáteszem azt, hogy a házasságkötéseknek a száma az utolsó egy évben is közel negyedével esett vissza, akkor ez a statisztika még szomorúbb lesz. Úgy tűnik, hogy a családok megtartóereje is gyengült, tehát oda kell figyelnünk, pártállásra, ellenzékre, kormányra, politikai szervezetekre és szervezeteken kívül is, vagy akár civil szervezeteken keresztül is arra, hogy hogyan lehet ezen a helyzeten segíteni.
Egy költségvetés mindig okot szolgáltat arra, hogy megvizsgáljuk azt, hogy vajon a költségvetés hogyan segíti a családokat. Úgy tűnt nekem az elmúlt években, hogy akik a felelősséget magukról el akarják hárítani, általában arra hivatkoznak, hogy a család mint intézmény van válságban, ezért a problémának a lényegét abban látják, hogy a XX. század magának az intézménynek a válságát hozta. Megítélésem szerint ebben is van biztosan igazság, de a meghatározó oka a család válságának egészen biztos, hogy gazdasági és társadalmi eredetű. Ezért nagyon fontos az, hogy vizsgáljuk meg a jövő évi költségvetésünket, vajon milyen kedvezményeket, lehetőségeket, támogatásokat biztosít a családok számára.
A költségvetés szociális célú kiadásainak értékelése nyilvánvalóan nem lehet független gazdasági lehetőségektől, a korábban már biztosított ellátási szint nagyságától, a jövedelmek nagyságától.
Mindezen szempontok figyelembevételével, sajnos, elmarasztalóan kell vélekednünk az 1998. évi költségvetés gyermekes családokra vonatkozó előirányzatairól. Érveink hatását biztosan tompítani fogja, hogy az ellenzéki kritikákat gyakran minősítik sommásan szociális demagógiának. Ennyire eltérő álláspontok esetén milyen mérce lehet az az irányadó szempont, ami alapján megítélhetünk egy költségvetésben családtámogatási mértékeket és módozatokat? A kormánypártok korábban már nem fogadták el tőlünk azt a viszonyítási alapunkat, hogy nagy-nagy visszalépésnek tekintjük, hogy 100 forintnyi nemzeti jövedelemből a költségvetésben ma feleannyi sem jut a gyermekes családok számára, mint amennyi az Antall-Boross-kormányok ideje alatt jutott.
1994-ben a családi pótlék, az anyasági segély, a gyermekgondozási díj együttes összege a nemzeti jövedelem 4 százalékát tette ki. Az 1998. évi cél kevesebb, tisztelt képviselőtársaim, mint 2 százalék. Nem talált kormánypárti megértésre az a célkitűzésünk sem, hogy az amúgy is csökkenő reálbérek időszakában a családtámogatások vásárlóértéke legalább ennél jobban ne csökkenjen. Ebben a kormányciklusban az előző kormány alatti csökkenés 2,5-szeresével, 13-14 százalékkal csökken a keresetek vásárlóértéke. Ezzel egyidőben a családi pótlék vásárlóértéke a felére zsugorodott, azaz az elmúlt évek nagy vesztesei bizony a gyermekes családok voltak.
Azt a magától értetődő célt ennek a kormánynak már fel se merjük villantani, hogy egy, a népért, a nemzetért, a jövő nemzedékért felelősséget vállaló vagy érző kormánynak azt kellene vállalnia a csökkenő reálbérek, a csökkenő reáljövedelem, a süllyedő lakossági fogyasztás időszakában, hogy legalább a legrászorultabb, a legkiszolgáltatottabb családok életszínvonalát védelmezze. Nem véletlenül vált, tisztelt képviselőtársaim, drámaivá a magyar nép fogyatkozása a Bokros-csomagot követően.
Ha a kormánypártok szerint sem a nemzeti jövedelem nagysága, sem a szociális vívmányok múltban elért szintje, sem a jövő iránt érzett felelősség nem lehet mérce a szükséges szociális kiadások megítélésénél, akkor viszonyítsuk az 1998. évi költségvetés szociális célkitűzéseit a kormánypártok korábban vállalt céljaihoz és kritikáihoz. Nyilván önmagukat nem fogják sem demagógnak, sem szakszerűtlennek minősíteni ebben a vitában.
1995-től állampolgári jogon jár a gyermekgondozási segély - ezt ígérte Horn Gyula miniszterelnök úr 1994. szeptember 27-ei felszólalásában itt az Országgyűlésben. Ez az ígéret ugyanúgy nem valósult meg, mint megannyi más. Ma nemhogy állampolgári jogon nem jár a gyermekgondozási segély, de több tízezer olyan anya is kiszorult belőle, aki az Antall-Boross-kormányok ideje alatt megszületett feltételek alapján még ma is jogosult lenne rá. A tárgyalt törvényjavaslatban szereplő 36,7 milliárd forintos gyermekgondozási díj együttesen, az infláció ellenére is, csak 27 százalékkal több, mint 1994-ben volt. Az előző kormányzat alatt a növekedés 4,5-szer ekkora volt. Tisztelt képviselőtársaim, 116 százalék, és ez lényegében elegendő volt a kismamák ilyen jellegű ellátmányai esetében a vásárlóérték megőrzéséhez.
(14.10)
Ebben a kormányzati ciklusban a gyermekgondozási segély és díj csökkenése reálértékben meghaladta a 40 százalékot.
A következő idézet: "Csökkent a családi pótlék vásárlóértéke." Ezt több miniszter, maga a miniszterelnök úr is 1993-ban, '94-ben számtalanszor elmondta. Ha a Népjóléti Minisztérium 1998. évi költségvetésében a XXI. fejezet 10. címe alatti 112,9 milliárd forintos összeget az 1994. évi családi pótlék és az ahhoz járó kiegészítés együttes összegéhez, 110 milliárd forinthoz viszonyítom, akkor a folyó áron mindössze 2,4 százalékos 4 év alatt a növekedés - egy várhatóan 112 százalékos fogyasztói árszintemelkedéssel szemben. Minden, a gyermekes családoktól infláció révén elcsikart 46 forintból, képviselőtársaim, mindössze egyetlenegy forintot adott vissza a kormány.
A családi pótlék értékvesztése lényegében nagyobb volt, mint a megelőző kormányzati ciklus alatt; az 1994. évi családi pótlék vásárlóértékének több mint a felét fogja elveszíteni 1998-ig a jelenlegi költségvetési előirányzatok szerint. Ha figyelembe veszem még azt a közvetett támogatást is, amit a gyermekes családok a gyermekek után járó adókedvezmény révén élveztek, aminek megszüntetését a Horn-kormány 1994. december 6-án szavaztatta meg, tehát ha figyelembe veszem ezt az összeget is, akkor a vásárlóérték-vesztés, tisztelt képviselőtársaim, 55 százalékos.
"A családi pótlék a nevelési költségek alig egyharmadát fedezi" - szól a következő idézet. Így méltatlankodott a miniszterelnök úr 1994 szeptemberében. Akkor mi ezt a fedezetet valamennyi gyermek számára biztosítottuk, azóta viszont 320 ezer család teljesen kiszorult a családi pótlék rendszeréből. Több mint 100 ezernyi olyan családot is megfosztottak a családi pótlék lehetőségétől, képviselőtársaim, akik még az 1938-ban született rendelkezések alapján is jogosultak lettek volna.
A gyermekes családok megnyomorításának kezdetén az intézkedéseket jóváhagyó képviselők és kormánytagok telebeszélték az emberek fejét a koraszülött jóléti állam lebontásának a szükségességéről szóló mesékkel, miközben már a világháború előtt született családpolitikai jogosítványokat is megszüntették. A családi pótlék rovatban az állami költségvetés 1998. évi előirányzata még azt a lehetőséget sem tükrözi vissza, amit az 1938. évi visszatükrözött. Szomorú ez a több mint 60 éves visszalépés, amit sajnos a jövő évi költségvetésben sem kíván a kormány korrigálni.
A következő idézet: "A kormánynak is feladata, hogy biztosítsuk a diákétkeztetés javítását" - mondta a miniszterelnök úr 1994 szeptemberében itt, az Országgyűlésben. Nos, az időközbeni fejlemények nem sok javulással biztatnak minket, mivel a diákétkeztetés lehetőségéből rohamosan szorulnak ki a középiskolás diákok. A Boross-Antall kormány idejét átlagolva az akkori gyermekeknek 28 százaléka vett részt átlagban menzai étkeztetésben, ma ez nem éri el a 20 százalékot. A tandíjra kötelezett, felsőfokú oktatásban tanulók diákétkeztetésből való kiszorulása nem igényel különösebb magyarázatot.
Hangsúlyozom még egyszer, tisztelt képviselőtársaim: mindez olyan körülmények között, amikor önök is megkaphatták azt a statisztikát, hogy Magyarországon a gyermekeknek fele létminimum alatti összegből él. Ha csak egy statisztika maradna, könnyű lenne túllépni rajta, de ha meghallgatják a gyermekorvosokat, a tanárokat, a nevelőket arról, hogy a gyermekek az iskolában hogyan viselkednek és hogyan nélkülöznek, akkor azt hiszem, égbekiáltónak tartják önök is azt, hogy a költségvetés eszközeivel segíteni kell a felnövekvő nemzedéknek.
A helyi önkormányzatok normatív állami hozzájárulásának jogcímeit és összegeit a törvényjavaslat 3. számú melléklete sorolja fel. Ennek 23. címe szerint 1998-ban a költségvetés 12 650 forintot folyósít menzát igénybe vevő tanulónként az önkormányzatoknak. Ezt üdvözölni tudjuk, azonban szeretném itt is felhívni tisztelt államtitkár úr figyelmét, hogy nagyon kevés ez a pénz. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi a felszólalási idő leteltét.) Megítélésem szerint ebből az összegből szükséges lenne egy olyan támogatási formát kialakítani, hogy minden általános és középiskolás gyermek ingyen juthasson a közétkeztetéshez.
Sajnálom, hogy az időm elmúlott, innen tovább fogom folytatni, majd nem televíziós vitában.
Köszönöm szépen.
