DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Az egységes előterjesztés első négy szálból álló csokrából csupán két szálat veszek ki, és a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről, valamint a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénymódosításokkal kapcsolatban szeretnék ezekben a késő esti órákban néhány észrevételt és gondolatot megfogalmazni. Ígérhetem, hogy a lenyűgöző érdeklődést az időtartam vonatkozásában igyekszem majd messzemenően figyelembe venni.
Bízom benne, hogy képviselőtársaim nem minősítik majd ezeket a gondolatokat az elfogultságok kertjében tépett hervadt virágoknak csupán azért, mert a Bauer Tamás képviselőtársam által számomra megtisztelő módon említett ügyként, politikai államtitkárként tettleges közreműködője voltam a tulajdonrendezési törvény megalkotásának, sőt az "Edd meg, amit főztél!" jegyében a puding próbáját jelentő evésből sem maradtam ki, mert az Igazságügyi Minisztérium képviseletében tagja voltam az igényeket elbíráló egyeztető bizottságnak. A törvényt és a gyakorlati végrehajtást érintő kritikákat elviselő tevékenységem eredményeként, valamint az egyházi és az önkormányzati képviselőkkel folytatott tárgyalások alapján elég gazdag tapasztalatokat szereztem ahhoz, hogy tárgyilagosan ítéljem meg az előterjesztett törvénymódosításokat, és félreértések meg indulatok helyett másoktól is szeretnék tárgyilagosságot kérni.
A tárgyilagosság érdekében legalább néhány alapvető kérdésben minimális egyetértésre kellene törekedni. Az első alapvető kérdés az egyházak társadalmi szerepvállalásának megítélése. Ezzel kapcsolatban a vita során már elhangzottak az érvek és az ellenérvek. Megnyugtató, hogy a megítélés inkább pozitív volt, és valójában senki nem tagadta, hogy a szerepvállalás létező társadalmi igényt elégít ki.
Az elhangzottak szükségtelen megismétlése helyett csupán röviden szeretném idézni a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felkérésére az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának megbízása alapján az Oktatáskutató Intézet által 1993 május és 1994 között végzett kutatás és felmérés néhány adatát.
(19.40)
A megkérdezett polgárok 65,7 százaléka nyilatkozott akként, hogy az egyházaknak részt kell venniük az embereket foglalkoztató szociális problémák csökkentésében; 72,3 százaléka minősítette az egyházak feladatának a fiatalság erkölcsi nevelését, és 71,2 százaléka az emberek megtanítását arra, hogy a másként gondolkodókat is elfogadják.
Az alapfokú történelmi ismeretekkel rendelkezők számára talán szükségtelen felidézni, hogy a Kárpát-medencében letelepült magyarságot szerzetesek tanították a földművelésre és kézművességre, hogy az egyházak milyen széles körű oktatási, nevelési, kulturális, karitatív és szociális tevékenységet folytattak, és külkapcsolataik révén milyen mélységben vonták be a magyarságot az európai kultúrkörbe. A jeles történész, Fraknói Vilmos három vaskos kötetben írta meg Magyarország egyházi és politikai összeköttetéseinek történetét a Szentszékkel, s ezzel is csak a török járom alóli felszabadulásig jutott el; ha ma is élne, még további három kötetre lenne szüksége, hogy a mai napig eljusson. Az Apáczai Csere Jánosok Hollandia egyetemeit járták; és az egyházi iskolák közül - rangsorolás nélkül - azért érdemes említeni Pannonhalmát, a piarista és a ciszter gimnáziumokat, a debreceni, a sárospataki, a pápai kollégiumot, a Fasori Gimnáziumot vagy a Radnóti Gimnáziumot.
A második alapvető kérdés az állam és az egyház elválasztása. Jóformán ezzel kapcsolatban is elhangzottak az érvek - és valójában mindenki egyetért az elválasztás követelményének alkotmányos alapelvkénti rögzítésével. Az elvben tehát teljes az egyetértés, viszont - lehet, hogy merész a megfogalmazás - a működési elválasztás sterilen, maradéktalanul nehezen valósítható meg. És itt jelentkezhetnek az értelmezési eltérések! Szabad legyen ismételten idézni az Alkotmánybíróság sokszor emlegetett határozatának mindenkire kötelező jogi értelmezését, amely szerint az egyház elválasztása az államtól nem jelenti azt, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak figyelmen kívül kell hagynia.
A harmadik alapvető kérdés a világnézeti semlegesség. Ezzel kapcsolatban is elhangzottak a vélemények, és nem áll szándékomban most ennek az elvnek a teljes fogalmi kibontása. Ennél a kérdésnél is csupán egy mondat az Alkotmánybíróság határozatából: "Az államnak vallási és lelkiismereti meggyőződésre tartozó más kérdésekben semlegesnek kell lennie, az állam semlegessége azonban a vallásszabadsághoz való joggal kapcsolatban nem jelent tétlenséget." Így szól az alkotmánybírósági határozat.
Az előzőekben említett alapkérdések természetesen többször elhangzottak a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény előkészítése során is. Most ne tekintsék öndicséretnek vagy önigazolásnak annak megítélését, hogy az előkészítés széles körű egyeztetéssel, az egyházak, az önkormányzatok és a pártok bevonásával történt, az egyházak és az önkormányzatok kapcsolatát őszinte együttműködés jellemezte. Ezt igazolja a számtalan megállapodás, amit nem is kellett egyeztető bizottság elé vinni. És az egyeztetések eredményeként elfogadott indítványokban - ezt többször hangoztattam - nagyon sokan felismerhetik a saját ujjlenyomatukat, mert rengeteg módosítás el lett fogadva az egyeztetés során.
Az egyházak szerepe és az egyházi ingatlanok kérdése tárgyában egy magyar közvélemény-kutató intézet is végzett egy felmérést 1991-ben. A kérdés így szólt: az Országgyűlésben hamarosan vitára tűzik, hogy az egyházak működésükhöz kapjanak-e épületeket. A kérdésre a felnőtt népesség 91,2 százaléka szavazott igennel; 77,2 százaléka szavazott arra - a funkcionalitás elvére -, hogy csak olyan épületeket kapjanak meg, amelyeket vallási, nevelési, kulturális vagy szociális célra akarnak igénybe venni; és csak 22,8 százalék kötelezte el magát a teljes reprivatizáció mellett.
A közvélemény-kutatások adatai szerint tehát jelentős elvárás mutatkozott az egyházak társadalmi szerepvállalása iránt. Ha viszont az egyik oldalon jelentkezik az elvárás, akkor a másik oldalon biztosítani kell a feladat teljesítésének minimális tárgyi feltételeit. Nyilvánvaló, hogy az igényelt tevékenység nem folytatható ingatlanok nélkül. És ilyen megfontolások után született meg a 95 nem és 23 tartózkodással szemben 194 igen szavazattal elfogadott törvény, amelynek preambulumát már idézték, hogy csak az elkövetett súlyos jogsértések részbeni orvoslását célozta, valamint az egyházaknak a tevékenységük folytatásához szükséges tárgyi, anyagi feltételek biztosítását.
A törvény az alkotmányosság próbáját kiállt funkcionalitást fogadta el rendező elvként. Tehát fel sem merült a reprivatizáció gondolata. Persze szólamként lehet kiabálni kapzsi egyházakról, holott szó sem volt a zirci apátság ringó búzatábláiról, a káptalani nagybirtokokról, palotákról, bérházakról, kastélyokról - hanem csupán rendházakról, iskolákról, kórházakról és szociális otthonokról!
A végrehajtás során természetesen jelentkeztek nehézségek, és nem vitatható, hogy a benyújtott törvénymódosítás alkalmas néhány vitás kérdés egyértelmű megoldására. Az előkészítés során is vita volt a rendezés időtartamáról, hogy tíz év vagy több legyen, valamint az igénybejelentések jogvesztő vagy nem jogvesztő jellegéről. A tízéves határidő ellen szólt - pedig ez került be a törvénybe -, hogy a negyven év alatt megtaposott egyház mennyi idő alatt tudja biztosítani a működéshez szükséges személyi feltételeket, és tudja szolgáltatni egyáltalán az igény elbírálásához szükséges adatokat.
A negyven év alatt nemcsak a pásztorok verettek meg, hanem a nyájat is üldözték. S engedjék meg, hogy illő tisztelettel idézzem az én felebarátomnak tekintett Iványi Gábor volt képviselőtársamat, aki találóan szőnyegbombázáshoz hasonlította a negyven év alatt az egyházakat ért kárt. Az az írás sem "A szív" újságban, hanem a "Mai nap"-ban jelent meg, hogy "aligha túlzok nagyot, ha azt állítom, csak a tatárjárás hozott nagyobb csapást a magyar szerzetesrendekre, mint az 1950-es nagy ávósjárás. A magukat kommunistáknak mondó vitézek a nyilvánvalóan már csak hitbéli meggyőződésük miatt is védekezésképtelen szerzetesek és apácák ezreit toloncolták ki rendházaikból, bebörtönözték és internálták vagy kényszerítették őket esküjüktől és meggyőződésüktől idegen életre, ami már önmagában is emberellenes bűntett. Ez a mintaszerű rajtaütés, rablás nem csupán embereket nyomorított meg, több százéves élő közösségeket tüntetett el földünk felszínéről, hanem kiszakított egy részt, egy nagyon is szerves részt a hazai kultúrából."
Tehát vita volt azon, hogy tíz év vagy húsz év, jogvesztő vagy nem jogvesztő. Ilyen körülmények között helyeselni lehet a törvényjavaslat 3. és 4. §-ának intézkedését, amely az eredeti törvény 7. § (1) bekezdésének és 8. § (2) bekezdése helyett 2011. december 31-ében rögzíti a rendezés időtartamát. Tehát a tíz évet felemeli húsz évre, mert az ekként meghosszabbított időben a megtépázott egyház rendezni tudja a sorait, és meg tudja teremteni a személyi feltételeket, hogy a gimnáziumokban valóban olyan személyek tanítsanak, akik az igényeknek megfelelnek.
Helyeselni lehet a 7. § rendelkezését is, amely jogvesztést állapít meg, tehát lezárja, megszünteti az eredeti törvénynek ezt a lebegő cseppfolyósságát; viszont lehetőséget ad az egyházaknak arra, hogy 1998. december 31-éig - miután a korábbi törvényben nincs jogvesztő határidő - bejelentsenek további feltárt igényeket.
(19.50)
De '98. december 31-e jogvesztő - nincs tovább. Foglalkozni kell külön az 1. §-sal, mert sok vita merül fel a bizonyos járadékkal kapcsolatban, amit örökjáradéknak nevezünk; minden járadék örökjáradék, a halálig tart. Tehát ilyen szempontból örökjáradék ez a járadék is. De miért tetszenek arról megfeledkezni, hogy a törvényben kifejezetten benne van, hogy csak a 4. § szerinti... - tehát egyszer igényelheti természetben; amit nem tud természetben igényelni, például iskolaátadásnál, hagyja az önkormányzatnak az iskolát, vagy hagyja az önkormányzatnak a művelődési házat, ezért pénzbeli kárpótlást kap, és épít helyette. De csak a funkcionalitásnak megfelelő célra építhet! Játékbarlangot nem építhet belőle, akárhogy is elhangzik kedvenc szólamként, hogy játékbarlangot vagy bankot is nyithatna. Nem nyithat, mert az nem szerepel a funkcionális célok között. 2000 éve nem hallottam arról, hogy játékbarlangot üzemeltetett volna az egyház, még a sötét, inkvizíciós időkben sem. Tehát csak arra tudja használni, ami a törvényben rendelkezésre áll.
Tehát egyszer, amit természetben igényel, egyszer, amiért meghatározott célra pénzbeli kártalanítást kap, és csak ami fennmarad, csak az után járhat a járadék! - tehát csak a jóváhagyott jegyzékben szereplő ingatlanok után. Nem tudom, tiszteletre méltóan, nyilván valahonnan szerepel az adat, hogy a 2 milliárd... De erről az a történet jut eszembe, amikor leszól a gépésznek a kapitány: mennyi? Azt mondja: harminc. - Mi harminc? - Mi mennyi?
Ez a 2 milliárd valahogy úgy jöhetett ki... - mert a maradék értékét nem tudjuk; amikor az egyház hatvan nap alatt összeállítja, hogy mire kér járadékot, akkor amellé értékbizonyítványt kell csatolni, tehát az után kap.
Azután az elidegenítési és terhelési tilalmat fel kell oldani ezek után az ingatlanok után, tehát az állam akár értékesítheti. Most tessenek azt elképzelni, hogy 1 millió forintért értékesít valamit, és beteszi a bankba. Kap érte 20 százalék kamatot, és fizet érte 5 százalék járadékot. A legjobb üzlet a világon! Miért kell ezt sajnálni, amit megkap? Egyszer leírtam, hogy az egyház megkapja rozoga autóként a lerobbant ingatlanokat, most legalább annyi benzint kap, hogy Kiskunfélegyházáig eljusson vele. Nem tovább, mert erre a támogatásra kaphatja meg ezt a bizonyos járadékösszeget. De hogy a funkción belül marad...
Mondom, itt sem a zirci apátság birtokaiért kapja meg a járadékot, csak a törvény hatálya alá eső olyan ingatlanok vonatkozásában, amiket nem kap meg természetben, és amit nem kap meg pénzbeli kártalanításban; a maradékot. Azért, mert még mindig nem tudott abból a letaposott állapotból annyira fölemelkedni, hogy a meghatározott funkciókra tudja kérni - akár természetben, akár pénzben - az ingatlanokat - azért kap járadékot. Tehát így néz ki ez az ominózus - hatalmas port felvert - járadék a gyakorlatban.
Ugyanakkor engedjék meg, hogy a 2. §-sal szemben azt mondjam, hogy teljes átesés a ló másik oldalára. Ugyanis ez a 2. § valójában visszacsempész a törvényjavaslatba egy korábban, a törvényjavaslat tárgyalása során már elutasított módosító javaslatot, és vissza akar csempészni egy, az Alkotmánybíróság által elutasított alkotmányjogi panaszt. Az Alkotmánybíróság ezt a panaszt elbírálta, és megállapította - azért mondjuk, hogy alkotmányellenes és szükségtelen is ez a rendelkezés -, hogy ahol az állam az állami iskola épületét egyházi tulajdonba adja, azok számára, akik nem kívánnak egyházi iskolába járni, ténylegesen úgy kell lehetővé tenni állami iskola látogatását, hogy ez ne jelentsen nekik aránytalan terhet. Az indokolás külön lerögzíti, hogy mivel az egyházi ingatlanok tulajdonba adása a funkcionalitás elvén nyugszik, az épület a vallásgyakorlás tényleges igényeit elégíti ki, adott esetben többnyire egyházi iskola váltja föl az állami iskolát. Nem az egyházi tulajdonba adás törvényi megtiltása s ezáltal a vallásos nevelést kívánók alapvető jogának korlátozása az alkotmányos megoldás, hanem az állam pozitív cselekvése. Számtalan ilyen eset van.
Tessenek már tudomásul venni, hogy van a falakba ivódott hagyomány is: dédapám ebbe az iskolába járt a faluban, nagyapám is, apám is, én is abba az iskolába szeretnék járni. Most nem nagyvárosok iskoláiról beszélek, nem a Lónyayról, a Baár Madasról vagy a Piarista Gimnáziumról; falusi iskolákról, egy paticsfalú iskoláról. Abba járt a dédapja, abba szeretne járni - meg lehet teremteni. Számtalan iskolaátadás volt, ahol az önkormányzatok joga biztosítva volt.
Tessék elképzelni: száz gyerek egy faluban, 95 akar egyházi iskolát, 5 nem -vagy fordítva. Egyiknek a jogát sem lehet megsérteni, de nem szabad aránytalan terhet róni rájuk. Én még olyan egyházat nem láttam, amelyik ott kérte volna az iskolát, ahol csak 5 gyerek akar a 100-ból egyházi iskolába járni. Az azt mondta volna, hogy adjál érte pénzt, csinálok belőle valamit. Végig kell nézni az egyeztetőbizottság gyakorlatát! Ilyen nem volt, hogy azért ragaszkodjon, hogy ott bosszantsa a 95 gyereket, aki nem akar egyházi iskolába járni. Tehát megoldható a probléma. És ha egyszer leírta az Alkotmánybíróság, hogy azért utasította el az alkotmányossági panaszt, mert a törvény elegendő garanciát nyújt arra, hogy az egyház részére történő ingatlanátadások - ha a törvényt betartják - ne sértsék az egyházi iskolát elutasító szülők és gyermekek vallásszabadsághoz és lelkiismereti szabadsághoz való jogát... Tehát változatlanul állítom, hogy a 2. § visszacsempész egy - a törvényjavaslat tárgyalása során már elutasított - módosító javaslatot, és egy Alkotmánybíróság által elutasított alkotmányjogi panaszt, amikor megmondja, hogy a törvény elegendő garanciát nyújt arra, hogy egy iskola, egy település - megoldható a probléma. Számtalan megállapodás jött létre közvetlenül az önkormányzatok és az egyházak között iskola vonatkozásában. Az önkormányzat még örült is neki, mert ő kapta meg a kárpótlást, és sokkal szebb iskolát tudott építeni, mint az a régi, rozoga paticsfalú iskola.
A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvénnyel kapcsolatban el kell ismerni, hogy valójában a rendszerváltozás előszele fújta be a törvénytárba az 1990. évi IV. törvényt. Akkor tessék mondani: mi értelme most visszalépni a 2. § módosításával? Előfordulhatnak olyan egyedi konkrét célok... - most ugyanis az állami támogatást nevesíti az egyházi támogatásról szóló törvény. Ami kimarad, arra szét lehet tárni a kezeket: nem szerepel a törvényben, nem jár. Miért nem lehet tehát betenni, hogy egyedi, meghatározott célra az Országgyűlés döntésétől függően igenis igényelhet támogatást? Ha például egy szép köztéri szobrot akar a templom elé, mégsem lehet azt mondani, hogy hitéleti vagy egyházi. Miért ne lehetne arra egyedi, konkrét támogatást kérni? Vagy lehetne számtalan egyéb, konkrét célt sorolni, amit minden további nélkül meg lehet valósítani.
Tisztelt Országgyűlés! Nagyon nehéz ma konszenzusról beszélni, a reményt és a csüggedést azonban sosem szabad elveszteni, és bízni kell abban, hogy az Országgyűlés a módosító javaslatokkal jobbá és egyértelműbbé tett törvényjavaslatokat megnyugtató többséggel fogadja el, és valójában megteremti az egyházak társadalmi szerepvállalásának minimális tárgyi feltételeit.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
