BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Egy nagyon nagy jelentőségű feladat az, amelynek megoldásáról ez a mai vita szól. Nagyon nagy jelentőségű feladat, mert hiszen az egyházak gazdasági függetlenségének megteremtése, állam és egyház szétválasztása alkotmányos elvének pénzügyi megoldásokkal és garanciákkal való alátámasztása a magyar rendszerváltás egyik nagyon fontos lépése lehetne.
Ennek a feladatnak a megoldására - megítélésem szerint, a szabaddemokraták megítélése szerint - kitűnő lehetőséget kínált a szocialista-szabaddemokrata koalíció, az a kormányprogram, amelyet a két párt képviselői 1994 júliusában elfogadtak. Sajnos, az a megoldás, amelyet az előttünk fekvő törvények tartalmaznak, eljátssza azt az esélyt, azt a lehetőséget, amelyet a koalíciós kormányprogram felkínált.
Én mindenekelőtt bizonyos elvi kérdéseket szeretnék a magam felfogásában tisztázni, bizonyos szempontokat, amelyek alapján ezt a kérdést célszerű megközelítenünk. Majd szeretném összefoglalni, hogy mit is tartalmazott a koalíciós kormány programja, milyen megoldási irányt ajánlott, és hogyan próbálta ezt konkrét formákba önteni az a törvénycsomag, amelyet a szabaddemokraták nevében néhány héttel ezelőtt benyújtottunk. Majd szeretném elemezni azt a megoldást is, amelyet a kormány által benyújtott, előttünk fekvő törvénycsomag tartalmaz. S ezek után szeretnék eljutni ahhoz a következtetéshez, amelyet az előzőekben már sajnos meg kellett előlegeznem.
Miről is van szó, tisztelt Ház? A kérdés az, hogyan lehet az egyházak finanszírozását az állam és egyház elválasztása alkotmányos elve alapján rendezni. Ezt elvileg szavakban szinte mindenki elfogadja, de nem árt tisztázni, mit is értünk állam és egyház elválasztásának elvén.
Az előző parlamenti ciklusban Salamon László képviselőtársunk, még az MDF képviselőjeként, egyik felszólalásában azt mondta erről, hogy ez nem egyéb, mint a polgári házasság elismerése, és azt mondta akkor Salamon László, hogy ezzel a dolog lényegében el van intézve, és nem is érti, hogy mit beszélnek itt egyesek még mindig erről a problémáról. Én hallgattam akkor, sőt a televízióban néztem ezt a felszólalást, és nagyon megragadt a fejemben.
Én azt gondolom, hogy amikor állam és egyház elválasztásáról beszélünk, akkor ennél sokkal többről van szó, és szeretném majd ezt a következő percekben valamelyest megvilágítani.
De mielőtt ide elindulnék, engedjenek meg egy szó szerinti idézetet Orbán Viktor képviselőtársunktól, a Fidesz elnökétől, aki ez év szeptember 3-án a Nap TV Fórum című műsorában a következőket mondta egy olyan kérdésre, ahol a kereszténydemokratákhoz fűződő kapcsolatról volt szó.
Szó szerint kell idéznem: "A Fideszen belül, a Fidesszel szimpatizálókon belül a hívők és nem hívők aránya szinte százalékpontra egyezik az országon belül a hívők és nem hívők arányával, amiből azt a szerény következtetést is le lehet vonni, hogy a Fidesz nem rosszabb és nem is jobb annál e tekintetben, mint amilyen a mai magyar társadalom." És most jön a fontos mondat: "És ezt mi nem szégyelljük. Reméljük, hogy az arányok egyszer majd egy egészségesebb európai arányt fognak elérni, de ebben a pillanatban pontosan olyan képet mutatunk, mint amilyet az ország.".
(Az elnöki széket dr. Gál Zoltán, az Országgyűlés elnöke foglalja el.)
Tehát arról az arányról, ami ma Magyarországon van, azt gondolja Orbán Viktor, hogy ez nem elég egészséges arány, hanem ennek egy egészségesebb európai arány felé kell menni. Persze, Orbán Viktor képviselőtársunknak joga van ahhoz, hogy legyen egy véleménye arról, mi az egészséges és mi a nem egészséges arány abban, hogy hogyan oszlanak meg a magyar állampolgárok hívők és nem hívők között. Hogy milyen irányban kell eltolódni, ezt nem is mondta meg, legfeljebb feltételezni lehet.
Én azonban azt gondolom, hogy a mindenkori államnak, a mindenkori államhatalomnak, az állami szerveknek ebben a kérdésben nem lehet álláspontja - és ez az ugrópont. Az államnak, a kormánynak, az állami intézményeknek, az Országgyűlésnek mindegy kell legyen, hogy a magyar állampolgárok milyen lelkiismeretet, milyen hitet vallanak magukénak, hogy több vagy kevesebb köztük a hívő, hogy milyen vallást, milyen hitet képviselnek. S tulajdonképpen ez az ugrópont.
Sasvári Szilárd képviselőtársunk két héttel ezelőtti vezérszónoklatában azt mondta, hogy az államegyháziság és a radikális elválasztás között átmenetet jelent az elválasztást végrehajtó, de a két fél autonómiáján alapuló együttműködés, a pozitív semlegesség. Ez jellemzi a dél-európai államok és Írország gyakorlatát.
Jól tudjuk, hogy a dél-európai államok, tehát Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország, valamint Írország olyan országok, amelyek nagyjából egy nagy egyház hívei, a lakosság nagyon nagy része egy nagy egyház híve, és ennek az egyháznak többé-kevésbé az alkotmányban és a gyakorlatban rögzített különleges szerepe van az adott társadalomban. A görög alkotmány rögzíti - elolvastam más ügyben - az ortodox egyház különleges szerepét Görögországban. Olaszországban a konkordátumok őse, a Vatikánnal kötött konkordátum rögzíti a Katolikus Egyház és az olasz állam különleges kapcsolatát. Írország szintén egy olyan ország, ahol a Katolikus Egyháznak különleges, megkülönböztetett, privilegizált szerepe van az ír társadalomban, és sajátos viszonya van az államhoz is.
Ez tehát, amit Sasvári képviselőtársunk mint kívánatos állapotot tételez fel, állam és egyház, egy egyház különleges kapcsolatával jellemezhető kapcsolatrendszer.
Európában vannak olyan országok még, ahol egy egyháznak különleges kapcsolata van az állammal. Ilyen például köztudottan Nagy-Britannia, ahol nem valósult meg az állam és egyház elválasztása, és vannak további ilyen államok, ahol egy egyháznak valami különleges helyzete van.
Van Magyarországon egy tradíció, egy olyan tradíció, amelyet más összefüggésben éppen a Fidesz szokott követendő tradíciónak tekinteni: a XIX. századi magyar liberalizmusnak a tradíciója, Kossuth, Deák, Eötvös nevével fémjelezhető tradíció, amely egy más irányt jelöl meg. Azt az irányt jelöli meg, hogy az állam legyen semleges a hitek, a kultuszok kérdésében. Emlékezetes, és abban a bizonyos, most már hat évvel ezelőtti vitában Mészáros István képviselőtársunk idézte is Deák Ferencnek azokat a szavait, amikor megkülönbözteti az egyházak kérdésének amerikai és európai kezelését. Az európait jellemzi körülbelül úgy, ahogy Sasvári Szilárd a múltkor ezt a bizonyos pozitív semlegességet jellemezte, és ezzel szembeállítja az állam és egyház, ha úgy tetszik, radikális elválasztásán alapuló amerikai viszonyt.
(19.00)
Hadd tegyem hozzá Sasvári Szilárd kedvéért: Amerikában nyilván nem lehet szó a társadalom és az egyház elválasztásáról, és ezt senki nem mondja. Az állam és az egyház, ha úgy tetszik, radikális elválasztása az, amit amerikai modellként Deák Ferenc azon a Mészáros István által említett helyen megemlít, és amit Deák Ferenc és az egész magyar nemzeti liberális hagyomány - Kossuthot Deákot, Eötvöst és még sok mindenkit beleértve - Magyarország számára követendő példának tekint: tehát az államnak a hitbéli kérdésekben, lelkiismereti kérdésekben, egyházi kérdésekben való semlegességének, állam és egyház radikális elválasztásának az álláspontját.
Miért olyan fontos ez? Miért fontos az állam semlegessége egy olyan országban, mint Magyarország? Egy olyan országban, amelyet - eltérően a dél-európai országoktól vagy Írországtól és még sok országtól - évszázadok óta a lelkiismereti, vallási pluralizmus jellemez, a sokféle világnézet jelenléte az országban? Nagyon egyszerű, hogy ez miért fontos.
Azért fontos, hogy egyetlen polgárunknak se kelljen azt éreznie, hogy állama tőle távolabb áll, mint más polgártársaitól; hogy a hívő állampolgárnak ne kelljen úgy éreznie magát, mint a több mint negyven évig tartó ateista rendszerben, ahol minden hívő állampolgár úgy érezte, hogy a deklaráltan ateista állam nem annyira az ő állama, mint amennyire az ateisták állama - ebben éltek hívő polgártársaink negyven éven keresztül. De a fordítottja is igaz: a nem hívő állampolgárnak se kelljen úgy éreznie, hogy az az állam nem annyira az ő állama, mint például a nagy vallások iránt különös rokonszenvet mutató állam!
Tehát a polgárok egyenlőségének érvényesítése megköveteli az államnak a lelkiismereti, vallási kérdésekben való semlegességét. Ez az oka annak, hogy mi, szabaddemokraták, ezt a 150 éves liberális hagyományt követve, az állam semlegességének talaján állunk, abban az értelemben, ahogy az Alkotmánybíróság nevezetes ítéletében levezette az állam és egyház elválasztásának alkotmányos elvéből az állam semlegességének követelményét.
Ezt a követelményt a rendszerváltás éveiben sikerült közjogi, politikai értelemben megvalósítanunk - szemben az 1945 előtti időszakkal, tehát az államegyházi berendezkedéssel, és szemben az 1947 és 1988-89 közötti időszakkal, az ateista állam időszakával -; az alkotmány módosításával, az '90. évi IV. törvénnyel Magyarországon jogi értelemben megvalósult az állam és az egyház elválasztása, az állam semlegessége. Történtek ugyan kisebb félrelépések ebben a kérdésben - mi ilyennek tekintjük a tábori lelkészet bevezetését, ami egy jellegzetes összefonódása egyháznak és államnak -, történtek gesztusok, alapjaiban azonban elmondhatjuk, hogy sikerült megvalósítani Magyarországon állam és egyház elválasztását, és ezt egy nagyon nagy jelentőségű dolognak tartjuk.
Mindeddig azonban nem sikerült érvényesíteni az egyházak finanszírozásában, az egyházak működésének pénzügyi alapjaiban az állam és egyház elválasztásának elvét, és úgy látszik a mai vitából is, és ebből a most folyó vitából is, hogy ebben a kérdésben továbbra is vita van. Mert van egy olyan álláspont, és ez az álláspont rendszeresen megfogalmazódik, amelyik a vallásszabadság alkotmányos elvéből nemcsak azt a következtetést vonja le, hogy az államnak alkotmányos kötelezettsége azoknak a jogi garanciáknak a megteremtése, amelyek mindenki számára lehetővé teszik vallásának szabad gyakorlását és az egyházak működését, hanem azt a következtetést is levonja, hogy az államnak finanszíroznia is kell az egyházak működését. Én azt gondolom, hogy ez mint célmodell, semmiképpen sem képviselhető. Mint célmodell, mindenképpen abból kell kiindulnunk, hogy az a kívánatos, hogy az egyházak állami finanszírozás nélkül tudjanak működni, állami finanszírozás nélkül láthassák el feladatukat, és biztosíthassák mindazt, amit a hívő állampolgárok tőlük elvárnak.
Más kérdés, hogy abból az állapotból, ami az elmúlt évtizedekre jellemző volt, tehát hogy az egyházaknak lényegében nem volt vagyonuk, nem voltak saját jövedelmeik, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, és ezért működésük csak állami finanszírozással volt fenntartható - és ez a pártállamnak nagyon jólesett, mert ezzel az állami finanszírozással függőségben tarthatta az egyházakat -, ebből az állapotból, amely állapot nemcsak a szocializmus negyven évét jellemezte, hanem az elmúlt hét évet is - nevezetesen az egyházak az elmúlt hét évben is lényegében állami finanszírozásból kellett hogy működjenek, külső támogatások és saját, nagyon szűk jövedelmeik mellett -, tehát hogy ebből az állapotból hogyan lehet eljutni ebbe a kívánatos állapotba, ez már egy nagyon bonyolult kérdés.
Na most az a kormányprogram, amit mi három és fél évvel ezelőtt elfogadtunk, és amely a Szocialista Párt és az SZDSZ programján alapult, megadta a maga válaszát erre a kérdésre. Most áttérek a második kérdéskörre, hogy mit tartalmazott a kormányprogram. Már csak azért is, mert itt nagyon sokan hivatkoztak a kormányprogramra, nagyon különbözőképpen. Csapody Miklós például két héttel ezelőtt a kormányprogramra hivatkozva tett szemrehányást a kormánynak. Lássuk, hogy mi is volt ez!
Azt, hogy a Szocialista Párt programja mit is mondott erről, nagyon könnyű idézni, mert összesen egy mondatot - a 67. oldalon ebben a közismert kék programfüzetben -: "Az egyházak támogatását az általuk ellátott állami feladatok normatív finanszírozására kell szűkíteni, és az állampolgárokra bízni, hogy személyi jövedelemadójuk meghatározott hányadával, például 1 százalékával támogatják-e valamelyik egyházat." Ez szerepel ebben a kérdésben a Szocialista Párt programjában - különösen Hegyi képviselőtársunk figyelmét szeretném erre felhívni.
Nos, mit mondott ezek után a kormányprogram? A kormányprogram ilyen - hogy mondjam -, a mai realitásoktól elrugaszkodott álláspontot, mint a szocialista választási program, természetesen nem képviselhetett, mint ahogy az SZDSZ programja sem, hanem a kormányprogram két dolgot fogalmazott meg. Azt hiszem, ezt valamennyien ismerjük, de azért mégis szükséges idézni:
Egyrészt megfogalmazott egy távlatban elérendő álláspontot, ami úgy hangzik: "Távlatilag azt tartja helyesnek, ha a hívek személyi jövedelemadójuk meghatározott részének terhére maguk gondoskodnak egyházuk fenntartásáról." Tehát ezt tekintette távlati megoldásnak - összhangban azzal, amit korábban elmondtam, meg amit az MSZP meg az SZDSZ programja tartalmaz -: távlatilag meg kell szabadítani az egyházakat attól a függőségtől, amit számukra az állami finanszírozás jelent.
De hozzátette a kormányprogram, hogy ez azonnal nem valósítható meg, átmeneti megoldást kell keresni, és ezt így fogalmazta meg: arra törekszik, hogy az egyházak költségvetési automatizmus révén jussanak állami támogatáshoz; majd elmondja azt, hogy ezt a támogatást igazítani kell az 1 százalékos átutalásokhoz, hogy az állampolgári akarat ebben is érvényesüljön; valamint hozzáteszi, hogy a kormány továbbra is garantálja, hogy az egyházak oktatási, egészségügyi és szociális tevékenységük ellátásához ugyanazt a normatív állami támogatást kapják meg, mint amit a hasonló tevékenységet folytató állami önkormányzati intézmények; hozzáteszi valamint a kormányprogram, hogy az egyházak tulajdonában, kezelésében lévő nemzeti értékeket jelentő könyvtárak, múzeumok, levéltárak, műemlékek, valamint temetők fenntartásához, állagmegóvásához vagy javításához a kormány hozzájárul.
Tehát ezekből a pontokból állt a kormányprogram egyház-finanszírozási része, ezzel kívánta a kormányprogram fokozatosan megalapozni az egyházak anyagi függetlenségét.
A kormányprogramnak ezt a koncepcióját kezdtük el, szocialista és szabaddemokrata képviselők együtt lefordítani egy egyház-finanszírozási törvényre; majd a szabaddemokraták, miután a kormány egy más irányban indult el, kidolgoztuk és benyújtottuk 4868-71. számon azt a törvénycsomagot - hangsúlyozom, eltérően Mészáros István barátomtól, nem ellenjavaslatot, hiszen a mi javaslatunk testesíti meg a kormányprogramot, és ez is született meg előbb -, amely a következőket tartalmazza, röviden:
Az egyházak saját jövedelme jelentse az elsődleges finanszírozási forrást, és ezért javasoltuk, hogy az egyházaknak juttatott egyházfenntartói hozzájárulást, amit a polgárok juttatnak egyházuknak, adókedvezménnyel támogassa az állam. Mellesleg mondom, hogy erről a javaslatunkról, amelyet az szja-törvényhez módosító indítványként benyújtottunk, holnap fog szavazni a Ház; és ezúton is kérem a kormányt, hogy támogassa majd holnap ezt a javaslatot, és kérem képviselőtársainkat a Ház mindkét oldalán, hogy a holnapi szavazásnál támogassa majd azt a módosító javaslatunkat, amelyik az egyházaknak juttatott egyházfenntartói járuléknak ugyanolyan adókedvezményt biztosít, mint az egyéb adományoknak.
(19.10)
Másodszor: szintén az egyházak saját jövedelemhez juttatása érdekében javasoltuk az 1 százalékos rendszer kiterjesztését az egyházakra is, úgy, ahogy ezt eredetileg is javasoltuk az 1 százalékos rendszer bevezetésekor, úgy, ahogy ezt már a 1991-es ingatlantörvény idején javasolta az SZDSZ. Összhangban a kormány, az SZDSZ meg az MSZP programjával, úgy javasoltuk ezt, hogy az egyházak más társadalmi szervezetekkel és intézményekkel együtt lehessenek részesei ennek az 1 százalékos rendszernek; úgy javasoltuk ezt a saját törvényjavaslatunkban, hogy az állampolgár választhasson, hogy azt az 1 százalékot vagy akár a második 1 százalékot egyháznak juttassa vagy világi intézményeknek juttathassa. Olyan világi intézményeket javasoltunk a második 1 százalékba sorolni - nem a bélyeggyűjtő egyesületeket és a helyi alapítványokat, hanem olyan világi intézményeket -, mint az Országos Tudományos Kutatási Alap, mint a Nemzeti Színház, mint hasonló nagy jelentőségű intézmények, amelyek igazán méltóak arra, hogy világi intézményként az állampolgárok köztük és az egyházak között választhassanak.
Természetesen a mi javaslatunk is tartalmazza azt, hogy az egyházak oktatási, nevelési, szociális, egészségügyi tevékenysége az 1990. évi IV. törvénynek megfelelően részesüljön ugyanabban a normatív támogatásban, mint bármely más fenntartó által üzemeltetett intézmény, valamint természetesen a mi javaslatunk is tartalmazza, hogy a műemlékek és közgyűjtemények finanszírozásában továbbra is részt vállaljon az állam. Emellett, tudatában annak, hogy az átmeneti, a hosszú átmeneti időszakban az egyházak finanszírozásához nem nélkülözhető a költségvetés támogatása, javasoljuk egy általános költségvetési támogatás fenntartását, amelyben egyesítjük azt, amit jelenleg hitéleti támogatásként, hitoktatók fizetéseként, nyugdíj- és járadékalapok támogatásaként kapnak a jelenlegi költségvetésben az egyházak.
A mi javaslatunk azt tartalmazza, hogy a '97-es összeg - és ezt azért tartom fontosnak, mert a '97-es összeg még azt megelőzően került megállapításra, függetlenül attól, hogy ez az új egyház-finanszírozási koncepció megszületik - növekedjék évről évre egy bizonyos, az infláció egy részének megfelelő összeggel, de ennek a növekménynek az elosztása már - úgy, ahogy azt a kormányprogram tartalmazza - az 1 százalékos átutalások száma és nem összege arányában történjék az egyes egyházak között. Ezt a rendszert az 1 százalékok esetében javasoltuk egy további garanciával kiegészíteni az egyes egyházak javára.
Mi jellemzi ezt a koncepciót, amit az SZDSZ csomagja tartalmaz? Teljes összhangban van a kormányprogrammal, kiszámítható feltételeket teremt az egyházak számára, biztonságos finanszírozási forrást jelent, egyenlőként kezeli a különböző egyházakat, ugyanakkor módot ad arra, hogy igazodjék a finanszírozás ahhoz, hogy a polgárok milyen arányban követik az egyes egyházakat. Ugyanakkor, és ezt döntőnek tartjuk, elindítja azt a lassú folyamatot, ahol csökken az állami finanszírozás szerepe az egyházak működése pénzügyi alapjaiban, és lépésről lépésre növekszik a polgárok döntésének szerepe az egyházak finanszírozásában.
Ezzel a koncepcióval - hangsúlyozom, a kormányprogram koncepciójával - szemben jelent meg az ellenjavaslat; az az ellenjavaslat, amit a kormány törvénycsomagja tartalmaz, amely nem az egyházat, hanem az egyház egyes tevékenységeit finanszírozza, tehát nem tekinti önálló és független entitásnak az egyházakat. A kormány koncepciója nem fogadja el, nem tartalmazza az adókedvezményt az egyházaknak juttatott egyházfenntartói járulékban - nem tudjuk, hogy miért. Nem ösztönzi ilyen módon azt, hogy a polgárok maguk játsszanak minél nagyobb szerepet az egyházak finanszírozásában. Alapformává teszi ezt a sokat vitatott járadékot, ami azt jelenti, hogy egyszer s mindenkorra tartósan alapvető forrássá válik az állami pénz az egyházak finanszírozásában, és itt szembe megy a kormányprogramban megfogalmazott koncepcióval és a Szocialista Párt programjában is megfogalmazott koncepcióval.
Ennek az állami pénznek a juttatását múltbeli arányokhoz, az egykor birtokolt és vissza nem igényelt, vissza nem adott ingatlanvagyon egyházak közötti arányaihoz igazítja; és amit még hadd említsek meg: egy politikai alku eredményévé teszi ismét, igaz, hogy nem minden évben, mint eddig, de egy politikai alkutól teszi függővé az egyház-finanszírozást. Hiszen az a 42 milliárd, ami a Katolikus Egyház vissza nem adott vagyonaként szerepel, hogy ez miért 42 milliárd, erről nem tudunk semmit, ez nyilván egy politikai alku keretében került megállapításra, és nyilvánvalóan hasonló politikai alkuk fognak születni a többi egyházzal is, amikor abban fognak megállapodni, hogy náluk hogyan váltsák át a vissza nem igényelt ingatlanokat járadékra.
Itt fontos, hogy olyan összegek szolgálnak a kiindulás alapjául, amelyek a program, a finanszírozási rendszer megszületése után alakulnak ki, tehát nyilvánvaló, hogy a finanszírozási megoldás ismeretében történik az alkudozás az állam és az egyházak között; egy politikai alku, amelyet ráadásul négy-öt év múlva meg fognak ismételni, hiszen benne van a vatikáni megállapodásban is, és nyilvánvalóan nemcsak a Katolikus Egyházra lesz érvényes, hogy a rendszer működése után négy évvel majd újra áttekintik, ez a rendszer hogyan alakul.
Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez a rendszer, mint erről már ma is sokan beszéltek, diszkriminatív, hiszen azokat az egyházakat, amelyeknek nem volt annyi visszaigényelhető és vissza nem igényelt vagyonuk, diszkriminálja azzal az egyházzal szemben, amelynek több ilyen vagyona volt.
Ugyan a kormány által benyújtott törvénycsomag tartalmazza az 1 százalékos rendszert, de csak látszólag, hiszen úgy vezeti be az 1 százalékos konstrukciót, hogy az egyházak lényegében versenytárs nélkül, egy látszólagos alternatívával kerülnek a második 1 százalékba. A polgárok tehát csak arról dönthetnek, hogy az egyes egyházak között hogyan oszoljék meg ez a második 1 százalék, azt azonban egy politikai döntés dönti el, hogy az összes egyház együttvéve mennyi pénzt kapjon, hiszen itt egy kettős garanciarendszer van. Az 1 százalék 50 százalékát is legalább és az egyes egyházaknak jelenleg jutó összeget mindenképpen politikai döntés alapján kapják meg az egyházak, függetlenül az állampolgárok döntésétől; emellett még az az egyéves késleltetés is lazítja a finanszírozás kapcsolatát a polgárok döntésével. Tehát azt kell mondanunk, hogy az 1 százalék itt megbénítva, paralizálva kerül csak be a kormány által javasolt megoldásba.
Végül marad az oktatásfinanszírozás kérdése a kormány csomagjában, ahol köztudott módon a teljes finanszírozást tartalmazza a csomag. Ezzel most azonban nem fárasztom képviselőtársaimat, hiszen ez a következő napirendi pont kérdése, és ott térnék rá vissza.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a kormánycsomag fenntartja és rögzíti állam és egyházak pénzügyi összefonódását, nem nyitja meg azt a távlatot, hogy lazuljon ez a financiális kapcsolat állam és egyházak között, és a diszkriminációval, az egyházak különböző kezelésével sérti az állam semlegességének elvét.
Azt a választ szokták erre adni, hogy kérem, ez eddig is így volt, eddig is az állam finanszírozta jórészt az egyházakat. Ez igaz, tisztelt képviselőtársaim, csakhogy nagyon nagy különbség az, hogy azt a finanszírozási rendszert, amit a szocializmusból örököltünk, olyan provizóriumnak tekintjük-e, amelyről legalábbis szóban mindenki elismeri, hogy nem tartja távlatilag alkalmazandó megoldásnak, vagy pedig kialakítunk egy olyan, határidő nélküli végleges rendszert, amelyet ráadásul egy, a magyar állam és a magyar parlament szuverenitását korlátozó nemzetközi szerződéssel is rögzítünk, és ilyen rendszerként rögzítjük azt, ami az egyházak finanszírozásában tartósan és visszafordíthatatlanul kíván szerepet adni az állami költségvetésnek.
Én azt gondolom, tisztelt Országgyűlés, hogy ez nem előrelépés, hanem ebben az értelemben visszalépés ahhoz képest, amit a kormányprogram ígért, ahhoz képest, hogy eddig csak ideiglenes kényszermegoldásnak tekintettük azt, ami most tartóssá válik, ha ezt a törvénycsomagot elfogadja a tisztelt Országgyűlés.
(19.20)
Úgy gondolom, hogy most még megvan a lehetőség arra, hogy képviselőtársaim komolyan és elfogultan mérlegeljék az SZDSZ módosító javaslatait, amelyek - nem titkoljuk - a kormány csomagjából átvezetnék az Országgyűlést az SZDSZ által benyújtott, a kormányprogramnak megfelelő megoldásokba. Ha nem, akkor bizony eljátszottunk egy lehetőséget, egy történelmi lehetőséget, ami állam és egyház elválasztásának pénzügyi megalapozására a kormányprogrammal, ennek a koalíciónak a kormányra lépésével megnyílott Magyarország előtt - egy olyan lehetőséget, amelyre Deák Ferenc, Eötvös József és Kossuth Lajos óta várt Magyarország.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ soraiban.)
