SZÁSZ DOMOKOS
SZÁSZ DOMOKOS
SZÁSZ DOMOKOS (SZDSZ): Elnök Úr! Köszönöm szépen a szót. Nem először keveredem abba a helyzetbe, hogy dr. Salamon László képviselőtársam után kell szólnom. Utoljára ez az ingatlan-nyilvántartási törvénynél fordult elő, és valószínűleg az sem véletlen, hogy ugyanabba a polémiába kell hogy bocsátkozzunk most is. Nagyon jól emlékszem arra, hogy Salamon képviselőtársamnak akkor is az volt a kifogása a lényegesen nagyobb terjedelmű módosítást igénylő ingatlantörvénynél, hogy miért kell egy teljesen új törvényt alkotni akkor, amikor szerinte azt módosításokkal is létre lehet hozni.
Akkor is hangsúlyoztam, hogy nem lévén jogászember, nem tudom megítélni azt az arányossági mértéket, hogy mikor érdemes még egy törvényt módosítani, és mikor érdemes egy teljesen újat létrehozni. Viszont az meglepett az előttem szóló képviselőtársam beszédében, hogy tartalmából nagyon keveset tudtam érteni, pedig igen odafigyeltem az előbb. Tehát az előttünk fekvő módosítás tartalmáról nagyon keveset hallottam - bár van közte olyan, amivel majd jelzem, hogy egyetértek -, és inkább csak arról szólt, hogy mi a csodának új törvényt alkotni, amikor módosítani is lehetne.
Én megfordítom majd a kérdést, és megpróbálok úgy reagálni az előttünk fekvő törvényre - tehát nem módosításra, hanem törvényjavaslatra -, amiből kiviláglik, hogy valószínűleg indokolt, legalábbis egy mérnökember eszével vagy egy normális józan paraszti ésszel, ha szabad ezt mondanom, igenis indokolt az, hogy új törvényt alkossunk. Tudniillik - és most jön az első, amiben igazat adok az előttem szólónak - nagyon egyetértek Salamon képviselő úrral, miszerint a '89-ben meghozott XXVIII. törvény nagyon jó törvény, tehát a szabadságjogokat, emberi jogokat rögzítő alaptörvényként példamutató, gyakorlatában is megfelel, ebben nagyon egyetértünk. Viszont - és ez az, amiben már nem értek egyet - az azóta eltelt sok év gyakorlata, a nemzetközi szerződésekben előálló változások, a magyar jogban előálló változások már igenis megkövetelik azokat a változtatásokat, amelyek most előttünk a T/4860. számú új törvényjavaslatban testesülnek meg.
Nincs okunk olyan mértékű változást javasolni - és a javaslat nem is tartalmaz olyat -, ami magát az emberi jogokat érintené. Természetes, hogy az akkorinak a preambulumában is ugyanazok a hivatkozások szerepelnek, a mostaniban is. Hangsúlyozom, az lenne a furcsa, ha ez nem így lenne.
(10.40)
Értelemszerűen az emberi jogok európai egyezségokmánya, mivel egy azóta született dokumentumról van szó, bele kellett hogy kerüljön a mostani indoklásba.
Most néhány olyan dologra hívnám fel a figyelmet, ami miatt én úgy gondolom, mégiscsak helyes, hogy teljes törvényjavaslatot vitatunk, és nem módosításokkal toldozgatjuk-foldozgatjuk. Nem lévén jogász, természetesen más a véleményem, mint a kivándorlási törvénnyel kapcsolatos, előttem elhangzó vélemény. Úgy ítélem meg, hogyha az Európai Unióban nem ismert fogalomról van szó, akkor egy olyan ország, amely belátható időn belül az Európai Unió tagja kíván lenni, ne használjon a törvényeiben olyan kifejezéseket, amelyeket leendő és mostani partnereink egyáltalán nem ismernek. Kétségtelen, hogy ettől még maga az utazás, a helyváltoztatás joga nem csorbul, de úgy ítélem meg, hogy fogalmakban is közelítenünk kell ahhoz a normához, amelyet az Európai Unió számunkra egyébként előír. Ilyetén módon a kivándorlást mint fogalmat én megszüntetném - és nagyon helyeslem, hogy megszünteti ez a törvényjavaslat -, használjuk azokat a fogalmakat, amelyekkel szerte a világban a demokratikus országok élnek.
Van néhány olyan praktikus része ennek a törvénynek - és ebben igaza lehet Salamon képviselőtársamnak -, amiket talán módosítással a korábbi törvénybe beilleszthettünk volna, viszont van egy nagyon fontos elv, ami nem annyira jogászi elv, mint a praktikum oldaláról egy elv: nem elég deklarálnunk bizonyos jogokat, azok érvényesülését is biztosítanunk kell. Tehát nem elég kimondanunk azt, hogy szabadon utazhat, szabadon változtathatja a helyét, idegen országban letelepedhet, stb., hanem az ehhez tartozó összes gyakorlati feltételt is biztosítanunk kell törvényben vagy törvény általi felhatalmazással kormányrendeletekben.
Mondok néhány ilyen apró példát. Ha, mondjuk, egy képviselő március 15-én szomszédos országban nemzeti ünnepünk alkalmával az ottani magyarság hasonló, azonos ünnepén részt kíván venni, koszorúzni kíván, és így tovább, nem elég kimondani a jogot, hogy szabadon utazhat, valamiféleképpen azt is biztosítanom kell, hogy időben odaérkezzen a koszorúzásra, határon túli testvéreink ne várjanak, ha 9 órás várakozás miatt éppen nem tud odaérni. Előfordult esetről van szó. A törvénynek gyakorlatban is biztosítani kell ezt, hiába van jogom a Vajdaságba elmenni koszorúzni, ha a gyakorlati lehetőségem esetleg nincs biztosítva. Tehát a törvénynek erről is gondoskodnia kell, az új szabályozás szándéka szerint ezt biztosítaná is. Nem annyira a saját közigazgatásunkkal van a probléma, hiszen a saját határőrségünk, a saját rendőrségünk mindent biztosítanak ahhoz, hogy egy országgyűlési képviselő eljusson úti céljához, de már nem olyan bizonyos, hogy egy másik ország hasonló szervei biztosítják ugyanezt a lehetőséget.
Számos olyan eleme van ennek a mostani útlevéltörvénynek, a teljes törvénynek, amely nem a jogok biztosítását célozza, hanem az egyébként most már nyolcadik éve természetesnek tekintett jogok gyakorlati érvényesülését próbálja biztosítani, mégpedig aszerint, hogy ezen jogok alkalmazásához vagy megengedéséhez más államok hogy és miként viszonyulnak. Tipikus példája az, amikor vissza kell hoznunk a szolgálati útlevél intézményét. Nem arról van szó, hogy jaj, de jónak tartanánk, mert a szocialista rendszerben ez létező útlevél volt - én még emlékszem rá -, hanem arról van szó, hogy más országokban létező fogalom, amely a jogaink érvényesülésének gyakorlati lehetőségét biztosítják, és csak ezért van rá szükség, nem azért, mert az emberi jogokhoz szolgálati útlevélre volna szükség.
Ha a környező országokban még fennáll az a régi szocialista gyakorlat - mert hiszen csak ott találjuk ezt a fogalmat, hogy szolgálati útlevél van -, és ez a szolgálati útlevél a benne szereplő "szolgálati" szó miatt bizonyos előjogokat ad akár szállodában, akár határátlépésnél, akár a vámnál, akár a devizaengedélyeknél, gyakorlatilag az utazás minden vonatkozásában a volt szocialista országokban, meg a távolabbi országokban kedvezményt jelent, ha szolgálati útlevéllel utazunk, akkor helyes, hogy a magyar jogrendbe is beemeljük, mert a magyar állampolgároknak nemcsak a jogot kell deklarálni, miszerint ő szabadon utazhat, hanem annak gyakorlatát is biztosítani kell. Ha ez másképp nem biztosítható, akkor úgy biztosítom, hogy alkalmazkodom ezen országok gyakorlatához.
Tipikusan ilyen példája az előttünk fekvő törvényjavaslatnak, ami korábban nem szereplő gyakorlatot valósít meg - ezt nem említette még egyetlen hozzászóló sem -, hogy a magánútlevekből kettő is lehet egy magyar állampolgár birtokában, pontosabban minden olyan személy birtokában, akit a törvény erre feljogosít. Mi lehet az oka? Nagyon is gyakorlati oka van. Miért volna szükségem két útlevélre? Ennek két oka is van. Bizonyos országokkal szemben vízumkötelezettségek vannak, a vízum kiváltása sokszor hat hétig tartó ügylet, addig az útlevélnek ott kell feküdni. Ha most egy világ körüli útra megy, vagy akár üzleti célból több országot is meglátogat, nem engedheti meg magának, hogy hat hétig, három hétig, két hétig legyenek ott a vízumkérelmek bizonyos követségeken. Ezért két útlevéllel megoldható az a dolog, hogy az egyik az egyik követségen van, a másik a másikon, és felére-harmadára redukálom az átfutási időt, hogy a gyakorlatban is biztosítsam az utazás jogát, mert nem elég deklarálnom, biztosítanom kell. Ez a lehetőség a mostani törvényjavaslatban tipikusan ilyen.
Mondok egy másik példát arra, hogy miért van szükségem két útlevélre bizonyos esetekben. Nem akarok politikai disztinkciókat is tenni innen a pulpitusról, de léteznek olyan országok, amelyek, ha a határon megnézik az útlevelemet, és abban megtalálják egy bizonyos meghatározott másik ország vízumát, akkor nem engednek be. Nem kívánom deklarálni, és a politikai helyzet változhat szerte a világban úgy, hogy ez a helyzet előáll, hangsúlyozom tehát megnézi az útlevelemet, talál benne egy bizonyos vízumot - ami az én szabad utazásomhoz persze hozzátartozó dolog -, és azt mondja, hogy hozzá nem mehetek, mert ez a vízum ebben szerepel. Tehát ismét arról van szó, hogy nagyon helyesen a törvény abban is gondolkodik, hogy az utazás gyakorlati feltételeit is megteremti, megengedi a magánszemélynek, hogy két útlevele is legyen, kikerülve az általam most felsorolt két esetet.
Van még egyéb apró probléma, és ezekre a törvény mind kitér, lehet, hogy módosítással megoldható természetesen. A Szabad Demokraták Szövetsége nagyon helyesli azt - és tudom, hogy hosszú jogi vita volt erről -, hogy a szabad helyváltoztatás jogát, ezt a nagyon fontos alapvető jogot bizonyos esetekben korlátozni lehessen. Azokra az esetekre nem térek ki, amelyek viszonylag természetesek, tehát büntetés-végrehajtását töltő, vagy letartóztatott ember - nem tudom a jogi szavakat pontosan -, teljesen nyilvánvaló, hogy bűncselekmény vizsgálata alá vont személy helyesebb, ha nem hagyja el az országot.
(Az elnöki széket dr. Kóródi Mária, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Új kategóriaként jelenik meg, amiről előttem szólók és államtitkár úr is már részletesen beszélt, hogy ezen jogot korlátozni teszi lehetővé az előttünk fekvő törvényjavaslat akkor, ha valakinek a köztartozása eléri vagy meghaladja a 10 millió forintot. Itt a második pont, ahol egyetértek Salamon László képviselőtársammal és frakciómban sem volt ellenvetés az ellen, hogy nem feltétlenül az összeg nagysága határozza meg azt, ki mennyire tartozik a köznek, tehát a többieknek, az államnak. Kénytelen vagyok ismét a bibliai öregasszony példájára hagyatkozni, amit valószínűleg minden képviselőtársam ismer, ő szegénykém az utolsó két krajcárját dobja a perselybe, a dölyfös nagy úr pedig egy teli zacskó aranyat, ez valószínűleg az öreg asszony javára billenti a mérleget, legalábbis a példabeszéd szerint igen. Szerintem is kellene találnunk egy olyan megoldást, ami arányosítja ezen jogmegvonás lehetőségét.
Itt kénytelen vagyok példát mondani. Ha valakinek a köztartozási kötelezettsége 10 millió forint, és azt nem fizeti be, akkor egy havi elmaradása miatt esetleg nem hagyhatja el az országot, egy másik személy - és hangsúlyozom, csak példáról van szó - havi félmillió köztartozásokat halmoz fel, de ezt ezek szerint 20 hónapon keresztül kell felhalmoznia ahhoz, hogy ne hagyhassa el az országot. Talán ezzel érzékeltetni tudom azt a lehetőséget, hogy itt az arányosság valahol nincs rendben. Az én szememben a jogkövetés arányosságát is meg kellene követelnem, tehát az én szememben nagyobb bűnös az a személy, aki 20 havi köztartozással tartozik, mint az, aki egyhavival tartozik, jóllehet ezek mértéke 20:1 nagyságú. Tehát itt a gondolattal magával egyetértünk, miszerint talán valami más megoldással lehetne még kombinálni.
Van egy nagyon fontos gondolat, ami nem lesz meglepetés, hiszen ebben a teremben volt szerencsém több törvény kapcsán is beszélni az ügyről, ez pedig az előttünk fekvő törvényjavaslatban többszörösen is előforduló fogalom, az "azonosításra alkalmas okmány".
(10.50)
Mi a helyzet? Az a helyzet, a törvényjavaslat gyakorlati megoldásként például behozza azt, hogy a személyi adatokból és az útlevél adataiból képez egy kódot, és ez a kód gépi olvasásra alkalmas, tehát leolvasható valami olvasó berendezéssel, és úgy véli a törvény, hogy ezáltal azonosítható a személy és az útlevél. Kérem szépen, ez nem így van. Csak valószínűsíthető, hiszen a mostani adatok csak az arcképmását, tehát a fotóját írják elő, meg a személyi adatait. Amikor a határőr elkéri ezt az okmányt, akkor ő csak valószínűsíteni tudja azt, hogy a személy, aki az útlevéllel érkezik, az tényleg az, aki, magyarán, aki a jogosultságot megszerezte.
Más törvények kapcsán elmeséltem azt, hogy ki kell találnunk - pontosabban Magyarországon már kitalálták - azt a módszert, ahogy a személy és a hozzátartozó okmány egyértelműen azonosítható. Hangsúlyozom, egyértelműen. Tehát nemcsak valószínűsíthetően, hanem egyértelműen. Ez az a technika, amit a menedékjognál, az ingatlantörvénynél, sőt, a cégbírósági törvénynél is elmondtam, amikor is ha egy adott személy ujjlenyomatát és a hozzá tartozó kódot egy okmányba sűrítem, akkor most már nemcsak valószínűsítem, hogy arról a személyről van szó, hanem százszázalékos biztonsággal is megállapíthatom. Az adatvédelmi problémák áthidalhatók, hiszen az ujjlenyomatom nem kerül egy központi nyilvántartásba, csak az útlevélben szereplő kártyára, és a kártyát ellenőrizve tudom megállapítani, hogy az ujjlenyomatomból számított kód és a kártyán szereplő kód azonos-e, tehát ezerszázalékos azonosításra van lehetőség.
Én javaslom megfontolni ezt az utolsó gondolatot is, amit mondtam, hiszen nemzetközi egyezmény, a schengeni egyezmény, amelynek reményeink szerint valamikor tagjai leszünk, előírja (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) azt az azonosítási módszert - csak befejezem a mondatot, elnöknő -, amiről az előbb beszéltem.
Összefoglalóan tehát a Szabad Demokraták Szövetsége támogatja azt, hogy teljes törvényjavaslatot fogadjunk el, és kéri a többi pártot is, hogy kisebb tartalmi módosításokkal támogassa.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokból.)
