DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL
DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nem mindennapi feladat előtt áll a törvényhozás, és az előterjesztő helyzete sem szokványos, hiszen ennek a törvényjavaslatnak, a büntetőeljárásról szóló törvényjavaslatnak a lényege az, hogy egy jogág teljes egészének újraszabályozásáról van szó. Egy olyan jogág újraszabályozásáról, amely reményeink szerint évtizedekre meghatározza az eljárás alá vont személyek helyzetét, a jogalkalmazók tennivalóit és feladatait, és reményeink szerint segít abban, hogy megerősítse az állampolgárok bizalmát az állami igazságszolgáltatás kapcsán. Ez mindannyiunk közös érdeke, legyünk kormánypártiak vagy ellenzékiek.
Ez a törvényjavaslat, tisztelt képviselőtársaim, nagyságrendjében, jelentőségét tekintve kiemelkedik a rendszerváltás óta végzett törvényalkotó munkában; terjedelmét tekintve a polgári törvénykönyv 617 szakasza után a maga 604 szakaszával a második legterjedelmesebb része a törvénytárnak; hatását, jelentőségét a szabadságjogok, az emberi jogok, a büntető igazságszolgáltatás hatékonysága, eredményessége szempontjából, úgy hiszem, hogy nem kell részletesen alátámasztanom. Lényegében az alkotmányt követően hatása kiterjeszkedik a jogrendszer egészére.
Éppen ebből fakad az a szakmai érdeklődés, felfokozott várakozás, amely a közvéleményben is tapasztalható, nemcsak szakmai körökben. Ez a magyarázata annak, hogy a legkülönbözőbb civil szervezetek is élénk érdeklődést mutatnak a törvényjavaslat tartalmát illetően. Ezúton is megköszönöm mindannyiuk érdeklődését, és mindazok munkáját, akik az eddigiekben hozzájárultak kritikai észrevételekkel, alkotó megjegyzésekkel a törvényjavaslat tartalmának kialakításához.
Szólnom kell, tisztelt képviselőtársaim, a megszokottnál részletesebben a törvényjavaslat előkészítésének folyamatáról, hiszen ez 1991-ben kezdődött. Akkor tette meg az akkori kormányzat az első lépéseket a törvényjavaslat kidolgozásának elindításában, a kodifikáció előkészítésében. Ennek kapcsán szeretnék arra is utalni, hogy a törvényjavaslat kidolgozásának menete és sorsa bizonyítja azt is, hogy igenis vannak kormányzati ciklusokon átívelő törvényalkotási feladatok, amelyekben lehet és szükséges is szakmai kontinuitást biztosítani. Ez kifejeződik abban, hogy a törvényjavaslatra vonatkozó koncepciót az előző kormány fogadta el 1994 januárjában, és ennek a ma hivatalban lévő kormánynak jutott feladatul az, hogy a törvényjavaslat tartalmát a koncepcióban foglaltaknak megfelelően, azokat hűen követve kialakítsa.
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar igazságszolgáltatás, a büntető igazságszolgáltatás sem 1994-ben, sem ma nem áll az összeomlás határán. Ugyanakkor felelősen nem lehet úgy gondolkodni, hogy a jelenlegi helyzet konzerválása, a bekövetkezett jelentős társadalmi és jogi változások mellett a jelenlegi hatályos büntetőeljárás szabályanyagának folyamatos módosításával meg lehetne oldani a feladatainkat. A törvényjavaslatnak válaszolnia kell a bűnözés kihívásaira, az eljárások elhúzódásából eredő problémákra, és figyelemmel kell lenni a jogalkalmazók fogadókészségére is.
Szólni kell a bevezető gondolatok körében arról a háttérről, amely indokolja és elengedhetetlenül szükségessé teszi a büntetőeljárás egészének újraszabályozását. A háttér fontos elemei közé tartozik az a mindannyiunk által ismert tény és jelenség, hogy az állampolgárokban szemlátomást nő a bűnözéstől való félelem, és ezzel együtt ezzel párhuzamosan fokozott igény mutatkozik a gyors és hatékony bűnüldözésre, az igazságszolgáltatásra, a sértettek megfelelő oltalmára.
(9.30)
Mindemellett az állampolgárok jogbiztonságot is akarnak, nem akarnak kiszolgáltatottá válni a hatóság eljárásával szemben, és mindennek a megoldását az államtól várják. Az állampolgárok a bűnözés fenyegető jelenségét saját tapasztalataik alapján ítélik meg. Ebben nem győzik meg, nem befolyásolják őket sem a statisztikai adatok, sem a politikai retorika teljesítményei. Mindenki saját bőrén érzi a helyzetet, és ebből vonja le saját értékítéletét.
Természetesen az állampolgárok szubjektív biztonságérzete mellett figyelembe kell vennünk a statisztika által megragadt és kifejezett tendenciákat, amelyeknek az a lényege, hogy 1970 óta az ismertté vált bűncselekmények száma megnégyszereződött, ezen belül a rendszerváltás utolsó előtti évéhez, 1988-hoz képest 1991-ig megkétszereződött. Az ismertté vált bűncselekmények számának növekedésétől jócskán elmaradt az ismertté vált bűnelkövetők számának emelkedése, vagyis nő az ismeretlen tettesek száma. Az ismertté vált, vagyon elleni bűncselekmények az 1988-ban elkövetett összes bűncselekményeknek mintegy kétharmadát tették ki, ez a szám, ez az arány meghaladta 1996-ban a 80 százalékot, a bűncselekmények által okozott kár összege 85 milliárd forint volt. E tény kiemelésével kívánom ráirányítani a figyelmet arra, hogy a több éven keresztül áthúzódó igazságszolgáltatási reform költségeit ma 15 milliárd forintra becsüljük, úgy hiszem, hogy az összehasonlítás mindenképpen indokolt. Megjelentek és elszaporodtak az egyre durvább és kíméletlenebb elkövetési módok, egyre nagyobb teret nyert a szervezett bűnözés. A bűncselekmények száma és az általuk okozott kár évről évre nő.
A bűnüldöző hatóságok felderítési hatékonysága nem tudott lépést tartani ezekkel a folyamatokkal, a nyomozások eredményessége 1987-től folyamatosan romlott, mélypontját 1991-ben érte el, az azóta megfigyelhető javulás is csak azt eredményezte, hogy ez az arány ma mintegy 60 százalék körül alakult ki.
Természetesen sem a kormány, sem a társadalom nem fogadhatja el ezt a helyzetet, és nem is kívánja elfogadni, hiszen a jogszabályi eszközök mellett az intézményi, szervezeti intézkedések, létszámbővítések, a technikai modernizálása és a bűnüldöző szervek korszerűsítése egyaránt arra utal, hogy senki nem kíván feltartott kézzel állni a növekvő bűnözés jelenségével szemben.
Természetesen a bűnözés mértékének ily módon történő alakulásának hatása megmutatkozik és szükségképpen együtt jár a büntetőügyek számának növekedésével, illetőleg az eljárások bizonyos fokú elhúzódásához is vezet. Az állampolgároknak a bűnözés helyzetéről alkotott képe saját információn és a tömegkommunikáció által közvetített jelenségeken alapul, amelyek némiképpen egyoldalú képet is formálnak, hiszen a fontos, úgynevezett "nagy ügyek" tekintetében - amelyek száma az összbűncselekmények arányához viszonyítottan mintegy 500 körül becsülhető - jóval kevesebb szó esik arról, hogy a bíróságok által 1996-ban elbírált több mint 62 ezer ügy 65 százalékában, a nyomozást is beszámítva, egy évnél rövidebb idő telt el az ügy jogerős befejezéséig. Ha csak a bírósági szakaszt vesszük alapul, akkor 1996-ban az ügyek 80 százalékát az ügy bírósághoz érkezésétől számítva egy éven belül befejezték. Ugyanakkor emellett az is tény - és ezt is el kell ismernünk -, hogy a helyi bíróságokon több mint 20 ezer, egy éven túli ügy van folyamatban. Az eljárások időtartama az elmúlt néhány évben még a nyolcvanas évekhez viszonyítottan is megnőtt, és a bűnözés struktúrájának változása következtében további romlás is bekövetkezhet akkor, ha a megfelelő ésszerűsítő intézkedések elmaradnak.
Az is kiderül, tisztelt képviselőtársaim, hogy a ma hatályos büntetőeljárási törvény egyszerűsítési lehetőségei nem elégségesek a differenciált, hatékony felelősségre vonás megvalósításához. Ennek kapcsán szeretnék arra is utalni, hogy a büntetőeljárási törvény revíziója 1995-ben megtörtént, és a módosítások 1995. szeptember 1-jén hatályba léptek több olyan rendelkezés változott meg a büntetőeljárásban, amely érzékelhetően elősegítette a bírósági eljárás gyorsítását. Az e törvénnyel bevezetett eljárás-gyorsítási megoldásokat a törvényjavaslat nemhogy feladná, hanem tovább bővíti. Ezek a módosítások szükségképpen a hatályos büntetőeljárás szerinti eljárási formákhoz kötődtek, és alapvetően mennyiségi szemléletűek voltak. Ez azt jelenti, hogy lehetővé tették az egyes bűntettek esetében a vétségi eljárás szabályainak alkalmazását, lazították a megismételt tárgyalásra vonatkozó szabályozás kötöttségeit, bővítették a tárgyalás mellőzésével alkalmazható joghátrányok körét.
Hasonló tendencia figyelhető meg ugyanebben az időszakban a büntető törvénykönyv módosításánál is, amelyeket a kormány a bűnözési helyzet minőségi és mennyiségi változásai kapcsán terjesztett a Ház elé. Sok új tényállás jelent meg a büntető törvénykönyvben a gazdasági bűncselekmények körében - a szervezett bűnözéshez kapcsolódó tényállások -, és ebbe az irányba mutatott a büntetési tételek alsó határának növelése is. Mára azonban egyértelművé és világossá vált, hogy a hatályos eljárási intézmények további egyszerűsítése nem nyújt újabb esélyt a hatékony igazságszolgáltatás érdekében. Áttörést tehát - és ez volt a jogalkotó legalapvetőbb szakmai meggyőződése - csak az eljárási jog modellváltása, paradigmaváltása jelenthette, amely érinti az eljárás szereplőit, az eljárás menetét, eszközrendszerét, és amely mögött, úgyis mondhatnám, egy új eljárási filozófia áll. Világosan kell látni, hogy a bűnözés jelenlegi és várható volumenénél az eljáró hatóságokra nehezedő terhek figyelembevételével csak akkor számíthatunk sikerre, ha olyan ügyre szabott, differenciált és a felesleges alakiságoktól mentes eljárási rendet vezetünk be, amely megadja annak a lehetőségét, hogy differenciálás történjen az ügyek természete szerint, hogy a kisebb súlyú ügyeknél elterelésre, egyszerű felelősségre vonásra kerülhessen sor, és így a jogalkalmazók nagyobb energiát fordíthassanak és jobban koncentrálhassanak a bonyolultabb ténybeli és jogi megítélésű ügyek elbírálására.
Tisztelt Képviselőtársaim! Szólni kell az előkészítés fő kérdései között arról is, hogy mit jelent egy új eljárási törvény a jogalkalmazók számára. A jogalkalmazó feltételezhetően abban bízik, hogy jó jogszabályt alkalmaz, és a jogalkotóknak a jogalkalmazók e bizalmát fenn kell tartani. Utalni kell azonban arra is, hogy a jogalkalmazóban meg kell lennie a magas fokú hivatástudatnak, annak a szakmai ethosznak, amire a jogalkotó joggal számít. Biztosak vagyunk abban, hogy a törvényjavaslat nyomán a nyomozói, ügyészi, bírói, bizonyos értelemben még az ügyvédi szerepeknek is át kell értékelődniük, és némiképpen megértéssel kell kezelni azt is, hogy ezek a változások a jogalkalmazókban elbizonytalanodáshoz vezethetnek.
Az eljárási jog sajátos jogág, sajátos jogterület, a szakmai közvélemény az eljárásjogok változásaira még nagyobb figyelemmel, még körültekintőbben és még nagyobb aggodalommal tekint.
(9.40)
A korábban bevált szakmai fogások a joganyag változása következtében egyik napról a másikra veszíthetik értelmüket, és újra fel kell készülni a jogalkalmazói feladatok ellátására. Félelmet ébreszthet a felek általi kikérdezés rendszere, mert más tevékenységet, más szemléletet követel meg, más aktivitást, más tárgyalásvezetési stílust kíván, és másként kell az ügyésznek is, az ügyvédnek is viselkednie.
Mindezek mellett, tisztelt Ház, tisztelt képviselőtársaim, ki kell emeljem azt a meggyőződésemet - vagy meg kell erősíteni, ki kell nyilvánítani azt a meggyőződésemet -, hogy nem értek egyet azokkal az aggályokkal, azokkal a nyilatkozatokkal, amelyek azt tükrözik, hogy a jogalkalmazók nem lesznek képesek a büntetőeljárás új szabályait alkalmazni. Ez a vélemény lebecsüli a jogalkalmazókat, másrészt burkoltan azt is sejteti, hogy a jelenlegi büntetőeljárási szabályok alkalmazására sem teljességükben alkalmasak. Meggyőződésem, hogy fel lehet készülni az új törvény alkalmazására változó körülmények és változó feltételek között, hiszen nem olyan embereknek kell az új rendelkezések lényegét elsajátítaniuk, akik korábban ne a büntetőeljárásban vagy a büntető igazságszolgáltatásban dolgoztak volna.
Tisztelt Képviselőtársaim! Természetesen a szakmai aggodalmakat nem szabad válasz nélkül hagyni, azzal együtt, hogy a kormány álláspontja szerint ezek az aggodalmak jórészt eloszlathatók. A büntetőeljárásról szóló törvényjavaslat szervesen és szorosan kapcsolódik az Országgyűlés által már elfogadott és részben 1997. október 1-jén hatályba lépett igazságszolgáltatási reformcsomaghoz. A törvényjavaslat és az igazságszolgáltatási reform többi eleme együttesen lesz alkalmas arra, hogy a büntető igazságszolgáltatásban is gyorsabb és szakszerűbb munkavégzés feltételei alakuljanak ki. A reformcsomag részét képező, a bírák, illetőleg az ügyészek jogállásáról és javadalmazásáról, valamint az igazságügyi alkalmazottak szolgálati viszonyáról szóló törvények jól felkészült, képzett, stabil bírói, ügyészi kar megteremtésének adják meg a lehetőségét. Jelentősen szigorodnak a bíróvá, illetőleg az ügyésszé válás feltételei, megteremtődik a szakmai munka vonzerejét jobban biztosító javadalmazási rendszer.
Párhuzamosan a büntetőeljárási törvény tárgyalásával a Ház kivételes tárgyalási rendben vitatja az ügyvédségről szóló törvényt, hiszen a büntetőeljárás szempontjából is szükség van arra, hogy számítani lehessen a védői kar felkészültségére. Mindezekből, tisztelt képviselőtársaim, egyértelműen kirajzolódik az a kormányzati szándék, hogy átfogó reformelképzelésekről van szó, olyan elképzelésekről, amelyek egy koherens rendszerben állnak össze.
A törvényjavaslat az előkészítés során meglehetősen sok kritikát kapott, ezt őszintén el kell mondanom. Számomra nagyon tanulságos volt, átnéztem, elolvastam mindazokat a cikkeket, amelyek az elmúlt háromnegyed év során megjelentek a készülő törvényjavaslatról, illetőleg a már benyújtott törvénytervezetről, és meglepően leegyszerűsíthető a képlet a vélemények alapján: tulajdonképpen valójában néhány kérdésben alakult ki egy megalapozottabb szakmai vita, és nagyon sok olyan elem, amely ezekben az észrevételekben kirajzolódott, megnyugtatóan megoldást nyert.
Szóltam arról, hogy a törvényjavaslat előkészítése - a vitatott kérdésekre visszatérve - 1991-ben indult. 1994-ben az elfogadott koncepció kidolgozásában is már nemcsak a tárca apparátusa vett részt, hanem külső szakemberek, a jogtudomány és joggyakorlat legnevesebb képviselői.
A koncepció elfogadását követő időszakban is hasonló igényességgel, a legnevesebb szakemberek felkérésével indult meg a kodifikációs munka, és nyilvánvalóan és természetszerűleg sor került a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésére és elemzésére. 1995 szeptemberében alakult meg a kodifikációs bizottság, amelyben felkérésemre a budapesti, a miskolci és a szegedi állam- és jogtudományi kar eljárásjogi professzorai, a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség képviselői, az Országos Bírói Tanács két tagja, a Belügyminisztérium illetékes helyettes államtitkára, a fővárosi főügyész, valamint az Igazságügyi Minisztérium apparátusához tartozó szakemberek vettek részt. A bizottság társelnöki tisztét Király Tibor akadémikus professzor, illetőleg Bárd Károly úr, a tárca akkori helyettes államtitkára töltötte be.
Mindezeket azért kell elmondanom, tisztelt képviselőtársaim, mert elhangzott az a vád - megjelent a sajtóban -, hogy a törvényjavaslat egy szűk minisztériumi apparátusi csoport erőfeszítéseinek az eredménye, amely nélkülözi a jogtudomány és a szakma alkotó közreműködését. A kodifikációs bizottság és a szakbizottságok mintegy 50 alkalommal tartottak ülést, tehát azt hiszem, az előkészítő munkát a tények és a számok alapján nem lehet úgy minősíteni, mintha ez egy belterjes apparátusi tevékenység lett volna.
Az egyeztetés 1997 tavaszán indult meg, és az egyeztetési folyamatban sor került az igazságügyi tárca szervezésében olyan szakmai tanácskozásokra, amelyekre meghívást kaptak valamennyi megyei bíróság, megyei főügyészség, rendőr-főkapitányság büntető ügyszakos vezetői, az ügyvédi kamarák képviselői. Két alkalommal került sor szakmai konzultációra, 1997 februárjában és júniusában. Hogy mennyire alkotó volt ez az együttműködés, és mennyire komoly volt a szakmai előkészítés, azt alátámasztja az a tény, hogy a megyei bíróságok összesen 600 észrevételt tettek, a Belügyminisztérium 18 oldalon, a Legfőbb Ügyészség 108 oldalon foglalta össze a törvénytervezettel kapcsolatos észrevételét.
Mindezek nyomán és ennek hatására átdolgozásra került a normaszöveg, és újabb véleményezési körre került sor 1997 augusztusában hasonló személyi körben, mint amit az előző szakaszban már említettem. A kormány három alkalommal tárgyalta a törvényjavaslatot 1997. október elején. A folyamatos egyeztetések mellett tulajdonképpen fennmaradt a Legfelsőbb Bírósággal folytatott vitában két koncepcionális kérdés, amelyben a tárca és a kormány álláspontja eltért és gyakorlatilag a Legfőbb Ügyészség észrevételei közül 6 olyan észrevétel maradt fenn, amelyek, meggyőződésem, nem a kódex lényegét, tartalmát, sarkalatos pontjait érintették. Erre azért kívánom felhívni a figyelmet, tisztelt képviselőház, mert egy rendkívül nagy jelentőségű törvényjavaslatról van szó, és akik az előkészítésben tisztességesen végigdolgozták ezeket a tárgyalásokat, nem érdemlik meg azokat a minősítéseket, amelyek ennek kapcsán megjelentek. Az egész egyeztetési folyamatot tehát a nagyon kemény, késhegyig menő szakmai viták jellemezték, ugyanakkor egy konszenzusra való törekvés nyilvánult meg a szakmai egyeztetés résztvevői között, amely lehetővé tette, hogy a törvényjavaslat benyújtására sor került.
Természetesen egy ilyen horderejű törvény esetében nem lehet megteremteni a szakmai vélemények teljes egybeesését. Azt hiszem, ez olyan illúzió, amit nem lehet teljesíteni a törvény előkészítése során, mégis arra kell törekedni, hogy a szakmai egyetértésnek olyan minimuma alakuljon ki az alapvető kérdésekben, amely a törvényjavaslat tárgyalását lehetővé teszi.
Tulajdonképpen a vitatott kérdések egy része változatlanul fennmaradt, így a kétfokú rendes jogorvoslat problémaköre, a tárgyalások új rendjét érintő szabályok, amelyek elsősorban a Legfelsőbb Bírósággal kialakult véleménykülönbségben ragadhatók meg. Csillapodóban vannak a törvény bevezetéséhez szükséges létszámviták, a felkészülési idő elégséges volta vagy sem.
(9.50)
Ezek, úgy hiszem, feloldhatók a törvény parlamenti tárgyalásának menetében.
Tulajdonképpen a korábbi előkészítő munka alapján a büntetőeljárási törvény újraszabályozásának első szakaszaiban is kialakult az az elvi álláspont - és ezek fellelhetők mindazokban a szakmai véleményekben, amelyeket a megyei bíróságok beküldtek a minisztériumba még a kilencvenes évek elején -, hogy - és itt idézem az egyik ilyen véleményt -: "Minthogy a bíróság a törvény rendelkezéseinél fogva kötött a vádhoz, a külső szemlélőben ez azt a benyomást kelti, hogy a bíróság feladata a vád bebizonyítása. Az előzőekből következik, hogy a vádelv átértékelése szükséges, és a jövőben azt is magában kell ennek foglalnia, hogy a bírósági tárgyaláson az ügyésznek aktív módon kell tevékenykednie a vád bizonyítására, természetszerűleg a védelemnek pedig a vád cáfolására vagy gyengítésére. Az uralkodó többség - a bírósági vélemények között - az volt, hogy a kétfokú fellebbezési rendszer kialakításának a megteremtése elkerülhetetlen."
Olyan szakmai véleményekre támaszkodott a kodifikációs munka - szintén idézem -, hogy: "Támogatjuk azt az álláspontot, amely szerint a büntetőeljárás bírósági szakaszát a lehetőségek szerint mentesítenie kell az inkvizitórius feladatoktól, a bíróság a bűnösség bizonyítására nem kötelezhető, hanem ez a feladat a nyomozóhatóságot és az ügyészt terheli." Vagy más hasonló vélemény, amely kiindulópontot jelentett a kódex tartalmának kialakításában - szintén a bírósági véleményekből idézek -: "Egyetértünk azzal az elképzeléssel, hogy az új büntetőeljárási jogunkban a kontradiktórius elemeknek az eddigieknél erőteljesebb érvényesítése indokolt, és a tárgyalási szak primátusára helyeződjék a hangsúly." Más vélemény: "A kétfokú rendes perorvoslat lehetőségének a biztosítása esetén - amellyel feltétlenül egyetértünk - megítélésünk szerint a négyszintű bírósági szervezet felállítása az indokolt."
Ezek azok az elemek, amelyek meghatározták a koncepció, majd a törvényjavaslat tartalmát, s ezek az elemek, ezek a sarokpontok éppen a jogalkalmazói vélemények hatására formálódtak ilyenné, mint ahogyan ez későbbiekben a jogszabály, illetve a koncepció tartalmában megjelent.
Tehát ezt is azért kívántam kiemelni, tisztelt Ház, hogy itt egy folyamatos párbeszéd történt, amiben kialakultak a sarokpontok, és a kidolgozó munka ennek megfelelően folyt.
Végezetül arról is szeretném tájékoztatni a Házat, hogy miután a kormány beterjesztette a törvényjavaslatot az Országgyűlésnek, ezt követően személyesen levélben fordultam valamennyi, közel kétezer büntető ügyszakos ügyészhez és bíróhoz, megküldtem számukra a beterjesztett törvényjavaslatot, és kértem őket, hogy miután segítséget kívánunk nyújtani a törvény alkalmazásához történő felkészülésre, forgassák, tanulmányozzák a törvényjavaslatot.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Remélem, megértik a helyzetemet, és indokoltnak tartják önök is, hogy a szokásosnál hosszabb időtartamban beszéljek a törvényjavaslatról, hiszen olyan horderejű kérdésről van szó, amelyet nem lehet eléggé részletesen kifejteni.
A kodifikáció menetében négy alapvető szempontot kívántunk figyelembe venni:
Az első: a magyar jogi hagyományok figyelembevétele.
A második: a nemzetközi tendenciák, nemzetközi ajánlások, illetőleg Magyarország nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségei.
A harmadik: a társadalomban megfogalmazódó igények, követelmények, várakozások.
Negyedszer pedig: a jogászi szaktudás nagyobb érvényesítésének követelménye volt az, amely meghatározta a kodifikáció menetét.
A négy fő elem közül röviden, a magyar jogi hagyományok tekintetében azt kívánom kiemelni, hogy a törvényjavaslat több elemet feléleszt az 1896-ban elfogadott büntető perrendtartás szabályai közül, és ezek tulajdonképpen a szakmai megállapítások szerint sokáig, az elmúlt néhány évtizedben méltatlanul kerültek mellőzésre a joggyakorlatban. Olyan elemekről van szó, mint annak világos kimondása, hogy a nyomozás ura az ügyész; hogy az ügyek bizonyos körénél... - visszatérve a büntető perrendtartásban is ismert, felek általi kikérdezés rendszerére, amely éppen ennél a pontnál is világossá tehető, hogy nem valamilyen angolszász - nem mintha ez önmagában bűn lenne - hatásról van szó, hanem már egy korábban is élt magyar jogi hagyományról; vagy annak az elemnek a megerősítése, hogy a nyomozás feladata a vád előkészítése, nem pedig a tényállás minden oldalú felderítése; és végül is visszatértünk a büntető perrendtartásban a múlt század végén elfogadott kétfokú, teljes jogorvoslathoz és a másodfokú bíróságok reformatórius jogkörének szélesítéséhez.
A második fontos tényező a nemzetközi bűnözés jellegéből adódóan felértékelte a nemzetközi bűnügyi együttműködést és a tapasztalatok kölcsönös érvényesítését. A külföldi törvényhozási példákat többféle, pozitív és negatív értelemben is felhasználtuk. Negatív értelemben, hogy elkerültük olyan intézmények adaptációját, amelyek átalakítása már több országban tulajdonképpen sürgőssé vált - itt elsősorban a vizsgálóbíró intézményére gondolok. Illetőleg pozitív példákat is kaptunk a nyomozási bíró feladatkörének és hatáskörének kialakításában, amely azzal a nemzetközi tendenciával függ össze, hogy a személyes szabadság elvonásával járó kényszerintézkedések körében erőteljesebb garanciákat követelnek meg a nemzetközi fejlődésben.
A társadalmi igények, követelmények körében elsősorban azt kívántuk kiemelni, hogy a társadalomban jelenleg vannak bizonyos kételyek az igazságszolgáltatás elfogulatlan és pártatlan működésével kapcsolatban. Ezeket a kételyeket el kell oszlatni. Minden olyan intézményt és szabályozást meg kell erősíteni, amely - szemben ezekkel a kételyekkel - fenntartja az igazságszolgáltatás pártatlanságába vetett társadalmi bizalmat.
Szélesíteni kell a felek rendelkezési jogosítványait. Korrekciós eszközként bevezetésre került a pótmagánvád intézménye, szigorú törvényi feltételek közötti alkalmazhatósággal.
A törvényjavaslat konkrét rendelkezéseit most már, tisztelt képviselőtársaim, egy fő szempontra kívánom felfűzni. Ez annak a bemutatása, hogy a nyomozási szakaszban és a tárgyalási szakaszban milyen intézmények, megoldások és miként szolgálják a tárgyalás, a büntetőeljárás hatékonyságát, adott esetben gyorsítását. A gyorsítás és egyszerűsítés problematikája kapcsán el kell mondanom, hogy igen gyakran tapasztalhattuk, hogy a vitákban érdemi kifejtés nélkül hivatkoznak a gyorsaságra és a hatékonyságra, anélkül, hogy megmondanák, valójában mi jelenti a büntetőeljárás gyorsítását és hatékonyságát.
A gyorsításnak és az egyszerűsítésnek is természetes határai vannak, hiszen a büntetőeljárás "szándékoltan és mesterségesen bonyolított", éppen a rendkívül fontos garanciális szabályok sérülékenysége miatt és azok érvényesülése érdekében. Tehát az ésszerűsítésnek nagyon világos jogági és alkotmányos határai vannak, amelyeken túl nem léphet a jogalkotó.
A szabályozásban történő egyszerűsítés és hatékonyabb formák bevezetése mellett itt is fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a jogi szabályozáson túl nagyon nagy jelentősége van az ügyintézés tényleges gyorsaságában a munkaszervezési technikák érvényesülésének.
(10.00)
Röviden, tisztelt képviselőtársaim, a nyomozási szakaszban az eljárás hatékonyságát és a gyorsítást szolgáló tényezők között kell említenem azt, ami az ügyész megváltozott feladatkörével kapcsolatos elsőként, amely újraértelmezi az előkészítő szakasz szerepét, és kimondja, hogy azzal szemben, amit a jelenlegi hatályos törvény tartalmaz - hogy az ügyész a nyomozás felett döntően utólagos törvényességi felügyeletet végez -, addig a törvényjavaslat szerint a fő szabály a jövőben az, hogy az ügyész irányítja a nyomozást, és a nyomozóhatóság önállósága szűkebb lesz. Ezzel a nyomozást szakszerűbbé, célirányosabbá, más szóval hatékonyabbá kívánjuk tenni.
Másodikként kell említsem, tisztelt képviselőtársaim, hogy a törvényjavaslat a hatályos szabályozáshoz képest állapítja meg a nyomozóhatóságok fórumrendszerét. Nem tartalmaz kimerítő rendelkezést a nyomozóhatóságok hatáskörére és illetékességére nézve, és ezzel a szabályozási technikával lehetőség van arra, hogy egyes ügykategóriákban alacsonyabb szintű jogszabályban is felállított vagy megteremtett, gyorsabb reagálású szakosodott rendőri szervek végezzék a nyomozást.
Lehetőséget teremt harmadsorban a törvényjavaslat arra, hogy az ügyész a nyomozóhatóságot eljárási cselekmény végzésére akár generálisan is felhatalmazza, a bürokratikus elemek kiiktatása érdekében ez szóban is történhet.
Bevezeti negyedszer a fogalomtárba és az intézkedések közé a törvényjavaslat az eddig csupán kriminalisztikai módszerként ismert puhatolás tevékenységét, amely kevésbé alakszerű, és a puhatolást végző nyomozónak csak jelentést kell készítenie az elvégzett cselekményről.
Ötödször: lehetőség van arra, hogy a tanú a nyomozás során szóbeli kihallgatás nélkül, írásban is tehessen tanúvallomást. A nyomozás során egyszerűbb alaki követelményekkel járó jelentést kell, lehet készíteniük - a bonyolultabb jegyzőkönyv helyett - az eljáró nyomozóknak. Csökkenteni kívánja a törvényjavaslat a nyomozás során igénybe vehető jogorvoslat körét, és csak a határozati formákhoz kötött nyomozóhatósági döntés ellen teszi lehetővé a panaszt. Ezzel évente mintegy 20 ezer határozat meghozatalától mentesítheti az ügyészséget.
Hatodszor: a törvényjavaslat a gyorsabb ügyintézésre kívánja sarkallni a nyomozóhatóságokat és az ügyészségeket. Ennek érdekében állapítja meg a nyomozás abszolút határidejét, amely a tervek szerint két év lesz. Ennél hosszabb ideig nyomozni konkrét gyanúsítottal szemben csak akkor lesz mód, ha a nyomozási bíró a nyomozás folytatását elrendeli. Ennek kapcsán szeretném megerősíteni és kiemelni, tisztelt képviselőtársaim, hogy ennek hatására Magyarország nem lesz a bűnözők paradicsoma. Két év leforgása alatt egy gyanúsítottal szemben érdemi tényeket kell a nyomozás során összeállítani vagy megállapítani. Nyilvánvalóan ez a követelmény elvárható a nyomozóhatóságoktól, hogy a gyanúsított valami konkrétumot tudjon további sorsáról. Természetesen lehetőség van arra, hogy a bűncselekmény kapcsán a nyomozás tovább folytatódjék. 1996-ban egyébként több mint 345 ezer befejezett nyomozás mindössze 1 százaléka haladta meg az egy évet.
Hetedszerre, tisztelt képviselőtársaim, a szervezett bűnözés elleni hatékonyabb fellépés érdekében lehetővé teszi a törvényjavaslat, hogy a titkos adatszerzés engedélyezéséről a bírónak 24 órán belül kelljen dönteni, szemben a 72 órával.
Fontos intézménye - nyolcadszor - a nyomozási szakasznak a nyomozási bíró intézménye. A nyomozási bíró feladatköre kapcsán hatáskörének két fő elemére kívánom felhívni a figyelmet. Az egyik része a feladatainak a személyes szabadságot elvonó vagy korlátozó intézkedések elrendelése: előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom, illetőleg az állampolgári alapjogokat súlyosan korlátozó kényszerintézkedések engedélyezése, házkutatás, titkos adatszerzés.
Feladatai másik csoportját - kivételesen és szűk körben - bizonyítási cselekmények elvégzése jelenti. Ennek körében a különösen védett tanú kihallgatása például, de - és ezt hozzá kell tennem, tisztelt képviselőtársaim - a nyomozási bíró nem nyomozhat, nem ez a feladatköre.
Fontosnak tartom megemlíteni azt is, hogy az ügyész számára a törvényjavaslat további lehetőséget ad a vádemelés mellőzésére, valamint a vádemelés elhalasztásának lehetőségét - tizedszer - megteremti. Az eddigiekben csupán fiatalkorúak esetében volt erre lehetőség, most a felnőttkorúak esetében is. Ezeknek az intézkedéseknek az a céljuk, hogy a jelenleginél kevesebb bagatell ügy érkezzen a bíróságokra.
Itt kell tizenegyedik elemként megemlítenem vagy kiemelnem, tisztelt képviselőtársaim, a tanúk védelmére vonatkozó új rendelkezéseket, ami számos új intézmény bevezetését is jelenti. Lehetővé teszi a törvényjavaslat, hogy a tanú érdekében ügyvéd járjon el, lehetővé teszi, hogy a veszélyeztetett tanú csak a nyomozás során tegyen vallomást, és biztosítja a törvény azt is, hogy a tanú fizikai védelméről is gondoskodni kell meghatározott feltételek között.
Második fő elemként ebben a körben, tisztelt képviselőtársaim, a bírósági eljárásra jellemző, gyorsítást és hatékonyságot szolgáló elemekről szeretnék egy átfogó képet adni. Elsőként arról, ami tulajdonképpen már az 1997. július 8-án elfogadott törvényekben - az igazságszolgáltatási reform kapcsán elfogadott törvényekben - eldöntött kérdés, a négyszintű bírósági szervezet bevezetése, amely lehetővé teszi, hogy a hatásköröknek olyan jellegű átcsoportosítása történjen meg, amely mentesíti a helyi bíróságokat, és jobb feltételeket teremt a bonyolultabb ügyek elbírálása szempontjából a megyei bíróságok elsőfokú hatáskörének kiszélesítésében.
A megyei bíróságok esetében a '96-os statisztika adatai alapján arról tudom tájékoztatni a tisztelt Házat, hogy a jelenlegi hatásköri szabályok alapján mintegy 1500 ügy indul elsőfokon a megyei bíróságokon. A várható ügyszám a prognózisok szerint a hatásköri változások következtében 4 ezer. Ha figyelembe vesszük, hogy a megyei bíróságok elsőfokú leterheltsége egyhatoda a helyi bíróságokénak, úgy véljük, hogy ezek az ügyek különösebb nehézség nélkül a megyei bíróságokon tárgyalhatók.
Másodszor: lehetővé teszi az ügyészség munkájának elősegítése érdekében a törvényjavaslat, hogy a helyi bíróságon a vádat ügyészségi fogalmazó és titkár is képviselhesse, ezzel enyhítve az ügyészre háruló tárgyalási terhet.
Harmadszor: a törvényjavaslat egyik legjelentősebb újítása a vádlottak és a tanúk kihallgatása kapcsán bekövetkezendő változások, amit a törvényjavaslat elsődlegesen az ügyészre és a védőre bíz. Már említettem, hogy ez a felek által történő kikérdezés nem új megoldása a törvényjavaslatnak, hiszen az 1896-ban elfogadott büntető perrendtartás jellegében - ha nem is teljes azonosságban - tartalmaz a 308. §-ában hasonló rendelkezéseket, és nem egyezik meg ez a metódus a többek által ismert és felidézett - és főleg amerikai filmekből ismert - keresztkérdezéses módszerrel vagy metódussal sem. Megteremti a törvényjavaslat a lehetőségét annak, hogy a bíróság tagjai a vádlotthoz, a tanúhoz, a szakértőkhöz - a felek általi kihallgatás befejeztével, de bármelyik kérdésre adott felelet után is - tehetnek fel kérdéseket. Ha úgy érzik, hogy elterelnék a tárgyalás menetét a dolog lényegétől, akkor korrekciós jelleggel is közbeavatkozhatnak.
(10.10)
Meggyőződésünk, hogy ez a módszer erősíti az eljárás kontradiktórius jellegét és jobban garantálja a pártatlanság érvényesülését, mint a hatályos szabályozás.
Több olyan eljárási rendelkezés jellemzi a tárgyalási szakaszt is, amely az egyszerűbb ügyek tekintetében kíván érdemi gyorsítást bevezetni. Így negyedikként kell említenem a bíróság elé állításos eljárás lehetőségeinek kiszélesítését vagy ötödikként a tárgyalásról történő lemondás intézményének beiktatását és hatodszor, lehetővé teszi a törvény, és a szakmai körökben ez elismerést váltott ki, a terhelt távollétében való tárgyalás szabályainak átalakítását. Hetedikként a jogorvoslati rendszer megváltozik, kétfokú rendes jogorvoslat keretében történik az ügyek elbírálása. Ennek kapcsán szintén széles vita bontakozott ki, hogy vajon ennek a hatása az eljárások időtartamának alakulására miként prognosztizálható, elnyújtja-e a büntető igazságszolgáltatás menetét vagy sem a kétfokú rendes jogorvoslat. Természetesen ehhez hozzá kell tenni, hogy a kétfokú rendes jogorvoslat bevezetésével mindenekelőtt szélesedik a másodfokú bíróság reformatórius jogköre, a másodfokú bíróság bizonyítást vehet fel, ha a tényállás nincs felderítve vagy hiányos, és szélesebb körben ad módot a törvényjavaslat az elsőfokon megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapítására. Ez más oldalról megközelítve azt jelenti, hogy csökken azoknak az eseteknek a száma, amikor a másodfokú bíróság megalapozatlanság okából helyezi hatályon kívül az első fokú bíróság ítéletét.
A harmadfokú eljárás lényegében kizárólag a jogkérdések elbírálására hivatott, a büntetés mértékét harmadfokú bíróság csak akkor módosíthatja, ha megváltoztatja a bűncselekmény minősítését, illetve, ha megállapítja, hogy a büntetést más törvényi keretek között kell kiszabni.
Ezek mellett a tartalmat alapvetően meghatározó intézkedések mellett még egy összefüggésről kell szólnom, tisztelt Ház, arról, hogy a törvényjavaslat Magyarország nemzetközi kötelezettségeinek figyelembevételével, illetőleg a strasbourgi emberi jogi bírósági gyakorlat figyelembevételével több ponton változtatott a hatályos szabályozáson, annál is inkább, mert fennállt a kockázata, hogy ezekben a kérdésekben adott esetben Magyarország elmarasztalásra kerülhet.
Éppen az emberi jogi szervek európai gyakorlatára, döntéseire is figyelemmel tartottuk fontosnak a házkutatás elrendelésének bírósági hatáskörbe utalását, az iratok lefoglalására vonatkozó szabályok módosítását, a pártatlan ítélkezéshez való jog biztosítása érdekében az ügy érdemi eljárásából a nyomozási bíró kizárását, a védelem hatékonyabb gyakorlásának, feltételeinek szabályozását, az indokolatlan letartóztatások visszaszorítását, valamint a letartóztatás helyettesítésére hivatott intézkedések körének szélesítését. Ebben a körben is, ezen intézkedések körében is élénk viták alakultak ki. elsősorban az óvadék intézménye kapcsán, hogy vajon az óvadék a gazdagok privilégiuma lesz-e vagy sem. Azt kell mondjam, tisztelt képviselőtársaim, hogy a törvényjavaslat arra törekszik, hogy ez ne váljék kizárólagosan a gazdagok privilégiumává, hiszen előírja a javaslat, hogy az óvadékot nemcsak a terhelt, hanem más is felajánlhatja, és az óvadék összegét a bíróság a terhelt személyi körülményeire és vagyoni helyzetére figyelemmel határozhatja meg.
Új elemként vezeti be a lakhelyelhagyási tilalom gyakoribb alkalmazásának kapcsán a házi őrizet formájában történő elrendelést, és az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó szabályokat is pontosabbá kívánja tenni a törvényjavaslat azzal - még egyszer hangsúlyozottan, és gondolom, hogy nagyon sokszor elhangzik még ebben a parlamenti vitában is, és más helyeken is -, hogy az előzetes letartóztatás intézménye más jellegű a büntetőeljárásban, a büntető igazságszolgáltatásban. Az előzetes letartóztatás nem előrehozott büntetés, hanem egy olyan intézkedés, amelynek az a célja, hogy a feltételezett elkövető vagy terhelt ne vonja ki magát a büntetőeljárás alól, jelenléte biztosított legyen az eljárási cselekményeknél.
Tisztelt Képviselőtársaim! Végezetül a törvényjavaslat pénzügyi kihatásairól szeretnék néhány jellemzőt elmondani, hiszen ez is a viták középpontjába került. 1998-ban, a hatályba léptetés fokozatosságát figyelembe véve a büntetőeljárási kódex bevezetésének konkrét pénzügyi kihatásai nem lesznek. A bíróságokat érintő költségek tekintetében elsősorban a nyomozási bíró bevezetésének van jelentősége. Az előkészítés során egyetértés alakult ki abban, hogy 60 nyomozási bírói státus beállítására van szükség, az ehhez kapcsolódó 60 ügykezelő személyi juttatásait is biztosítani kell, és ez több mint 640 millió forintot igényel.
Az ügyészséget érintő létszámigények tekintetében hosszú vita alakult ki. A kezdeti elképzelésekből, amelyek azt tartalmazták, hogy szinte meg kell duplázni az ügyészség létszámát, úgy vélem, hogy egy jóval reálisabb szám alakult ki, amelyet az 1999-es költségvetésben kell majd biztosítani. Mintegy 200 ügyészi státus létesítéséről van szó. Ehhez hozzá kell tennem, tisztelt képviselőtársaim, azt is, hogy a létszámigények megállapításánál természetesen nemcsak az esetleges pluszterheket kell figyelembe venni, hanem mindazokat is, amelyek a büntetőeljárási törvény alkalmazásának következtében csökkentik a munkaterheket, csökkentik feladatokat, és a kettő egyenlegéből kell kialakítani a tényleges igényeket.
Természetesen a Belügyminisztériumnak is vannak költségigényei, amelyek még nem körvonalazódtak pontosan. Éppen azért, mert az eljárási törvény működésének tapasztalatai később formálódnak ki oly módon, hogy megfelelő eligazítást nyújtsanak ezeken a tételeken túl a felmerülő költségekre, ezért a kormány úgy foglalt állást, hogy a törvényjavaslat hatályba lépését követően fél esztendővel újra meg kell vizsgálni a létszámigényeket és költségigényeket, és a kormánynak erre vissza kell térni.
Tisztelt Képviselőház! Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat expozéjának a végére értem. Még egyszer azt kívánom kiemelni, amit elmondtam a bevezetőben, hogy a törvényjavaslat önmagában is rendkívül nagy jelentőségű, hiszen egy jogág teljes újjáalkotásáról van szó, az igazságszolgáltatási reform részeként, az abban betöltött szerepét illetően pedig, úgy érzem, ez a jelentősége még tovább emelkedik.
Meggyőződésünk, és ebben a politikai felelősség is részben a kormányra hárul, és az előkészítőkre hárul annak a felismerése, hogy a jelenlegi határok között, a jelenlegi korlátok között érdemi változás és minőségi változás nem képzelhető el, nem maradhatunk meg az igazságszolgáltatás kisipari módszereinél, és természetesen nagyon fontos a jogalkalmazók személyisége, a jogalkalmazók szerepe, de nem a jogalkalmazók komfortérzete kell hogy meghatározza a büntetőeljárás módosításának alapvető irányait.
Nem kívánunk - és ezt is említettem a bevezetők között - a bűnözéssel szembeni küzdelemben eszköztelenül, feltartott kézzel állni, és abban a komplex változási sorban, még ha nyilván illúziókat sem szabad e téren táplálni, nagyon fontos állomás az új büntetőeljárási kódex megalkotása, amely meggyőződésem, hogy fordulatot - és alapvetően pozitív fordulatot - jelenthet a büntető igazságszolgáltatás működésében.
(10.20)
Kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy a vitában mutassanak rá a törvényjavaslat esetleges gyengeségeire. Módosító indítványaik iránt figyelmet és érdeklődést fogunk tanúsítani, és azokat fel fogjuk használni a törvényjavaslat jobbá tétele érdekében. Ezt követően pedig azt kérem - miután itt egy több szakaszon átívelő törvényalkotási folyamatról van szó -, hogy éppen ezeknek a közös erőfeszítéseknek a jegyében támogassák a törvényjavaslat mielőbbi elfogadását.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)
