DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Rendszerváltozásunk óta a legnagyobb terjedelmű törvényjavaslat fekszik előttünk. Ha nem csupán a 604 szakaszt nézzük, hanem egy ilyen törvénynek a jogrendszerben elfoglalt jelentőségét, akkor is a legfontosabb egy-két tucat törvény egyikét tárgyaljuk. Mint már elhangzott, ez a törvényjavaslat nem egy parlamenti ciklus terméke. Megalapozására még a Boross-kormány idején, 1994 januárjában került sor, amikor is az elvi sarokpontjait képező koncepció elfogadást nyert. Ez a körülmény valóban különleges helyzetet kölcsönöz a javaslatnak más előterjesztésekhez képest. Nagyobb esélyt ad annak, hogy vitája a napi pártpolitikai küzdelmek terheitől lehetőleg mentes maradjon, és hogy sorsát valóban szakmai kérdések döntsék el.
Tisztelt Országgyűlés! Első feladatunk annak vizsgálata, hogy a jelenlegi hatályos büntetőeljárási törvény képes-e betölteni rendeltetését, vagyis szükség van-e az új törvényre.
A törvényjavaslat indokolása a most hatályos 1973. évi I. törvényt visszafogottan értékeli. Idézem: "A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény, bár az elmúlt negyed évszázadban számos alkalommal módosították, szerkezetében és megoldásaiban ma is magán viseli annak a korszaknak a jegyeit, melyben született." Kétségtelen, hogy a hatályos büntetőeljárási törvény eredeti formája a késő-kádári rendszer szülötte. Ugyanakkor e késő-kádári kodifikáció az ország nemzetközi szalonképességére törekedve nem mellőzhette a büntetőeljárásban azokat az alapelveket, melyeket a Nyugat a normális államközi kapcsolatok fenntartása ellenében - a jogállami ízlés jegyében legalábbis alapkövetelményként, mintegy minimumként - elvárt. Így büntetőeljárásunknak az elmúlt korszakban, egyszersmind jelenleg is meghatározó elve az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog, a jogorvoslati jog, a nyilvánosság elve, az anyanyelv használatának elve, a bírói út kizárólagossága - és sorolhatnám tovább.
A rendszerváltozás vívmányai, a többpártrendszerű demokrácia és a jogállam különféle alkotmányos garanciái, köztük a bírói függetlenség intézményes biztosítékrendszerének kiépítése, valamint a büntetőeljárás intézményeiben a jogállami vonások további erősítése - mint például a vizsgálati fogság bírói ellenőrzés alá helyezése, vagy a törvényességi óvást felváltó felülvizsgálati kérelem - az 1973. évi I. törvény működését a jogállamiság igényesebb szintjére helyezték. Ezért joggal mondhatjuk, hogy jelenlegi büntetőeljárási kódexünk alapvetően képes kielégíteni az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatos elvárásokat. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy büntetőeljárás-jogunkban a jogállamiság követelményeit a jelenleginél magasabb szinten nem lehetne megvalósítani.
A most hatályos eljárási törvénynek ugyanis vannak olyan - hogy ismét az indoklást idézzem -, "születése korából örökölt" jegyei, melyeket jó lenne meghaladni, melyek az igazságszolgáltatás működésével kapcsolatban az eljárás résztvevőiben, az eljárással érintett szereplőkben gyakran keltenek hiányérzetet az eljárások korrektségét, az igazság tényleges érvényesülését, az alapelvekre épülő jogok csorbítatlan megvalósulását illetően. Meggyőződésünk, hogy amikor az előterjesztő a törvényjavaslat négy tartópillére közül az első kettőről beszél - jelesül a nemzetközi tendenciák, a nemzetközi elvárások figyelembevételéről, illetve a magyar büntető perrendtartás haladó hagyományainak újjáélesztéséről -, akkor nagyon finoman fogalmazva arról beszél, hogy a jelenlegi európai szabályozás, akárcsak a múlt század végi magyar büntető perrendtartás, jobban megfelel a jogállamiság csorbítatlan szellemiségének, mint a jelenlegi.
Tisztelt Országgyűlés! Az előterjesztő a törvényjavaslat harmadik tartópilléreként, egyszersmind harmadik követelményköreként az új társadalmi elvárásoknak való megfelelést említi. Itt nézetünk szerint valóban arról van szó, hogy a bűnözés mennyiségében, minőségében, struktúrájában soha nem látott - a társadalmat sokkoló - mértékben megnövekedett, illetve gyökeres átalakuláson ment át. Ma a bűnözés egészen más dimenzióban van jelen mindennapi életünkben, mint akárcsak egy évtizeddel korábban. Magyarországon az elmúlt évben három és félszer annyi bűncselekmény vált ismertté, mint 1981-ben. Ez a legpesszimistább jóslatokat is felülmúlta. A bűncselekmények szerkezeti összetételében a súlyos bűntettek aránya növekszik, az egy-két évtizeddel ezelőtt még csak elszigetelten előforduló és akkor nagy feltűnést kiváltó pénzintézetek, benzinkutak elleni rablások mára mindennapossá váltak, megszaporodtak az élet elleni bűncselekmények, riasztóan megnövekedett az erőszak és a bűntettek elkövetése során tanúsított brutalitás.
(11.10)
A bűnözés a technika minden vívmányát igénybe vevő szervezett tevékenységgé, egyes fajtáit tekintve - úgymond - iparággá vált, megjelent a jól szervezett alvilág. A közbiztonság megszűnt. A rendőrség, a bűnüldöző szervezet és az igazságszolgáltatás szemmel láthatólag nem tud lépést tartani a folyamattal, és nem tud e kihívásoknak megfelelni.
A bűnözés mértékének és jellegének e robbanásszerű megváltozásából óhatatlanul következik, hogy az állam a maga eszközeivel csak késve és nehezen tudja e folyamatot követni, mégis - legalábbis bizonyos mértékig - joggal vethetjük fel mindezekért a kormány felelősségét. Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy kellő költségvetési támogatás híján a rendőrség a működésképtelenség határán mozog - de nem akarok most ebbe az irányba elmélyedni és a tárgytól elkanyarodni.
A bíróságok ugyancsak siralmas állapotából és büntetőeljárás-jogunk bizonyos sajátosságaiból folyó egyéb kedvezőtlen körülmények következtében a helyzet a büntető igazságszolgáltatás területén sem jobb. Elfogadhatatlanul gyenge a büntető igazságszolgáltatás hatékonysága. A bizonyítást súlyosabb ügyekben a tanúk megfélemlítése, védtelensége akadályozza. A sértettek érdek-, illetve jogérvényesítési lehetősége a pótmagánvád hiányában csonka. Az eljárások gyakran indokolatlanul hosszú ideig elhúzódnak. Míg 1981-ben az ügyeknek nem egészen egy százaléka volt az, amely bírói szakban egy éven túli volt, ma ez a szám több mint 20 százalék.
A magyar társadalom joggal várja el, hogy az igazságszolgáltatás területén kialakult áldatlan helyzet alapvetően változzék meg. Ennek érdekében mellőzhetetlen azoknak az eljárásjogi eszközöknek a végiggondolása, amelyek az eljárások gyorsítását, hatékonyabbá válását, a bizonyítás sikerének jogállami keretek közötti minél eredményesebb érvényesülését, a tanúk védelmét, a sértetti jogok és érdekek következetes érvényesítését szolgálják.
Tisztelt Ház! Az előterjesztő a javaslat negyedik pillérének, negyedik indokkörének a jogászi szaktudás szerepének növelését jelöli meg. Nem vitatva természetesen ennek fontosságát, véleményünk szerint e negyedik szempont az előbb említett többi alapindokhoz képest nem igazán súlyos szempont, vagy legalábbis nem önálló követelmény. A jogászi szaktudás szerepének növelése az előbb említett főbb célok megvalósításában inkább az eszköz szerepét töltheti be.
Tisztelt Képviselőtársaim! A Fidesz-Magyar Polgári Párt az elmondottakból következően egyetért a büntetőeljárás-jog reformjának gondolatával. Az előttünk fekvő törvényjavaslatban szereplő megoldásokat alapjaiban alkalmasnak tartja a reform célkitűzéseinek megvalósítására, jóllehet az egyes megoldások részleteit illetően vannak fenntartásai is.
A törvényjavaslathoz való viszonyunkat azonban nemcsak ez a szempont, nemcsak a reform alapirányaival és az ezek megvalósulását szolgáló új büntetőeljárási intézményekkel való és alapjaiban fennálló egyetértésünk határozza meg. A törvényjavaslat sajátos helyzetű szakmai fogadtatását, a szakma felkészültségét, egyáltalán a reform végrehajtásának ütemezési kérdéseit és az ehhez kapcsolódó gyakorlati problémákat illetően is. Innen megközelítve a törvényjavaslat jól működő törvényként történő életbe léptetése és működtetése számos nagyon komoly kérdőjelet, nagyon komoly aggályt vet fel.
Tekintsük át a teljesség igénye nélkül a törvényjavaslat néhány kiemelkedően lényeges elemét. Az új megoldások körében üdvözöljük a bírósági eljárás kontradiktórius jellegének megerősítését. Ezzel hatályos eljárásjogunk talán legjelentősebb árnyát sikerül megszüntetnünk. Jelenlegi eljárásjogunk ugyanis azáltal, hogy a bírósági eljárás egyedüli írásbeli alapanyagává, mintegy vonalvezetőjévé a nyomozóhatóságok által összeállított anyagot teszi, és emellett a bíróra hárítja a vádlottak, tanúk, szakértők kihallgatásának erre a nyomozati anyagra támaszkodó főszerepét, az egyes eljárási elemek és funkciók tartalmi egybemosódását eredményezi.
A nyomozóhatóságok által elkészített iratok, amelyekre a bíró támaszkodni kénytelen, és amelyek alapján a bírósági eljárásra maga is felkészül, akaratlanul is hatással vannak a nyomozati anyag logikájának követésére késztetett bíró gondolkodására. Ez természetesen sokszor nem is érződik a bíró tevékenységében, de bizony nem egyszer érzékelhető, hogy vádcentrikus szemlélet hatja át a tárgyalás egészét. Természetesen még ilyen helyzetben is megvan a lehetősége annak, hogy a megalapozott, logikus érvrendszerrel fellépő védelem eredményes legyen, és a bíró igazságosságra törekvése és tárgyilagossága még a vádcentrikus szemlélet mellett is biztosíthatja korrekt és igazságos ítélet születését.
Mégis, ez a helyzet, amelyben a vád és a védelem pozíciói nem egyenlőek, bizonnyal többször vezethet az igazságszolgáltatásban tévedésre, igazságtalan, méltánytalan ítéletre, mint az olyan megoldás, ahol a bírónak még a vonalvezetés síkján sem kell ráhangolódnia a vád hullámhosszaira.
A törvényjavaslat megoldásában, amikor is a kihallgatások során a főszerepet az ügyész és a védő tölti be, míg a bíró mint egy pártatlan kívülállóként alapvetően csupán az eljárás korrektségére felügyel és az ítélkezésre szorítkozik, valóságosan is tökéletesen elkülönül a vád, a védelem és az ítélkezési funkció, és az ítélkezés gondolati, logikai műveletei - egészében a bírói tevékenység - abszolút értelemben szuverénné válnak.
Itt kell kitérnünk a törvényjavaslat egyik alapvető problémájára, nevezetesen arra, hogy a kontradiktórius jelleg eme fokozott érvényesülése az eddigiekhez képest eltérő szerepet ró az eljárás résztvevőire. Véget ér az a bizony nagyon sokszor jellemző helyzet, amikor az ügyész és a védő - tisztelet az egyébként nem ritka kivételnek - inkább csak passzív szemlélője az eljárásnak, és a tárgyalás nagy részében mintegy karosszékből nézi, hogy a bíró a nyomozati anyagra támaszkodva hogyan próbál a vád állításainak a végére járni. Véget ér az a helyzet, amikor az ügyészi és a védői tevékenység - megint csak tisztelet a kivételnek - nagyobb részt csak a vádindítvány összefoglalásában, illetve nagy ívű védőbeszédben merül ki.
Vitathatatlan, hogy az új eljárási formában az ügyész - azaz a vádló - és az védő ügyismerete, felkészültsége, munkájának színvonala sokkal komolyabb kihatással lesz az ügyek kimenetelére, mint mostanság. Szembe kell néznünk éppen ezért azzal, hogy a büntetőeljárásban működő gyakorló jogászaink nem erre, hanem a jelenleg is működő eljárási rendszerre készültek fel, ezt tanulták az egyetemen, és ennek szellemében látták el feladataikat évtizedeken át. Szakmai rutinjuk is ennek megfelelően alakult ki.
Ahhoz, hogy az új rendszer jól működjön, hogy ne legyen diszfunkcionális, hogy a nagy jelentőségű változtatást eljárásjogunkban úgy tudjuk végrehajtani, hogy az a büntetőeljárás hatékonyságát, az igazságszolgáltatás működését és az igazság érvényesülését ne veszélyeztesse, ahhoz ezeket a szerepeket, ezek szabályait meg kell ismerni, meg kell tanulni, sőt, egészen a készség fokáig be kell gyakorolni. Ez egyébként nemcsak a kontradiktórius eljárás jellegének megerősítésével kapcsolatosan, hanem általában a törvényjavaslat egészét illetően is igaz. Amíg ez a helyzet nem áll elő, bármennyire is jónak tartjuk és helyeseljük az eljárási reform feltételeit, tényleges bevezetésének és gyakorlati alkalmazásának nem állnak fenn a feltételei.
A törvényjavaslat másik nagy jelentőségű eleme a kétfokú rendes jogorvoslat intézményesítése, illetve a jogorvoslati rendszer egészének újraszabályozása. A jogorvoslati rendszer továbbfejlesztése és kiterjesztése, a tényállás, a minősítés és a büntetéskiszabás elemei által tagolt ítélkezés logikájából önmagában is következik - és a mostani rendezés elősegítheti -, hogy tényállásában megalapozottabb, jogi értékelésében korrektebb ítéletek születhessenek.
Mindezt csak üdvözölni tudjuk, és külön pozitívumként emeljük ki a jogegységi eljárás intézményének feltámasztását is. Számot kell azonban azzal vetni, hogy a jogorvoslati rendszer továbbfejlesztése és az egyik alapvető törvényi cél, az eljárások felgyorsítása nem áll összhangban egymással. Az előterjesztő a kétfokú jogorvoslati rendszer ellenére azért bízik abban, hogy az nem jár az eljárások további elhúzódásával, mert a másodfokú bíróság - bizonyításfelvételével kapcsolatos többlethatásköre folytán - nagy részben megtakaríthatónak látja a hatályon kívül helyezéseket. Ehhez a várakozáshoz képest viszont túl szélesnek tűnik a másodfokú bíróság cassatorius hatásköre. Kétségtelen, hogy az eljárások elhúzódásaiért általában ma sem a jogorvoslati eljárások a felelősek. Mindenesetre ma még nem lehet bizonyossággal nyilatkozni abban a kérdésben, hogy a jogorvoslati rendszer most javasolt reformja mekkora többletterhelést fog jelenteni az igazságszolgáltatásnak.
(11.20)
Egyébként úgy gondoljuk, hogy a jogszerűség és az eljárások gyorsaságának ütköző szempontjai közül - ha már mindenképpen választani kell - az előbbinek kell prioritást biztosítani.
Tisztelt Országgyűlés! A nyomozási bíró intézményének bevezetése nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az eljárásban ügydöntő határozatot hozó bíró pártatlanságát megőrizze. Ez az intézmény azonban a reform személyi és pénzügyi feltételeinek hiányára is felhívja a figyelmet, hiszen egyidejűleg kell megoldani az ítélőtáblák feltöltését, a szabálysértési határozatok bírói felülvizsgálatából adódó további létszámigényeket és a kellő számú nyomozási bíró biztosítását - most az ügyészi létszámemelésről nem is beszélve.
Miközben alapvetően támogatjuk a jog és az igazság érvényesülését szolgáló további lényeges jogállami megoldások megjelenését, e körből hiányoljuk az ellenőrző szakértő intézményének a megvalósítását. Ismeretes a szakértők nagyon fontos, bizonyos esetekben ügydöntő szerepe. Kevésnek találjuk azt, hogy a védelem is javasolhatja más szakértő bevezetését úgy, hogy ennek megengedése bírói mérlegeléstől függjön. Úgy gondoljuk, a vádlott költségeinek kockázatára lehetővé kell tenni azt, hogy a védelem által felkért szakértő ütköztethesse szakvéleményét a vád, illetve a bíróság által bevont szakértő szakvéleményével.
Még a védelem jogainak területén maradva, egyetértésünket kell hangsúlyoznunk azon szakmai körökből elhangzott kritikai észrevételekkel kapcsolatosan is, amelyek a védelem jogainak a nyomozati eljárásban történő kiterjesztését hiányolják a javaslatból.
Külön kell szólnunk az óvadék intézményéről is. Ezt korábbi jogunk is ismerte - az 1896. évi XXXIII. törvénycikk révén, biztosíték elnevezéssel -, így mostani megjelenését nem lehet a magyar jogtól idegennek tekinteni.
Mindenképpen hiánynak tartjuk azonban, hogy a javaslat nem foglalkozik az óvadék összegével, így sem a legkisebb, sem a legnagyobb mértékével. Ebből adódik ezzel az intézménnyel kapcsolatos félelmünk: nem fogja-e az óvadék intézménye azt eredményezni, hogy lesznek, akik még meg tudják venni a szabadságukat, és így jobb helyzetbe kerülhetnek azokhoz képest, akik erre nem képesek.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt mindenképpen olyan szabályozáshoz ragaszkodik, amely garanciát szolgáltat arra, hogy a társadalom gazdag és szegény rétegei között olyan választóvonal, mely óvadék igénybevehetősége tekintetében jelenne meg, semmiképpen se jöhessen létre.
Tisztelt Ház! Örömmel üdvözöljük a javaslat azon elemeit is, melyek a büntetőeljárás hatékonyságát és eredményességét szolgálják. Így nagyon lényegesnek tartjuk a tanúvédelem kérdéseinek rendezését. Ha ugyanis nem tudjuk megoldani a súlyos ügyekben eljáró és az ilyen ügyek elbírálásában kulcsszerepet betöltő tanúk biztonságának védelmét, akkor a büntetőeljárások éppen azokban az ügyekben nem fogják tudni betölteni a céljukat, melyek súlyuknál fogva leginkább irritálják a társadalmat. Ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy a szükséges esetekben a tanúk anonimitását a védelem jogai sérülése nélkül, de ténylegesen és valóságban is biztosítani tudjuk.
Fenntartásaink vannak az előzetes letartóztatás szabályait illetően is. A törvényjavaslat a különböző letartóztatási okok sorában csak a tényleges szökés, illetőleg annak kísérlete esetén engedi meg a terhelt letartóztatását, szemben a mostani megoldással, mely a szökés veszélye esetén is lehetővé teszi a fogva tartás elrendelését.
Úgy gondoljuk, a szökés veszélye esetét változatlanul fenn kell tartanunk. Az a tapasztalat, hogy a nagy tárgyi súlyú bűncselekmény gyanúja esetén, mikor a vádlottat hosszan tartó szabadságvesztés büntetés fenyegeti, reálisan számolni kell azzal, hogy a terhelt vagy vádlott szökéssel, elrejtőzéssel kíséreli meg magát kivonni a felelősségre vonás alól.
Várakozással fogadjuk az eljárás egyszerűsítését szolgáló különböző megoldásokat. Ezek között vannak többé-kevésbé problémamentesek, mint a büntetőparancs vagy a vádemelés elhalasztása, és vitatottabbak, mint a tárgyalásról történő lemondás vagy az együttműködő gyanúsítottal szembeni nyomozás megszüntetése. Ezeket a vita későbbi szakaszában kívánjuk részletesen érinteni.
Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül szólok azokról a súlyos aggályokról, melyek a törvényjavaslattal célzott reform mostani bevezetésével, gyakorlatban történő megvalósításával kapcsolatosak. Bizonyos kérdések kapcsán már érintettem ezt a témát. Első helyen az új eljárási szerepek készség szintjén történő elsajátítását említettem, valamint idetartozik a törvényjavaslattal bevezetendő változások személyi és pénzügyi feltételeinek jelenlegi hiánya, illetve ez irányú felkészültségünk.
Ezzel összefüggésben utalnom kell arra, hogy a kormányzat tavasszal erőltette át azt az alkotmánymódosítást, mely az igazságszolgáltatás szervezeti reformját valósította meg, s melyet az ellenzék különböző okokból, a Fidesz-Magyar Polgári Párt elsősorban a feltételek hiánya és a készületlenség okából a legerőteljesebben ellenzett. Félő, hogy a méreteiben nagyszabású reformtörekvések fölött össze fognak csapni a hullámok. Félő, hogy bizonyos körülmények szerencsétlen összjátéka esetén az igazságszolgáltatás csődje következhet be.
Az, hogy a törvényjavaslatban foglalt intézmények nagy részének elvi támogatása ellenére most ilyen borúlátó véleményt kell formálnunk, döntően a kormány késedelmes eljárására vezethető vissza. Az eljárási törvény reformjáról 1994 januárjában hozott határozatot a Boross-kormány. A koncepció 1995. június 30-ára írta elő a törvényjavaslat elkészítését. Ez a határidő anélkül telt el, hogy a kormány bármit is tett volna a javaslat érdemi elkészítése érdekében. 1996 elején állt fel egy bizottság, mely tiszteletre méltó erőfeszítéseket tett és nagyon komoly munkát végzett, de a normaszövegszerű megfogalmazás még ez év tavaszán is csak részletekben létezett, és közben semmi nem történt a reform egyéb feltételeinek megteremtése érdekében. Elkéstünk, tisztelt Országgyűlés!
Az alkotmányügyi bizottság ülésén, amikor ennek a törvényjavaslatnak az általános vitára való alkalmasságát tárgyalta a bizottság, a Legfelsőbb Bíróság képviselője, a legfőbb ügyész, a Magyar Bírói Egyesület elnöke, mind-mind, akik az itt érintett jogászságot képviselték, ezeket a nehézségeket hangsúlyozták és rámutattak egy elsietett, kellően elő nem készített reform erőltetésének veszélyeire. Bár mindenki, aki itt megszólalt, támogatta az eljárási reform ügyét, azonban felmerültek konkrét szakmai aggályok is, és általánosságban többen hangsúlyozták egy részletes szakmai vita lefolytatásának szükségességét.
Tisztelt Képviselőtársaim! Szakmai egyetértés, szakmai támogatás nélkül - ez ma már itt elhangzott, és egyetértünk ezzel - a legjobb törvény is megbukhat.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt egyetért azzal, hogy meg kell adni a szakma által kívánt időt a törvényjavaslat megoldásainak kellő megvitatására, és arra is időt kell biztosítani, hogy a törvényt gondolkodásmódjában, részleteiben, mint már mondottam, a készség szintjén tegyék magukévá azok jövőbeni alkalmazói. Bevezetni, hatályba léptetni a törvényt csakis ekként lehet.
Ha már itt tartunk, azt is vitathatónak tartjuk, ahogy a hatályba léptetésről a törvényjavaslat rendelkezik. Zűrzavart és jogbizonytalanságot eredményez, ha a törvényt szakaszosan léptetjük életbe. Feltéve, hogy ezt a törvényt az Országgyűlés még ebben a ciklusban, a választások előtt elfogadja, akkor is csak egy egységes, 2000. január elsejénél nem korábbi életbe léptetést tartunk lehetségesnek.
Emlékeztetek arra, hogy a törvény elődjének számító 1896. évi XXXIII. törvénycikket is - Hack Péter képviselőtársam az imént említette - négy évvel az elfogadás után, 1900. január elsején léptették hatályba. Ha pedig netán halaszthatatlan részintézkedésre van szükség, akkor a jelen szabályozás novelláris módosítása az, amit járható útnak látunk.
Ami az ebbeni ciklusban történő elfogadhatóságot illeti, engedjék meg, hogy Dornbach Alajos képviselőtársunk alkotmányügyi bizottságban említett felszólalására hivatkozhassam. Ő maga is megfontolandónak tartja, hogy most, néhány hónappal a választások előtt akárcsak nekikezdjünk egy ilyen nagy súlyú törvény tárgyalásához. (Az elnök poharát megkocogtatva jelzi az idő leteltét.) Egy mondatban összegzem a Fidesz álláspontját, elnök úr.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt a törvényjavaslat alapcélkitűzéseivel, meghonosítandó intézményei nagy részével, főbb vonásaival egyetért, azonban csak akkor tudja a törvényjavaslatot támogatni, ha a vita eredményeként a szakma a felmerült kérdésekben nyugvópontra jut, a még vitatott részmegoldások kiérlelt formát nyernek, és egészében a feltételek megfelelő biztosítása mellett nemcsak az elvi-elméleti követelményeket kielégítő, hanem a valóságban ennek megfelelően is működő törvényt tudunk megalkotni.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
(11.30)
