DR. TORGYÁN JÓZSEF
DR. TORGYÁN JÓZSEF
DR. TORGYÁN JÓZSEF (FKGP): Köszönöm a szót, elnöknő. Tisztelt Ház! Igen tisztelt Képviselőtársaim! Én úgy gondolom, a Be. módosításával kapcsolatos előterjesztés megvitatásánál az alkotmányügyi bizottság kisebbségi előadójaként tett észrevételeimet nem fogom megismételni. Ahol feltétlenül szükség van rá, ott élni fogok bizonyos utalással. De ha szabadna, az ott kifejtettek fenntartása mellett néhány új szempontot vetnék fel, amelyeket feltétlenül szükségesnek tartok a Független Kisgazdapárt nevében az egyik legfontosabb törvényünk, a büntetőeljárási törvény módosításával kapcsolatban kifejteni. A mi megítélésünk szerint ugyanis a büntetőeljárási törvény talán a legszélesebb társadalmi rétegeket érinti Magyarországon, ezért az itteni esetleges hiányosságok, hibák felnagyítva jelentkeznek.
Úgy gondolom, nem árt arra utalni, hogy az alkotmányügyi bizottság megvitatta a törvényt, és akkor mindenki egyetértett abban, hogy a büntetőeljárási törvénynek talán a legnagyobb hibája, hogy nem érvényesülnek maradéktalanul a törvény rendelkezései.
Ha az igen tisztelt Ház végiggondolja, mennyi panasz keletkezett mondjuk az elmúlt évtizedek alatt a büntetőeljárás-jog érvényesülésével kapcsolatban, akkor látni fogják, hogy ez a fölvetés ugyancsak megalapozott. Hogy világosan érthető legyen, miről van szó, az elmúlt évtizedek alatt a büntetőeljárás nem változott abban a gyakorlatban, hogy a törvény biztosította mindvégig a védőnek és a vádlottnak az egymással való kapcsolattartási jogát, de ez a gyakorlatban meghiúsult. Úgy gondolom, harmincöt évvel ezelőtti példákat is tudnék mondani, de mai példákat is, amelyek szinte szó szerint megegyeznek, hiszen ezeket az adatokat a jelenleg ügyvédi gyakorlatot folytató ügyvéd társaimmal vetettem össze. Elképesztő, hogy például amikor 1956 után a legfőbb ügyész kiadta az úgynevezett 6. számú utasítását, és igen sok védő úgy gondolta, ez hatalmas áttörést jelent a jogállamiság irányába, kiderült, hogy hiába hozta a legfőbb ügyész ezt a rendkívül jó elveket is tartalmazó utasítását. Mert adott esetben elment a védő, hogy beszéljen a védencével, betekintsen az iratokba, a nyomozó nagy örömmel fogadta, hogy minden rendben van, máris intézkedik, amikor bejött valaki, és azt mondta, hogy önnek azonnal mennie kell ide és oda. Akkor jelezte a nyomozó, hogy ez az ő parancsnoka, aki most külön feladatot adott neki, ezért, bármennyire sajnálja, nem tudja a védőnek a védencet felvezetni a fogdából, nem tudja az iratokat prezentálni, de majd értesíti. A legközelebbi alkalommal kiderült, hogy már nem volt ott a nyomozó, akkor a felettes nyomozó fogadta az ügyvédet, és így tovább. És ez a mai napig így van.
Igazuk van tehát azoknak, akik fölvetik, hogy ennek a törvénynek mindenekelőtt az érvényesülését kellene biztosítani, és ennek érdekében vagy a törvényt kellene kiegészíteni, vagy annak a hatékonysága vonatkozásában valamit tenni. De tény az, hogy ez ilyen körülmények között a jogállamiság ellen ható folyamatként fogható fel.
(18.20)
Úgy gondolom, hogy erről a helyről is meg kell ismételnem azt, amit kisebbségi előadóként elmondtam: erre a törvényre mindenképpen szükség van - a beterjesztett módosításra -, hiszen a nemzetközi szerződések, az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékunk arra köteleznek minket, hogy a nemzetközi szerződéseknek megfelelően összehangoljuk a hazai jogalkotást a nemzetközi jogalkotással. Ebbe a körbe tartozik például az őrizetbe vétel 72 órában való meghatározása, amiről azonban meg kell mondjam, hogy távolról sem lesz ez egy olyan hihetetlenül eredményt hozó rendelkezés; hiszen utalnék arra, hogy a mi büntetőeljárás-jogunkban nagyon hosszú ideig ismert volt a 72 órás őrizetbe vétel. Nagyon nagy hiba volt ehhez hozzányúlni és az őrizetbe vétel 72 órás időtartamát eltörölni. Ezért mindenképpen üdvözölhető a 72 órás őrizetbe vételi időtartamnak a nemzetközi előírásoknak megfelelő helyreállítása.
Ugyancsak a jó intézkedések között kell említenem a javaslat 10. §-át, amely a személyes adatok kezelésére vonatkozik és a tanúvédelem körében értékelhető. Valóban, a tanú biztonsága megköveteli adott esetben a tanúk személyi adatainak, lakcímének biztonságos kezelését. Itt nyilvánvalóan külön kell szólni a tanúvédelemről is, hiszen e nélkül ma már modern büntetőeljárás nincsen.
Engedjék meg nekem, miután az igen tisztelt Tímár doktor, kedves barátom, részletesebben foglalkozott a kártalanítás, kártérítés kérdéseivel, hogy magam is kitérjek arra, annál is inkább, mivel van ennek a rendelkezésnek - a jelenlegi előterjesztésben - egy olyan része, amellyel semmilyen körülmények között nem tudok egyetérteni, és annak kiiktatására módosító indítványt is fogok előterjeszteni.
Fontos azonban látni és tudni, hogy Tímár doktor a kifejtett okfejtéseit nyilvánvalóan a jogalapra vonatkoztatva adta elő, és én teljes mértékben egyetértek azzal, amit Tímár doktor a jogalap vonatkozásában elmondott. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a magyar jogrendben a kártérítésről az alkotmány 55. § (3) bekezdése rendelkezik, amely - mint jogintézmény - szöges ellentétben áll a kártalanítás intézményével, hiszen az alkotmány 55. § (3) bekezdésében meghatározott kártérítés teljes körű, a kártalanítás pedig részleges.
Tudni kell azonban, hogy ez az ellentmondás végül is a most beterjesztett törvényjavaslatban feloldásra került, kétféle módon. Egyrészt a mostani beterjesztés hivatkozik a nemzetközi egyezmény 6. cikkének 2. pontjára, amely a kártérítés fogalomkörében elégíti ki az ide vonatkozó igényeket - tehát teljes kártérítést biztosít. Úgy gondolom, hogy itt szólnunk kell az Alkotmánybíróság azzal kapcsolatos döntéséről, amely a 66/1991. december 21-i alkotmánybírósági határozatban került megfogalmazásra. Ennek értelmében a jogalap tekintetében különbség van a kártérítés és a kártalanítás között, a mértékük azonban megegyezik - mondja az Alkotmánybíróság -, és ez az a jogi hókuszpókusz, amivel végül is két, egymásnak tökéletesen ellentmondó jogszabályi rendelkezést és jogértelmezést felold, és azt mondja, hogy a mértékük mindkét esetben az okozott kár; és ezzel tulajdonképpen ugyanott vagyunk, mint ha bármelyik oldalról közelítenénk meg ezt a kérdést. Tehát végeredményben ez a rendelkezés ilyen módon a teljes körű kártérítést jelenti, bár tény az, hogy rendkívül szerencsétlen a magyar jog szempontjából, hogy - a nemzetközi egyezmény szóhasználatát is követve - a kártalanítás került végül a törvényjavaslat módosítása iránt előterjesztett szövegbe.
Amivel viszont semmiképpen nem tudok kibékülni, az a következő: a beterjesztés 20. §-ának (3) bekezdése a) pontja azt mondja, hogy nincs helye kártalanításnak, ha a terhelt a hatóság elől elrejtőzött, megszökött, szökést kísérelt meg. Látszólag ezek jogállami rendelkezések, de ha végiggondoljuk, hogy kártérítés, illetőleg - maradjunk a törvény szóhasználatánál - kártalanítás csak abban az esetben illeti meg a gyanúsítottat, terheltet, ha nem követett el bűncselekményt - illetőleg a cselekmény, amivel vádolják, nem bűncselekmény -, akkor ehhez képest úgy érzem, hogy ha egy ártatlan ember elrejtőzik azért, mert - ártatlansága dacára - a hatóság le akarja tartóztatni, hajszát akar ellene indítani, és nem bízik az igazságszolgáltatásban, nos csupán azért, mert ő ijedős, de egyébként ártatlan, ne illessék meg azok a jogok, amelyek az ártatlanság pozíciójából fakadnak a törvény szerint - ez szerintem nonszensz, itt akkor a technika kerül a lényeg helyébe. Tehát úgy gondolom, hogy a törvénynek ez a rendelkezése mindenképpen kiiktatandó.
Egyebekben legyen szabad rámutatnom arra, hogy teljes mértékben egyetértek azokkal az értékelésekkel, amelyek az európaiságunk hangsúlyozására irányulnak, tehát nyilvánvalóan szükség van a nemzetközi rendelkezéseknek a mi jogunkba való beépítésére, és az Európai Unióba való felvételünk másként nem is képzelhető el. Tehát nagyon szeretném, ha világosan látnák a képviselőtársaim, hogy ez végül is a magyar szuverenitás egy bizonyos részének feladását jelenti, azért, hogy a másik oldalon több jogot kapjunk, mint amit ezen az oldalon feladunk. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy nem lehet egy büntetőeljárás-jogot úgy módosítani, ahogy az a jelen előterjesztéssel történt; tehát, hogy elkezdi a büntetőeljárás-jog - a hatályos büntetőeljárás-jogról beszélek - 25. §-ával, és befejezi a 401. §-sal, közben mérhetetlenül sok szakaszt módosít, még ehhez többletrendelkezéseket is hozzáad, és akkor azt mondja, hogy: nem a teljesség igényével nyúltam hozzá, majd a jövő év márciusig megint hozzákezdek. Szóval, ez a mi megítélésünk szerint egy olyan "lopakodó törvénykezést" jelent, amelyet mindenképpen el kell kerülnünk. Különösképpen el kell kerülni ezt a lopakodó törvénykezést akkor, amikor a hatályos büntetőjognak olyan rendelkezései maradnak, amelyek szembeötlően elfogadhatatlanok.
(18.30)
Mert tessék nekem megmondani - és én ezt kénytelen vagyok itt, erről a helyről ismételten elmondani -, miként gyakorolja mondjuk a terhelt a nyomozati irat megtekintése kapcsán a védekezés jogát, ha csak a nyomozati eljárás befejezése után van joga megtekinteni az iratokat? Vagy tessék megmondani nekem: miféle védői jog érvényesül akkor, amikor a védőnek biztosítja a törvény 52. §-a, hogy tessék, terjessz elő, védő, olyan indítványt, amilyet akarsz, tessék, tegyél észrevételt, olyat, amilyet akarsz, de az iratokba nem tekinthet be ő sem, csak a nyomozás befejezése után. Akkor miféle észrevételt tehet? Akkor honnan gondolja, mi történik a büntetőeljárásban?
Elmondhatom, igen tisztelt képviselőtársaim, hogy az alapvető alkotmányos jogok szenvednek itt sérelmet, ha nem nyúlunk hozzá ehhez a rendelkezéshez haladéktalanul. Nem szabad a büntetőeljárás-jogi törvényt számos helyen úgy módosítani, hogy ehhez a rendelkezéshez ne nyúlnánk hozzá.
Hogy milyen következményekkel jár, elmondhatom, mert jó 20-25 évvel ezelőtt fordult elő, de éppen ezen szakaszra való tekintettel, hogy ellenem mint védő ellen, mérlegelte az akkori Fővárosi Főügyészség, hogy hatóság megsértése miatt - úgy látszik, Boross Péter igen tisztelt képviselőtársam nem az első volt, aki ilyen vádat kívánt velem szemben emelni -, indítsanak ellenem büntetőeljárást, mert én hat hónapon keresztül ostromoltam az ügyészséget, köztük a Legfőbb Ügyészséget, hogy engedjenek betekintenem az újpesti tanács lakásügyi osztálya ellen folyó büntetőeljárás irataiba mint védő. Nem engedtek betekinteni. Akkor fölhívott a fővárosi főügyész, hogy szakértőt rendel ki az ügyben, és az x jelű meg az y jelű okirattal kapcsolatban kérdéseket tehetek fel.
Akkor én visszaírtam az ügyészségnek, hogy engem látszatjogok gyakorlására ne hívjanak fel. Hogy tegyek én föl kérdést az x meg az y jelű okirattal kapcsolatban, amikor azt sem tudom, hogy mi az? Először biztosítsák az iratbetekintés jogát, utána föl tudok tenni kérdést. De addig csak a védencemnek tudok ártani, ha föl akarok tenni kérdést, amikor azt sem tudom, ténylegesen milyen tényállás alapján gyanúsítják őt.
Én úgy gondolom, ez a rendelkezés a sztálinizmus idejéből itt maradt rendelkezés. Elnézést kérek, azt mondja a büntetőeljárás-jog 52. § (4) bekezdése: a védő az eljárás minden szakaszában indítványokat és észrevételeket tehet. Ugyanakkor a 3. § azt mondja, hogy a védő irat-megtekintési jogára a 44. § (4) bekezdése az irányadó. A 44. § (4) bekezdése pedig kimondja, hogy a nyomozás iratait csak a nyomozás befejezését követően lehet megtekinteni. Ezzel bezárult az egész kör.
Nem kérünk többet, igen tisztelt Ház, mint azt, hogy ha hozzányúlunk egy olyan fontos törvényhez, mint a büntetőeljárás-jogi törvény, amely adott esetben - már ne vegyék tőlem rossz néven, de - bármelyik pillanatban bármelyikünket is érinthet, hogy még közelebb hozzam a Házhoz a büntetőeljárás-jog rendelkezéseit; nem lehet ilyen sztálinista, rákosista rendelkezéseket bent hagyni. Ha már módosítjuk ezt a törvényt, akkor nyilvánvalóan a teljesség igényével kellene hozzányúlnunk. Mert ha mindig csak azt mondjuk, hogy majd a következő év tavaszában leszünk jogállam, addig az épp most előterjesztett törvényhez a teljesség igényével nem nyúlunk hozzá, akkor a teljesség igényével itt soha nem lesz jogállam, hanem mindig csak egy kis rész-jogállamocska lesz: ebben lesz jogállamocska vagy abban lesz jogállamocska. Vagy mondhatjuk büszkén, hogy most már a 72 óra őrizet tekintetében jogállamocska vagyunk, de a büntetőeljárás-jog egészét tekintve még maradtunk az állampárti struktúrában.
Ezt a Független Kisgazdapárt nem hajlandó támogatni. Azért, hogy a parlamentet szembesítse önmagával, mi minden ilyen törvénynél, amelyhez nem a teljesség igényével nyúlnak hozzá, azt fogjuk mondani: nem. Azért küldtek minket ide a parlamentbe, hogy a teljesség igényével nyúljunk hozzá minden jogszabályhoz, amely a kezünkbe kerül.
Tehát alkossunk a tudásunknak legmegfelelőbbet, alkossunk a lelkiismeretünknek legmegfelelőbbet, és ne különböző látszatérdekeket próbáljunk a törvénnyel kielégíteni, hanem valóságos értékeket, az emberiség, az emberek értékeit, a jogállamiság értékeit! Köszönöm a türelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)
