BAUER TAMÁS

Teljes szövegű keresés

BAUER TAMÁS
BAUER TAMÁS (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Elnök Asszony! Három kérdésről szeretnék röviden beszélni: a költségvetés mögött álló gazdaságpolitika természetéről, a költségvetés néhány kulcsfontosságú számának megalapozottságáról, valamint a választási ígéretek és a költségvetés viszonyáról.
Azt mondotta elsőként a Magyar Demokrata Fórum vezérszónoka, Kádár Béla, majd ma Torgyán József, hogy ez egy deficit-költségvetés. Igazuk van. Csakhogy a költségvetést ez a kormány nyújtotta be, a deficitet pedig az előző kormánytól örökölte. (Derültség.) A kérdés az, hogy ha már így alakult, akkor milyen gazdaságpolitikával lehet kezelni ezt az öröklött helyzetet. Erről folyik a vita a kormánykoalíció és - egyebek mellett - a Magyar Demokrata Fórum szónokai között. Vajon korlátozó vagy elengedő gazdaságpolitikával kell-e kezelni ezt a helyzetet?
Kádár Béla értetlenkedett tegnap: miért beszél a kormánykoalíció torz növekedésről az elmúlt másfél év fejleményei kapcsán? Mint ellenzéki vezérszónok nem értette azt, amit mint közgazdász bizonyára jól ért. Egészséges az a növekedés, amely jólétet, növekvő exportképességet, gazdasági erőt produkál, és beteg az a növekedés, amely adósságot, inflációs feszültséget, a vásárlóerő elértéktelenedését produkálja. Márpedig a mi esetünkben most ismét - nem először - ilyen növekedés következett be az elmúlt rövid időszakban. Kádár Béla itt elismerte azt, hogy úgymond változott a kormány megalakulása óta a kormánypártok gazdaságpolitikai helyzetértékelése. Én ugyan ezt nem érzékeltem, de nem ez a gond: nem tudom viszonozni ezt az elismerést. Nem tudom viszonozni azt, hogy azóta, hogy 1992 tavaszán az MDF gazdaságpolitikusai azt mondták, túl vagyunk a stabilizáción, itt a növekedés ideje, ezt a téves helyzetértékelést és téves gazdaságpolitikai elképzelést az elmúlt két és fél év után - azt követően, hogy két év alatt egy közel 7 milliárdos fizetésimérleg-hiányt halmoz fel a magyar gazdaság, és soha nem látott méreteket ölt a költségvetési deficit -, ez után sem képesek ezt a téves helyzetértékelést módosítani.
Látnunk kell, hogy Magyarország három évtizede olyan helyzettel küszködik, amikor a növekedés beindulása újra meg újra a gazdasági egyensúly romlásával, eladósodással, inflációs veszéllyel jár. Azt mondta tegnap Kádár Béla, hogy nem érti, miért próbálunk keresletkorlátozással segíteni ezen a helyzeten, hiszen a magyar gazdaság már nem szocialista tervgazdaság: itt már lassan túlsúlyra jut a magántulajdon, tehát nem indokolt azokat az eszközöket alkalmazni, amelyeket a tervgazdaságban alkalmaztunk.
Arra szeretném Kádár Bélát emlékeztetni - amit közgazdászként ő is nagyon jól tud -, hogy egy olyan "szocialista tervgazdaság", mint mondjuk az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek Angliája, ugyanezzel vagy legalábbis nagyon hasonló problémával küszködött évtizedeken keresztül, azzal, hogy a növekedés beindulása azonnal a külkereskedelmi mérleg romlásához, az eladósodás veszélyéhez vezetett, ezért is hívják ezt "stop-go" ciklusnak angolul, és nem "igyi-sztoj" ciklusnak oroszul... (Derültség.)..., mert ez nemcsak a tervgazdaságban fordulhat elő, hanem minden olyan nyitott gazdaságban - importtól, külkereskedelemtől függő gazdaságban -, ahol súlyos versenyképességi problémák vannak.
Ilyen volt a hatvanas-hetvenes évek Angliája, egészen addig, amíg - történetesen konzervatív kormány idején - mélyreható strukturális átalakulásra nem került sor. És ilyen a mai magyar gazdaság is, ahol a konzervatív kormány nem volt képes ezeket a strukturális változásokat elindítani, így ez a szocialista-liberális koalícióra marad.
Vajon kínálatösztönző vagy keresletkorlátozó gazdaságpolitikával lehet ezen a helyzeten segíteni? Úgy szembeállítani ezt a két dolgot, mint ahogy Kádár Béla ezt tegnap tette, annyi, mint ha azt a kérdést tennénk föl, hogy gázzal vagy fékkel kell-e az autót vezetni. Nyilvánvaló, hogy mind a kettővel. Természetes, hogy hosszú távon csak a kínálat korszerűsítése, szerkezeti átalakulása, versenyképessé tétele jelenthet megoldást, de ahhoz, hogy erre legyen időnk-módunk, rövid távon a féket is kell használni - mint az autóban -, a keresletkorlátozásra is szükség van ahhoz, hogy ne bomoljon meg teljesen a magyar gazdaság egyensúlya, hogy ne kényszerüljön olyan súlyos beavatkozásra a gazdaságpolitika, ami néhány évre ellehetetleníti a nyugodt, normális kínálatösztönző intézkedéseket.
A kormány gazdasági programja - és ennek megfelelően a költségvetés is - tartalmazza azokat a kínálatkorszerűsítő, kínálatot ösztönző lépéseket - a privatizációt, az exportösztönzést, a vállalkozástámogatást, a beruházásélénkítést -, amelyeket az előző kormány is megígért, de nem volt képes megvalósítani. Bízom benne, hogy ez a kormány meg is tudja valósítani. Miután tudom, hogy ez is benne van a kormány gazdaságpolitikájában - és ezt önök is tudják, hiszen a kormányprogram tartalmazza -, ezért tudok egyetérteni azokkal a keresletkorlátozó, fékező lépésekkel is, amelyeket az idei költségvetés tartalmaz, és amelyet ezért támogatni lehet.
A második kérdés, amivel foglalkoznék, hogy megalapozottak-e a költségvetés kulcsszámai, megalapozottak-e a 20 százaléknál nem magasabb inflációra, a 280 milliárd forintot nem meghaladó deficitre, a 2-2,5 milliárdos fizetésimérleg-hiányra és - amiről a legtöbb vita folyik - a 150 milliárdos privatizációs bevételre vonatkozó számok. Vagyis: megalapozott-e az, hogy jelentősen csökkenjen a fizetésimérleg-deficit, javuljon, csökkenjen a költségvetési deficit és megalapozott-e ez a privatizációs bevételre vonatkozó szám?
Azt kell mondanom, hogy ezek a költségvetési kulcsszámok feltételesen megalapozottak. Mit értek ezen? Azt a deficitcsökkentő, keresletkorlátozó politikát, amit a költségvetés és a kormány gazdaságpolitikája tartalmaz, elvileg többféle eszközzel lehet elérni. Elérhető ez diktatórikus eszközökkel, amit ebben a Házban mindenki elvet - és ebben egyetértünk. Elérhető ez egy nagyon kellemetlen módon, egy olyan bér-árspirállal, ahol az elszabaduló infláció értékeli le a pénzben megjelenő keresletet - ez az, amit szintén szeretnénk elkerülni.
A koalíciós kormány a maga elképzeléseiben egy harmadik utat választott a kormányprogramban, azt, amit társadalmi-gazdasági megállapodásnak neveznek: amikor megpróbál a kormány konszenzusra jutni a szociális partnerekkel abban, hogy hogyan osszuk el a terheket. Mert azt megmondtuk a koalíciós megállapodás megkötésekor, hogy most, a kormányzati ciklus első évében legalábbis - talán még a másodikban is - elosztani csak a mínuszokat lehet. Erről szól a társadalmi-gazdasági megállapodás, ha megkötik.
(11.10)
Ez azt jelenti, hogy a szociális partnereknek meg kell állapodniuk a jövedelmek, a bérek önkéntes korlátozásában. Meg kell állapodniuk a szociális partnereknek abban, hogy a költségvetési szféra, a közszolgáltató szféra költségeinek növekedését egy egyensúlyi problémákkal küzdő gazdaságban hogyan lehet megállítani, sőt bizonyos körben hogyan lehet korlátozni ezeket az állami kiadásokat. Még azt is hozzá kell tennem: abban bíztunk, hogy ez a megállapodás októberben létrejön - ezt mondja a kormányprogram -, hogy a költségvetési vita már ennek talaján folyhasson.
Valamennyien tudjuk, hogy ez nem történt meg. Nem történt meg, hiszen a versenyszféra szakszervezetei leszögezték, hogy országos bérmegállapodásról ne is legyen szó, a közszolgálati szakszervezetek pedig leszögezték azt, hogy a maguk részéről egyáltalán nem tartják indokoltnak a közszolgálati szféra állami kiadásainak korlátozását. Ilyen módon persze társadalmi-gazdasági megállapodás nem jöhet létre.
Feltehetjük a kérdést: a kormány hibát követett-e el, amikor társadalmi-gazdasági megállapodást akar kötni? Tévedett-e a helyzet megítélésében? Ma még ebben véglegesen nem tudunk ítélkezni, de lehet, hogy tévedett. Azt gondolom, hogy tévedett, amikor túlbecsülte a szakszervezetek erejét. Nem félreértés, amit mondok! Túlbecsülte! Ugyanis az erős szakszervezet, az a szakszervezet, amelynek vezetői tudják, hogy a tagság megbízik bennük, tud kompromisszumot kötni, nem fél attól, hogy reális kompromisszumot kössön a munkáltatókkal és a kormánnyal. A gyenge szakszervezet, a gyenge szakszervezet vezetői azonban erre nem tudják rászánni magukat, mert attól félnek, hogy bármilyen kompromisszumot kötnek, a tagság nem fog tovább bízni bennük. Majd meg fogjuk látni a következő hónapokban, hogy milyen bizonyítványt állítanak ki önmagukról a szociális partnerek. Lehetséges, hogy gyengének fognak bizonyulni, és ez megnehezíti a költségvetés kulcsszámainak teljesülését.
A másik kulcsszám, amiről még beszélnék, a privatizációs bevételek kérdése. Ez a 150 milliárdos privatizációs bevétel akkor valósulhat meg, ha a 150 milliárdos privatizációs bevétel a helyes privatizációs politika kedvező mellékhatása lesz, nem a célja. Milyen privatizációs politikáról beszélek? Olyan privatizációs politikáról, amelynek célja az, hogy az egykori, válságban lévő állami vállalatok mielőtt olyan tulajdonos kezébe kerüljenek, akinek tőkéje van, aki képes ezeknek a vállalatoknak a korszerűsítésére, megújítására, a munkahelyek stabilizálására és bővítésére. Ez csak olyan tulajdonos lehet, akinek pénze, tőkéje van. Ezért állítja a kormány a privatizációs politika középpontjába a készpénzes és tőkeemeléses privatizációt. Erről szól a kormány privatizációs politikája, a már kezünkben levő privatizációs törvény és privatizációs stratégia tervezete.
Nem magától értetődő, hogy a kormány valóban ilyen privatizációs politikát folytasson, hiszen tudunk példát arra, hogy a privatizációt politikai-ideológiai szempontoknak rendelik alá. Jelentős mértékben ez történt az elmúlt négy évben - nem teljesen, jelentős mértékben -, amikor a kárpótlásnak, vagy később a választásoknak, a kedvezményes részvényvásárlási programnak rendelték alá a privatizációt azzal a politikai céllal, hogy részvénymorzsákkal kárpótolják az embereket azért, hogy a nemzeti tortából nem jut annyi, amennyit remélnének maguknak bérben, fizetésben, jövedelemben.
De nem a jobboldali kormánykoalíció monopóliuma az, hogy a privatizációt politikai-ideológiai megfontolásoknak rendelje alá. Van ilyen veszély a másik oldalon is, van ilyen veszély - mint ezt tudjuk - a munkavállalói szervezetek, a szakszervezetek oldalán is, amelyek szintén olyan követeléseket fogalmaznak meg és olyan talajról utasítják el a kormány privatizációs törvénytervezetét, amely ellenzi a készpénzes privatizációt. Ezzel sajátos, a Ház egészén keresztül ívelő koalíció látszik kialakulni a kormány privatizációs elképzeléseivel szemben.
Ha ezek a törekvések jutnak érvényre, ha az lesz a privatizáció modellje, amit Petrenkó János alkalmazott Ózdon, hogy bért nem tud fizetni, a munkahelyek elvesznek, de részvényessé teszi a munkásait, akkor valóban irreális a 150 milliárdos privatizációs bevétel. Ha megvalósul a kormány privatizációs politikája, amely a kormányprogramban és a privatizációs törvénytervezetben szerepel, akkor látok rá esélyt. Ez a kérdés!
Végül röviden a választási ígéretek és a költségvetés viszonyáról szeretnék beszélni, miután a Fidesz vezérszónoka tegnapi vezérszónoklatában felvetette ezt a kérdést. Azért izgat engem ez a kérdés, mert a választásokat megelőző másfél évben én voltam a szabaddemokraták programkészítésének felelőse, és az volt a fő feladatom, hogy csak olyasmi kerüljön be a szabaddemokraták választási ígéreteibe, ami teljesíthető. El kell mondanom, hogy amikor például két évvel ezelőtt leültem Szolnoki Andreával az egészségügyi programunkról, Horn Gáborral az oktatási programunkról, Mécs Imrével a honvédelmi programunkról beszélni, akkor az volt az első mondat, amit leszögeztünk, hogy a ciklusnak legalábbis az első éveiben több pénz nem lesz, az első évben talán még kevesebb is. Ezt a Szabad Demokraták Szövetségénél a programkészítő munkában mindenki szomorúan, kelletlenül, de elfogadta. Ha bárki fellapozza a szabaddemokraták programját, ha végighallgatta azt, hogy mit ígértünk a választások előtt, abban sem reálbér-növekedést, sem a nyugdíjak reálértékének emelkedését, sem az önkormányzati normatívák emelkedését nem fogja megtalálni.
Amit talál, az egy olyan gazdaságpolitikai irányváltás, amelyik megalapozza a későbbi növekedést egy gyors stabilizáció után. Amit a programunkban talál a költségvetés összefüggésében, az adócsökkentés, elsősorban beruházási célú adócsökkentés, ami benne van ebben a költségvetésben és az adótörvényekben is, a társasági adó felére való csökkentése. Amit az ígéreteinkben talál, az valamivel szociálisabb adópolitika, ami benne van ebben a költségvetésben, amit talál, az a beruházások élénkítése, ami benne van ebben a költségvetésben és sorolhatnám tovább. A Szabad Demokraták Szövetsége az országgyűlési választások előtt nem csapta be a választókat és a jövőben sem fogja becsapni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem