POHANKOVICS ISTVÁN, DR. ipari és kereskedelmi minisztériumi államtitkár:
POHANKOVICS ISTVÁN, DR. ipari és kereskedelmi minisztériumi államtitkár:
POHANKOVICS ISTVÁN, DR. ipari és kereskedelmi minisztériumi államtitkár: Tisztelt Képviselőház! Tisztelt Petrenkó Képviselő Úr! Az Ózdi Kohászati Üzemek állami vállalat az 1980-as évek végén csak külső segítséggel látott lehetőséget arra, hogy talpon maradjon. Ennek érdekében kezdődtek meg a tárgyalások a Metallgesellschaft AG német részvénytársasággal és a Korf KG német betéti társasággal. A tárgyalások eredményeként 1990 nyarán megalakult a közös részvénytársaság, az OART névre hallgatott, amelybe az Ózdi Kohászati Üzemek eszközöket, míg a két német társaság készpénzt fektetett be.
A részvénytársaság létrehozásának értékelésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy lényegében az Ózdi Kohászati Üzemek a további vegetálás és lassú elhalás, vagy a külső tőkebevonással történő túlélés esélye között választhatott. A változatlan formában történő további működés kiszámíthatóan a teljes megszűnést eredményezte volna. Az Ózdi Kohászati Üzemek saját forrásból fejleszteni nem tudott, nem volt hitelképes. A német társak tőkét hoztak az új társaságba, és reményt adtak a túlélésre azáltal is, hogy az ÓKÜ fennmaradó szolgáltató részei továbbra is üzemeltethetők lettek.
Sajnálatos módon azonban mind az ÓKÜ, mind az OART az első üzleti évet veszteséggel zárta – képviselő úr mondott egy összeget; annyiban kell helyesbítenem, hogy a társaságnál 1,7 milliárd, az ÓKÜ-nél pedig 0,9 milliárd veszteséget mutattak ki –, de számottevő vitatott elszámolási elemek voltak a két jogi személy között. Ezáltal a társaság apportja jelentősen leértékelődött. A német fél kormányzati intézkedéseket kezdeményezett az OART vagyonának és tulajdonosi szerkezetének az átalakítására. A termelési körülmények továbbra sem alakultak kedvezőbben, így a német tulajdonos az OART termelési tevékenységét fokozatosan csökkentette, majd 91 májusában teljeskörűen leállította azt, és egy megállapodás keretében a társaságból kivonult.
A privatizációval kapcsolatban megindult számvevőszéki vizsgálat titkosításra került, azzal a szándékkal, hogy a Magyarországon befektetni kívánó üzletemberek körében ne okozzon felesleges riadalmat ez az ügy. A vizsgálat 1991 végén történt, és a titkosítást nem az ipari és kereskedelmi miniszter, hanem a privatizációért felelős tárca nélküli miniszter rendelte el. Az időközben befejeződött vizsgálat eredményének nyilvánosságra hozatala nem az ipari miniszter feladata ennek alapján, és a feloldás sem az ő hatáskörébe tartozik.
Ha a képviselő úr által a kérdéskörben említett bűnpártolók ma is ott ülnek és léteznek, úgy akár meg is nevezhette volna őket. Ezek a személyek nemcsak Ózdon, hanem az egész országban ismertek, és biztos vagyok abban, hogy a város kohásztársadalma szakmailag, erkölcsileg már helyretette őket. Ismereteim szerint az első számú vezető nem dolgozik ma az ÓKÜ hátramaradt infrastrukturális szolgáltató részlegeiben; közgazdasági vezető dolgozik, az igazgató műszaki helyettese külföldi volt, aki eltávozott, tehát az arány legfeljebb 1:3.
Úgy gondolom, a mai helyzetben fontosabb lenne a borsodi acélipar reorganizációjával foglalkozni, annak sikeres megvalósításán munkálkodni.
Meg kívánom jegyezni, hogy az elhangzott kérdések közül a tartozás kifizetése megint csak nem az ipari miniszter feladata, hogy erről tájékoztassa az illetékeseket. A normális feltételek közötti privatizációról pedig annyit, hogy 1990 elején úgy történt meg a szerződés megkötése, hogy a társaság számára szükséges mintegy 780 millió Ft-os indulóanyag-eladást ötévi részletre elegendő volt megfizetnie a társaságnak, a termeléshez szükséges egyéb eszközök ingyenes átadásra kerültek, s tudjuk jól, hogy egy nem konkretizált körnél ez több száz millió forintos vitához vezetett. Másrészt a durvahengersor kivételével a teljes termelési vertikum a német többségi tulajdonú társaság kezébe került, és a kizárólagos értékesítési jog biztosítása a 60:40-es indulótőke-apportnál azt jelentette, hogy egy esetleges német irányú értékesítésnél a veszteség 60%-a tulajdonképpen megtérült a német partnernél.
A technikai állapotról nem lehet többet elmondani, minthogy az acélkohászatot ellátó erőmű kritikán aluli állapotban volt már 1990-ben, elmaradtak a környezetvédelmi beruházások; a porfogó, a nagykohók állapota szintén igen gyenge volt, és a Siemens– Martin-kemencék is lehettek volna jobb állapotban. Elmaradt a finomhengersor korszerűsítése, egyedül a rúd-drót hengermű és a kohósalak-feldolgozó volt elfogadható állapotban. Ennek alapján, azt hiszem, egyértelmű, hogy ma már elsősorban gazdaságtörténeti értéke van a titkosítás feloldásának, bár nem festene rosszul végre tisztán látni. (Taps a jobb oldalon.)
