SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ)
SOÓS KÁROLY ATTILA (SZDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az embernek, amikor pénzt keres, és ebből fedezni tudja önmaga és családja szükségleteit, gondolnia kell arra, hogy ez esetleg nem lesz mindig így. Gondolnia kell munkahelye esetleges elvesztésére, balesetre, betegségre, öregkorra; általánosan szólva gondolnia kell arra, hogy keresőképessége és önmaga, családja létfenntartási szükségletei között felbomolhat az összhang. Erre az esetre biztosítania kell magát.
Ennek az általános biztosítási szükségletnek a kielégítésére többféle rendszer szolgál. Az egyik és a legfontosabb ilyen rendszer a kötelező általános társadalombiztosítás, amely, bár saját önkormányzattal működik, mégis az állam által közvetlenül részletekbe menően szabályozott, és az államháztartás részét képezi. Az általa adott nyugdíjakat, betegségi és más ellátásokat az állam garantálja. Ez a jó a kötelező általános társadalombiztosítási rendszerében.
A rossz ebben a rendszerben az, hogy az állam a juttatások mindenkori mértékét, így különösen azoknak az inflációval összefüggő emelését függővé teheti az államháztartás más tényezőitől, így például általános egyensúlyának az alakulásától. A Kormány és a Parlament egyik alapvető feladata az államháztartás olyan szilárd rendszerének kialakítása, amelyben a társadalombiztosítási kiadások manipulálása nem játszik ilyen sajátos kiegyenlítő szerepet, ahol tehát a nyugdíjak és más juttatások alakulása kiszámíthatóbb, és jobban megfelel a társadalom igazságérzetének, mint napjainkban.
A kötelező általános társadalombiztosításhoz képest másodlagos jelentőségű, de azért mindenesetre nagyon fontos a másik önkéntes kiegészítő biztosítási rendszer, amelyben az állam szerepe a feltételek törvényes meghatározására és azután e feltételek betartásának ellenőrzésére és kikényszerítésére korlátozódik. Itt tehát - ellentétben a kötelező általános társadalombiztosítással - az állam csupán olyan feltételeket alakít ki, amelyek között az önkéntes alapon biztosítottak pénzét gondosan kell kezelni, de a biztosítási juttatásokat ezen túlmenően nem garantálja. Ugyanakkor - és ezzel összhangban természetesen - nem is tudja manipulálni ezeket a juttatásokat.
Most egy, ebbe az utóbbi kategóriába tartozó, kiegészítő önkéntes biztosításokról szóló törvényjavaslatot tárgyalunk, az önkéntes kölcsönös biztosítópénztárak megfelelő befizetések ellenében kiegészítő nyugdíjat, munkanélküliség, keresőképtelenség esetén jövedelempótló juttatást, továbbá gyógyító-megelőző szolgáltatást adnak tagjaiknak. Ezek a célok fontosak. Ilyen pénztárak a nyugati országokban mindenütt vannak. Tevékenységükre nyilván nálunk is lesz, sőt már most is mutatkozik itt-ott igény; és nem szabad megfeledkeznünk az érem másik oldaláról sem. Arról, hogy az ilyen pénztárak egyúttal tőkepiaci közvetítők is, a bennük felgyülemlett megtakarítások a nemzetgazdaság beruházásait növelhetik.
Az előttünk fekvő törvényjavaslat, tisztelt képviselőtársaim, sajnálatos módon nem méltó ezekhez a nemes célokhoz.
Első megjegyzésem a törvényjavaslatról az, hogy az önkéntes biztosítópénztáraknak szervesen kellene illeszkedniük a biztosítás általános rendszerébe. A törvényalkotásnak az általánostól kell haladnia a különös felé. Az adott esetben az általános a biztosítási törvény lenne, amelyet az állítólag még érvényes Kupa-program szerint már régen be kellett volna nyújtania a Kormánynak. Az általános biztosítási rendszernek lehetne egy különös alrendszere az önkéntes biztosítópénztár, sok vonatkozásban sajátos szabályokkal.
(10.30)
Érthetetlen, hogy ezt miért fordítva csináljuk. Miért kell előbb meghozni ezt a speciális törvényt, miközben - amennyire az tudható - lényegében készen van az általános biztosítási törvény tervezete. Tévedés lenne ezt azzal magyarázni, hogy a biztosítási törvény az üzleti vállalkozásként működő biztosítókra vonatkozik, amit most tárgyalunk, az pedig az önkéntes, nem nyereségorientált biztosítópénztárak. Hiszen a nyereségorientált és nem nyereségorientált biztosítás számos alapvető szabályában, így nem utolsósorban az összegyűjtött pénzeszközök óvatos kezelési, befektetési szabályaiban egymással teljesen azonos, vagy egymáshoz hasonló kell, hogy legyen. Emellett a talonban lévő biztosítási törvénytervezet korántsem csak üzleti biztosítóvállalkozásokról szól, hanem szól az önkéntes, önszerveződésen alapuló, nem nyereségorientált biztosítási egyesületekről is.
A most tárgyalt biztosítópénztárak a biztosítási egyesületek egy válfaját alkotják. Miért célszerű ezt a válfajt külön kiragadva megtárgyalni, jóváhagyni? Ez bizony kapkodó jogalkotás, előre látható és előre nem látható kedvezőtlen következményekkel.
Előre látható például az, kedves képviselőtársaim, hogy emiatt feleslegesen jön létre egy új hivatal, a törvényjavaslatban előírt pénztárfelügyelet. Más országokban az ilyen önkéntes biztosítópénztárakat ugyanaz az intézmény felügyeli, amely a biztosítókat általában felügyeli, például Hollandiában a biztosítási kamara, Belgiumban, Németországban a biztosításfelügyelet. Biztosításfelügyelet van nálunk is, marad is a jövőben is, de egyelőre - biztosítási törvény híján - nincs törvényi szabályozása. Így most sajátos módon létrejön egy másik külön pénztárfelügyelet, ebben talán egyedülállóak leszünk a világon, két felügyelet fog kétszeres költséggel versenyezni az egyhez is kevés szakemberállománnyal.
Továbbmenve, kedves képviselőtársaim, érthetetlen a törvényjavaslatban az adókedvezmények és a társadalombiztosítási járulékkedvezmények kezelése. Ismeretes, hogy a biztosítótársaságok hasonló szolgáltatásainál az Országgyűlés két évvel ezelőtt lényegében megszüntette a hasonló kedvezményeket. Nagyon keveset hagyott meg belőlük. Igaz, azok a kedvezmények szerencsétlenül voltak megfogalmazva, súlyos visszaélésekre adtak alkalmat. Megszüntetésük helyett jobb lett volna átalalakítani őket. Például arra a formára átalakítani, amilyen most ebben a törvényjavaslatban található. Ha azonban nem ez történt, akkor most elég különös eljárás a biztosítópénztárak, és csak a biztosítópénztárak ilyen kedvezményeinek a bevezetése.
A helyes megoldás az lenne, ha ezeket a kedvezményeket a biztosítási törvény más biztosítási formákra is kiterjesztené. Hiszen az mégiscsak abszurdum lenne, ha a biztosítási egyesület tagjai, minthogy ők a biztosítási törvény hatálya alá tartoznak, kedvezőtlenebb elbánásban részesülnének az adózásban, mint a biztosítópénztár tagjai, mert ők az önkéntes biztosítópénztárakról szóló törvény hatálya alá tartoznak. És az üzleti biztosítókkal kötött biztosításokat sem szabad diszkriminálni. Az egyes ember joga legyen a biztosítási formák közötti választás, az adózási szabályok legyenek mindegyikre nézve egyformák, ne játsszanak közöttük terelő szerepet, ne hozzanak közülük egyeseket hátrányos, másokat előnyös, netán végső soron monopolisztikus helyzetbe. Az államtitkár úr itt arról beszélt, hogy majd egészséges verseny fog kibontakozni. Ha a versenyfeltételek durva egyenlőtlenségéből indul a rendszer, akkor én nem tudom, hogy fog itt egészséges verseny kibontakozni. Azt hiszem, hogy ennek a törvénynek az alapján és a biztosítási törvény tervezetének az alapján semmiféle versenyre lehetőség ezen a területen nem lesz.
Egy további probléma - és talán a biztosítópénztárak működésének legnehezebb problémája - az öszszegyűjtött pénzeszközök befektetése. Itt meg kell akadályozni nemcsak a nyilvánvaló visszaéléseket, kedves kollégák, hanem azt is, hogy a pénzt túl kockázatos módon fektessék be, ugyanakkor mégis lehetővé kell tenni, hogy a pénzt megfelelőképpen kamatoztassák, megfelelő hozammal forgassák. Mivel a magas hozam és a nagy kockázat normális körülmények között együtt jelentkezik, ezeket a szempontokat nem könnyű összeegyeztetni egymással. Hírhedt esetek vannak, gondoljunk például a Maxwell-botrányra, amikor nyugdíjalapok pénzei elvesztek. Ezért például korlátozni kell annak lehetőségét, hogy a pénztárak eszközeit a pénztártagokat foglalkoztató vállalkozásba fektessék be, noha ez bizonyos szempontból nagyon csábítónak látszik egyébként.
Belgiumban például az így értelmezett saját vállalatba csak a pénzeszközök 15%-a kerülhet, Hollandiában bizonyos tényezők függvényében 5-10%-a.
Szabályozni kell azt is, hogy milyen fajta értékpapírokba fektethetnek be, például az Egyesült Királyságban 80% fektethető részvényekbe az alapok eszközei közül, más országokban ennél jóval kevesebbet engednek így befektetni, és akkor nagyobb hányadban kell ezeknek az alapoknak állampapírokat vásárolniuk. Persze arra is vigyázni kell, hogy mindez ne vezessen oda - az állampapírok felé való terelés mint biztonságos papírok felé való terelés -, ne vezessen oda, hogy itt a költségvetés hiányának egy ilyen olcsó finanszírozása felé menjen el a dolog.
Alapos megfontolást igényel tehát, hogy milyenek legyenek ezek a befektetési szabályok a mi körülményeink között. Akik emlékeznek még a befektetési alapokról 1991 októberében hozott törvényre, azok nyilván arra számítottak, hogy ezek a befektetési szabályok benne lesznek a törvényjavaslatban, hiszen ha ott indokolt volt a befektetési szabályok tekintetében a törvényi szintű szabályozás, akkor nyilván itt is az, sőt, itt e pénzalapok természeténél fogva még indokoltabb. De akik így gondolják, azok tévednek. Most a Kormány ezt a szabályozást a saját kezében szeretné tartani, és még csak meg sem magyarázza, hogy most miért jobb így, ha a múltkor amúgy volt jobb.
A szilárd, kiszámítható feltételek biztosítását a törvényi szintű szabályozás jobban garantálja. Ezt az elvet követtük a befektetési alapok mellett a pénzintézeteknél is, és a készülő biztosítási törvény tervezete szerint ezt fogjuk követni a biztosítóintézeteknél, egyesületeknél is. A lakosság megtakarításait gyűjtő intézmények közül tehát csak a most tárgyalt önkéntes biztosítópénztárak képeznek kivételt ezen elv alkalmazása alól, és valóban jó lenne tudni, hogy miért.
Tisztelt Kollégák! A törvényjavaslat összecsapott volta, előkészítetlensége összhangban van azzal, amekkora jelentőséget neki a Kormány tulajdonítani látszik. Magyarán, a Kormány nagyon csekély jelentőséget tulajdonít - legalábbis az elkövetkezendő néhány évre - e pénztáraknak. Ez abból derül ki, hogy 1996-ig érvényes államháztartási konszolidációs programjának előkészítő anyagaiban egyáltalán nem számol azzal, hogy az ilyen pénztárakba eszközölt befektetések adó- és tb.-járulékmentessége csökkenti az állami bevételeket.
Itt elvben egy fontos problémáról lenne szó, hiszen például a társadalombiztosítás úgynevezett felosztó-kirovó rendszer szerint működik, azaz a mai nyugdíjakat a mai dolgozók béreinek járulékaiból fizetik ki. Az ilyen járulékok tehát a társadalombiztosítás alapjai. De a biztosítópénztárak ugyanezekből a pénzekből képeznek a jövőbeni kifizetésekre fedezetet. A két rendszer tehát jórészt ugyanazért a pénzért versenyez. A Kormány azonban - számításai tanúsága szerint - azzal számol, hogy ilyen verseny lényegében nem lesz; a biztosítópénztárak csak elhanyagolható mennyiségben jönnek létre. Legalábbis abból a szempontból, amennyi pénz be fog kerülni ezekbe a pénztárakba.
Mivel - mint már említettem - bizonyos szabályok meghatározását a Kormány magának tartja fenn, ebből is fakadhat, hogy esetleg igaza lesz. Lehet olyan szabályokat kialakítani, amelyek mellett csak elhanyagolható mennyiségben kerül pénz ilyen pénztárakba. Akkor viszont felmerül a kérdés: miért és miről is hozunk itt most törvényt?
Befejezésül, tisztelt képviselőtársaim, még egy problémáról szeretnék szólni.
(10.40)
A törvényjavaslat 78. §-ában szerepel a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló törvény egy nyúlfarknyi módosítása. Azért is jelentéktelennek gondolhatnánk ezt a módosítást, mert az indokolás egy szót sem szól róla. Csak az említett törvény alaposabb tanulmányozása alapján érthetjük meg, hogy miről is van itt szó.
Nos arról - kedves képviselőtársaim -, hogy a Kormány ki kívánja zárni a vállalkozókat, szabad foglalkozásúakat a munkanélküliek általános biztosításában a szolidaritási alapban való részvétel lehetőségéből. Ők a jövőben csak önkéntes biztosító pénztár keretében gondoskodhatnak jövedelempótlásról arra az esetre, ha munka és jövedelem nélkül maradnak.
Ez az ötlet legalább némi magyarázatot igényel. Ha mások számára csupán kiegészítő lehetőség, akkor az önállóak számára miért lesz egyetlen lehetőség, azaz egy bizonyos értelemben kényszerűség az önkéntes biztosítási forma? Ne feledjük, a szolidaritási alapból ők nem ingyen, ők is ugyanúgy, mint bárki más, csak járulékfizetés alapján kaphatnak juttatást. Ha másokat továbbra is megillet ez a jog, őket miért nem? Ha a szolidaritási alap biztosítási jellegű intézmény, akkor miért kell bárkit kizárni ebből az intézményből? Ha viszont ez az intézmény nem biztosítási, hanem szolidaritási jellegű, és ennek megfelelően csak a munkanélkülivé válásuk előtt is alacsony jövedelműek támogatására szolgál, akkor miért épp és kizárólag az önállóakat, köztük az aligha túlzottan magas jövedelmű falusi cipészmestereket kell kizárni? Azokat viszont nem, akik alkalmazottakként keresnek - vannak ilyenek - évi több millió forintot.
Feltett kérdéseimre a vita folyamán választ szeretnék kapni, emellett, noha az általam felvetett problémák egy része, például az, hogy miért nincs ez összekapcsolva a biztosítási törvény meghozatalával, nem olyan természetű, hogy módosító javaslatokkal kezelhető lenne, ilyen javaslatokat azonban szándékomban áll beadni, ezért kérem az elnök urat, hogy az általános vitát ma ne zárja le. Köszönöm megtisztelő figyelmüket! (Taps a bal oldalon.)
