BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter:
BALSAI ISTVÁN, DR. igazságügy-miniszter: Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Először is szeretnék köszönetet mondani a képviselőtársaimnak azért, hogy ez az elhúzódó, vitát is magában foglaló eljárás, amellyel a büntető törvénykönyv módosításával kapcsolatos munkáját végezte a Parlament, akár a plenáris munkát, akár a bizottsági munkát illetően, igen tárgyilagos légkörben és szakszerű érvelésekkel folyt. Azt hiszem, hogy számos módosító indítvány támogatása is majd ezt fogja jelezni.
Mindenképpen támogatjuk azokat az indítványokat, amelyek hozzájárultak a Kormány által már nagyon régen benyújtott javaslat jobbításához. Azért is tudjuk ezeket az indítványokat támogatni, mert nem kérdőjelezték meg a javaslat mögött húzódó elképzelések, alapvető elképzelések helytállóságát és tisztességét. Úgy gondolom, komoly érvek nem is hangozhattak volna el a vitában a javaslat alapvető célkitűzései ellen, vagyis az ellen, hogy egy korszerű, és a bűnözés új formái, valamint az alapvető jogok elleni támadásokkal szemben hatékony fellépést biztosító, ugyanakkor az értelmetlen és erős szigortól mentes kódex formálódjék, egy olyan törvénykönyv, amely ésszerűen osztja el a döntési jogköröket a törvényhozás és a jogalkalmazás között, és amely az igazságosság elvének hangsúlyozása mellett módot ad a bűnelkövetők differenciált megítélésére is.
Szeretném azt is leszögezni, hogy az általunk nem támogatott módosító indítványok között is szerepelnek nagy számmal olyanok, amelyeket érdemben ugyan helyeslünk, de ezek beépültek más olyan indítványokba, amelyek technikailag jobbak és tökéletesebbek, ezért nem javasoljuk az elfogadást. Különösen érvényes ez a szerzői és a szomszédos jogok védelmét biztosítani hivatott tényállásnál, valamint a kábítószerrel összefüggő bűncselekmények körében. Itt voltak nagy számban megfogalmazva tisztelt képviselőtársaim módosító javaslatai között olyanok, amelyek tartalmilag ugyan helytállóak, és valahol más módon beépültek egy átfogó, rendszerint bizottsági indítványba, amelyet támogatni fogunk.
A kábítószerrel kapcsolatban szeretném még azt megemlíteni, hogy az ezzel kapcsolatban összefüggő bűncselekmények vitája során a bizottsági vitákban szóba került, hogy a tényállások szóhasználata, a szerepeltetett intézmények és a megoldások némiképpen eltérnek a nálunk megszokott terminológiától. Ezzel kapcsolatban arra szeretném felhívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét, hogy valóban egyes új tényállások megalkotásánál, illetőleg a meglévők átalakításánál figyelemmel kellett lennünk nemzetközi kötelezettségeink következményeire. Ezek a szerződések a bűnözésnek olyan szektorait érintik ugyanis, amelyek jellegükben átívelnek az országok fölött, ezért a viszszaszorításukra hivatott büntetőjogi szabályok is egységesítést követelnek meg, és így rendelkeznek a nemzetközi szerződések, a részes államok kötelezettségeit így fogalmazzák meg.
Innen következik az, hogy a nemzetközi bűnözés tipikus jelenségeivel szemben alkotott rendelkezések szükségképpen eltérnek akár szóhasználatukban, akár megfogalmazásukban, de néhol még intézményeikben is azoktól a szabályoktól, amelyeknek a megfogalmazásánál a nemzeti jogalkotót egyezményes kötelezettségvállalás nem befolyásolja.
Azok közül az indítványok közül, amelyeket érdemben nem tudunk támogatni, mert érdemben térnek el a Kormány által benyújtott javaslattól, illetve túlmennek a javaslatban eredetileg szabályozott körön, néhányat szeretnék röviden érinteni.
Először is a szabálysértési joganyagot érintő indítványokról szólnék. A Kormány annak idején a javaslat benyújtásakor abból indult ki, hogy a szabálysértési jogterület átfogó újrarendezése előtt csak igen nagy önmérséklettel szabad hozzányúlni a szabálysértési jog intézményeihez, ezért a javaslatban csak a büntetőjogi változtatásokhoz egészen szorosan kapcsolódó, zömében inkább technikai jellegű módosításokat fogalmaztunk meg. Ettől függetlenül azonban a javaslat hosszú vitájában kiderült, hogy a büntetőjog hatókörének szűkítése - amely egyik alapelve volt a javaslatnak is - csak akkor reális, ha a büntetőjog mögött vagy alatt elhelyezkedő felelősségi alakzat, a szabálysértési felelősség kellő súlyt, kellő erőt képvisel, ezért ezzel indokolható, hogy támogattunk olyan módosító indítványokat, amelyek új szabálysértési tényállásokat fogamaztak meg, és támogatjuk általában azt a javaslatot, hogy általánosságban emelkedjék a szabálysértési bírság felső határa.
A másik kérdéskör, ahol a Kormány által benyújtott javaslat lényegesen változni látszik, az az elévülés intézménye, pontosabban azon bűncselekményeknek a köre, amelyek büntethetőségének elévülését a törvény kizárná. A Kormány abból indult ki a javaslat benyújtásakor, hogy az elévülhetetlen bűncselekmények körét a jogbiztonság elvére figyelemmel, valamint a hosszabb ideje súrlódásmentesen működő demokráciák példáját is követve nem indokolt bővíteni. Mondom, ez volt a kiindulópont a kormányjavaslat benyújtásakor. Ugyanakkor képviselőtársaim közül többen, függetlenül párthovatartozástól, és az alkotmányügyi bizottság is olyan indítványt terjesztett elő, amely szerint az elévülést a legsúlyosabb és az emberi életet követelő bűntetteknél általában ki kellene zárni. Nos, a Kormány eredeti álláspontja és az elévülhetetlenség kiterjesztését indítványozó képviselőtársak álláspontja közötti különbség hátterében nyilván az a dilemma húzódik meg, hogy milyen ütemben lehet az elmúlt évtizedek terheitől megszabadulni, illetőleg mennyiben indokolt a múlt keserű tapasztalataiból levonható tanulságokat egy, nyilván a jövőnek szóló büntető törvénykönyvben megjeleníteni.
Úgy tűnik - ismétlem -, hogy párthovatartozástól függetlenül a képviselők körében az az álláspont az uralkodó, amely szerint a múltat nem lehet átlépni, és mivel az elévülhetetlenség kiterjesztését szorgalmazó indítványok mögött meghúzódó morális megfontolások tisztességes volta nyilvánvaló, ezért a Kormány - feladva eredeti álláspontját - támogatja az indítványok közül a technikailag leginkább kidolgozott változatot, a bizottságét, amely az elévülhetetlenség intézményét a legsúlyosabb, emberéletet követelő szándékos bűncselekményeknél egy szélesebb körben rendelné el.
(16.40)
Ugyanakkor szeretnék néhány szót szólni azokról az indítványokról, amelyeket a Kormány nem tart elfogadhatónak, és itt kezdeném Kőszeg Ferenc képviselő úrnak az elévülés kérdéséhez kapcsolódó indítványával összefüggő érveléssel. Nem kellett volna eredetileg ezzel az indítvánnyal foglalkozni már csak azért sem, mert az elévülés kérdését érintő indítványok közül ez volt az egyetlen, amelyet abban a formában, ahogy a képviselő úr benyújtotta, kodifikációs hányosságai miatt nem lehetett volna semmiképpen támogatni, egyébként - megértve az indítvány mögött meghúzódó intenciót - ezek jogi szaktudással talán még korrigálhatók lettek volna. Amiért mégis foglalkozom ezzel az indítvánnyal, az az, hogy hozzászólásával a képviselő úr a részletes vita utolsó fázisában a vitát egy teljesen másik szférába, az erkölcs szférájába terelte, egy olyan területre, ahol van értelme vitába szállni vele.
Abból a tényből, hogy az elévülhetetlenség szűkítésére vonatkozó indítványa nem kapott támogatást, hozzászólásában nemcsak a most tárgyalt törvényjavaslat erkölcsi tisztaságát kérdőjelezte meg, hanem a Ház által néhány héttel ezelőtt elsöprő többséggel - mindössze néhány ellenszavazattal - elfogadott törvényét is, amelyet úgy ismerünk, hogy az '56-os forradalommal és szabadságharccal összefüggő egyes bűncselekemények esetén alkalmazandó jogszabályokra vonatkozó törvény.
Ennek a törvénynek - tehát az utóbbinak - a vitája során a jogi fenntartásaiknak hangot adó képviselőtársaim is mindannyiszor szükségét érezték hangsúlyozni, hogy a Kormány által beterjesztett javaslat morális tisztasága vitathatatlan. Ilyen megközelítésben tehát rendkívül furcsa volt a képviselő úr felszólalása, amely megkérdőjelezte a morális tartalmát ennek a már elfogadott törvénynek.
Azt hiszem, hogy a képviselő úr érvelésével ellentétben a tisztelt Ház éppen azzal tesz tanúbizonyságot erkölcsi emelkedettségéről, hogy a jövőre nézve - és így magát is alávetve a törvénynek - bővíti az elévülhetetlennek minősített bűncselekmények körét, amint azt már korábban is említettem, a Kormány tehát ezért támogatja az erre irányuló bizottsági indítványt.
A következő kérdés, amellyel foglalkozni szeretnék, a nemzeti jelképek megsértésének vétségével kapcsolatos vita során hangoztatott álláspont. Molnár Péter képviselő úr hozzászólásában megdöbbenésének adott hangot, amiért az alkotmányügyi bizottság egyharmados támogatottságban sem részesítette mindazon indítványait, amelyek a nemzeti jelképek megsértésének elhagyását szorgalmazták. Én magam viszont nem döbbentem meg az említett felszólaláson, tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróságnak a közösség elleni izgatás enyhébb alakzatát, vagyis a gyalázkodást tartalmazó tényállását tavaly májusban megsemmisítő határozata után a Kormánynak is foglalkoznia kellett azzal, hogy mi legyen az eredeti javaslatban szereplő nemzeti jelképek megsértése elnevezésű bűncselekmény sorsa.
Abból a tényből, hogy a Kormány nem támogatta a kérdéses bűncselekmény elhagyását célzó indítványokat, nyilván sejtik képviselőtársaim, hogy álláspontunk szerint a javaslatban szereplő bűncselekmény nem jelenti a véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányellenes korlátozását.
Engedjék meg, hogy egészen röviden kifejtsem azokat a szempontokat, amelyek alapján - figyelemmel az Alkotmánybíróság hivatkozott döntésére is - erre a következtetésre jutottunk. Nyilván tudják, tisztelt képviselőtársaim, hogy ebben az országban vannak olyanok, akik szeretik, ha nemzeti jelképeinket megsértik. Bizonyára olyanok is vannak, akik számára ez közömbös. Biztos vagyok abban is, hogy sokan vannak viszont, akik ezt nem szeretik, és olyanok is vannak, akik ezt nagyon nem szeretik. A Kormány tagjai ez utóbbi csoportba tartoznak, mindez persze még nem lenne érv a nemzeti jelképek megsértésének bűncselekménnyé nyilvánítása mellett, ez legfeljebb annak indokolására hozható fel, hogy az ilyen jellegű cselekményeket a társadalom többsége nem szíveli.
Ahhoz, hogy a bűncselekménnyé nyilvánítás az Alkotmánynak megfeleljen, mindenekelőtt azt kell vizsgálnia, hogy az adott magatartást a jog által kell-e kezelni, vagy pedig ilyen nem kívánatos cselekmények visszaszorítására a társadalmi intézményrendszer más elemei is alkalmasak-e. Nos, ennek eldöntéséhez éppen az Alkotmánybíróság már említett határozata nyújthat segítséget, ez a határozat ugyanis a közösség elleni izgatásnak a gyalázkodást kriminalizáló fordulatát egyebek mellett arra tekintettel minősítette alkotmányellenesnek, mert - idézem a döntést - "a szabad véleménynyilvánításhoz való jog nem csupán alapvető alanyi jog, hanem a jog objektív intézményes oldalának elismerése, egyben a közvélemény mint alapvető politikai intézmény garantálását is jelenti. Márpedig - folytatja tovább a határozat - az egészségesen reflektáló közvélemény csak öntisztulással alakulhat ki, ennek legjobb eszköze a vita, a gyalázkodásra bírálat fog felelni, és így a bírálat, a vita eredményeképpen valahogy kialakul az egészséges, toleráns közvélemény." Ez a gondolatmenet tehát a jogi beavatkozás, és különösen a büntetőjogi beavatkozás szükségtelenségét hangoztatja ebben az esetben, de - mint azt kifejti - egyenesen diszfunkcionálisnak tartja a büntetőjogi beavatkozást, mert akadályozza a vélemények ütköztetését és a racionális párbeszédet, ezzel összefüggésben - ahogy a határozat fogalmazza - a türelmes és okos társadalom kialakulását.
Nos, ezek az érvek azonban a nemzeti jelképek megsértése esetén aligha fogadhatóak el. A Magyar Köztársaság zászlajának vagy címerének a megsértése egyebek között azért, mert a cselekmény közvetlen tárgya pontosan meghatározott, racionális reagálást és párbeszédet aligha válthat ki, vagyis értelmes dialógusra nem kerülhet sor.
Az egészségesen reflektáló közvélemény az ilyen jellegű bűncselekményekkel valójában nem tud mit kezdeni, a bírálat legfeljebb ugyanolyan emocionálisan színezett és az értelem számára megfoghatatlan lehetne. Így a jogi beavatkozás szükségessége nem vitatható.
Nyilván azt kell még eldönteni ezzel kapcsolatban, hogy vajon a jogrendszeren belül a büntetőjognak kell-e reagálnia az ilyen cselekményekre, vagyis a büntetőjogi beavatkozás valóban arányos-e a jogsértéssel.
Úgy gondoljuk, hogy nyilvánvaló az, hogy a polgári jog eszköztára, miután nincsen individuálisan sértett és károsult sincsen, alkalmatlan az ilyen jellegű jogsértések kezelésére. Szóba jöhetne még a szabálysértési felelősség, de a szabálysértési jogot valójában az érzelmileg színtelen, morális megfontolásoktól mentes magatartásokat lényegében leegyszerűsítve igazgatási normákkal szembeni engedetlenség vagy fegyelmezetlenség kezelésére találták ki. Az pedig aligha vitatható, hogy a nemzeti jelképek megsértése morális felháborodást vált ki, és e morális felháborodás levezetésére, ésszerű határok közé szorítására csak az érzelmi elemet is tartalmazó és az erkölcsi elítélést is kifejező büntetőjogi szankció alkalmas.
Mindezek alapján a Kormány - egyetértve az alkotmányügyi és az emberi jogi bizottsággal is - nem támogathatja a nemzeti jelképek megsértésének elhagyását szorgalmazó indítványt.
Végezetül engedjenek meg még egy gondolatot. Grezsa Ferenc képviselő úr, amikor a kábítószerrel öszszefüggő bűncselekmények tervezett újraszabályozása méltatásának kapcsán említette, hogy bármilyen progresszív is a javaslat által célzott megoldás, a megfelelő intézményrendszer kialakítása nélkül a gyakorlatban talán semmi sem fog változni. Ez valóban helytálló és jogos megállapítás, és vonatkozik a törvényjavaslat más rendelkezéseire is. Ahhoz, hogy az új Büntető törvénykönyv valóban működjék, még sok teendő hárul minden tárcára, természetesen az igazságügyi kormányzatra is. Úgy gondolom, hogy mindezek mellett a törvényjavaslat, amelynek az általunk támogatott módosító indítványokkal történő elfogadását ezúton is kérem a tisztelt Országgyűléstől, jelentős állomás lesz a korszerű és hatékony, ugyanakkor az állampolgári jogok iránt is érzékeny büntető igazságszolgáltatási rendszernek a kialakítása útján. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
