PESTI FERENC (MDF)
PESTI FERENC (MDF)
PESTI FERENC (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A törvényjavaslat címéből nem lehet következtetni annak tartalmára. Röviden itt a magyar gyógyszerellátás privatizációjáról van szó. Nevezetesen arról, hogy ki a tulajdonos: az állam vagy az önkormányzat? A törvényjavaslat szerint és véleményem szerint is az állam.
Pár héttel ezelőtt az alkotmányügyi bizottság nevében Salamon László képviselőtársam a következő mondattal kezdte a törvénymódosítás általános vitáját: "A gyógyszertári központokat létesítő határozatok nem egységesek."
Javaslom, nézzük meg, hogy miért nem egységesek. Hiszen mind a 20 gyógyszertári központot azonos időben, azonos céllal hozták létre. Véleményem szerint ez az egyik legfontosabb kérdés.
Hogy a kérdésre egyértelmű választ kapjunk, vissza kell menni a történések kiindulópontjához, az 1950. évi 25-ös számú törvényerejű rendelethez, amely rendeletet joggal lehet a gyógyszerészet Trianonjának nevezni. Ez az államosítási rendelet, amelynek 1. § (1) bekezdése a következőképpen szól: "A magántulajdonban álló közforgalmú gyógyszertárak a jelen törvényerejű rendelettel állami tulajdonba vétetnek."
Hogy ez minden gyógyszertár-tulajdonos számára egyértelmű legyen, a 2. § (1) bekezdése a következőket hozta az érintettek tudomására, idézem:
"Az állami tulajdonbavétel folytán az állam a közforgalmú gyógyszertár céljára rendelt vagyontárgyak tulajdonjogát szerzi meg. A közforgalmú gyógyszertárral kapcsolatos jogok, jogosítványok és engedélyek az államra szállnak."
Mint jogi érdekességet említem meg, hogy a gyógyszertár működtetésének a joga, az úgynevezett személyi jog addig is a gyógyszerellátás egészségügyi fontossága miatt állami jogosítvány volt, amelyet a gyógyszerész koncesszióként kapott, de biztos, ami biztos alapon ezt is államosították. Az így "megszerzett" - ezt a szót idézőjelben mondom, hogy megszerzett, az így "megszerzett" - vagyonnal alakítja meg a Népgazdasági Tanács szovjet mintára megyénként a gyógyszertári központokat.
1957-ben az állam a felügyeleti jogot a megyei tanácsok egészségügyi osztályaira ruházta. 1985 és 1988 között a megyei tanácsok az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény és a végrehajtásáról rendelkező 33/1984-es minisztertanácsi rendelet alapján új létesítő határozatot adnak ki, ahol alapító szervként 16 megyében a megyei tanácsot tüntetik fel, 12 megyében közüzemi vállalatnak is minősítik a központokat, kedvezőbb adózási lehetőségek miatt.
A gazdálkodószervek közhitelű nyilvántartását tartalmazó cégjegyzék négy megye kivételével alapítóként a Népjóléti Minisztériumot és a Népgazdasági Tanácsot, alapító határozatként pedig két megye kivételével az 1950-es alapító okiratot tünteti fel, és valamennyi vállalatot állami vállalat kategóriájába sorolja.
A feltett kérdésre a válasz tehát: az új létesítő határozatok azért nem egységesek, mert a törvényt minden megyei tanács úgy értelmezte, ahogyan ez az adózás és bérezés szempontjából a vállalat számára a legkedvezőbb volt. Ez egyértelműen tükröződik az előző felsorolásból.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy most sem értem, hogy egy 35 éve működő vállalatot miért kellett újraalapítani.
E rövid történeti visszatekintés után szeretném képviselőtársaim figyelmét a gyógyszerészet jelene és jövője felé irányítani, mert ezzel a rövid, egymondatos törvénymódosítással, illetve visszavonással egy 750 éves múlttal rendelkező gyógyszerészet jövőjét fogjuk eldönteni.
Itt szeretném Kelemen András képviselőtársamnak megköszönni, hogy az általános vitában ráirányította a figyelmet arra, hogy itt sokkal többről van szó, mint vagyonról, amelyért kötélhúzás folyik az állam és az önkormányzatok között, hanem a magyar gyógyszerellátás jövőjéről.
A gyógyszerésztársaim nagy többségével vallom, hogy e vagyont sem az állam, sem az önkormányzat nem tudja olyan hatékonyan a betegellátás érdekében működtetni, mint e terület diplomás szakértője, a gyógyszerész. Aki állításomban kételkedik, annak figyelmébe ajánlom a német vagy az osztrák gyógyszerellátást. De hogy a példákért ne kelljen mindig Nyugatra menni, elég talán említenem a közel 300 hazai magángyógyszertárat, amelyek minden gyámolítás nélkül végzik feladatukat.
Egyes ellenzéki képviselőtársaim szerint mivel a gyógyszertári központok és a patikák közüzemek, így az önkormányzati tulajdonhoz tartoznak. A gyógyszertári központok keretében működő gyógyszertárak valójában sohasem folytattak közüzemi tevékenységet, így nem vonatkozhat rájuk az a generális törvényi elv, amely szerint a közüzemi vállalatokat az önkormányzatok tulajdonába kell adni. Annál inkább viszont az a másik elv, hogy a nem közüzemi vállalatok állami tulajdonban maradnak, és fölöttük a privatizációs jogot a Vagyonügynökség gyakorolja.
Az 1972. évi egészségügyi törvény 55. §-a (1) bekezdése szerint a gyógyszerellátás állami feladat. Ez a törvény egészen 1990-ig volt érvényben.
Az 1990. évi XXII. törvény 31. §-a (2) bekezdése szerint - idézem - "Az egészségügyi feladatok ellátását az állam a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, a tanácsok és az általuk létesített és fenntartott - ezt a két szót kérem aláhúzni a jegyzőkönyvben - egészségügyi szervek útján biztosítja. A létesített és fenntartott szavakat szeretném hangsúlyozni a szövegben, mert ez a kettő együtt a gyógyszertári központoknál, a gyógyszertáraknál nem áll fenn. Még külön-külön sem, mert nem a tanácsok államosították a patikákat 1950-ben, nem a tanácsok zavarták el minden gyógyszertár tulajdonosát a saját patikájából a szomszéd államosított patikájába. Semmi közük nem volt a tanácsoknak a vagyonszerzéshez. A gyógyszertári központok a tanácsoktól anyagilag függetlenül, önálló vállalatként működtek, és évenként a felfutó forgalomtól függően forgóalap-feltöltési juttatást kaptak a minisztériumtól.
Emlékeztetem a tisztelt képviselőtársaimat, hogy az önkormányzati törvény és a fővárosi törvény vitája során már volt szó a gyógyszerellátás kérdéséről. Mindkét esetben azt a döntést hoztuk, hogy a gyógyszerellátás nem tartozik az önkormányzat feladatai közé, ezért mindkét törvény javasolt normaszövegéből törlésre került a gyógyszerellátás feladatként való meghatározása. Ezen vita során egyetlen képviselőtársam sem tett említést az általános vitában felhozott érvekről, gondolatokról.
Ha a tisztelt Ház nagyon helytelenül úgy döntene, hogy a gyógyszertárak önkormányzati tulajdonba kerülnek, ezzel veszélybe sodornánk a biztonságos gyógyszerellátást. Ezek után megindulna a vita, hogy melyik önkormányzaté a patika: a megyeié vagy a településié? Isten mentse ettől a vitától a betegeket!
Felmerül majd a kérdés: megszüntessük, vagy egyáltalán eladjuk? Az államosítás óta eltelt 43 év alatt nem lehetett arról hallani, hogy a gyógyszertárakban csúszópénzt adnak a gyógyszerésznek, pedig hiánycikk az volt mindig és bőven.
(18.10)
Ne büntessük tehát még egyszer mi is - mint Rákosiék - ezt a tisztességes, nem korrumpálódott szakmát, hivatást azzal, hogy nem engedjük az igazi, tiszta privatizációt a megfelelő egzisztenciahitellel elindulni.
Nagyon sok gyógyszerész, de maga a Magyar Gyógyszerész Kamara is kérte, hogy szakmai lapunkban erről a témáról a parlamenti szavazási listát közölhessék, hogy lássák a szakma dolgozói, hogy melyik képviselő hogyan szavazott. Ez a kérdés számunkra szakmai és egzisztenciális, és nem szeretnénk, ha ebbe a pártok és önkormányzatok politikai csatái keverednének.
Közel három éve vajúdik a gyógyszertári központok keretei között fogva tartott közel 1500 gyógyszertár önállósításának ügye. A túlhordott magzat többnyire súlyosan károsodik, itt pedig többszörös túlhordásról van szó.
Hogy a még nagyobb károsodást elkerüljük, ezért sürgősen ki kell mondanunk az állami tulajdont, nem a központosítás miatt - mint ahogy egyes képviselőtársaim az általános vitában mondották -, hanem az egységes privatizáció, az egységes magyar gyógyszerellátás érdekében.
1950-ben a gyógyszertárak államosítása és a gyógyszerészek szinte példa nélküli meghurcolása elsősorban politikai okból történt. Településenként elég volt kezdetben néhány köztiszteletben álló ember gerincét megtörni, azután a többieké már simán ment, gyógyszerész pedig szinte minden településen volt.
Ezért befejezésül kérem képviselőtársaimat, hogy 1993-ban a gyógyszerészek ne legyenek ismét a poltika, a pártcsatározás, a vagyoni osztozkodás áldozatai. A betegek ellátása érdekében folytatott szép hivatásukat hadd gyakorolhassák szabadon, önállóan, a köz megelégedésére. Ehhez kérem a képviselőtársaim támogatását.
Végül engedjék meg, hogy felszólalásomat dr. Wéber Dezsőtől vett idézettel zárjam, aki 1944-ben így vall a gyógyszerészi hivatásról: A gyógyszerészi munka nem a mesterember munkája, amelyet az bizonyos tanult ügyességek és fogások alapján, szokványosan végez el, és nem is a kereskedő és viszonteladó tevékenysége. A gyógyszerész munkája természettudományi és közegészségtani ismeretek alapján, állandó tudományos ellenőrzés alatt végzett, felelősségteljes tevékenység, amely nem tűri a bárdolatlan mesterember durva kezét, sem a kalmár sóvár tekintetét.
Ezért kérem képviselőtársaimat, hogy a 9018-as számú törvényjavaslatot a holnapi szavazásnál fogadják el. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Szórványos taps a jobb oldalon.)
