BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka:
BÉKESI LÁSZLÓ, DR. a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! A Kormány pótköltségvetési javaslatának benyújtása után jó néhány kérdés halmozódott föl bennünk. Ezeknek a kérdéseknek a száma a vitát lefolytató szakbizottsági ülésen, illetve a miniszter úr expozéját hallgatva sem csökkent, ellenkezőleg, gyarapodtak tovább a kérdéseink.
Az első kérdés az, mi a célja valójában a Kormánynak a pótköltségvetéssel. Ha az államháztartási törvény előírásainak következetes végrehajtása, akkor ezt üdvözölni lehet. És azt gondolom, egyetértve Siklós Csabával, ez az a pozitívum - jószerével az egyetlen pozitívum -, amely ezt a pótköltségvetést jellemzi. Igen, helyes, szükséges a pótköltségvetés, hiszen az Országgyűlés által jóváhagyott költségvetési törvény eredeti előirányzatai alapvető pontokon nem teljesülnek, és ilyen esetben szükség van a korrekcióra. Jobb ez a gyakorlat, mint az elmúlt két esztendőé, amikor év közben mindvégig az a filozófia uralkodott a kormányzati berkekben, hogy nincs alapvető eltérés a gazdasági prognózis és a gazdaság teljesítményei, és ennek kapcsán a költségvetés tervezett és teljesülő előirányzatai között. Aztán a zárszámadásnál kellett szembenézni a háromszoros deficittel, a teljes prognózisoktól tökéletesen eltérő - nemcsak mértékében, hanem előjelében is eltérő - gazdasági teljesítményekkel. Ám ha ez a valódi cél, akkor aligha indokolható, hogy tulajdonképpen a költségvetés címeinek majdnem 50%-ánál, még hogyha sok esetben nem is nagyságrendi, de bizony lényeges eltérések, lényeges módosítások kerülnek be a Parlament elé.
A második kérdés az, hogyha már nem kizárólag az államháztartási törvény előírásainak végrehajtását szolgálja a pótköltségvetés, akkor szolgál-e gazdaságpolitikai vonalváltást, vannak-e olyan lépések benne, amelyek az eddig folytatott és minden bizonnyal látványosan eredménytelen gazdaságpolitika módosítását szolgálják, akár az államháztartás túlköltekezésének csökkentésére, akár a Soós Károly Attila által joggal emlegetett gazdasági növekedés feltételeinek fokozatos megvalósítására, vagy az éleződő szociális feszültségek csökkentésére. Bizony, a válasz az, hogy noha ilyenre szükség lenne, ez a pótköltségvetés nem vállalkozik ezeknek a feladatoknak a megoldására, vagy akár e feladatok megoldásának a megkezdésére sem. Azt lehet tehát mondani, hogy bár szükséges lenne egy ilyen tartalmú módosítás, ezek nem jelennek meg a pótköltségvetésben.
A harmadik kérdés: a pénzügyminiszter úr látványosan szokta volt mondogatni az elmúlt hetekben, hogy ó, hát itt tulajdonképpen csak fazonigazításról van szó. Ha fazonigazításról van szó, akkor vajon miért kerül sor 92 ponton a költségvetés eredeti előirányzatainak módosítására? Milyen volt az eredeti fazon, ha három hónap után az derül ki, hogy 92 ponton, az összes előirányzat majdnem 50%-ának esetében a módosítás elkerülhetetlen. Úgy tűnik, hogy az a ruha, amit eredetileg a Kormány kompromisszumok árán itt a Parlamenttel kiszabatott, az nemcsak hogy bő volt, hanem egyszerre volt szűk is, egyszerre volt kicsi, egyszerre volt rosszul elvarrott, azaz viselhetetlen. Ez tehát nem fazonigazítás, hanem úgy tűnik, hogy a teljes ruhának az átszabása, méghozzá az év közepén.
És végezetül, vajon előre láthatók voltak-e a gazdasági prognózis és a tervezés hibái, amelyeknek a mostani korrekciójára a Kormány rákényszerül? Azt hiszem, nem igazán az a dicsősége az ellenzéknek, hogy ebben valamiféle versenyt vívjon egymással, hanem sokkal inkább azt szeretném a tisztelt Ház figyelmébe ajánlani, hogyha alapos szakmai elemzések nyomán mond az ellenzék véleményt, akkor ebben a vitában kísértetiesen azonos következtetésre fog jutni. És erre azért érdemes lenne odafigyelni. Nem arról van tehát szó, hogy itt voltak bölcsek és kevésbé bölcsek, akik a költségvetés tervezésének és vitájának a periódusában előre meg tudták mondani valamiféle látnoki módon, hogy az előirányzatok megalapozatlanok és irreálisak, hanem csak arról van szó, hogy azok, akik a gazdasági folyamatokat és a kormányzati terveket, prognózisokat felelősen elemezték, azok egyszerűen nem juthattak arra a következtetésre, hogy az eredeti költségvetés előirányzatai megalapozottak. És ez az igazi probléma.
A költségvetési bizottság vitájában egyik kormánypárti képviselőnk azt mondta, hogy kár dicsőséges következtetéseket levonni arról, hogy az ellenzék előre megmondta, hogy megalapozatlan a költségvetés jó néhány ponton, azért, mert fölösleges a gazdaságban prognózisokkal foglalkozni, csak az nem téved, aki prognózist nem gyárt. Ez egyszerűen nincs így, tisztelt Ház! Gazdasági prognózis nélkül nem lehet egy gazdaságot irányítani. Rossz gazdasági prognózisokkal pedig csak rossz pályára lehet egy gazdaságot állítani.
Miről van szó? Arról van szó, tisztelt Ház, hogy most már három év távlatában bizonyosodik be, hogy sem a gazdasági növekedésre, sem az egyensúlyi viszonyokra, sem a végső felhasználás előirányzataira, sem a belső, sem a külső egyensúlyi elemekre, sem a gazdaság alapvető indikátoraira - beruházásokra, készletekre, naturális teljesítményekre, az exportra -, valamint a végső fogyasztás jellemző elemeire - lakossági fogyasztásra, inflációra, szociális kiadásokra - vonatkozó becslések vagy prognózisok nem állják meg a helyüket. Sajnos, nem arról van tehát szó, hogy becsúszik egy-egy hiba, nem arról van szó, hogy ebben az átmeneti periódusban tényleg hallatlanul nehéz pontos, kvantifikált prognózisokat összeállítani, hanem arról van szó, hogy az alapvető gazdasági összefüggések becslése rossz, és csak azért történik, mert egész egyszerűen nem hajlandó az alapvető gazdasági törvényszerűségeket a prognózis összeállításakor a Kormány figyelembe venni. Hogy milyen okokból, azt most ne vitassuk, hiszen a prognózisok vitáján, a költségvetés tervének vitája során ezekre jó néhányszor volt alkalmunk rámutatni. Ez történik most, 1993-ban is.
Ha azt tekintjük, melyek azok a konkrét előirányzatok, amelyek indokolják a pótköltségvetés benyújtását, akkor nagyon érdekes válaszokat kaphatunk. Bevételek esetében alapvetően két nagy terület van - előttem Soós Károly Attila részletesen elemezte, más összefüggések miatt hozom szóba -, a sokat emlegetett privatizációs bevételek, illetve a kereskedelmi bankok nyereségadójából származó bevételek. Privatizáció esetében nem egyszerűen az a probléma, tisztelt Ház, hogy látható volt a túlfeszített előirányzat a költségvetés tervezésekor, hanem vajon mi ennek az oka. Tényleg nem lehetett teljesíteni ezeket a privatizációs bevételeket? A nagyságrend miatt mondtuk azt a költségvetés vitájában, hogy irreálisak, vagy - ahogy ezt most a Kormány könnyű kibúvóként az Érdekegyeztető Tanácson akkor született kompromisszum nyakába kívánja varrni - ezért történt? Nem, tisztelt Ház. Azért, mert teljesen világos volt, hogy egy újraállamosítással kialakult elképesztően nagy állami holding, az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság, amely a működő vagyon túlnyomó többségét egy kézben tartja, törvényszerűen le fogja lassítani vagy meg fogja akasztani a privatizációt. A privatizáció nem megy tehát, nem egyszerűen a privatizációs bevételek nem teljesülnek. Megint csak nem a következményre kellene a fő figyelmet, hanem az okokra kellene a fő figyelmet fordítani. És ugyanez vonatkozik az ÁVÜ nehézkes eljárásaira és mindazokra az anomáliákra, amelyekkel ma már elég széles körben - kormánykoalíciós berkekből is - a privatizáció keretében felhívják a figyelmet.
Kereskedelmi bankok nyereségadója. Pontosan tudni lehetett, tisztelt Ház, hogy a rosszul és drágán végrehajtott első hitelkonszolidációs etap nem képes olyan mértékben javítani a kereskedelmi bankok pozícióját, hogy azok '93-ban képesek legyenek akkora nyereséget realizálni, amiből a tervezett nyereségadó-bevételek teljesülnek. Ez nem volt titok. Világosan, egyértelműen elmondtuk, és nemcsak itt a Házban, hanem jó néhány közgazdasági elemzés rávilágított erre az áldatlan helyzetre. Be volt építve tehát a költségvetés előirányzataiba a bevételek jelentős kiesése, a kérdés csak a nagyságrend, a mennyiség, az, hogy milyen mértékben kell majd ezekkel a kiesésekkel szembenézni.
Nézzük a kiadások oldalát. Két nagy tétel van, ahol úgymond megtakarításokat lehetne elérni 1993-ban az eredeti előirányzatokhoz képest. Az első a belső adósságszolgálat, ahol közel 9 milliárd forinttal kevesebb a kiadás, a második pedig az agrárexport, a csökkenő agrárexport támogatása a csökkenő agrárexport-teljesítmények miatt. Tényleg megtakarítás ez, tisztelt Ház? Hogyan lehet megtakarításról beszélni a belső államadósság esetén egy később kibocsátott állampapír, és ennek kapcsán kevesebb kamat 1993-as kiadása kapcsán, ha pontosan tudja mindenki, hogy ezek a kiadások megjelennek a következő évben? Hogy lehet a belső államadósságnál megtakarításról beszélni akkor, amikor 30 milliárddal akarja fölemelni a pótköltségvetés keretében a költségvetés hiányát a Kormány? Ezek meg fognak vaskosan jelenni 1994-ben és az azt követő években, amikor a pénzpiacról felvett előirányzatoknak, illetve erőforrásoknak a visszafizetésére tőkével és kamatokkal együtt a Kormány rá fog kényszerülni. Az egyetlen következetes magatartás csak az lehetett volna, hogy ha már bizonyos okokból - és ennek az okaiba most hadd ne menjek bele, bár ez is megérne egy külön elemzést, hogy vajon miért így került sor az állampapírok kibocsátására és ezt miért nem lehetett tudni a tervezés során -, de ha így van, akkor az egyetlen következetes magatartás az, hogy ezt az úgynevezett megtakarítást befagyasztani, nem hozzányúlni, nem növelni ennek a megtakarításnak a fedezetével más kiadási előirányzatokat, hiszen ezt bizony a deficitből, a pénzpiacról felvett egyéb forrásokból kell majd finanszírozni.
(11.40)
Külön téma a mezőgazdaság teljesítménye, és ebből a költségvetés kapcsán a mezőgazdasági export ügye. Az messze nem megtakarítás, hogy az az egészen tragikus helyzet létrejöhetett Magyarországon, hogy ma már az egyébként hallatlanul nehezen megszerezhető exportpiacokat sem lehet kielégíteni árualapok hiányában. Talán megérne annyit, hogy ha már egyszer ez a helyzet előállt, akkor a Kormány szembenézzen azzal, milyen agrárpolitikát folytat három év óta, amely a magyar mezőgazdaságot eljuttatta oda, hogy az egyébként hallatlanul nehéz exportpiacokra sem tud elég exportárualapot eljuttatni. Ha pedig ez így van - és mindannyian tudjuk, hogy így van -, akkor vajon miért szabad ebből a 2 milliárd forintból 1 milliárdot elvenni és más célokra fordítani? Akkor talán az agrárgazdaságon belül kellene ezt a 2 milliárdot fölhasználni arra, hogy fokozatosan kijusson ebből a csődhelyzetből ez a népgazdasági ág.
Nem, tisztelt miniszter úr, 2 milliárdból 1 milliárdot adnak vissza reorganizációs célra, 1 millárdot elvisznek más célokra, Sóos Károly Attila erről részletesen beszélt, alapvetően igazgatási, improduktív célokra.
Innentől kezdve, tisztelt Ház, az igazi kérdés az, milyen lehetséges megoldásai lettek volna a Kormánynak egy valódi pótköltségvetés benyújtása esetén? Az első megoldás az, ha vannak olyan kiadások, amelyek nem a gazdasági növekedés serkentésére használhatók föl, akkor azt nem szabad fölhasználni. Szeretném megmondani, én nem tudom, kötött-e Kupa Mihály gentlemen's agreementet az IMF vezetőivel arról, hogy az eredetileg tervezett 13 és fél milliárd költségvetési tartalékot nem használják föl. De ha megtette, jól tette. Az egyetlen lehetőség, ha ilyen drámai mértékű bevételkiesések vannak, az, hogy a Kormány ne nyúljon hozzá a költségvetés tartalékához. Fagyassza be, hiszen annak az az elsődleges funkciója, hogy a bevételkieséseket legalább részben korrigálja. Nem pedig az, hogy elossza olyan feladatokra, amelyek egyrészt halaszthatók, másrészt fölöslegesek, harmadrészt pedig ilyen gazdasági helyzetben egész egyszerűen megengedhetetlenek.
Sajnos, már év közben sem ez következett be. A következő lehetséges megoldás, hogy miután a most látható bevételi előirányzatok is bizonytalanok, tisztelt Ház, egyáltalán nem vagyok arról meggyőződve, hogy a 214-215 milliárdos deficit tartható lesz a korrigált bevételi előirányzatok mellett. A gazdaság teljesítményei ezt nem látszanak alátámasztani. Még akkor sem, ha egyébként az elképesztően drasztikus eszközökkel felruházott Vámőrség és adóapparátus a jövedéki törvény alapján kőkemény munkába kezd, és azt a plusz 6 milliárdot a fogyasztási adó terén beszedi. Ami egyébként üdvös dolog lenne.
Más területeken azonban nagy valószínűséggel az előirányzatok nem lesznek teljesíthetők. Ebben az esetben a tartalék blokkolása azt a célt is szolgálná, hogy a még esetleg bekövetkező bevételi kiesések ne újabb deficitnövekedést és újabb finanszírozási gondokat indítsanak el.
Lehetett volna olyan választása is a Kormánynak, hogy azt mondja: a költségvetés és a gazdaság folyamatai alapján látszik, hogy alapvető kötelezettségnek nem tud eleget tenni, be is jelenti '94-re, hogy a közalkalmazotti törvényben rögzített béremelésekre nincs pénze. Megtehette volna, hogy amit ebben az évben nem kell elköltenie, ezt tartalékba helyezi, és megkíséreli az eredeti kötelezettségeit teljesíteni - legalább részben - majd 1994-ben.
De azt tenni, hogy fölemeli 30 milliárddal a deficitet, elkölti azokat a megtakarításokat, amelyek nem valódi megtakarítások, olyan célokra fordítja, amelyek nem segítik elő sem a gazdasági növekedést, sem a szociális feszültségek enyhítését, sem az eddig vállalt kötelezettségek teljesítését, ez, tisztelt Ház, elfogadhatatlan. Emiatt elfogadhatatlan a pótköltségvetés.
Ha ebben olyan elemek lennének, amelyek e három nagy cél valamelyikét is támogatnák, mi nem azon az állásponton lennénk, hogy az ellenzéknek semmi köze a költségvetéshez, amit a kormánypártok szavaztak meg. Akkor támogatnánk. De nem találtunk egyetlen olyan pontot sem, amely ezeket az alapvető célokat van hivatva végrehajtani.
Két olyan ügyről szeretnék, tisztelt Ház, még befejezésül beszélni, amelyek azt gondolom, ehhez a vitához tartoznak. Megint csak azt mondom - Soós Károly Attilával mélyen egyetértve -, hogy a deficit alakulása és a deficit finanszírozása a magyar államháztartás, a magyar költségvetés és ezen keresztül az elkövetkezendő évek magyar gazdasági növekedésének egyik, ha nem a legfontosabb kérdésévé válik. Egy furcsa összefüggésre szeretném a tisztelt Ház figyelmét fölhívni. Nem nagyon szoktunk róla beszélni, pedig talán kellene. Arra az összefüggésre ugyanis, hogy egy bizonyos határt túlnövő deficit a megtakarítások felszívásával kiszorító hatású, konzerválja a magas inflációs rátát, és konzerválja a recessziót, ez hovatovább közhelyszámba megy, ehhez ma már nem kell szakértőnek lenni.
De van még egy sajátos összefüggés, tisztelt Ház. Olyan mértékű a deficit, és olyan mértékben vonja el az egyébként csökkenő mértékű lakossági megtakarításokat, hogy a pénzpiacok kamatainak alakulása kettészakadt, tisztelt Ház. Irracionálisan alakulnak a kamatok. Azt kell mondani, hogy a lakossági betétek betéti kamatainak alakulását ma az állampapírok kamatai határozzák meg, nem pedig a pénzpiac valódi működése. Ez pedig katasztrofális, tisztelt Ház.
Gondolják végig: az állampapírok kamatait, egyébként költségvetési szempontból helyesen, nyomott szinten tartja az állam azért, hogy a költségvetés terhei a lehető legkisebbek legyenek. Ez a kamatszínvonal határozza meg azoknak a lakossági betéteknek a kamatszínvonalát, amelyeket átszivattyúz az állampapírok felvásárlásával a bankrendszer a költségvetés deficitjének finanszírozására.
Hogy világos legyen, tisztelt Ház, ma az a helyzet alakult ki, hogy a döbbenetes mértékű deficit és az ennek nyomán kidobott állampapírok kamata éves átlagban körülbelül 8-10 pontos negatív reálkamatot jelent a lakossági betéti kamatoknál. Ami annyit jelent, hogy ezt a deficitet a lakosság megtakarításainak csökkenése 10%-ban fedezi. Nem arról van tehát szó, hogy a megtakarítások automatikusan átáramlanak, hanem arról, hogy ezeket a megtakarításokat a legrosszabb hatékonysággal költi el- méghozzá a megtakarításokat durva mértékben csökkentve - az államháztartás.
Olyan a helyzet, hogy innentől kezdve esély sincs arra, tisztelt Ház, hogy érdemi pénzügypolitika, monetáris politika érvényesüljön. Esély sincs arra, hogy belátható időn belül ezek az erőforrások átáramoljanak a gazdaságba, és óriási a veszélye annak, hogy az a tendencia, amelyre már Soós Károly Attila utalt, fölerősödjék, azaz meneküljenek az emberek előbb-utóbb a forintmegtakarításoktól. Annak a következményeit - azt gondolom - egyikünk sem kívánja.
A második ügy, tisztelt Ház, ha már egyszer olyan kiadásokra akar többlet-előirányzatokat fordítani a költségvetés, mint amit most beterjesztett a Kormány, szabad-e erre a célra adóemeléssel legalább részben fedezetet teremteni? Egyetértek miniszter úrral abban, hogy az áfa beterjesztett törvényjavaslatát ne itt vitassuk meg, de annyiban itt kell megvitatni, amennyiben a Kormány által beterjesztett pótköltségvetés már azokat az előirányzatokat is tartalmazza. Nem szabad, tisztelt Ház. A költségvetés számára 1993-ban nem hoz előnyöket a kétkulcsos áfa, de elindít és felgyorsít egy olyan árnövekedést, amely a gazdaság számára csak hátrányokat jelent.
Hogy '94-es gazdaságpolitikai vonalvezetés, költségvetési előirányzatok, kompenzáció, sok minden más esetében milyen véleményt lehet majd kialakítani az adórendszer módosításával, az egy más ügy. De '93-ban ezt a lépést megtenni csak azért, hogy a bevezetés időpontjától függően nettóban 3 vagy 6 milliárd forint keletkezzék, amit aztán igazgatási kiadásokra, székházépítésre, országpropagandára meg lehallgatórendszerekre költsenek el, ez egyszerűen elfogadhatatlan.
Ezek azok az okok, amelyek miatt - bár módosító indítványokat terjesztettünk elő - képtelenek vagyunk támogatni ezt a pótköltségvetést. Köszönöm. (Taps az ellenzék soraiban.)
