SZÉL PÉTER, DR. a külügyi bizottság előadója:
SZÉL PÉTER, DR. a külügyi bizottság előadója:
SZÉL PÉTER, DR. a külügyi bizottság előadója: Tisztelt Ház! Elnök Úr! Köszönöm a szót. A bős-nagymarosi történelemben nagyon fontos kérdés előtt áll a tisztelt Ház, igen fontos határozat meghozatala előtt áll. Úgy gondolom, ennek a jelentőségét és fontosságát csupán az eredeti 1977-es államszerződés jelentőségéhez és fontosságához lehet hasonlítani, hiszen az létrehozta azt az állapotot, amelyből most valamilyen irányban szeretnénk kitörni; és a jelenlegi döntésünkkel megvan a remény, hogy megmutatja a kitörés felé az utat, hogy rendezni tudjuk ezt a problémát.
Azért is fontos ez a kérdés és fontos lesz ez a döntés, mert ebben az esetben az egész kérdéskör azt a helyet tudja elfoglalni, amely hely egyébként megilleti; kifejezetten szakkérdés, kifejezetten olyan kérdés, amelynek az elbírálása nem elsősorban politikusokra tartozik, hanem szakemberekre, illetőleg - jelen reményeink szerint - a bíróságra. Azért is fontos, hogy a politika síkjáról elmegy ez szakkérdési síkra, mert ha visszaemlékszünk, az 1980-as évek végén, 1987-88-ban kifejezetten politikai kérdésként jelentkezett ez, mégpedig belpolitikai kérdésként: az ész, a ráció, illetőleg a hatalom hogyan viszonylik egymáshoz, milyen formában tudja meggyőzni egy társadalom a saját maga igazáról azt a hatalmat, amely elvileg ennek - legalábbis nagyon sokáig, huzamos ideig - ellenállt. Nem egészen sima és nem egészen nehézségek nélküli mérkőzésen a belpolitikai kérdések rendeződtek, és ebben a pillanatban Magyarország számára már szakkérdéssé minősült vissza a bősi, illetőleg nagymarosi probléma. Azonban sajnálatos módon belpolitikai síkról átterelődött külpolitikai síkra.
Két külpolitikai vonatkozása volt, egyrészt Szlovákia - illetőleg Csehszlovákia, és később Szlovákia - nagyberuházása, önállóvá válásának során feltétlenül fontosnak tartotta ezt a problémát mindvégig napirenden tartani, és ennek a problémának bizonyos államiság megvalósulási nehézségeire hivatkozva egy társadalmi feszültséglevezető szelepként használta, másrészt egy olyan kérdéskör volt, amelyre hivatkozással feszültségek voltak fenntarthatók, vagy félő volt, hogy feszültségek tarthatók fenn Európának ebben a térségében.
Európa azonban megmutatta és többször értésére adta a feleknek, hogy nem kíván egy újabb konfliktust, egy újabb gócpontot itt, Közép-Kelet-Európában, nem szeretné, ha ezt a problémakört úgy rendeznénk, ahogy az nem kívánatos, hogy ez elfajulna, és két ország durva, hogy úgy mondjam, nyílt konfliktusába csapna át. Ez azért igen fontos, mert ezeknek a jelzéseknek a megértéséhez bizonyos külpolitikai intelligenciára is szükség volt, és - ha szabad ezt így mondanom - ez a külpolitikai intelligencia nem elsősorban a magyar fél részéről kívántatott meg. Ugyanis nyilvánvaló, és minden értelmes és gondolkodó ember számára egyértelmű, hogy a problémákat vagy tárgyaláson tudjuk rendezni, vagy ha tárgyaláson ez nem megy, akkor külső "döntőbírót" kell felkérni, aki valamilyen formában, meghatározott elvek alapján ezt a problematikát eldönti, és így mindenképpen békésen rendezhető ez a kérdés.
Hosszú ideig elég reménytelennek tűnt a magyar Kormány és a magyar fél valamennyi igyekezete ellenére, hogy ez az akarat sikerre fog vezetni, azonban részben hivatalos, részben kevésbé hivatalos diplomáciával a magyar félnek sikerült elérnie, hogy a vitánkat - reméljük - európai módon, kulturált módon tudjuk rendezni. Ezzel is tanújelét adva annak, hogy ez a régió és ezek az országok, igenis, méltók, külpolitikájukat tekintve is arra, hogy az európai népek családjába és közösségébe tartozzanak.
Nem volt egyébként könnyű a magyar fél tárgyalási pozíciója, már csak azért sem, hiszen számos jogi kibúvó és lehetőség adódott a másik fél részéről minél inkább elodázni a határozott válaszadást; gondoljunk csak a jogutódlás kérdésére, gondoljunk csak Szlovákia államiságának meglehetősen hosszú folyamatként történő rendeződésére. Magyarul: elég sok jogi problémát kellett a túloldalon rendezni ahhoz, hogy végül ismét napirendre kerülhessen a két fél között ez a kérdéskör, és ismét tárgyalni lehessen róla.
Egyébként a magyar fél részéről - úgy érzem - egyéb külpolitikai aktualitása is van, hogy remélhetőleg ez a kérdéskör lekerül a politikusok tárgyalóasztaláról, és a szakemberek tárgyalóasztalára kerül, mégpedig nem szabad elfelejtenünk azt a szlovák magatartást sem, hogy a határokon túl élő magyarság ellen is felhasználták a problémakört, hogy a Szlovákiában élő magyarok elleni támadásra igen gyakran nyújtott alkalmat ez a rendezetlen kérdéskör. Meggyőződésem, azzal a ténnyel, hogy remélhetőleg a nemzetközi bíróság elé kerül ez az ügy - hiszen ez most a mi döntésünktől is függ -, ez lekerül szintén ilyen formában a politikusi érvrendszerről, tehát a határokon túli magyarság részéről, és a viszony, a szlovák-ottani magyar, illetőleg a szlovák-itteni magyar viszony is egy olyan problémától tehermentesül, amely az ottani magyarság helyzetének a rendezésére folytatódó és folytatandó tárgyalásokat is megkönnyíti.
Tehát itt állunk az előtt a döntés előtt, hogy támogatjuk-e vagy sem ezt a bizonyos határozatot. Számos érv és megjegyzés hangzott el magának az alávetés szövegének az ismeretében a szöveg kritikájaként, túl puhának tartva ezt a határozatot. Túl puhának tartva azért, mert hiányolják belőle azokat a hatásos és határozott érveket, amelyeket a magyar fél ez idáig hangoztatott, részben hivatalos, részben nem hivatalos megnyilatkozásai során, hiányolják azokat az egyértelmű megfogalmazásokat, amelyekről mi úgy gondoljuk, hogy ez teljes egészében alátámasztja a magyar igazat, a magyar félnek az igazát.
Itt szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét ezzel kapcsolatosan, hogy ez az alávetési nyilatkozat, amennyiben a Parlament elfogadja, csak egy lehetőség. Egy lehetőséget teremt a továbblépésre. És hogy ennek az alávetési nyilatkozatnak mi lesz a tényleges tartalma, tehát hogy mi lesz az, amiről a Hágai Nemzetközi Bíróság dönteni fog, az majd egy később megírandó, illetőleg már kidolgozás alatt álló úgynevezett keresetlevélben lesz benne, mely nem másfél oldalból fog állni, hanem több száz oldalból fog állni, amelybe már egyértelműen beleférnek, és bele is kell, hogy kerüljenek azok az érvek, amelyek nyilván egy másfél-kétoldalas határozati javaslatba nem kerülhetnek bele.
(15.50)
Tehát ez csak egy lehetőség. Egy olyan fontos lehetőség, amellyel a külügyi bizottság véleménye szerint és személyes véleményem szerint is élnünk kell. Azonban valóban tény - és ezt a külügyi bizottság is megállapította -, hogy bizonyos garanciális problémák, bizonyos garanciák nem kerültek oly mértékben bele ebbe a nyilatkozatba, mint ez súlyuknál fogva fontos lett volna.
Ilyen alapvetően a 4. cikkellyel kapcsolatosan az úgynevezett átmeneti vízgazdálkodási rendszer, illetőleg ennek a határidejére vonatkozó megállapodás. Határidő ugyanis ebben erre nincs. Márpedig, hogy miféle átmeneti vízgazdálkodási rendszer jön létre, és főleg, hogy ez mikor jön létre, ez nemcsak a két ország közötti kapcsolat és viszony, jövőbeni viszony szempontjából érdekes. Ennek igen szigorú gazdasági, magyar belpolitikai gazdasági racionalitása is van. Ugyanis nem mindegy, hogy a magyar Kormány hány millió forintot lesz kénytelen a Szigetköz vízellátásának a biztosítására elkülöníteni és arra fordítani, hiszen nyilván annak ismeretében, hogy mikor és menynyi víz megy a Dunába, kell a magyar szakértőknek az erre vonatkozó számításait megkérni.
A külügyi bizottság rendkívül fontosnak tartja, hogy a magyar Kormány ebben mielőbb jusson megállapodásra, illetve, hogyha megállapodás nem lehetséges, akkor a külügyi bizottság emlékezteti a magyar Kormányt arra a nyilván általa is tudott tényre, hogy Londonban a londoni megállapodás keretében erről már szó volt, és a londoni megállapodás keretében, habár csak lábjegyzet formájában is, de bizonyos számok - amelyek már nem tarthatók - aláírásra kerültek, illetőleg megállapításra kerültek. Ezt egy olyan "kályhának" tartotta a bizottság, amelytől végszükség esetén el lehet ismét indulni, illetőleg amelyikhez eredménytelen vagy látszólag eredménytelen, elhúzódó tárgyalások esetén vissza lehet térni.
A bizottság még egy kérdést igen fontosnak tart megemlíteni, amely ugyan nem tartozik ebbe a dokumentumba, és nem is támogatja, hogy ebben a dokumentumban megjelenjen, azonban mindenképpen a kérdéskörhöz tartozik, és ez a nagymarosi körgát, illetőleg a nagymarosi körgát elbontásának a kérdése. Hiszen erről már a kilencvenes évek elejétől születtek határozatok, születtek tervek. Sok tíz-, sok százmillió forint lett a körgát fenntartására és a hajózóút biztosítására költve, és gyakorlatilag - ismereteink szerint - most egy olyan helyzet alakult ki, amelyben már ugyan vannak bizonyos elképzelések, hogy mi fog történni, csak éppen senki nem tud semmiféle pénzügyi, erkölcsi, anyagi garanciát adni ahhoz, hogy ez meg is fog történni, tehát gyakorlatilag megvalósul a körgát elbontása.
Ez egy igen fontos kérdés, erre, azt hiszem, nagyon rövid időn belül itt a Parlamentben is valamilyen választ keresnünk kell, és szerintem találnunk is kell, azonban nem ehhez a határozathoz tartozik a mi megítélésünk szerint.
Mindezek figyelembevételével, valamint annak a ténynek is a figyelembevételével, hogy bár magyar oldalról indult ki az egész hágai eljárás kezdeményezése és forszírozása, és a szlovák fél "megelőzött" bennünket, bár ez nem érv, nyilván egy parlamenti vitában, de ténykérdés, a külügyi bizottság a fenti határozati javaslatot elfogadásra ajánlja a tisztelt Parlamentnek. Köszönöm szépen. (Taps.)
