SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF)
SALAMON LÁSZLÓ, DR. (MDF) Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Ház! Mint az alkotmányügyi bizottság elnökének, már volt alkalmam az előttünk folyó alkotmánymódosítás és a hozzá kapcsolódó törvények vitájában felszólalnom.
E felszólalás során arra is utaltam, hogy Alkotmányunknak egyedül az ügyészségre vonatkozó fejezete az, ami igazán nem újult még meg, és amely — mint intézmény — a korábbi Alkotmány elemeként él tovább demokratikus jogállami Alkotmányunkban.
Úgy gondolom, bármennyire is hatást keltő, mégis felszínes érvelés lenne, ha az ügyészség jelenlegi alkotmányos modelljét kizárólag e körülmény alapján ítélnénk meg, és csak az lenne ítéletünk alapja, hogy a jelenlegi megoldásunk fő vonásaiban az 1936-os szovjet megoldás másolata.
(16.30)
Ez kétségtelenül igen rossz cégér, de ezen túlmenően úgy gondolom, az alapos elemzésnek ki kell térnie arra a kérdésre, hogy miért nem jogállami ez a szovjetből átvett jelenlegi modell.
Mielőtt ennek a kérdésnek a megválaszolására áttérnék, azért a legutóbbi tárgybeli vitában elhangzottakra visszautalva szeretném azt hangsúlyozni, hogy a nálunk most hatályos és vitatott megoldás valamennyi egykori szocialista ország közös megoldása volt a szovjet példa nyomán, és bár az is igaz, hogy az Országgyűlésnek alárendelt ügyészség nem kizárólag a volt szocialista országok sajátja, valójában csak egyetlenegy olyan példa van, mégpedig a portugál megoldás, mely az egykori szocialista államok körén kívül hasonlóan rendezi el az intézmény államszervezetbeli helyét, mint a mi jelenlegi alkotmányos megoldásunk. Az Áder képviselőtársam által említett másik példa, a norvég megoldás, melyben a legfőbb ügyész a királynak tartozik felelősséggel, ugyebár nem azonosítható a volt szocialista országok megoldásával.
Vizsgáljuk azonban meg azt, hogy valójában miért nem felel meg a jogállamiság követelményeinek, és különösen a parlamentáris demokrácia követelményrendszerének a jelenlegi hatályos megoldás. Én a jelenlegi hatályos szabályozásnak két alkotmányos jellegzetességét ragadnám ki a fenti állítás alátámasztására. Egyrészt a legfőbb ügyész felelősségének jogi konzekvencianélküliségét említeném, másrészt a kormányzatnak a végrehajtó hatalom gyakorlása tekintetében fennálló felelőssége teljességének szükségességét.
Nézzük az első alkotmányos kérdést. Az Alkotmány 52. §-a rendelkezik arról, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb ügyészét a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja, és az 52. § (2) bekezdése arról is rendelkezik, hogy a legfőbb ügyész az Országgyűlésnek felelős, továbbá, hogy működéséről az Országgyűlésnek köteles beszámolni.
Az Alkotmány azonban elfelejt rendelkezni arról, hogy mi ennek a felelősségnek a konzekvenciája. Így például nem tartalmazza annak szabályozását, hogy felmenthető-e — és egyáltalában milyen eljárással — a legfőbb ügyész abban az esetben, ha nem megfelelően végzi munkáját. Sőt az Alkotmányban nem található rendelkezés arra nézve, hogy a legfőbb ügyész megbízatása miként szűnhet meg. Erre a hiányosságra aligha lehet jogállami követelményeket kielégítően úgy válaszolni, hogy alkotmányértelmezéssel valamiféle módon feleletet lehet talán adni a kérdésre, esetleg akár olyan tartalommal, hogy ellenkező rendelkezés hiányában a megbízó, a megválasztó testületet illeti meg a felmentés, a leváltás joga is.
Nem megnyugtató jogállami válasz ez egyrészt azért, mert ehhez a válaszhoz kellő fogódzót Alkotmányunk egyáltalán nem, de talán még a különféle közjogi elméletek sem tartalmaznak, az előbb említett elvi tételt kivéve, mely az Alkotmányban — hadd említsem ezt meg — egyébként nem is rögzített, és melynek az érvényesülésével szemben éppen más alkotmányos rendelkezések, illetőleg az 1972. évi V. törvény — az ügyészségekről szóló jelenlegi hatályos törvény — szabályozása tükrében ellenérvek is felhozhatók. Az értelmezéssel jelen esetben együtt járó jogbizonytalanság mellett másrészt azért sem jelent az értelmezés módszere jogállami igényeket kielégítő választ a felvetett problémával, mivel a felmentés konkrét feltételeire és a követendő eljárásra már végképpen nincsen semmiféle fogódzó, amely akárcsak analógia szintjén mankóul szolgálhatna.
Ezt a helyzetet vessük össze azzal, hogy az alkotmányos politikai felelősséget viselő közjogi méltóságok felmentésére világos alkotmányos vagy törvényes előírások állnak rendelkezésre. Gondoljunk csak a Kormány felmentését szabályozó konstruktív bizalmatlansági indítványra, vagy a köztársasági elnök felelősségre vonását, akár tisztségétől való megfosztását eredményező közjogi eljárás alkotmányos szabályaira. Az előbbiek alapján alighanem azt kell konstatálnunk, hogy a legfőbb ügyész felmentésére alkotmányos szabályozás hiányában egyértelmű közjogi lehetőség nincs, ami nyilvánvalóan abszurdum egy jogállamban.
Ezt az alapkörülményt csak színezi az a másik, a jogállami berendezkedéssel aligha összeegyeztethető azon szituáció, melyről Kutrucz Katalin, az MDF vezérszónoka is beszélt, nevezetesen, hogy a legfőbb ügyész nem politikus hivatalnokként viseli e fenti, közjogi konzekvencia nélküli politikai felelősséget működéséért, a törvényesség érvényesüléséért, és a vádhatósági feladatok ellátásában megvalósuló, és egyéb ügyészi tevékenységekben megvalósuló bűnüldözési tevékenységéért, míg ezekért az ügyekért politikus semmilyen felelősséget nem visel. Kutrucz Katalin érvelésében utalt arra — és ismételten magam is szeretném aláhúzni —, hogy a parlamentáris demokrácia modelljében az államhatalmi ágak parlamentáris demokráciában elfogadott megoszlási módja szerint a végrehajtó hatalom gyakorlásáért és a kormányzati tevékenységéért kizárólag a Parlamentnek felelős Kormány viseli a politikai felelősséget. Miután az ügyészség által betöltendő és folytatandó szerep és tevékenység az állam végrehajtó hatalmi és kormányzati tevékenységének része, nyilvánvaló, hogy az ügyészség működéséért a politikai felelősség viselője a Kormány kell hogy legyen a parlamentáris demokrácia általában elfogadott jogállami képe szerint.
A jelenleg hatályos Alkotmányunk ennek a követelménynek nem felel meg. De a fentebb említettek folytán eleve nem elégíti ki a jogállammal szembeni elvárásokat. A kérdés tehát az, hogy módosítjuk-e az Alkotmányunkat, és megteremtjük-e abban a parlamentáris demokráciákra általában jellemző és a magyar hagyományoknak is megfelelő jogállami megoldást, vagy pedig fenntartjuk a mostanit, ami nemcsak egyszerűen az 1936-os szovjet alkotmányból átvett megoldás, hanem a fenti okokból — mint azt kifejtettem — egyébként sem felel meg semmiféle jogállami követelményrendszernek. Ez, tisztelt képviselőtársaim, akkor is alapkérdés, hogyha egy nem jogállami elveknek megfelelően kialakított intézményrendszer a más tekintetben minden szempontból jogállami környezetbe ágyazva úgy működik, hogy funkciójának betöltése során a jogállam követelményeivel való harmóniára törekszik.
Tisztelt képviselőtársaim! Ezt az alkotmányjogi fejtegetést hallgatva talán többeknek olyan gondolatok is eszébe juthatnak, hogy egyáltalán megér-e ez az alkotmányos kérdés ilyen hosszú vitát, ennyi hozzászólást, és hogy egyáltalán mi a gyakorlati politikai jelentősége annak, hogy az ügyészség tevékenységéért egy közhivatalnok viseli a politikusi felelősséget az Országgyűlés előtt, vagy pedig ez a Kormányt terheli az általános politikai felelősségének megfelelően.
A kérdés gyakorlati jelentőségével kapcsolatosan a fenti felvetett kérdésre válaszolva az alábbiakat említem. Úgy vélem, ma a közvéleményt nem elsősorban az izgatja, hogy például emel-e az igazságügy-miniszter által a legfőbb ügyészen keresztül irányított ügyészség vádat — mondjuk — Lengyel László ellen vagy sem. Természetesen nem becsülöm le ennek a kérdésnek a jelentőségét sem, és magam is úgy gondolom, hogy az igazságszolgáltatás reformja során meg kell teremteni azokat a jogállami garanciákat is, melyek egy mindenkori kormány esetleges túlkapásaiból eredő indokolatlan vádeljárás elhárítására alkalmasak. Az előbb említett konkrét példát egyébként nem tekintem ilyen esetnek, de ez most nem ide tartozik.
Ugyanúgy indokolt és szükséges véleményem szerint újragondolni azt is, hogy a vádemelés esetleges indokolatlan megtagadása vagy az emelt vád indokolatlan elejtése esetén a pótmagánvád-indítványban igénybe vehető legyen. Tehát nem lebecsülni akarom azt az elvben lehetséges helyzetet, hogy valamely kormány esetlegesen visszaélhet az ügyészség irányítása tekintetében bírt jogaival.
Mindezek elfogadása és előrebocsátása mellett még egyszer ismétlem: úgy vélem, közvéleményünket ma igazán nem az olyan ügyek izgatják, hogy a Kormány feljelentésére történt-e vádemelés vagy sem.
(16.40)
Nota bene, egyeseknek nem tetsző vádemelésre akkor is sor kerülhet, ha az ügyészség nincs a Kormány alá rendelve, mint ahogy az most is van.
Közvéleményünket, én legalábbis így érzékelem, nem a megemelt, hanem a meg nem emelt vádak izgatják. Közvéleményünket az izgatja, hogy ismeretei, tapasztalatai szerint bűncselekmények maradnak megtorlatlanul, hogy adóeltitkolások, törvénytelen meggazdagodások, csalárd csődök és csalások, vagyis különféle gazdasági bűncselekmények maradnak bűntetlenek többek között vádemelések elmaradása okán.
Tisztelt Országgyűlés! Ennek a vitának nem képezheti tárgyát az, hogy a közvéleményben elterjedt ilyen irányú vélemények mennyire alaposak és menynyire nem, mennyire eltúlzottak vagy sem. Ez a vita nem terjedhet ki annak ecsetelésére sem, hogy a jogállami körülmények között a bűnüldözésnek is megvannak a törvényes keretei, és hogy vádat emelni csak megfelelő bizonyítékok mellett, alapos gyanú esetén lehet, mely azt is jelenti egyben, hogy a jogállami viszonyok között, sajnos, olykor a bűnös is el tudja kerülni a jogos felelősségre vonást, és hogy bizonyos bűncselekmények így büntetlenül maradhatnak. Ennek a vitának nem képezheti a tárgyát az sem, hogy menynyire hatékony és eredményes az ügyészség bűnüldöző tevékenysége. E vita szempontjából annak van jelentősége, hogy a közvélemény, mely a bűnüldözés eredményeivel okkal vagy ok nélkül — ez most más kérdés, mindenesetre szerintem érthetően — elégedetlen, kit tart ezért felelősnek. Roppantul érdekes ugyanis, hogy a közvélemény is a kormánykoalíció által támogatott alkotmányos modellben gondolkodik. A gazdasági bűncselekmények és más visszaélések kapcsán a szükségesnek és indokoltnak gondolt vádemelések elmaradásáért többnyire az Antall-kormányt teszik felelőssé. Véleményem szerint a közvéleménynek jó a jogérzete akkor, amikor a bűnüldözés hatékonysága tekintetében a vádemelésekre is kiterjedően a Kormány felelősségében gondolkodik. A közvélemény jogérzete jó — azonban mégis téves, hibás és igazságtalan a Kormánnyal szembeni elvárása. A közvélemény ugyanis nem tudja, hogy hatályos alkotmányos jogrendünk szerint a Kormány semmiféle eszközzel nem rendelkezik a vádemelések előmozdítása, illetve egyébként azügyészség működésének bármiféle befolyásolása tekintetében.
A gyakorlati politika szintjén azt kell tehát eldöntenünk, akarjuk-e, hogy valóban a Kormányt terhelje a meghatározó felelősség a bűnüldözés eredményességéért; hogy valóban számonkérhető legyen-e ez a Kormányon; és az, hogy az ügyészi működés szintjén kellett-e tenni egyáltalán valamit, s ha netán igen, megtette-e, amit lehetett vagy sem.
Tisztelt képviselőtársaim! Lehet, hogy az igen tisztelt ellenzék útjába áll most az alkotmánymódosításnak, az ügyészségnek a Kormány felügyelete alá való helyezésének. Ha netán ez történik, akkor kérem igen tisztelt ellenzéki képviselőtársaimat, hogy velünk, kormánypárti képviselőkkel együtt mondják el a magyar közvéleménynek, hogy alkotmányos megoldásunk olyan, hogy a bűnüldözés hatékonysága alapvetően a Kormányon, így az adott esetben az Antall-kormányon nem kérhető számon; és mondják el azt is, hogy bár a kormánykoalíció azt akarta, hogy ez a felelősség egységesen a Kormányt terhelje, ez nem valósulhatott meg, mert az ellenzék ezzel nem értett egyet. Köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)
