GALI ÁKOS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka:
GALI ÁKOS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka:
GALI ÁKOS, DR. a Kereszténydemokrata Néppárt vezérszónoka: Köszönöm, Elnök Úr, a szót. Tisztelt Országgyűlés! Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt számára épp olyan fontos a közbiztonság kérdése, mint bármely más mértékadó politikai erő számára, nem jobban és nem kevésbé, hiszen a kereszténydemokráciát nemcsak az jellemzi, hogy konszolidált és biztonságos társadalmat ígér és kíván megvalósítani, hanem az is, hogy a konszolidált és biztonságos társadalmi viszonyok között tudja a leginkább megmutatni az előnyeit.
Azt is ki merem jelenteni, tisztelt Országgyűlés, hogy amíg a közbiztonság ilyen mértékben állampolgári hangulatot befolyásoló tényező, addig a rendőrség iránti politikai érdeklődés is ennek megfelelő lesz.
(11.30)
Ezt azonban önmagában aligha lehetne úgy tekinteni, mint ami ellene hat annak a folyamatnak, ami arra törekszik a rendszerváltozás végigvitele során, hogy depolitizálja a fegyveres erőket, a rendészeti szerveket, vagy újabb keletű kifejezéssel élve a rendvédelmi szerveket.
Bevezetésként azt is meg kell jegyeznem a törvényjavaslat kapcsán, hogy elfogadása esetén sem lesz kizárólagos eszköz a közbiztonságért vívott harcban a rendőrség tevékenységében, mint ahogy a rendőrség maga sem kizárólagos eszköze a közbiztonság megteremtésének, még akkor sem, hogyha az állampolgárok számára az esetek oroszlánrészében így jelenik meg.
Én nem akarok különösebben belemerítkezni abba a vitába, hogy korán vagy későn alkotjuk-e meg ezt a törvényt. Ez esetben azonban magam is kicsit nehezen találok indokot erre a késlekedésre, mint egyébként. 1991 decemberében megvolt az első egyeztetés. Igaz, hogy akkor többek kérésére nem készült jegyzőkönyv, de hát azért végtére is nem a futballról beszélgettünk, hanem erről a törvényjavaslatról. Wekler Ferencet, aki akkor nem volt jelen, annyiban kiigazítanám a miniszter úr védelmében, hogy nem a miniszter úr tette a jegyzőkönyv elmaradására szóló indítványt, ő csak megkérdezte, hogy legyen vagy ne legyen jegyzőkönyv, az Kőszeg Ferenctől származott emlékezetem szerint.
Tény, hogy 1992 márciusában elkészült és a Parlament elé került az 5252-es számú törvényjavaslat. Egy évre rá pedig a jelenlegi javaslatot nyújtotta be a Kormány. Tehát tény, hogy hamarább is elkezdhettük volna ennek a törvényjavaslatnak a tárgyalását, bár akkor meg nem lennénk tanúi annak a minden logikát meghazudtoló helyzetnek, hogy akkor tárgyal, tűz napirendjére a Parlament egymás után kétharmados törvényjavaslatokat, mikor a politikai elemzők egyébként azt állítják, hogy csökken a megegyezés lehetősége.
A törvényjavaslat tárgyalása ténylegesen elkezdődött, és azt hiszem, többségi szándék az, hogy a rendőrségről szóló majdani törvény a rendőrség szervezetét, feladatait, belső és külső irányítási viszonyait és más, törvényben még nem szabályozott intézkedési jogosultságait hosszú távra szólóan szabályozza más jogágak szabályaival összhangban.
Mint Schiffer úr már megjegyezte korábban, eddig egyetlen törvény van a magyar jogtörténetben, ami a rendőrséggel foglalkozott, ez a bizonyos 1881. évi XXI. törvénycikk, ami a Budapest fővárosi rendőrség munkáját szabályozta. Ma pedig a máig ható időszakban elsősorban a kormányzati szintű rendeleti jogforrások voltak a jellemzők, és ma is találhatók belső utasításokban olyan rendelkezések, amelyek a rendőri munkához nélkülözhetetlen szabályokat tartalmazzák. De egyébként is többéves előkészítő munka áll e mögött a törvényjavaslat mögött. És időközben változott a szabályozási kör terjedelme, a szabályozási kör mélysége is.
Hogy utaljak én is ezekre: egy korábbi elképzelés szerint például a rendőrségi törvény lett volna hivatott rendezni a tág értelemben vett szolgálati viszony valamennyi, tehát anyagi, fegyelmi felelősséget, társadalombiztosítást is felölelő szabályait, ezen túl az idegenrendészeti eljárást, a magánnyomozást, a biztonsági őrökkel kapcsolatos rendelkezéseket, a lőfegyverekkel kapcsolatos szabályozást is. Hogy 1991 nyarán ezek még nem dőltek el véglegesen, azt személyesen is igazolhatom Korinek László akkori rendészeti helyettes államtitkárral folytatott beszélgetésemre hivatkozva. Azóta ezeknek egy része átkerült másik törvénybe, de mindenképpen olyan problémát vetettek fel ezek, amelyek akadályozták azt, hogy a klasszikus, csak a klasszikus rendőrségi tevékenységre irányuló szabályozást készítsünk el. Végül is ez a mindent szabályozási koncepció elenyészett, és érvényesült az az elképzelés, hogy ennek a tervezetnek lehetőleg olyan, és csak olyan, a klasszikus rendőri feladatokat érintő szabályozási területeket szabad felvállalnia, amelyek a politikai támadásokra a legkisebb felületet nyújtják.
Tisztelt képviselőtársaim! Elferdítve a klasszikus idézetet, azt mondhatom, hogy én semmiképpen nem temetni jöttem ide, de különösebben dicsérni sem akarom ezt a törvényjavaslatot. Ez egy alapvetően jó törvényjavaslat, a bírálataim, a megjegyzéseim segítő szándékúak, amolyan több szem többet lát alapon.
Kezdem a rendőrség irányításával. Meglehetősen régi vita van erről, itt a Parlamentben is megjelent ez már az önkormányzati törvény óta, vagy a kapitányi, főkapitányi kinevezésekről szóló törvény óta megy ez, hogy milyen legyen a rendőrség: állami vagy önkormányzati? Én azt hiszem, hogy ma már — és ez igazolódott — az önkormányzati rendőrség egykori hívei sem ragaszkodnak ahhoz, hogy ez megvalósuljon. A törvényjavaslat pedig elég egyértelműen foglal állást, hiszen kimondja a Kormány, illetőleg a belügyminiszter útján történő irányítást. Én is ezt támogatom. És nemcsak azért, mert híve vagyok a tisztázott kormányzati felelősségnek. Nemcsak azért, mert az én tudomásom szerint is a világ kulturáltabbik felén is zömmel ez a megoldás működik, hanem egy nagyon prózai okból. Ha igazak a statisztikák, ha igazak az állampolgári jelzések — márpedig azok ugye általában igazak —, akkor a közbiztonság fokozatosan romló tendenciát mutat immáron legalább másfél évtizede.
Meg kell tehát vizsgálni azt, hogy milyen hatékonyságú rendőri szervezettség, milyen hatékonyságú rendőri testület állítható ezzel szembe megfelelően. Én úgy gondolom, hogyha most a jelenlegi helyzetben egy szervezeti változtatást próbálnánk beépíteni, akkor azzal öngyilkosságot követnénk el a közbiztonságért vívott harcban.
Megér néhány mondatot az országos rendőrfőkapitány kinevezésének, felmentésének kérdése is. A javaslat szerint a miniszterelnök jogköre lenne. Joggal kérdőjelezhető meg ugyanis, hogyha amúgy is a Kormány a belügyminiszter útján közvetlen irányítást gyakorol a rendőrség irányában, akkor miért emeli ki ebből ezt a kinevezési, felmentési jogkört a javaslat. Nem tudok másra gondolni, minthogy ez esetben ez valamiféle kiegyensúlyozó rendelkezés lenne. Végül is az országos rendőrfőkapitány egy országos hatáskörű szerv vezetője, tehát ez a kinevezési procedúra valamiféle egyensúlyt kívánna teremteni ebben az irányban. Megjegyzem egyébként Pintér úr örömére, hogy ez nem ismeretlen. Ez a bizonyos hivatkozott 1881-es törvény például a király kinevezési jogkörébe utalta a budapesti rendőrfőkapitányt, úgyhogy nem egészen magas szint a miniszterelnöki szint, azt kell mondjam.
Én úgy gondolom — tisztelt képviselőtársaim —, hogy a helyi önkormányzatok és a megfelelő rendőri szervek együttműködése a valóságban sokkal jobb és sokkal korrektebb, mint ahogy itt a parlamenti vitában ez kiderült, vagy ahogy kiderült az önkormányzati törvény vitájában, vagy máskor. Ugyanígy korrektnek tartom a törvényjavaslatnak az ezzel foglalkozó részeit.
Van persze azért itt néhány apróság, amit meg lehet jegyezni. Az őrsök vezetőinek, a kapitányoknak, illetőleg a budapesti főkapitánynak a beszámoltatási lehetősége alapvetően jó dolog. Nem tisztázott azonban, hogy a beszámolónak, illetve egészen pontosan esetleges el nem fogadásának mi a jogi következménye. A budapesti főkapitány esetében a törvényjavaslat nem tartalmaz sem időpontot, sem intervallumot.
Nagyon örvendetes az a lehetőség, hogy az önkormányzat bizonyos helyi közbiztonsági feladatok ellátása tekintetében megállapodhat a rendőrséggel. De azt kell mondjam, hogy a 9. § (2) bekezdése kicsit nyersen fogalmaz, mintha hangsúlyosan az önkormányzat anyagi juttatásai esetén lehetne sort keríteni rendőrőrs létesítésére. Én úgy gondolom, hogy rendőrőrsöt akkor is létre kell hozni, ha nem ad hozzá az önkormányzat fedezetet. Ezt valahogy fogalmazásban jobban ki lehetett volna domborítani.
A törvényjavaslatnak már az első változata is tartalmazta azt a bűnmegelőzési és közbiztonsági bizottságot, amelyet a rendőrség és az önkormányzat közösen hozhat létre. Ezt változatlanul átvette gyakorlatilag a jelenlegi javaslat is. Azt kell mondjam, hogy a hiányosságaival együtt.
Csak néhány kérdés:
Mi a sorsa a bizottság állásfoglalásainak? Ki finanszírozza ennek a bizottságnak a működését?
A javaslat szerint a kapitány, főkapitány kezdeményezi. Mi van, ha nem akarja? Mi van, ha az önkormányzat nem kíván ilyen bizottságba belemenni? Egy-két finomítást elbírna azért ez a szöveg.
Igen nagy részletességgel, és azt kell mondjam, hogy kielégítően szabályozza a törvényjavaslat a különböző rendőri kötelezettségeket, intézkedéseket. Kiemelem ebben a körben az úgynevezett bűnmegelőzési ellenőrzést, ami gyakorlatilag a volt rendőrhatósági felügyelet utóda, de hozzáértők szerint szükséges, egyébként pedig párosul hozzá egy jogorvoslati lehetőség.
Deutsch Tamás tett már néhány észrevételt ezzel kapcsolatban, én is éppen itt látok egy kis problémát. Nem derül ki a törvényjavaslatból, hogy ezt az intézkedést mikortól lehet alkalmazni: a határozat kézbesítésétől vagy pedig a jogorvoslati eljárás lezárulásától. Az államigazgatási eljárás általános szabályai szerint ugyan a fellebbezésnek halasztó hatálya van, de tesz egy kivételt, közbiztonsági okból el lehet rendelni a határozat azonnali végrehajtását. De ezt nem jogértelmezéssel kellene megoldani, hanem tartalmaznia kellene ennek a szakasznak.
Érdekes a helyzet a 40. §-ban említett műszeres ellenőrzéssel vagy más néven poligráfos vizsgálattal. Ezt eddig ugyanis csak a 40/1987. számú belügyminiszteri utasítás szabályozta, megyei bírósági hatáskörbe tartozó, elsősorban élet elleni bűncselekmények nyomozása során lehetett ezt alkalmazni, illetve lehet alkalmazni.
Azzal nincsen gond, hogy egy ilyen utasításból ez a rendelkezés átkerül egy törvénybe. Azonban nem feltétlenül kétharmados törvénybe, s nem feltétlenül a rendőrségi törvénybe kell ezt átemelni. Én úgy gondolom, hogy helye lenne ennek a rendelkezésnek megfelelő helyen a büntetőeljárási törvényben a bizonyítékok körében, hiszen nemzetközileg is egyre inkább ez a megítélése, maga a szöveg is egyébként kifejezetten büntetőeljárásban való alkalmazásról szól.
Másik kifogásom, hogy az érintett személlyel szembeni alkalmazást tartalmaz a törvényjavaslat. Ezt pontosítani kellene, mert érintett személy sok mindenki van a büntetőeljárásban: például a szakértő, a védő, vagy kis túlzással akár a bíró is ide sorolható. Az utasításban egyébként pontosabb a felsorolás.
(11.40)
Ez a megfogalmazás itt semmiképpen nem tartható.
Az intézkedések kapcsán meg kell említenem valamit, tisztelt Országgyűlés, ami tudomásom szerint szóba került a törvény előkészítése során, de aztán később nem vették figyelembe. Ha azt mondom önöknek, hogy Los Angeles, vagy azt mondom önöknek, hogy Rostock, akkor talán még nem értik. De ha azt mondom, hogy Kétegyháza, vagy azt mondom, hogy Tura, akkor talán közelebb van egy kicsit ez a dolog az emlékeinkhez: olyan eseményekről van szó, amelyek igazolják azt, hogy nem csupán elméleti kérdés egy országban egy szűkebb területre korlátozódó és különleges intézkedéseket igénylő rendkívüli események veszélye.
Ilyen rendkívüli események lehetnek a törvényjavaslat 57. § (1) bekezdésében megírt a) b) d) f) pontokban foglalt esetek. Véleményem szerint indokolt ezekben az esetekben a Kormány számára eszköz biztosítása arra, hogy lokális szükségállapotot vezethessen be egy adott településen, például mondjuk a belügyminiszter és a polgármester közösen, természetesen szigorúan meghatározott időtartamra.
Ezen idő alatt részleges vagy teljes kijárási, illetve gyülekezési tilalom lenne elrendelhető, vagy az érintett terület kiürítése be- vagy kilépési engedélyhez kötése stb.
A kényszerítőeszközöket tartalmazó fejezet is több változáson ment át az előkészítés során. Szerintem egy alaposan, jól megírt fejezet lett belőle. Természetesen lehet még csiszolni, például az 50. §-ban az útzár leírásának szövegében túl sok a feltételes mód, teljesen felesleges, indokolatlan ez.
Szemléletbeli változást tükröz az 56. § új címe, a korábbi változatokban tömeggel, csoportosulással szembeni lőfegyverhasználatról volt szó, ehhez képest most a tömegben lévő személlyel szembeni lőfegyverhasználatot említ a törvényjavaslat. Azt hiszem, hogy a különbséget nem kell különösebben indokolnom.
Tisztelt Országgyűlés! Valószínűleg a törvényjavaslat legérzékenyebb része a 7. fejezet, amely a titkos információgyűjtésről szól. Hozzáértők azt mondják, hogy az effajta eszközöket, módszereket meglehetősen régen alkalmazzák a bűnüldözésben. Ugyanakkor természetesen az átlag állampolgárban jó adag ellenérzés, jó adag félelem, tartózkodás munkál ezekkel szemben. Mégis némileg megismerkedve a bűnözés módszereivel, fejlődésével, alkalmazott eszközeivel, azt kell mondanunk, hogy a titkos információgyűjtés nélkül ma már eredményes bűnüldözés nem képzelhető el. Bennünk, egy meghatározott korszak országgyűlési képviselőiben, nem könnyű feloldani az ilyen módszerekkel szembeni félelmeket, ellenérzéseket. Mindig eszünkbe jutott az a kor, az a rendszer, amelyben közülünk is talán néhányan politikai motivációjú titkos információgyűjtés célpontjai voltak.
Nincs más módszer: vagy elhisszük, hogy itt másról van szó, és a rendőrség ilyen lehetőségeit egyetlen demokratikus kormány sem kívánja a továbbiakban a politikai ellenfeleivel szembefordítani, vagy tovább kételkedünk. A törvényjavaslat szövegét viszont ebben az esetben is elfogadhatjuk. Meg kell ugyanis önöknek mondanom, hogy egy politikai rendszer demokratikus volta és a titkos információszerzés törvénytelen alkalmazása között nincsen egyenes összefüggés. Nem itt akartam erre utalni, hanem a nemzetbiztonsági törvényjavaslat vitájában, de szeretném közölni, hogy ezzel kapcsolatban felesleges túlzott információkat táplálni. Ha a politikai hatalom birtokosai olyan jellegű emberek, hogy ilyen eszközöket kívánnak alkalmazni, akkor arra nagy valószínűséggel sor fog kerülni. A végrehajtók nem fogják vizsgálni ezeknek az elrendeléseknek, politikai megrendeléseknek a jogosságát. Egyrészt, mert nem dolguk, másrészt pedig ab ovo minden titkosszolgálati eszköz az emberi jogainak, személyiségjogainak a megsértésére irányul, erkölcsi alapon különbséget tenni közöttük meglehetősen nehéz. És egyébként ehhez, hogy megmondjam, nem szükséges állami alkalmazottat igénybe venni. Tessenek kinyitni egy újságot, tessenek megnézni a hirdetési oldalt, hány ilyen cég ajánlja a szolgáltatásait naponta.
Tehát még egyszer hangsúlyozom, hogy ez kizárólag a politikai hatalomgyakorlók erkölcsi színvonalán múlik. Semmi köze a politikai intézmények egyébkénti demokratikus működéséhez, s a dolog lényegénél fogva semmi köze az állampolgárok egyébkénti demokráciaérzetéhez.
De rátérek a törvényjavaslat konkrét rendelkezéseire. A külön engedélyhez nem kötött titkos információgyűjtés keretében az úgynevezett vádalku intézménye jelent újdonságot, ahol gyakorlatilag megegyezés jön létre a bűncselekmény elkövetője és a nyomozó hatóság között, hogy információért cserébe elmarad a felelősségre vonás. Meglehetősen érdekesen alakult ennek a rendelkezésnek a sorsa. Az első változatban még az országos rendőrfőkapitány és a legfőbb ügyész szintjén zajlott volna a dolog, a második változatban már szimplán csak rendőrség szerepel, bár a záró rendelkezések között utaltak a legfőbb ügyész engedélyezési jogkörére, a jelenlegi javaslatban pedig szimplán már csak ügyészről van szó. Természetesen ki lehet találni, hogy nagyjából melyik ügyészről lehet szó. Nagyobb gond azonban, hogy a tervezet a vádalku esetében mind a nyomozás megtagadására, mind a nyomozás megszüntetésére módot kíván adni.
A nyomozás megtagadása önmagában is problémás egy kicsit egy szakértő számára, hiszen itt nem derítik föl a tényállást. Nem kerül sor a tényállás megfelelő tisztázására, pedig egy bűncselekménynek az elkövető személyén kívül lehetnek más, kriminalisztikailag érdekes jellemzői is.
Mindezek tetejében ki akarja egészíteni a törvényjavaslat a büntetőeljárási törvény 127. és 139. §-ait, ahol önálló esetként nevesítené a vádalku intézményét.
Tisztelt Országgyűlés! Én fölmutatom azokat a nyomtatványokat, amiket a nyomozó hatóság jelenleg használ a nyomozás megszüntetésére, a nyomozás megtagadására, ahol a 2. sorban ismert elkövető esetén az elkövető nevét meg kell jegyezni. És ebből a határozatból a büntetőeljárási törvény egyéb rendelkezései szerint kap a sértett. Hol van itt titok? Ez teljes dekonspiráció ebben az esetben. Fölvetődött már, és én emlékszem, '91 decemberében is fölvetettem a minisztériumi megbeszélésen, hogy ahol lehetőség van, ott a nyomozás megszüntetéséről, megtagadásáról szóló határozatban más rendelkezésre, az elkövető kiléte ismeretlen rendelkezésre, lehetne hivatkozni, hiszen egyébként teljesen egyértelmű kapcsolat keletkezik a nyomozás nyílt szakasza és a titkos információgyűjtés között.
Természetesen ez — mint mondtam — csak az elkövető és a sértett közötti ismeretségi kapcsolat esetén oldható meg, más esetben én úgy tudom, hogy alkalmazták ezt a múlt rendszerben, és eljárási, végrehajtási kegyelmet lehet ígérni az információért cserébe. Hadd szögezzem le ezzel kapcsolatban elvi éllel, hogy a jogállamiság és a naivitás nem ugyanaz. Tehát ebben az esetben az eszköz megteremtése nem ütköztethető a jogállamisággal.
Szeretném itt még felhívni a figyelmet arra, hogy a tervezet szerint a vádalku bármilyen súlyú bűncselekmény esetében alkalmazható, ellentétben azzal, amit az előkészítés során megbeszéltünk. A külön engedélyhez kötött titkos információszerzés szabályozásával is van némi gondom. A korábbi tervezetekkel ellentétben a jelenlegi 65. § (1) bekezdése nem határozza meg pontosan azt, hogy mit ért súlyos bűncselekményen. Csak az indoklásból derül az ki, hogy az 5 évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztés-büntetéssel fenyegetett cselekményeket sorolja ide. Ez kevés, jogi értelemben semminek nem tekinthető az indoklás ilyen rendelkezése. A törvény szövegének ezt expressis verbis tartalmaznia kell. Nem beszélve arról, hogy ebben az esetben a szakasz (2) bekezdése teljesen értelmetlenné válik.
Ugyancsak tisztázásra szorul az, hogy a titkos eszköz alkalmazása nem minden esetben köthető a nyomozó hatóság illetékességi területéhez. Tehát többes illetékességi terület esetén vagy több bíróság illetékességi területe esetén ez nem alkalmazható rendezőelv. Itt rendezni kellene azt, hogy melyik bíróság járjon el ilyenkor az engedélyezés tekintetében. Ebből kiderül, hogy a bírói engedélyezés variációját támogatom.
A törvényjavaslat 8., 9., 10. fejezetéhez az idő előrehaladottsága folytán sem kívánok nagyobb megjegyzést tenni, hiszen ezek az adatkezeléssel, jogorvoslati fórumokkal és a záró rendelkezésekkel foglalkoznak. De két észrevétellel mégiscsak szeretném bizonyítani, hogy átolvastam a törvényjavaslatnak ezt a részét is. Az egyik a 80. §, a másik a 92. §, egészen pontosan a (2) bekezdése.
A 80. § a bűnüldözési adatkezelésről szól. Ezzel kapcsolatban ki kell jelentenem, hogy az úgynevezett kriminalisztikailag fontos jellemzőket, amelyek egy bűncselekmény elkövetése esetén bekerülnek ebbe az adatbázisba, ezeket az elévüléskor sem kellene kidobni, mert később fontosak lehetnek. Ez úgy működik, mint egy bűnügyi múzeum a nyomozó hatóság számára. Tehát elvi éllel azt kell kijelenteni, hogy nem az adat megsemmisítését kell szabályozni, hanem a felhasználását kell szigorítani. Az adat maga később elévülés esetén is nagyon fontos lehet a kriminalisztika szempontjából.
A 92. § (2) bekezdése szerint pedig az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a rendőrség működésére szolgáló épületekbe, területre az országgyűlési képviselőkre vonatkozó szabályok szerint léphet be. Én nem tudom, hány képviselőtársam vette a fáradságot, hogy elolvassa a 2/1993. BM rendeletet, ami ezt szabályozza, azt pedig végképp nem tudom, hogy az ombudsmanjelöltek elolvasták-e ezt a rendeletet. De ha a valóságban így működik a belépési rend, akkor az ombudsman elég derekasan eltoporoghat a rendőrség bejáratánál. Úgyhogy azt javasolnám — akár sor kerül a hatpárti megbeszélésre, akár csak módosító indítványként —, hogy mivel az ombudsman az országgyűlési képviselőhöz képest rendelkezik ellenőrzési jogosítványokkal, ő ne legyen feltartóztatható a rendőri szerv bejáratánál, őt nem illene egyébként feltartóztatni.
(11.50)
Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül engedjék meg, hogy a törvényjavaslat elfogadásának esélyéről szóljak néhány szót, hiszen ez aktuálissá vált Deutsch Tamás bejelentése óta. Azt hiszem, azért nem kezdhetünk el egy parlamenti vitát, hogy eredmény nélkül fejezzük be. A többség-kisebbség parlamenti problematikájának egyébként is minden esetben egy kétharmados törvény nagyon jelentős próbaköve.
Nekem mindig eszembe jut ezzel kapcsolatban Hack Péter képviselőtársamnak egy nagyon rövid írása, de velős kis írása, amely 1992 márciusában jelent meg a Szabad Demokraták Szövetségének a frakcióújságjában, s amelyben Hack képviselő úr a törvényhozás játékszabályairól értekezik. Ebben azt mondja Hack képviselő úr — nem szó szerint idézem, talán a mondanivalóját pontosan —, hogy az a helyes aktuális többségi magatartás, amikor pusztán csak azért nem tesz meg valamit a többség, nem azért tesz a kisebbség ellen, mert ezt megteheti, hiszen az aktuális többség és kisebbség választásonként változhat, és olyan magatartásra kell törekednie az aktuális többségnek, hogy később egy váltás esetén ezt "kölcsön kenyér visszajár" formában ne kapja vissza a kisebbségből többséggé avanzsált politikai erőtől. Én ezzel tökéletesen egyetértek. A cipó azonban úgy kerek, hogyha ezt az aktuális kisebbségre is megfogalmazzuk, nagyon csúnya szóval élve, hogy dafkéból nem szép dolog megakadályozni egy törvényjavaslat elfogadását. Ha ez a szemlélet érvényesül, akkor úgy gondolom, hogy ennek a törvényjavaslatnak az elfogadásával — akár hatpárti egyeztetéssel, akár anélkül — nem lesz gond, különös tekintettel arra, hogy én elolvastam azt a szakaszt, amire Deutsch Tamás hivatkozott, ezt a bizonyos hatályba léptető rendelkezést, és éppen ellenkezőleg én azt olvastam ki belőle, hogy ez lehetőséget ad arra, hogy minden parlamenti politikai erő, a választási találgatott eredménytől függetlenül valóban haszonelvű módon — ezzel a csúnya kifejezéssel élve —, a törvény megfelelő hasznosságának elvét szem előtt tartva alakítsa ki a véleményét. Ha ez lesz a meghatározó, tisztelt Országgyűlés, akkor nem hiszem, hogy az elfogadással komolyabb probléma lenne, és a Kereszténydemokrata Néppárt nevében kijelentem, hogy a párt, a frakció — mivel fontosnak tartja ezt a törvényjavaslatot — politikai kompromisszumkészségének a legvégső határáig el kíván menni abban, hogy ez a törvény megszülessen. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
