ROSZÍK GÁBOR (MDF)
ROSZÍK GÁBOR (MDF)
ROSZÍK GÁBOR (MDF) Elnök Úr! Köszönöm a szót és a lehetőséget. Tisztelt Elnök Úr! Képviselőtársaim! Szeretném hozzászólásomat azzal kezdeni, hogy kifejezzem afeletti örömömet, hogy közel kétéves szünet után ez a törvénytervezet — ha más címmel is, mint korábban — ismét a Parlament elé került.
Nagy jelentőségűnek tartom, hogy azok után, hogy az 1956-os forradalom hazaáruló, háborús bűnöseit bíróság elé lehet állítani, ennek a törvénynek a megalkotásával az igazságtétel kérdésében is előrelépünk, amelytől remélem, egyértelműen megindul a közélet és az egyházi élet megtisztulásának folyamata.
Helyes és elengedhetetlenül fontos, hogy azok, akik az elmúlt rendszerben embertársaik, mondhatnám, felebarátaik árulói lettek, besúgók és informátorok, minden fontos tisztségből a lehető leggyorsabban most már távozzanak.
Álláspontom szerint kiemelt helyen és elsősorban ennek a törvénynek az országgyűlési képviselőkre kell kiterjednie, mint a legmagasabb választott tisztséget betöltő személyekre. A törvénytervezet 2. §-a — nagyon helyesen — elsőként is említi az országgyűlési képviselőket.
Miniszter úr expozéjában felvetette, hogy ez a vizsgálat ennek a Parlamentnek a képviselőire is kiterjedjen-e, vagy csak a következő parlamentre? Gondolom, ez csak egy elméleti és költői kérdés volt, mert valójában komolyan ezt a kérdést nem gondolhatta. Nem tudom, hogy ez a kérdés miért fogalmazódott meg miniszter úrban, de számomra teljesen egyértelmű, hogy ezt a törvényt azonnal és erre a Parlamentre vonatkozóan is alkalmazni kell. Már csak azért is, mert a jelen helyzet különböző találgatásokra és vádaskodásokra ad alkalmat széles körben. Már odáig is eljutottunk például, hogy a Nemzeti Tájékoztatási Hivatalnak a vezetője, bizonyos Varga Domokos György is vette a bátorságot ahhoz, hogy országgyűlési képviselőket meggyanúsítson.
(9.30)
Ebben az ügyben a vizsgálat folyik, melynek eredményéről nem vagyok kétségben.
Én nem féltem, képviselőtársaim, ennek a Parlamentnek a tekintélyét, nem azért, mert úgy sincsen, hanem azért, mert az igazság érvényre jutása inkább növeli a Parlament tekintélyét.
Mielőtt továbbmennék, ismételten kifejezem megelégedésemet, hogy ez a törvény a Parlament elé kerül, és remélem, hogy meg fog születni, és meghozza azt az eredményt, amit várunk tőle.
Itt szeretném megjegyezni azt, hogy már most eljutottak hozzám — érdekes módon, és talán nem is véletlenül — olyan jelzések, hogy a megszületett törvényt az Alkotmánybíróság nem fogja elfogadni, sőt még hallottam olyan rosszmájú megjegyzést is, hogy a Kormány erre játszik. Mind az Alkotmánybíróság, mind a Kormány részéről — ha erre felhatalmazásom nincs is, de engedtessék meg, hogy ezeket a rosszindulatú feltételezéseket visszautasítsam.
A törvénytervezet egészével kapcsolatban azonban aggályaim is vannak. Az egyik — s ezt csak röviden szeretném kifejteni —, hogy a vizsgált személyek körébe éppen azok nem fognak beletartozni, akik az egész rendszer fő irányítói és kigondolói voltak a pártállam részéről. Gondolok azokra, akik a különböző jelentéseket megrendelték, kiadták a legfőbb utasításokat, kijelölték, hogy kiket kell lehallgatni és hogyan, s akik a jelentéseket megkapták, gondolok azokra, akik még a Magyar Köztársaság kikiáltása után is a titkosszolgálat jelentéseit olvasták, az ő tudtukkal folyt az akkor önmagát szervező ellenzék megfigyelése és lehallgatása. Ezek közül az urak közül többen ma országgyűlési képviselők a függetlenek, illetve a Szocialista Párt soraiban. Tudom, hogy ez sokak számára ismert, mégis itt ezt el kellett mondanom.
A másik problémámat ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban az ellenőrzést végzendő bizottság felállítása okozza. Nem tartom helyesnek ebbe az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság elnökének a bevonását, hanem véleményem szerint egy parlamenti bizottságnak kellene az ellenőrzést elvégeznie. A bizottság munkájával kapcsolatban pedig a 18. § egy olyan kitételt tartalmaz — amit tökéletesen elfogadhatatlannak tartok —, miszerint a bizottság hivatott eldönteni azt, hogy az ellenőrzött személy tevékenységével másnak okozott-e hátrányt. Ennek a résznek a kihagyását feltétlenül indokoltnak tartom, mert ez a bizottságot lehetetlen feladat elé állítaná.
A harmadik kérdés, amivel foglalkozni szeretnék — ezúttal kicsit részletesebben — az egyházi tisztséget betöltő személyek vizsgálatának kérdése. A 4. §-hoz módosító indítványt is nyújtottam be, melynek indokolására a részletes vitában is valószínűleg visszatérek, de az egész problémakörről általánosságban szeretnék szólni már most, már csak azért is, mert nem szeretnék úgy járni, amint 1991 novemberében, hogy mielőtt hozzászólásomat elmondhattam volna, a Kormány visszavonta az előterjesztett javaslatát.
Itt kell megjegyeznem azt, hogy ebből a szempontból az újonnan beterjesztett törvénytervezet előrelépés, hiszen egyáltalán lehetővé teszi az egyházi tisztségeket viselők ellenőrzését, azonban annak módja — már bocsásson meg az általam nagyra becsült és tisztelt előterjesztő — számomra nevetséges, hiszen az egyházi tisztségviselőkre vonatkozó vizsgálat abban az esetben végezhető vagy végezendő el, ha az arra hatáskörrel felruházott egyházi tisztségviselők, illetve egyházi testületek kérik.
Miután közismert, hogy az egyházak döntő többségének életében a rendszerváltozás nem történt meg, sőt vannak olyan egyházak, mint például a Magyarországi Evangélikus Egyház is, ahol semmilyen változás nem történt, ez azt jelenti, hogy a jelenlegi vezetőknek saját magukra nézve kellene a vizsgálat elvégzését kérniük. Ezért szerepel az eredeti szövegnek az a kibővítése, hogy a kérdéses vizsgálatot a lelkészi kar, illetve a papság 20%-ának kérése alapján is el kell végezni. Ezt a megoldást én jónak és elfogadhatónak tartom, mert ily módon a látszatát is el lehet kerülni annak, hogy az állam beleavatkozna az egyház életébe.
Én egyébként — s ezt zárójelben mondom — ennél radikálisabb megoldást is el tudnék képzelni, nevezetesen azt, hogy az egyházi személyekre vonatkozó vizsgálatot az állam és az egyházak kérése vagy igénye nélkül is el kell végezni, pontosan annak érdekében, hogy az az összefonódás, amely az egyház és az állam között kialakult az elmúlt évtizedekben — és még mindig megvan —, végre megszűnjék.
Azt gondolom, hogyha az egyházak élén ma is nagy számban olyanok állnak, akik az állam támogatása és kiválasztása révén jutottak pozíciójukba, majd a pártállami vezetéssel szoros kapcsolatban álltak — ezt nevezzük kollaborálásának —, ezért az államnak ma kötelessége lenne, hogy ezt az egykor oly gyümölcsöző kapcsolatot egyszer s mindenkorra megszüntesse. Leegyszerűsítve tehát a helyzetet, az állam nevezte ki, most az állam leváltja, s hagyja, hogy az egyházak végre maguk válasszanak vagy nevezzenek ki maguknak szabadon vezetőket.
Mégis tudom azonban, hogy ez így ma nem oldható meg, de azt gondolom, hogy ez a törvény ebben a formában, és kibővítve az én javaslatommal, ebben a kérdésben is megoldást fog hozni.
Itt is felvetődik az a kérdés, hogy az egyházak tekintélye nem fog-e csorbát szenvedni, nem lesz-e rossz hatással az egyházi életre. Azt gondolom, itt még inkább érvényes az a megállapítás, hogy az igazság kiderülésétől az egyházak életét nem kell félteni. Az egyház tekintélyének és hitelességének, megújulási készségének nem az a bizonysága, hogy a vétkeit eltitkolja és elleplezi, hanem az, hogy élenjár bűnei felismerésében, megvallásában, megbánásában, s amenynyire lehet, jóvátételében. Isten az egyházat ebben is példává akarja tenni.
Tisztelt Országgyűlés! A továbbiakban szeretném röviden ismertetni a pártállam és az egyházak múltban meglévő kapcsolatát, hogy mindenki számára meggyőző módon tegyem elfogadhatóvá azt, hogy erre a lépésre az egyházakkal kapcsolatban szükség van. Aki nem élt benne az egyházban, vagy szoros kapcsolatban nem állt vele, talán nem tudja, vagy kételkedik benne, hogy az egyházak életét ateista, kommunista, egyház- és vallásellenes emberek irányították az Állami Egyházügyi Hivatal ördögi központjából, mégpedig megalkuvó, gerinctelen, karrierista püspökök, esperesek, egyházi főméltóságok személyén keresztül. Valóban, a rombolást ördögi módon nem a párt pribékjei, nem rendőrök vagy munkásőrök végezték, hanem a beépített, eszközként használt egyházi vezetők. A háttérben Miklós Imre államtitkár állt, és irányította az erkölcsi válságot mélyítő, romboló munkát.
Csak megjegyzem itt, hogy amikor Miklós Imre nyugdíjba vonult 1989-ben, kiemelkedő munkája elismeréseképpen magas állami kitüntetést kapott Németh Miklós akkori miniszterelnöktől. Igaz, ezen nem csodálkozhattunk akkor, hiszen az egyházi újságok, köztük az Evangélikus Élet fényképes cikkben köszöntötte a 60 éves Miklós Imrét kitüntetése és nyugdíjba vonulása alkalmából, melyben az újság akkori főszerkesztője — bizonyos Lehel László — egyházunk szegletkövének nevezte Miklós Imrét, ami a szentírásban — ha valaki nem tudná — Jézus Krisztusra vonatkozik. (Derültség az ellenzék padsoraiban.) Nos, a főszerkesztő úr, aki evangélikus lelkész, később az Ökumenikus Tanács főtitkára lett, majd pedig az Ökumenikus Szeretetszolgálat igazgatóságába mentette át magát.
Hogy a hangulatot és a valóságot még jobban érzékeltessem, példaként hozom fel a Reformátusok Lapját is, melyben Komlós Attila református lelkész, az újság főszerkesztője — nemrég örömmel hallottam, a MÚOSZ elnöke lett — vezércikkben köszöntötte az államférfit, Miklós Imrét. Maradandó írásából röviden idézek: "Amikor 60. születésnapján tisztelettel köszöntjük azt az államférfit, aki e társadalmunk egészét érintő, oly fontos, a nép javát szolgáló folyamat cselekvő részese, irányítója immár több mint három évtizede — a politikus eddigi életművének példaszerű tanulságaira gondolunk."
Hogy a református főszerkesztő egy másik vezércikkéből is idézzek, 1987-ből, ennek nem az az oka, hogy a MÚOSZ elnöki posztjára alkalmasságát feltétlenül bizonyítsam, de tény és való, hogy Kádár János 75. születésnapján a következőket írja az újság vezércikke: "Hálaadásnak adunk most is hangot azért, hogy a történelem ura, a bölcsesség, a mély emberség, a népe iránt számtalanszor bebizonyított szeretet ajándékával, rajta keresztül — mármint Kádár Jánoson keresztül — az egész közösséget gazdagította."
(9.40)
További szemléltetésképpen, de nem azért, mert sajtóválogatást kívánok tartani az elmúlt évtizedek egyházi lapjaiból — és ez lesz az utolsó —, az Evangélikus Élet 1971. júliusi számából szeretnék idézni, mely teljes terjedelmében közölte Káldy Zoltán evangélikus püspök felszólalását a Parlamentben Az egyetemes emberi haladás és az egyházak címmel.
A püspök úr így kezdi hozzászólását, felszólalását — egyébként ott ült, ahol ma Horn Gyula, lehet, hogy tőle egy kicsit balra. (Derültség a jobb oldalon.)
Tehát: "Jó egy olyan ország állampolgárának lenni, amelynek kormánya és népe a szocializmust építi. Éli és cselekszi a szocialista táborral együtt, élén a Szovjetunióval." Majd így folytatja:
"Az egyetemes emberi haladás és a béke pozícióinak erősítése azonban nem könnyű dolog, mert az imperializmus, amely, mint miniszterelnök úr is elmondta — Fock Jenő volt akkor a miniszterelnök —, a népek legnagyobb ellensége, az utóbbi időben agreszszívebb lett. Agresszívebb lett azért, mert a szocializmust építő népek és általában a haladás erői megsokszorozódtak, és ennek következtében az imperializmus veszélyeztetve látja monopolkapitalista érdekeit. Ezért a békéért való fáradozás szükségszerűen foglalja magában az imperializmus elleni harcot. Ez a kettő egymástól elválaszthatatlan." Vagy: "A legtisztátalanabb eszközök közé tartozik az antikommunizmus zászlajának lobogtatása és propagandája."
Továbbá s végül: "S akkor megint ott vagyunk a fő kérdésnél: szocializmus vagy kapitalizmus? A szocializmus fogja megoldani az éhező népek problémáit is, mely biztosítja felemelkedésünket és a kenyér igazságos elosztását is. A magyarországi evangélikus egyház örömmel segíti népünket a szocializmus építésében, egyházunkban nem adunk teret a visszahúzó erőknek, valóban felszabadulva szolgálunk népünknek, hívők és nem hívők a közös nagy cél, a szocialista Magyarország felépítéséért. Ugyancsak szívesen veszünk részt a Magyar Béketanács igen eredményes szolgálatában."
Ez utóbbiról köztudott, hogy a KGB-nek volt az egyik kinyújtott keze, élén Tóth Károly püspök úrral. (Derültség.)
Káldy püspökkel kapcsolatban annyi megjegyzést tennék, hogy 1987-ig állt az evangélikus egyház élén a fenti szellemben, amiből következik az is, hogy mind utóda, mind a többi tisztséget betöltők döntő többsége az ő gondolkodását és meggyőződését mindig is hűségesen követők táborából került ki.
Végül még arra szeretnék rámutatni — tisztelt képviselőtársaim —, hogy az eddigiekből egyenesen következik, hogy az elmúlt évtizedekben egy erős és határozott kontraszelekció működött az egyházakban is. Kevés kivételtől eltekintve, nem a legmegfelelőbb emberek kerültek a fontos helyekre; püspöki, esperesi vagy teológiai professzori székekbe, legalábbis nagyrészben, és az egyházak világi vezetői közé, mint például kerületi vagy országos felügyelők.
A kontraszelekció útján fordulhatott elő például az is, hogy egy olyan ember lett a magyarországi evangélikus egyház országos elnöke, aki 1989-ben pornográf könyvet szerkesztett és annak maga is társszerzője, sőt az írások nagyobb részét ő szerezte, itt mutatom. (Felmutatja a kiadványt.) …egyébként! Itt van néhány teológus, nehogy elolvassátok! (Derültség, zaj.)
Manapság is megjelenik a szerelmi játékok Erosz című magazinjában — szintén illusztráció (Felmutatja a kiadványt.) —, mely művekből, mivel lehet, hogy kiskorúak is hallják beszédemet, nem kívánok idézni. Az úr, aki ma is egyházunk országos elnöke, megbízható forrásokból származó információk szerint, orvostársai előtt maga is beismerte, hogy III/III-as volt, amit állítani természetesen nem tudok, de hihetőnek és valószínűnek tartok. Mindenki tudja, ne találgassunk: Frenkl Róbertről van szó, aki egyébként az MSZOSZ választásain pár hónappal ezelőtt indult és került a társadalombiztosítási önkormányzatba, most pedig sajnálatomat fejezem ki a Köztársaság Pártnak, hiszen az egyházpolitikai programjuk kidolgozója. (Derültség, zaj.)
Tisztelt Ház! A kontraszelekció ellenére, látszólag demokratikusan működtek egyes egyházak, még választások is voltak. De hogyan? Még hat évvel ezelőtt is az állam, az Elnöki Tanács engedélye alapján. Általában volt egy jelölt, esetleg kettő, de ez nem jelentett semmit. Az Elnöki Tanács annak a megválasztásához járult hozzá, akit Miklós Imre, a már hivatalban lévő egyházi vezetőkkel folytatott konspirációja alapján javasolt.
Nemrégen került a kezembe egy dokumentum, amely arról szólt, hogy mi alapján és kiket javasoltak magasabb beosztásba, például püspöknek; példaként álljon itt: egy 1987. május 20-án kelt, 0042/1987. számú levélben — azért mondom a számát, nehogy azt gondolja valaki, hogy blöffölök — támogatva Miklós Imre az Elnöki Tanácsnak írott levelében egy lelkész püspökké választásához az engedély megadását. Nemzetközi funkciójában — mert tíz évig volt kiküldetésben Genfben — eredményes tevékenységet folytatott a haladó teológiai, társadalmi tanítások elterjesztése — lásd Káldy Zoltán, az előbb idéztük — és a szocialista országok külpolitikai célkitűzéseinek széles körű megismertetése érdekében. Valaki erre nemes egyszerűséggel azt mondta, hogy felénk ezt úgy hívják: ügynök. És, tisztelt Ház, természetesen püspök lett az illető, sőt püspök még ma is, mi több, már püspök-elnök: Harmati Béla.
Pár évvel ezelőtt, egy kedves temetői alkalmon, Káldy püspök sírkőavatásán Miklós Imre lépett édesapámhoz, majd, miután kifejezte neheztelését fia felé — mármint felém — az őt ért támadások miatt, nevén említve a már előbb említett két urat — Frenkl Róbertet és Harmati Bélát —, a következőket mondta: "Én ültettem őket pozíciójukba."
Köszönjük szépen, Miklós Imre, ezt is, meg a többieket. Zseniálisan oldotta meg az egyházak teljes megújulásának akadályoztatását, távozása után még néhány évig.
Még sokáig sorolhatnám a példákat arra… (Dr. Géczi József Alajos: Inkább ne!) …, hogy milyen kimondhatatlan károkat okozott és okoz ma is a pártállamnak az a tevékenysége, hogy mindenre képes és hajlandó embereket szervezett be saját szolgálatába. Nem szaporítom tovább a szót — tisztelt képviselőtársak —, más területet nyilván más fog bővebben érinteni.
Nagyon fontos, hogy ez a törvény megszülessék, kérek mindenkit, hogy támogassa ezt.
Végül egy megjegyzés: amennyiben az Evangélikus Élet felszólalásomat címoldalon, teljes terjedelmében, egészében vagy részletekben, mint Káldy püspök úrét, közli, hozzászólásom visszavonását komoly megfontolás tárgyává teszem. Köszönöm szépen. (Taps.)
