VARGA ZOLTÁN (NDSZ)
VARGA ZOLTÁN (NDSZ)
VARGA ZOLTÁN (NDSZ) Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek száraz, talán sokak számára semmitmondó címe ellenére ebben a Házban a vezérszónokok és más hozzászólók az általános vitában csaknem minden lényeges és fontos kérdést érintettek és feltártak annak érdekében, hogy ez a fontos és a magyar gazdaság működőképessége szempontjából kiemelten fontos terület végre megfelelő megközelítésben, megfelelő szabályozottságban kerüljön a jogrend asztalára.
Szeretnék a bevezetőben egy levéllel foglalkozni: 1993 júliusában egy levelet kaptunk, melyben az Állami Vagyonügynökség a képviselőkre vonatkozó bizalmi nyilatkozat tervezetét küldte meg, s a jelen lévő képviselőtársaim talán emlékeznek arra, hogy jó néhányunkat igen furcsán érintett ez a levél, amelyben több oldalon keresztül — képviselői eskünk ellenére — meg kellett erősíteni azon szándékunkat, hogy mindazon információkkal, melyekhez az Állami Vagyonügynökség jóvoltából jutunk, megfelelő módon gazdálkodunk, nem használjuk fel különböző gazdasági célokra, és egyáltalán: úgy gondolom, ez a levél volt az, ami jó néhány képviselőtársamat és engem is elgondolkoztatott, hogy vajon mitől fél az Állami Vagyonügynökség, vajon mit tudunk ártani abban a helyzetben, amikor Magyarországon a legfontosabb problémák között emlegetjük, hogy a tőke nem igazán érkezik meg, a jelen lévő tőke egy részét legalábbis "karvalytőké"-nek minősíti képviselőtársaim jó része, és egyáltalán, a privatizáció folyamata nem olyan ütemben zajlik, mint ahogy ezt szerettük volna.
Örömmel szeretnék beszámolni arról, hogy az elmúlt hetekben igen kedvező változásnak voltunk tanúi: Pongrácz Tibor államtitkár úrtól én magam is több ízben kaptam tájékoztató levelet, melyben arról értesít, hogy választókörzetemben, választókerületemben — Békés megyében — mely vállalatok kerülnek privatizációs eljárás alá. Úgy gondolom, a legfontosabb tényezővel rendelkezhet ezáltal egy országgyűlési képviselő: a megfelelő információval. Azzal az információval, melylyel oda lehet állni választópolgárok elé, oda lehet állni a kérdések elé, hogy miért éppen ez a vállalat, hogyan történik ez a privatizáció, mi indokolja, és mi a sorsa mindenekelőtt az ott dolgozó néhány száz vagy több száz dolgozónak az adott térségben.
Úgy gondolom, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvek — hasonlóan más, hasonló című törvényjavaslathoz — általánosságban és szűkszavúan fogalmaznak, és foglalkoznak olyan kérdésekkel, amelyekre sokkal de sokkal nagyobb figyelem szükségeltetik. Azt hiszem, hogy a különböző irányelvek összehangolása ma még nem igazán megoldott kérdés ebben a Házban. Mint ahogy az alkotmányügyi bizottság tagjai különös figyelemmel viseltetnek minden egyes esetben az úgynevezett jogi koherencia kérdésében, hogy van-e megfelelő kapcsolódás, megfelelő, egymással szinkronban lévő jogalkotás, a Vagyonpolitikai Irányelveknél és a területfejlesztési irányelveknél például ez a közös gondolkodás nyomokban sem érhető tetten.
(18.50)
Mondom ezt azért, mert úgy találom, hogy a különböző hátrányos helyzetű települések, térségek esetében természetes módon másfajta vagyonpolitikai koncepcióknak kellene érvényesülni; másfajta vagyonpolitikai koncepciónak kell érvényesülni ott, ahol a munkanélküliek száma vészesen megnövekedett, másfajta vagyonpolitikai koncepció szükségeltetik abban a térségben, ahol kevés a megfelelő termelőüzem és másfajta vagyonpolitikai irányelv szükségeltetik ott, ahol a jövendőt illetően az elnéptelenedés fenyeget egy-egy körzetet.
Úgy gondolom, hogy ezek a látszólag közhelyszerű megállapítások hiányoznak ezekből a Vagyonpolitikai Irányelvekből, és úgy gondolom, hogy szükséges, hogy mindannyian kezdeményezzük, hogy igenis, a vagyonpolitikai és más politikai irányelvek ne az egykori központi bizottsági határozatokra emlékeztessenek bennünket, hanem kimondottan a magyar társadalom, a magyar gazdaság működőképességét tartsák szem előtt.
A privatizációval kapcsolatban a legtöbb gond és legtöbb kérdés amiatt jelentkezik, hogy vajon igaz-e, hogy ezt az országot eladták, vajon igaz-e, hogy ebben az országban csak tisztességtelen privatizáció folyik, vajon megfelel-e a valóságnak, hogy amely üzemben a privatizáció szó csak felmerül, az ott dolgozók kereshetnek új munkahelyet, és hamarosan bezárják a működő üzem vagy gyár kapuját.
Szeretném elmondani, hogy ellentétben igen sok képviselőtársammal, nem hiszek abban, hogy Magyarországon ma kizárólag tisztességtelen privatizáció folyna. Sőt, szeretném megerősíteni, hogy a privatizáció, amelyik egyik legfontosabb eszköze — és hangsúlyoznám: eszköze — lehet a magyar gazdaság megfelelő működőképességének, nélkülözhetetlen eszköznek tetszik a mai magyar gazdasági és társadalmi viszonyok között.
Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy Magyarországon csakugyan kétes, furcsa privatizációs eljárások tömege történt az elmúlt időszakban. Nem szabad elhallgatni azt, hogy nagyon sok esetben a privatizálásra jelentkező vállalkozók sem tőkével, sem megfelelő koncepcióval nem rendelkeztek, jó néhány esetben, hogy voltak olyan esetek, amikor kizárólag egy már meglévő, működő piac, és nem a vállalat, nem a gazdasági egység megszerzése volt a cél.
Ezzel együtt szeretném hangsúlyozni, hallatlanul veszélyesnek tartom azokat a mondatokat, amelyek úgy szólnak, hogy a külföldiek kirabolják Magyarországot, hogy a külföldi vállalkozók Magyarországon csak a karvalytőke jelenlétével biztosítják részvételüket a magyar gazdaságban. Ez a szemléletmód hallatlanul veszélyes, két dolog miatt.
Egyrészt, mert Magyarországon igenis vannak kitűnő külföldi befektetők, akik működtetnek, megfelelő módon és megfelelő — ha úgy tetszik — munkahelyi koncepciókkal, munkahelyteremtéssel jelentős üzemeket. Választókerületemben van egy külföldi beruházás, mely évi 40 millió dollárt hoz a nemzetgazdaságnak, ugyanakkor tudok mondani olyan hazai vállalkozásokat, amelyek ebben az országban hasonló rossz szemlélettel, mint az előbb említett példák — megfelelő tőke nélkül és koncepció nélkül —, tettek tönkre viharos gyorsasággal üzemeket.
Hogy csak egyetlen példát említsek, mindenféle nosztalgiaszándék nélkül, de mégiscsak ilyen volt, ebben a Házban annak idején nagy port vert fel a Tölgyessy Péter által idecitált eperjesi Zsákgyártó Vállalat esete.
Az eperjesi Zsákgyártó Vállalat esetében szó sem volt külföldi tőkéről, szó sem volt külföldi befektetőről, hazai vállalkozó, szolid, csöndes, túlságosan csöndes pályázat útján nyerte el a jogot arra, hogy ezt a zsákgyártó vállalatot üzemeltesse. Sajnálatos módon sem koncepciója, sem tőkéje nem volt ehhez, és ma ott tartunk, hogy közel 160 dolgozó keresi az igazát több mint két esztendő elmúltával, mert sem végkielégítést, sem megfelelő tisztes járadékot és lehetőséget nem kaptak ahhoz, hogy munkájukat tovább folytathassák.
Ezek az esetek azt bizonyítják, hogy a kizárólagosan valamiféle nemzeti — bocsánatot kérek a kifejezésért —, rossz hazafias felbuzdulásból hangoztatott külföldellenes megjegyzések mennyire veszélyeztethetik azokat a befektetési szándékokat, amelyeknek szándéka tiszta és világos, olyanfajta üzemek, vállalatok működtetése, amelyek illeszkednek a befektetni szándékozó koncepciójába és piacstratégiájába.
A másik kérdés a privatizációval kapcsolatban, hogy jó üzlet-e a privatizáció. A kérdés kétélű, hiszen vannak szakértők, akik ezen a területen dolgoznak, s kapásból azt tudják mondani, hogy feltétlenül jó üzlet, egyeseknek.
A privatizáció azoknak, akik a privatizációs folyamatokat bonyolítják ma Magyarországon, ez idáig szolid számítások szerint is kitűnő üzlet. Kitűnő üzlet azért, mert a jelenlegi joghézagok nem teszik kötelezővé a privatizációs folyamatok lebonyolítói számára, hogy bármilyen módon is kockázatot vállaljanak e folyamatok lebonyolításában.
Magyarán: az, aki azt vállalja, hogy egy adott vállalat privatizációs folyamatát véghezviszi, nem kell, hogy bármiféle kauciót helyezzen el, nem kell, hogy bármiféle biztosítékot, garanciát adjon arra, hogy a lehető legjobb és legmegfelelőbb időtartalmú privatizációt fogja lebonyolítani, elegendő, ha valamilyen szerencse folytán elnyeri ezt a lehetőséget, hogy részt vehet a privatizációs folyamatban.
Állami vagyont privatizálni, rossz magyar kifejezéssel magánosítani, úgy gondolom, egy olyanfajta rendszerváltozás után, ami Magyarországon végbement, feltétlenül konfliktushalmazzal járó cselekvés. Konfliktushalmazzal, hiszen egyes hivatalos vélemények szerint is az államosítást egyfajta rablásnak, jogtalan eltulajdonításnak illusztrálják, amiben igen sok igazság van. Zárójelben hozzátenném, ezek az annak idején, 1948-ban vagy a későbbi években államosított termelőegységek az elmúlt évtizedek alatt azonban mégiscsak valami jelentős befektetéssel, fejlesztéssel, különböző gazdagodással együtt jelentős fejlődésen és erősödésen mentek át. Ma azonban, amikor ezt a vagyont nem reprivatizáljuk, hanem magánosítjuk, a magyar állam, a magyar Kormány kénytelen szembenézni esetleg azzal a váddal, ami szintén elhangzott néhány politikustársam szájából, hogy ez tulajdonképpen egyfajta orgazdaság, ha a jogtalanul eltulajdonított javakat most valaki értékesítésre felkínálja.
Természetesen nem kell hangsúlyoznom, hogy milyen veszélyeket rejt ez a megállapítás, de kétségtelenül igaz, hogy éppen a tulajdonviszonyok tisztázatlansága, éppen az átmeneti időszak ad lehetőséget az effajta támadásokra.
A másik probléma, hogy vajon maga a privatizáció mekkora hasznot hoz az országnak. A tisztelt Ház tanúja volt egy olyan vitának, amikor itt többen — hasonló vagyonpolitikai irányelvek kapcsán, úgy emlékszem — azon vitatkoztak, hogy ki mire használja a privatizációt. Arról szólt a történet, hogy melyik párt jár jól ezzel a privatizációval.
Szeretném elmondani, hogy ennek több oka van, hogy ezek a gyanúk felmerülnek, és én nem kívánok vizsgálóbírói szerepkört betölteni, de megjegyezném, hogy ahogy az előbb Hatvani Zoltán egy mondatában utalt arra, hogy a megfelelő állami tulajdon leltárszerű jegyzésének hiánya teljes bizonytalanságot eredményezett, úgy csakugyan azzal kell szembenézni, hogy ma az állami vagyon nagyságát illetően nincs elfogadható, biztos számadat a magyar közvélemény előtt.
Három évvel a szabad demokratikus választások után nem tudjuk, hogy pontosan mekkora volt ez az állami vagyon, nem tudjuk, hogy ebből az állami vagyonból pontosan mennyit értékesített az Állami Vagyonügynökség vagy más cégek, és nem tudjuk, hogy a választások után a leendő új kormány mekkora vagyont fog átvenni, mi maradt ebből az állami vagyonból.
(19.00)
Márpedig ha a Vagyonpolitikai Irányelvekről beszélünk, és a vagyonpolitikához éppen a meglévő, az állami vagyon pontos mennyisége hiányzik visszamenőleges hatállyal is, és jelen időben is, akkor úgy hiszem, nagyon nehéz korrekt Vagyonpolitikai Irányelveket elfogadni a tisztelt Háznak, éppen amiatt, hogy nem tudjuk, hogy becsült értékrendben vagy akár valamiféle statisztika alapján pontosan hogyan keletkezett és mekkora volt ez az állami vagyon 1990-ben, és mekkora ma, 1993 végéhez közeledve.
Úgy gondolom, ez a hiányosság elsősorban a kormánypártokat hozza nehéz helyzetbe, és különös tekintettel a privatizációs miniszter úr szerepére, nagyon nehéz neki megválaszolni alapvető kérdéseket akkor, amikor nincs hozzá megfelelő támaszték, nincs hozzá megfelelő eligazodási lehetőség.
Fontos lenne tudni még azt is, hogy mikor kifizetődő e privatizációs folyamat. Természetesen, amiről mi értesülünk, az körülbelül annyi, hogy X millió, Y százmillió forintért sikeresen elkelt, vevőre talált egy gyár vagy valamilyen üzlethálózat. A történet, amit mondok, talán félig-meddig fiktív, de mégiscsak egy példával szeretném megvilágosítani, mi történik akkor, ha egy üzlethálózat jó áron vevőre talál, fizetőképes, jó koncepciójú vevővel állunk szemben, és a vállalkozó teljesíti mindazokat a feltételeket, amelyeket eléje állítottak? A következő veszélyek állnak fönn: ha ez a cég megfelelő, jó piacokkal rendelkezik és megfelelő kapcsolatokkal, hamarosan azt tapasztaljuk, hogy egy jó, sikeres privatizációs üzlethálózat elkelése után hirtelen két cipőgyár és három ruhagyár bezárhatja kapuit, egész egyszerűen azért, mert ez az üzlethálózat ezektől a hazai gyáraktól vásárolta ez idáig a legfontosabb termékeit. Ebben a pillanatban már a privatizáció értéke nem ugyanaz, mintha ez a privatizáció azt célozta volna meg, hogy továbbfejlessze és továbblendítse azokat a beszállítókat, azokat a vállalkozókat, akik közvetlen gazdasági kapcsolatban voltak ezzel az említett üzlethálózattal.
A másik kérdés, hogy vajon konkrét számításoknál mit lehetne figyelembe venni, hogy valóban megéri-e privatizálni, akár szám szerint, forintban számolva is ezeket a privatizációs folyamatokat. Itt is hiányzanak az adatok, hiányzik a nyilvánosság előtt feltárt pontos privatizációs összeg, melyben csak úgy gondolatébresztő gyanánt néhány szempontot szeretnék fölvetni.
Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az összes privatizált cég eladásából összesen mennyi bevétel folyt be az államkasszába. Meg kellene vizsgálni, hogy az Állami Vagyonügynökség nettó költségei hogyan viszonyulnak ehhez. Meg kellene vizsgálni, hogy a privatizáció költségei mit emésztettek föl, majd — és itt jön egy szokatlan bekezdés — az elmaradó költségvetési bevételeket, amelyek esetleg egy nem túl sikeres privatizáció után mégiscsak számottevők lehetnek. Végül a munkanélküliek, az így munkanélkülivé válók munkanélküliségével kapcsolatos pluszköltségeket kellene még összeszámítani.
Ez egy egyszerű összeadás-kivonás művelet lenne, melynek végeredménye megadhatná a privatizáció nettó eredményének nemzetgazdasági szintű értelmezését. Minden más bevételtervezés rövid távú, nem megalapozott, nem igazán koncepciózus, nincsenek benne tettenérthetően jelen éppen azok a vagyonpolitikai törekvések, amelyek a magyar gazdaságot gyarapítani szándékoznak, és működőképes formában szeretnék tartani.
Ha ez a számítás nem végződik el, ha enélkül adunk el különböző cégeket, félő, hogy csakugyan joggal vetődhet fel a tudatosnak nevezett cégkiárusítás, az a fajta privatizáció, mely figyelmen kívül hagyja az alapvető szempontokat és alapvető érdekeket a magyar gazdaság és a munkavállalók szempontjából.
A másik kérdés az úgynevezett felszámolás kérdése. Nem tudom, képviselőtársaim választókerületükben mennyire kísérik figyelemmel azokat a cégeket, amelyek felszámolási eljárás alá kerülnek. Én Orosházán hosszú ideje igyekszem naprakész információkat szerezni a Pannonglas Ipari Részvénytársasághoz tartozó orosházi öblösüveggyár sorsáról, mely felszámolásra ítéltetett. Közel 1500 dolgozó van a gyárban, s a felszámolási eljárás oka nagyon egyszerű: az eladósodás, mely eladósodás nem kizárólag a gyár hibájából, hanem azon részvénytársaság jóvoltából kerekedett, amely részvénytársaságba még 1988-ban megalakulva sikerült besodródnia az orosházi önálló gyáregységnek.
Azért szomorú ez az állapot, mert a gyár mindig életképes eredményeket produkált, Közép-Európában sokáig az egyik legkorszerűbb, úgynevezett csomagolási üveggel és síküveggel és építési üveggel foglalkozó gyár volt, s ma is megvannak azok a piacok és azok a gazdasági kapcsolatok, amelyek képesek arra, hogy működőképes állapotban tartsák.
Valaki azt mondta egyszer, hogy a műtőasztalt nevezhetjük privatizációnak, a felszámolás azonban már a hullakamra. A felszámolás azt jelenti, hogy nagyon kevés esélyt kap az életben maradásra az a cég, amelyikre kimondatott a felszámolási eljárás elindítása.
A legfrissebb ismereteim szerint az orosházi üveggyár esetében kitűnő eredményeket produkál a gyár, életben tudja tartani magát, egyetlen dologra, többek között a legfontosabb dologra nem futja azonban, a fejlesztésre és a karbantartásra. Nem lehet felújítani jelentős kemencéit, nem lehet felújítani megfelelő módon azokat az üzemegységeket, amelyek biztosíthatnák azt, hogy a gyár újabb piacokhoz jutván továbbfejlessze önmagát, és visszatérjen a rendes kerékvágásba.
Aki olvasta Móricz Zsigmond Rózsa Sándor című regényét, talán emlékszik arra a tanyai doktorra, aki egy alkalommal, midőn az általa holtnak nyilvánított lány magához tért a halottasházban, és nagy sikoltozással ezt hírül adták neki, maga ment rendet és igazságot szolgáltatni, és szíven szúrván ezt a lányt kinyilatkoztatta, hogy "akire én azt mondom, hogy meghótt, az meg is hótt".
A történet azért kívánkozik ide, mert attól félek, hogy a nagyon jogos és nagyon fontos felszámolási eljárások során előfordulhat, hogy olyan cégre mondatik ki a halálos ítélet, mely képes lenne még visszatérni az életbe, és esetleg képes lenne arra, hogy az ott foglalkoztatott 1500 vagy 2000 ember eredményes, jó munkája folytán megfelelő módon a térséget és a magyar gazdaságot gyarapítsa.
Ugyanilyen probléma természetesen, hogy a felszámolási eljárások során a felszámolást végzők igen-igen tekintélyes díjazásban részesülnek. Sokak szerint ebben a körbe bekerülni igen nehéz, szűkebb, válogatott cégek azok, amelyek alkalmasnak találtattak arra, hogy elvégezzék ezeket a munkákat.
A felszámolási eljárás során azonban szintén van esély arra, hogy privatizálódjék egy-egy ilyen cég, ha a felszámolási biztos is akarja, a felszámolással foglalkozó cég is komolyan gondolja, hogy érdemes megmenteni egy-egy területet, mert az életjelek olyan erősek, hogy nem a halálraítélt mivoltát, hanem az életképességét kellene erősíteni.
(19.10)
Tudom, miniszter úr, ha viszonválaszában megtisztel figyelmével, azt fogja mondani, hogy miből, jelöljem meg azokat a forrásokat. Én úgy gondolom, hogy a privatizációs bevételeket mindenképpen elsősorban modernizációra kellene fordítani, és olyan cégek esetében, ahol a piac, a menedzsment és más körülmények megtalálhatók, a modernizációra szánt öszszeg például sokat segíthetne a bajba jutott cégeken.
A másik bevételi lehetőség — amiről a költségvetés általános vitájában is szóltam — az lehetne, ha jogtalanul, átgondolatlanul megszüntetett munkahelyek esetében a privatizációban részt vevő cégek anyagi felelősséggel tartoznának az állami költségvetés részére. Ez az anyagi felelősség — mint említettem — Németországban úgy jelentkezik, hogy a jogtalanul, koncepció nélkül megszüntetett munkahelyek esetében tartozik és köteles a privatizáció lebonyolítója megszűnt munkahelyenként 60000 márkát az állami költségvetésbe befizetni. Én úgy gondolom, ez a koncepció három év után sem nyert Magyarországon létjogosultságot. Eljött az ideje, itt lenne az ideje, hogy próbáljuk meg védeni nemcsak a honi ipart, hanem a honi munkahelyeket is.
Jó lenne tudni, különös tekintettel azon zárt tárgyalásokra, ahol esetleg ingyenes átruházások történnek, a pontos részleteket. Én örülök, hogy az Állami Vagyonügynökség és az ÁV Rt. részéről megváltozott a bevezetőben említett helyzet. Ma már sokkal több információhoz juthatunk. De úgy gondolom, hogy eljött az ideje, éppen az Állami Vagyonügynökség jó hírének és mindenféle mendemonda elosztásának az érdekében, hogy ez a nyilvánosság teljesebb körű legyen, hogy a Vagyonpolitikai Irányelvekhez megkaphassuk végre azt a pontos kimutatást, hogy a nemzeti vagyonból, az állami vagyonból mi marad a következő ciklusra, mivel gazdálkodhatnak majd eljövendő nemzedékek, és egyáltalán mi az, ami fölött döntünk, amikor igent vagy nemet mondunk egy Vagyonpolitikai Irányelvekre. Köszönöm a figyelmüket.Taps.)
